Hello! Bár elég sokan olvastátok már ezt a részt, gondoltam nem árt, ha utólag idebiggyesztek egy figyelmeztetést. Ebben a részben ugyanis túlteng a szerelem a szereplőkben, ha értitek... ehem, ehem. 

* * *

Fred elnevette magát. 

* * *

- Winslow, figyelsz te rám?!

- Hm, hogy? - kérdeztem, a következő pillanatban pedig ijedten dőltem hátra az arcomba lógó kezek elől. Elkaptam a szememtől alig pár centire integető Angelina Johnson kezét, és leszorítottam az asztalra. - Ezt még egyszer ne csináld - szúrtam oda mérgesen.

- Akkor legközelebb ne várd meg, hogy felemeljem a hangom - morogta. - Délután. Ma délután, négykor. A kviddicspályán találkozunk. Ott akarlak látni a jelentkezők között.

Hogy mi? Engem a jelentkezők között? A torkomon akadt a töklé, amit éppen ittam. A rám törő köhögéstől válaszolni sem tudtam, amit Angelina igennek vélhetett, és elégedetten tovább is állt. Ennél jobb viccei is lehetnének Johnsonnak, olyanok, amiktől nem áll fenn a korai halál esélye.

Egyébként nem ez volt az első ilyen eset a napokban. Mintha Fred és George legújabb fejlesztését, az Éber-álom bűbájt tesztelném néha. De nem is lehet ezen csodálkozni...

* * *

Fredre meredtem. Mi ütött belé? Mindenféle reakcióra számítottam, de erre... szóval, erre nem. Mikor fennhangon kijelentettem, hogy nem értem a viccet, megpróbálta visszafogni magát. Remegő, felfelé görbülő ajkakkal, és huncutságtól csillogó szemekkel lépett hozzám közelebb.

- Szeretlek - mondta elcsukló hangon, és közben adott egy puszit a nózimra - Hannuci - a következő a homlokomra ment. - Nem érdekel - játékos puszija az államat találta el- kik a rokonaid, vagy mit tettek. Csak te számítasz - egy-egy puszit kaptam az arcomra is.

A következőt nem bírtam kivárni, és hozzáléptem. Magához húzott, és viharos csókban forrtak össze ajkaink. Átkarolt a derekamnál, én a kezemet két oldalról, a nyakánál felcsúsztattam és hajába túrva, a tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz. Szerelemmel simultam az ölelésébe, kicsit talán szándékosan kidomborítva, amim van, és a felső testéhez préselve. Tetszett neki, belemorgott a csókba. Játékosan harapdálni kezdtem az ajkait. Én is tudok ám „vicceskedni", nemcsak ő.

Éreztem a testéből áradó hőt, hogy mennyire szeret, és biztosra vettem, hogy belőlem is áradt a hőség.

Kint feltámadt a szél, a rengeteg fái mintha suttogtak volna, a havas táj szinte életre kelt tőle. A hűvös levegő felért oda a toronyba is, és körülöttünk kavargott. Mi egyáltalán nem fáztunk, nem zavartattuk magunkat, sőt, még jól is esett felhevült testünknek.

Amikor elfogyott a levegőnk, zihálva távolodtunk el egymástól, de nem messze. Fred egyik kezével az államnál cirógatott, a másik kezével továbbra is szorosan tartott. A homlokát az enyémhez döntötte, és mosolygott.

Ha valaki ránk nyitott volna... azt látta volna, hogy két griffendéles, az örökösen tréfálkozó, zseniális Frederick Gideon Weasley és a mindig szabálykövető Hannah Cassiopeia Winslow-Black jóval takarodó után ott áll, összekapaszkodva a Csillagvizsgáló toronyban. Úgy zihálnak, mintha kilométereket futottak volna. A magas fiú talárja kétoldalt lecsúszott a válláról, a lány pólója pedig felgyűrve lógott a hasán. A szabadon hagyott részt a fiú komótos mozdulatokkal simogatta.

Fred minden érintése perzselően hatott rám. Ahogy a szemébe néztem szinte a lelkéig láttam és megcsapott, elbűvölt, amit látni véltem. Ekkor értettem meg a jelentőségét a szavainak. És most már azt is tudtam, hogy tudja. Tudja, és fogalmam sem volt, mióta és hogyan.

Csak rá, az előttem álló szerelmemre koncentráltam, a mosolyára, a kényeztető - simogató mozdulataira. Én is a szemébe néztem, és mosolyogtam. De ez nem a szokásos Hannah Winslow-féle mosoly volt. Csak rá és csak akkor néztem úgy. Először.

Egyetlen szó nem hangzott el közöttünk. Fred felvonta a szemöldökét, mire nyomtam egy rövid csókot a szájára. Megragadtam a kezét és a kijárat felé húztam, de ő visszahúzott magához.

Végülis... így is jó lesz. Párnákat varázsolt elő néhány legyintéssel, én pedig bezártam az ajtót és hangszigetelőbűbájt szórtam az ajtóra.

Csak ketten voltunk. Szerelmesek... egy pár.

* * *

- ... tényleg elmész? - vonta fel a szemöldökét Will. Vállat vontam, és csendben kanalaztam az ebédem. Egyrészt fogalmam sem volt, miről magyarázott, másrészt pedig én magam sem tudtam.

Sosem kellett még játszanom tartalékosként, ezért már kijöttem a gyakorlatból. Bár semmi kedvem nem volt Fred helyét átvenni a csapatban. Vagy George helyét. Igazságtalannak tartottam én is, hogy eltiltották őket, és sosem bocsátom meg a varangyképűnek, hogy ezt tette. A mardekárosokat meg egy-egy legyintéssel elengedték. Az írás ugyanis, amit az agyalágyult terelő kapott, szerintem semmiség volt. Igyekeztem ezt megtorolni az óráin is (mostanában ugyanis semmi mást nem csináltam, csak keresztbe tett kézzel, és néha lábbal ültem, a tanárnőre meredve; jobb napokon tolerálta a dolgot, de a rosszabbjain minden áron ki akarta belőlem szedni, hogy mi a gondom) ...

- Hova mész? - záporoztak felém a kérdések. Valaki kiszakított néma morgásomból, oda sem kellett néznem, hogy tudjam kik azok. A Ronnak szánt, számon levő ingerült választ pedig egyből elfelejtettem, amint kaptam egy puszit Fredtől, aki az egyik kérdező volt.

- Jelentkezik terelőnek - válaszolt helyettem Will barátom. Fred büszkének szánt mozdulattal kihúzta magát, miközben George és ő egymásra vigyorogtak, Ron nyelt egyet, Katie pedig kérdőn pillantott rám. Meg se kellett kérdeznie, „hogyhogy?", már nyitottam is a számat.

- Nem jelentkezem. Johnson csak úgy kiadta parancsba - morogtam. Georgera néztem, aki kuncogásszerű hangokat próbált elrejteni köhögésbe. - Nem röhög, együtt érez. Nem akarok jelentkezni.

- Miért nem? - kérdezte Fred. Félig felém fordult, miközben szedett magának enni. - Szerintem nagyon jó ötlet. Büszke lennék, ha te lennél az utódom - George fuldokolni kezdett a levesében. Katie, aki mindenről tudott, megrovóan pillantott a fiúra, és bokán rúgta az asztal alatt. De az én számban is megakadt a leves, mert egyszerre hallottam úgy, ahogy Fred szánta, és úgy, ahogy Georgie. - Merlinre, ne csináljátok - morogta, kissé elvörösödve. - Majd lemegyünk megnézni - adott egy csókot. Sóhajtottam.

- Na jó... - pillantottam Katiere is. - De ha megtudom, ki volt az ötletgazdája ennek a rémséges ötletnek... - nem folytattam, csak elhúztam a mutatóujjam a torkom előtt. Katie nagyot nyelt. - Te voltál?! - kérdeztem hangosabban a kelleténél, mire több fej is felénk fordult.

- Szerintem jó lenne - bólintott. - És végre játszhatnánk egyet. Mármint tét meccset!

- De terelőként? - teljesen kiakadtam.

- Jobb, ha belenyugszol - sóhajtott Will. Csodálkozva pillantottam rá, a lemondó hangszíne miatt. - Most már játszanod kell.

* * *

- Mégis mióta tudod? - sóhajtottam. A párnákon hasaltam, szorosan Fred meztelen testéhez simulva. Fred huncut szemekkel meredt rám.

- Hamar rájöttél - mondta, mire megforgattam a szemeimet.

- Még szerencse, hogy tudok önállóan gondolkodni - morogtam. - Szóóóval? Ne csigázz tovább! - kérleltem. Átkarolt, és felém fordult, megigazítva a kettőnket fedő, sötét színű anyagot. A talárját neveztük ki ideiglenesen takarónak.

- Mindig is tudtam - kuncogott. Hogy mi?! Lesokkolódtam.

- Előbb jöttél rá, mint én? - suttogtam elképedten. Ő vállat vont. - És nem szóltál?

- Miért szóltam volna? Hamar rájöttem, hogy te vagy nem is tudod, vagy nem tartod fontosnak. Aztán meg - sóhajtott kurtán -, meg akartam hagyni neked, hogy elmondhasd, ha szeretnéd. Jó sokáig tartott...

Végem volt. Hogy szerethet ennyire valaki? Hangjában semmi szemrehányás nem volt, csak játékosság, és talán kíváncsiság. Biztosan érdekelte, hogy miért hallgattam róla eddig. De egy kis időre még megválaszolatlanul hagytuk a kérdéseket...  

- Láttalak milyen voltál Siriusszal, és hogy ő milyen veled - folytatta. - Először azt hittem, hogy flörtöltök. Majdnem be is húztam neki. Tudod, miután összevesztetek azon a manón... - magyarázta halkan. - De végül George figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy így kellene bemutatkoznom a jövőbeli apósnak.

- Hát George is tudja. Vagyis persze, hogy tudja - ingattam a fejem. 

- A vonásaitok... hasonlítasz rá - adott egy rövid csókot. - Meg ott volt az a házimanó.

- Sejtettem, hogy kiszúrtátok, hogy hallgat rám... - kuncogtam.

- Nagyon helyes. Nem vagyok bolond, Hannuci. Csak a tréfák feltalálója vagyok... De most én jövök. Miért csak most mondtad el?

Miért is? Hirtelen az eddig észérvnek tűnő halandzsák elhagytak.

- Igazából... azt hittem, hogy... - vállat vontam. Nem azért, mert nem érdekelt, csak próbáltam magam nyugton tartani. Ő simogatni kezdte a hátam, közben közelebb húzott magához. - Azt gondoltam, amit már mondtam. Hogy megutálsz, és megvetsz majd a Blackek miatt. Vagy azért, hogy ilyen sokáig titokban tartottam - rápillantottam. Koncentrált rám, a szavaimra.

- Dehogy hagynálak el emiatt - mondta. - Igazából megértem, miért nem akarod szétkürtölni. Siriust mindenki szökött fegyencnek, gyilkosnak tartja, talán azt gondolod, hogy ez alapján ítélnének meg téged is? - hirtelen felült, és rám nézett.

- Azt gondoltam, hogyha kitudódna, az emberek többsége az alapján ítélne, hogy az apám az azkaban foglya volt.

- De ugye nem gondoltad azt, hogy én is...?

- Dehogy! - ellenkeztem. - Én se tudom, mit gondoltam - sóhajtottam a fejem rázva. - De mondd el te, mit gondolsz, most, hogy elmondtam?

Fred visszafeküdt mellém, csak aztán válaszolt.

- Szerintem ez nagyon király - vigyorodott el. Elámultam tőle. Hihetetlen, milyen aranyos! - Gondolj csak bele - bökött meg -, a Weasley Varázsvicc Vállalat egyik vezetője, és az egyik Tekergő lánya... - nevettünk.

Megcsókoltam. Azzal a lendülettel, ahogy ráhajoltam a szájára, fölébe is kerekedtem. Nem mondanám, hogy nem tetszett neki... én pedig majd kiugrottam a bőrömből. Az a megértés, amivel felém fordult, az, amiket mondott mind nagyon izgatottá tettek, és boldogságot, elégedettséget csepegtettek belém.

- Már csak egy kérdésem van - pihegtem. - Honnan jöttetek rá, hogy... á. A Tekergők Térképe. Igaz? - hunytam le a szemem egy pillanatra.

* * * 

A válogató borzalmas volt. Rengeteg griffendéles jött ki a pályára, és legalább a fele azzal kezdte, hogy mennyire felháborította őket az eset.

Fred és George állandóan engem szívattak a vicceikkel, amíg meg nem elégeltem, és nem küldtem el őket inkább leülni.

- Winnie, ide mellém - intett a fogóválogatás után. Fogcsikorgatva léptem mellé.

- Mit mondtál? - szűrtem a fogaim között, mire Angelina elvigyorodott.

- Nem tetszik, Winnie? - nemet intettem a fejemmel. Angelina lezártnak tekintette a dolgot, és továbbra is vigyorogva a feje felé bökött. - Na most szálljatok fel mind. Kiengedem a gurkókat. Minden szem rajtatok lesz. Nemcsak azt figyeljük, ki üt bele többször a labdákba... - szónokolt, miközben amilyen hangosan csak tudtam, ásítást tettettem. Szúrósan pillantott rám, mire értetlenül néztem rá.

* * *

Egymás kezét fogva, félig-meddig begombolkozva, egy-egy sötétebb beugróban csókot váltva szeltük a Roxfort folyosóit. Szerencsére Frics úrral nem találkoztunk össze, és Mrs. Norris sem került az utunkba. Az utolsó rejtett folyosón, amelyről szinte egyből a Kövér Dáma elé nyílik a kijárat, megállítottam. Megigazítottam az ingét és a nyakkendőjét, majd egy rövid csók után kuncogva elszaladtam. Már kimondtam a jelszót is a Dámának, amikor utolért.

- Hol jártál ilyenkor? - dörrent rám. - Vele?! - emelte meg a hangját, mikor meglátta Fredet. Uramisten, ha a zajongása riasztja Fricset, vagy valamelyik besúgó festményt, akkor nagy bajba kerülünk! Fred mellém lépett, és megfogta a kezem. Adott egy puszit is rá, aztán a festményünkhöz fordult.

- Randevúztunk - felelte egyszerűen.

- Többet ne maradjatok ilyen soká! - lendült előre, mi pedig bemásztunk. Vigyorogva néztünk össze Freddel. Ez a Dáma... örök romantikus volt mindig is, és az is marad.

* * *

Lihegve, ziláltan és nem utolsó sorban elfagyva dőltünk be a DS edzések helyszínéül szolgáló terembe. Azt hittük, el fogunk késni, ezért próbáltunk sietni, de kiderült, hogy feleslegesen: csak Luna és Harry volt még ott.

- Mióta vagytok itt, hogy így sikerült feldíszíteni a termet?

- Nem mi voltunk -pillantott ránk Luna. - De nekem is tetszik - mosolyodott el, majd dülledő szemekkel figyelte Angelinát.

- Megvan az utódod – szólt rosszkedvűen a lány, és a sarokba dobta köpenyét. 

– Az utódom? – értetlenkedett Harry. 

– Igen, meg Fredé és George-é – magyarázta ingerülten Angelina. – Kiválasztottuk az új fogót!

- Ki lett az? – kérdezte gyorsan Harry.

- Ginny Weasley – válaszolta Katie. Harry eltátotta a száját.

- Persze, tudom... – legyintett Angelina. Előhúzta varázspálcát, és bemelegítő karhajlításokat végzett. – Különben egyáltalán nem rossz a kislány. Neked persze a nyomodba se ér, de mivel rád nem számíthatunk...

A mondatot lesújtó pillantással fejezte be, én csak a szememet forgattam.

- Nem Harry hibája, Johnny! - morogtam. Harry is lenyelte az ingerült válaszát, ami már a nyelve hegyén volt, s inkább tovább érdeklődött. – És kik a terelők?

- Winnie - bökött rám egy szúrós pillantással kísérve.

- Ne nézz rám így, én nem akartam! Azt a Kirke-srácot kellett volna választanotok - zsörtölődtem tovább. Mindhárom lány idegesen nézett már rám. Ezt ismételgettem nekik, vagy tizedszerre. - Egész jó volt.

- ... és Jack Sloper – felelte fintorogva Alicia. – Jack nem valami nagy szám, de a többi jelentkezőhöz képest zseni. Persze Hannah-n nem tesz túl. Még akkor se - szúrt felém -, ha nem terelő, hanem hajtó vagy.

A borús hangulatú beszélgetéseinknek Ron, Hermione és Neville érkezése vetett véget. Fred, George és Lee is befutottak nemsokára. Mindhárman odaléptek hozzánk, jókedvűen, George pedig még a hajamat is összekócolta.

- Gratula - vigyorogtak. Fred magához húzott, és két alkarját a vállamra téve, rám támaszkodott. Kissé megalázónak éreztem.

- Tudtam, hogy téged választanak - mondta, de én fújtatva lelöktem magamról a karjait. Nem folytattam tovább a mérgelődést, mert Harry elkezdte végre az órát.

- Jól van, figyeljetek! – szólította meg Harry a zsibongó társaságot. – Arra gondoltam, hogy ma ismételjük át az eddig gyakorolt varázslatokat. Ez az utolsó edzés a szünet előtt. Nincs értelme új dologba kezdenünk, hiszen három hétig nem találkozunk...

- Nem csinálunk semmi újat? – morogta az örökké elégedetlen Zacharias Smith. – Ha ezt tudom, el se jöttem volna.

- Akkor nagyon sajnáljuk, hogy Harry nem értesített előre – felelte neki fennhangon Fred. Szerelmem egész nap ontotta magából az ilyen, és ehhez hasonló sziporkáit. Mindenkiből előcsalt most is kisebb-nagyobb nevetéseket.

Egy óra elteltével Harry leállította a gyakorlást.

- Már nagyon jók vagytok – szólt széles mosollyal. – A szünet után megpróbálkozunk pár komolyabb dologgal, esetleg akár a patrónus-bűbájjal is.

A bejelentést izgatott moraj fogadta. Aztán mindenki szedelőzködni kezdett, majd a DS-tagok a szokásos módon, kettes-hármas csoportokban útnak indultak hálókörleteik felé. A legtöbben búcsúzóul boldog karácsonyt kívántak Harrynek.

- Mostmár biztosan nagyon boldog karácsonyod lesz - vigyorogtam, és intettem neki. Az ikrekkel sosem siettünk, de azért mégsem akartunk hátra maradni pakolni.

A fiúk arról értekeztek, hogyan kéne valamilyen maximuláns dolgot Umbridge teájába csempészni, én pedig elmerengve lépdeltem mellettük, egyik kezemmel Fredbe, másikkal Katie-be karolva.

* * *

Hannahnak nyugtalan álma volt, és többször is megébredt. Álmaiban rémképek kergették egymást, mint valami őrült fogócska. Egyszer mintha motozást és sugdolózást is hallott volna, mire ijedten kinyitotta a szemét. A szobában négyükön kívül mégsem volt más lány, és csak hármójuk hangos légzése töltötte be a hálótermet. Ivott egy kis vizet, majd visszafeküdt. Reggel pedig nem emlékezett semmire, és nem értette, mitől olyan kialvatlan, kimerült.

* * *

- Jó reg' - ásította Hermione a griffendéles asztalnál. Hasonló jókedvvel válaszoltam neki, Katie pedig megeresztett egy mosolyt. - Hogy aludtatok?

- Jól - biccentett barátnőm, mire morogva ránéztem. „Csak a magad nevében beszélj" mondtam, de szerintem nem volt elég érthető. - Legalábbis én jobban aludtam, mint Hannah. És te?

- Hm? Hogy? - kérdezte felénk fordulva az ötödéves. - Ne haragudjatok, de azt nézem, hogy elég késő van már, és nincs itt... - még egyszer körbepásztázta a tekintetével a termet, mintha a fiúk csak asztalt tévesztettek volna - ...egyik Weasley sem. Harry sem.

- Reméltem, hogy csak alszanak - sóhajtottam aggódva.

- Nincsenek a szobájukban.

McGalagony ekkor bukkant fel az asztalnál.

- Miss Granger, és Miss Winslow... - pillantott ránk szigorúan a tanárnő. - Jöjjenek velem - mondta egyszerűen.

- Én is menjek, tanárnő? - kérdezte Will, és már állt volna fel, mikor a tanárnő nemet intett a fejével.

- Maradjon, Mr. Hale - felelte. - Jöjjenek, lányok -indult el kifelé, és többször nem is szólalt meg, csak akkor, amikor már ott ültünk az irodájában. - Vegyenek egy kekszet - lökte elénk a gyömbéres gyíkkal teli dobozt a tanárnő. A mocorgó kekszek közül kapásból kettőt is kihalásztam, mert a reggelimet nem tudtam befejezni. Hermione is elvett egyet, de nem harapott bele, feszülten figyelt a tanárnőre.

- Kérem, tanárnő, mi történt Ronnal és Harryvel? - kérdezte magas hangon.

- Ne aggódjon, Miss Granger, semmi baja a két fiúnak. Az éjjel Mr. Weasley-t megtámadták, és bekerült a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. A gyermekeit és Mr. Pottert pedig elküldtük Londonba.

Hogy mi? Hermionével egymásra pillantottunk. De McGalagony nem késlekedett a válasszal. Elmondta, hogy Mr. Weasley-t megtámadta egy kígyó a Főnix Rendjének végzett szolgálatai közben... - Hermione és én egyszerre szívtuk be és tartottuk benn a levegőnket -, hogy Mr. Weasley nincs már életveszélyben, mert Harry álmában látta, vagy megjósolta a jövőt, ezt még McGalagony se érti teljesen miért lehetett... - itt jelentőségteljesen összepillantottunk, ugyanis tudtunk Harry furcsa álmairól-, hogy a fiúk és Ginny éjszaka közepén megérkeztek a Grimmauld térre, és valószínűleg a teljes szünetet ott töltik - ezen a ponton is egymásra pillantottunk, de én már tudtam, mit akarok tenni. Ahogy láttam, Hermione is elszántan nézett velem farkasszemet.

- Tanárnő... - szólaltam meg, miután végzett. - Megtenné, hogy kihúz az itt maradók listájáról? Már leadtuk önnek Willel - magyaráztam. A tanárnő csak bólintott, és a listát kereste elő.

- Hazamegy? - kérdezte, mire bólintottam.

- Meglátogatom a családom - feleltem elmélázva. - Remélem, nem lesz probléma nekik.

- Dumbledore professzor biztos szívesen értesíti az édesapját - biccentett, mire cinkosan összemosolyogtunk. Szóval McGalagony is nagyon jól tudta a dolgot, csak hallgatott róla.

Már elsőtől kezdve éreztem, hogy a tanárok többsége tudja, de legalább is sejti, ki lehet az apám...

- Én is mennék, ha lehetséges - szólt csendesen Hermione.

- Lányok, erről egy szót se, senkinek - figyelmeztetett még, aztán elengedett.

* * *

Így esett meg, hogy másnap, szinte pontban este hat órakor csöngettünk a... mind tudjátok hol, ajtaján.