Sziasztok! 

Bocsi a bevezetőkért, de egyszerűen nem szeretnék külön fejezetet szánni a mondandómnak. Úgyhogy majdnem olyan rövidre fogom, mint Dumbledore professzor tenné. 

1. Köszönöm a rengeteg megtekintést, kitartást, biztatást, amit tőletek kapok! Nagyon hálás vagyok érte (lassan az Amerikából jöttem II. is eléri az 1K megtekintést). Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretitek ezt a "kis" szösszenetet. Nem is tudom, tudjátok-e milyen sok erőt merítek belőle! Vagy tudjátok??

2. Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli... 

Puszi: V.

* * *

A karácsonyig tartó időszak hamar elrepült. Will-lel hamar azon kaptuk magunkat, hogy már a karácsonyi dekorációs terveket készítjük... McGalagony szigorú utasítására az ötödikesekkel együtt. A Nagyterem díszítésébe pedig az iskolaelsők mindenkit bevontak... mást se hallottunk, csak Ron panaszkodását.

- Próbáld ki, milyen úgy aranyszalagot aggatni, hogy Hóborc a nyakadra tekeri, és meg akar fojtani vele!

Ha az első- és másodévesek után eredt:

- Ha hallanád, milyen szemtelenek azok a kis taknyosok! – háborgott. – Mi tiszteltük a nagyobbakat elsős korunkban!

És amikor rákerült a sor a Friccsel való járőrözésre, újabb panaszáradatot zúdított ránk:

- Sárkánytrágya van a fejében, komolyan! Még, hogy varázslópárbaj-hullám! - horkantott.

- Ronald! - nyögtem elvágódva a kanapén. Egyenesen az ott ülő Frednek dőltem, aki éppen beszélgetett az ikrével, Aliciával és Angelinával; de azért kedvesen átkarolt. Ez rögtön azután volt, hogy befejeztük a folyosó díszítését és a festmények portalanítását. Sokáig viszont nem maradhattunk ebben a pozícióban, mert megérkezett Hagrid, aki a klubhelyiségünkben felállítandó fát hozta. Hermione nyitotta a portrét, Willel pedig indultunk, hogy belebegtessük... hogy aztán a klubhelyiség majd' negyedét elfoglalja. - Még egy szó, és esküszöm... - elhúztam az ujjamat a torkom előtt.

- Meg se szólaltam! - védekezett, de amint elfordultam, egyből tátogni kezdett.

- Hallottam! - mondtam vissza se fordulva.

Hagrid egyébként nem volt valami jó passzban, bár velünk kedves volt. Az arcán új és új sebek keletkeztek, és persze Umbridge őt is próbaidőre tette. Az arcátlansága olyan mértékig sértett néhány tanulót - főként azokat, akik szerették Hagrid, vagy Trelawney óráját-, azaz a legtöbb griffendélest és hugrabugost, hogy személyes sértésnek éreztük a tanárok szekálását. Umbridge jelenléte pedig a félóriás professzort zavarttá tette, hogy elég sokszor elveszítette a fonalat az óráin, és zavartan heherészett.

- Nem is tudtam, hogy Behemót professzor milyen hangokat tud kiadni magából - súgta egyszer Tim az óra végén, főként nekem. Elég gonosz volt tőle a megjegyzés, ilyenkor általában rá se néztem a fiúra, csak legyintettem egyet és Willel együtt odébb mentünk. Azalea is sokszor sóhajtozott legendás lényeken, visszasírta Suette-Pollts óráit. Mivel „tapintatos" volt, nem panaszkodott, de a sóhaja mindent elárult.

- Mi van veled? - fordult hozzá egyik alkalommal Hagrid. - Beteg vagy, Miss Flowers? - kérdezte.

- Nem, tanár úr - sóhajtotta.

Na egy ilyen nap után, amikor csupa flúgos vesz körül, ne csodálkozzon senki, ha Ront le akarom csapni a fenébe, amikor ő is rákezd.

* * *

Egyik késő délutánt végre felháborodás- és Ronmentesen tölthettem a klubhelyiségben (Katie és Will sétáltak odakint, Hermione kicsit távolabb tőlem, békésen kötögetett valamit, Harry pedig a jó ég tudja, hol volt). Egy érdekes könyvet olvastam, amikor Fred és George a hátam mögött mentek el. Elkaptam Fred félmondatát.

- ... a szünetben szerintem megcsinálhatjuk - George bólogatott.

- Szerintem két óra lesz maximum.

- De legfeljebb egy fél nap.

- Mi lesz fél nap, fiúk? - kérdeztem, felpillantva A makrancos hölgyből.

- Öö... semmi - vörösödtek el egy pillanat alatt, majd megkerültek kétoldalról, és lehuppantak mellém. Felvont szemöldökkel néztem Georgera, majd Fredre.

- Semmi?

- Semmi - sóhajtottak egyszerre. Elmosolyodtam, és Fredre néztem átható pillantással. Találtak egy eladó üzlethelyiséget végre, az Abszol úton. Tökéletes helyen van, és levélben már meg is állapodtak... már csak személyesen akarják szemügyre venni. Hihetetlen, hogy el akarják titkolni előlem, amikor én is velük örülnék.

- Semmi - sóhajtottam. Becsuktam a könyvemet, és készültem felállni. Észre sem vettem Fred pillantását rá, ahogy az ikrek összenézésére se figyeltem fel.

- Gyere, sétáljunk egyet - fogta meg a karom -, hannaságos, leghannább Hannám! - elvigyorodtam.

- Nem mondod komolyan, hogy... - az ujját a számra tette.

- Csitt! El ne mondd senkinek, még a végén lerombolod a hírnevemet, asszony.

Hát ezt nem gondoltam volna róla. Ismeri Shakespeare-t, és még idézni is tud tőle? Ki ez a pali? Te jó ég. Elindultunk sétálni, Georgeot hátrahagyva, és nem is figyeltem, merre megyünk, és reneszánszkori szonettekről beszélgettünk. Tudta azt is, ki az a Petrarca.

- Ez félelmetes - motyogtam. - Félek tőled - néztem fel rá.

- Azt mondtad reggel, beszélni akarsz - adott egy puszit az orromra. - Azt hiszem, itt senki nem hallgathat ki.

A Csillagvizsgáló torony jó sok titkunkat őrizte már meg eddig is.

- Igen.

Vettem egy mély levegőt...

- Én... - elléptem tőle. - Van valami, amit tudnod kell... - összevonta szemöldökét. Ezt úgy szerettem benne. Olyan sok mindenről beszélgettünk, sokszor csak nevetve a világon, hogy meg se tudnám számolni a témákat. És minden alkalommal éreztette valahogy, hogy figyel rám. És megértett... Ez nagyon fog hiányozni. - Rólam van szó - pillantottam rá, és elfordultam. - Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam hamarabb...

- Mi az, Hannuci? - kérdezte ártatlanul. Már ha Fred Weasley tudott ártatlan lenni. - Kezdesz megijeszteni. Szakítani akarsz velem?

Rápillantottam megint. Habozás nélkül mondtam ki, amit gondoltam:

- Nem. De te szerintem szakítani fogsz velem, ha megtudod végre, amit már sokkal korábban kellett volna elmondanom. És az sem segít, hogy én kevesebb, mint két éve tudom...

- Két éve? - kérdezte, és összefonta maga előtt a karjait. Én odaléptem hozzá, és automatikusan széthúztam őket, belebújtam az ölelésébe, úgy néztem rá.

- Kettő - bólintottam. - Éppen azért szántam el magam, mert úgy gondolom, hogy mielőtt bármi komolyabb dolog történne köztünk, tudnod kell.

- Merlinre, Hannuci - ragadta meg a kezemet. A tekintete fogva tartotta az enyémet. - Úgy érzem, napról napra jobban szeretlek - nyomott egy-egy puszit a kézfejemre. - Nem tudom elképzelni nélküled az életem - mondta komoly hangon. A szemeimbe könnyek gyűltek. - Ennél komolyabb mi lehet? - Nem tudtam elszakítani tőle a tekintetem, csak azokba a csodálatos íriszekbe néztem, és láttam az aranyos-zöld pöttyöket.

- Még egy szívinfarktus se ilyen komoly - suttogtam az ajkaira, kis mosolyt csalva mindkettőnk arcára. De aztán elszomorodtam. - Így viszont még nagyobb a baj - suttogtam, és próbáltam kiszabadítani a kezeimet. Nem engedett. - Mert én egy Black vagyok. Sirius Black... - sóhajtottam. Most már nem akartam szabadulni. Mázsás súly szakadt le rólam már csak arra a gondolatra is, hogy úgy csinálom ezt végig, hogy Sirius, az édesapám, büszke legyen rám. Rám, a lányára. Itt az idő... elmosolyodtam. - Sirius Black az apám. Én az ő lánya vagyok. A Tekergők egyik örököse.

A következő pillanatban leesett az állam Fred reakcióját látván.

Ő ugyanis... elnevette magát.