A napok teltek-múltak, hol lassabban, hol gyorsabban. Éreztem, hogy egyre feszültebbé válok, hiába voltak ott a barátaim. Ők is egyre idegesebbek lettek. Olyan új helyzetbe kerültünk, amivel még nem találkozott egyikünk sem. A Próféta – benne a miniszterelnök – állandó fröcsögése nem volt elég; bárhová mentünk a kastélyon belül, Umbridge ott volt. Heteken át ott volt szinte az összes óránkon, de a tanítási időn kívül is mindenhol belé botlottunk. Amikor Freddel kettesben, vagy George-dzsal együtt hármasban üldögéltünk az iskola folyosóin, vagy az udvaron (ami persze egyre ritkább volt tekintve az egyre hűlő levegőt) legtöbbször láttuk a tanárnőt... Frusztráló volt az is, hogy az óráin néma csendben kellett üldögélnünk, sosem kérdezte a véleményünket, csak néha beszedte a jegyzeteinket, hogy ellenőrizze őket.

Egy levelet nem tudtunk úgy elküldeni, hogy a tanárnő ne kapta volna el a feladót, hogy kérdezősködjön a maga „finom" módján, vagy ne Frics elől kelljen meglógni. Nem mintha én olyan sokat leveleztem volna, az egyetlen, akinek szerettem volna írni, az Sirius volt. De sűrűn hallottam morogni a diákokat.  Sokáig fontolgattam, hogy írjak-e neki, de mindig ugyanoda jutottam: nem sodrom-e veszélybe az édesapámat ezzel? De, minden bizonnyal.

- Na jó – sóhajtottam egy kedd reggel. Elhatároztam magam. – Írok neki.

- Helyes – mosolyodott el Katie. – A szüleinkkel tartani kell a kapcsolatot.

A következő pillanatban ijedten és gyorsan szívtam be a levegőt, az ajkamba haraptam.

- Mégse. Nem írok egy betűt se. Vagy írjak?

- Elég ebből! – csattant fel Will, mikor ezredjére is meggondoltam. – Ha te nem írsz neki, majd én írok!

- Mégis mit írnál?

- A nevedben írnék... Kedves Papa...  - ujjával a levegőbe rajzolt, mintha tényleg írna. Nevettünk.

A nevetésünknek Angelina Johnson kiabálása vetett véget.

- POTTER! MÉGIS, HOGY MERTED EZT... ÍGY HOGYAN GYAKOROLJUNK... EDDZENÜNK KELL...! MIÉRT NEM BÍROD FÉKEZNI A NYELVED?!

A hetedéves lány teljesen kibukott. Egy csendes pillantást váltottam Katievel és Willel, utóbbival gyorsan odaléptünk hozzájuk.

- Angelina... mi van?

- Mi? Az van, hogy Potter megint büntetőmunkát kapott! – dúlt-fúlt, és dühösen pillantgatott Harryre.

- Próbálj megnyugodni, mert McGalagony pontot fog levonni tőlünk... - a lány a pokolba kívánt a pillantásával, én meg örültem, hogy arra azért senki nem képes, hogy a pillantásával öljön.

Leszámítva a baziliszkuszt.

- Már jön is – forgatta a szemét Will.

McGalagony arcáról mindent le lehetett olvasni, ezért eszünk ágában sem volt ellenkezni vele. Persze nemcsak ezért nem szóltunk egy szót sem – legalábbis én mélyen egyetértettem a tanárnővel. Már csak azért se szólaltam meg, mert Hermionével egy volt az álláspontunk. Will viszont füstölgött, még Umbridge órájára várva is.

- Hogy maradsz ilyen nyugodt? – pirított rám. Meglepetten fordultam felé. – Pont, hogy neked kéne a legjobban kiakadni! Harry Potterről van szó!

- Igen – szűrtem a fogaim között, mert fél szemmel láttam a tanárnőt közeledni. – Róla van szó! Nem tudja fékezni magát. Tegnap próbáltam a lelkére beszélni, de nem... - elhalkultam. Az óra is elkezdődött, illetve támadt egy zseniális ötletem, ami talán beválhat.

Harryt viszont egész nap nem láttam, a klubhelyiségünk közelébe pedig időm sem volt menni, ezért csak este kerestem. De nem találtam őt este sem, csak Ront és Hermionét, akik sutyorogtak valamiről a kanapén. Nagyon gyanúsak voltak nekem, úgyhogy odaléptem hozzájuk.

- Hahó – köszöntem, majd Ronhoz fordultam. Mindketten riadtan néztek rám. – Nem láttátok Harryt? -pillantottam az órámra. – Reggel óta nem... hát persze. Büntetőmunka, igaz? – kérdeztem. Ők csak bólintottak. – Nem bánjátok, ha leülök? – telepedtem le a fotelba.

- Hannah... - szólított meg Hermione. Oda se bagóztam rá. Velem aztán nem szórakozhat! Megbántott, és nem akartam engedni a huszonegyből, amíg nem ismeri be, legalább azt, hogy túlzásba esett. – Hannah, nálatok milyen Umbridge? – hajolt felém. – Hannah!

- Hagyd – legyintett Ron. – Szerintem még mindig haragszik rád.

- Miért? – csodálkozott a bozontos. – Nem tettem... ó. Figyelj... - hallottam a hezitálást a hangjában. – Én, azt hiszem túlzásokba estem legutóbb.

- Igen – mondtam halkan. – Azt gondolom én is.

- Nem kellett volna előhozakodnom – suttogóra fogta a hangját-, Siriusszal.

- Apával? – kérdeztem, majd felvontam a szemöldököm. Nem, nem kellett volna az apámat felhoznod. És még mit nem?

- Néha tényleg úgy tűnik, hogy túlságosan véded Fredéket.

- Nem – ráztam a fejem. Vagy... tényleg? Talán, de a szerelmem. Miért ne védhetném meg? Csak arra figyelek, hogy nagyjából ne kövessenek el olyat, amivel mondjuk az itt létüket tehetik kockára. Ha pedig mégis túl nagy ostobaságot lépnek, egymás között rendezzük le, nem a nyilvánosság előtt. – Na jó – sóhajtottam. – Talán. Mondjuk úgy... a szabályokat védem meg, hogy ne legyenek olyan sokszor megszegve – mosolyodtam el. Hermione megütközve nézett rám. – Nem tudsz egy olyan alkalmat se mondani, amikor nem volt igazam – mosolyogtam rá angyalian. Ő megrázta magát, majd bocsánatot kért azért, mert felhozta mindenki előtt Siriust. – Köszönöm, Granger – biccentettem felé.

- Szóval a ti órátok milyen Umbridgedzsel? – kérdezte Ron. Kicsit furcsán éreztem magam előtte ezek után.

- Hát... - vállat vontam. – Semmi izgi nincs nálunk. Csak olvasunk és jegyzetelünk az órákon többnyire. Hálát adok Merlinnek, hogy nem most vagyok végzős... nem is tudom, hogy tudnánk felkészülni a vizsgákra, de azt se tudom, a mostani végzősök hogyan készülnek... - ingattam a fejem. – Remélem, jövőre olyan tanárt kapunk, aki ért is ahhoz, amit tanít.

- Jövőre?

- Igen – bólintottam, miközben elnevettem magam. – Legalábbis remélem, hogy ezen a nőn is fogni fog az átok... de most elteszem magam holnapra. Elég fáradt vagyok. Áh, Hermione – szóltam, mielőtt kinyithatta volna a száját. – Ne szóljatok Harrynek. Majd beszélek vele holnap.

A holnapból másnap, abból, harmadnap, majd egy hét is eltelt anélkül, hogy igazán beszéltünk volna. A bájitaltanra való készülés teljesen lestrapált, Piton a legkisebb hibáimra is képes volt eltüntetni a főzeteimet. Szerencsétlen Willt is állandóan piszkálta, mióta kiállt mellettem, de mit tehettünk volna? Fogcsikorgatva ugyan, de tűrnünk kellett.

- Miss Winslow – morogta egyszer. – Egyre hajlamosabb vagyok azt gondolni, hogy maga valahogyan csalt az RBF vizsgán. Talán kikérte a barátai, a Weasley ikrek segítségét... - a szája alig mozgott, miközben beszélt. Én egyre fehérebb lettem, de nem csaltam! Döbbenten néztem Willre.

- Nem csaltam, tanár úr! – állítottam.

- Mindenki ezt mondaná – fordult el, majd oda se nézve tüntette el az üstöm tartalmát. – Mr. Hale – pillantott a fiúéba -, ön mégis mi a tetves griffendélt művelt? – a tanár úr teljesen kiakadt ránk. Pedig még sosem hallottam felemelni a hangját. Piton eszköze a maró gúny és a megszégyenítés. – Ennél még a nagyanyám is jobb főzetet kavarna, pedig ő halott! – az órájára pillantott, majd szétnézett. – Újrakezdik. Addig nem hagyják el ezt a termet, amíg nem sikerül legalább elfogadhatóra a bájitaluk! Mindenki!

Pitont nem érdekelte, hogy a következő óránk lesz-e vagy sem, tényleg ott tartott bennünket. 

x x x

- Ez hiányzott – dőlt hátra elégedetten Will a boxunkban, mialatt Madame Rosmerta mindenki elé egy-egy vajsörös korsót pakolt le.

- Hogy igyunk egy vajsört az én kontómra? – vigyorodtam el.

- Nekem meg nem tudtam, mi hiányzik – forgatta a szemét Katie. – Bár, izgalmas dolog végre elégedettnek látni, Tökfej – vigyorgott ő is Willre. - Még sosem volt ilyen.

- Nekem meg ez hiányzott – nevettem.

Igen, Roxmortsban voltunk, a Három Seprűben. Nem valami titkos kilógásról volt szó, hanem az első olyan hétvégéről, amikor lemehettünk a faluba. Amint átléptük a birtok határát, egyszerre mintha minden gondomat elfújták volna, és ezzel nemcsak én voltam így. Fred és George persze mindig csempésztek mókát a napjainkba, de Will, Katie, sőt, még a közelünkben álldogáló, és sokszor elmélyülten beszélgető társaságok arcán is a megkönnyebbülés jeleit fedeztem fel.

Ez hiányzott már nekünk. A nyomasztó légkörből ki, a felelősség alól egy kicsit felszabadultunk, és önfeledten szívtuk egymás vérét...

- El kell mennem majd a postára is – mondtam barátaimnak. Még azelőtt jó lett volna nyélbe ütni a dolgot, hogy az ikrek visszatérnek. A postai baglyokhoz ugyanis Umbridge nem fér hozzá, ezért ellenőrizni se tudja a levelek tartalmát. A másik meg, hogy az egyik borítékra annyit írtam, „Édesapámnak", és nem akartam Frednek, vagy Georgenak magyarázkodni. Én magam sem tudtam, hogy miért, de még mindig nem mondtam el nekik, hogy ki is vagyok igazából. Emiatt egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom volt, de a kupa vajsör, amit ittunk, és a jó hangulat, az otthonos melegség csiklandozta az arcom, így egyelőre félretettem a kétségeimet.

- Jól van – bólintottak. – De ráér azelőtt, hogy tovább indulnánk nem?

- Még útba is esik – mondta Katie is. Vállat vontam.

- Hova szeretnétek menni? – Két barátom zavarodottan kacarászott.

- Hát a Szárnyas Vadkanba – mondták. – Te is jössz, nem?

- Miért akartok odamenni? – nevettem fel. Hagrid elbeszéléseiből ismertem csak a helyet, és még sosem fordult meg a fejemben, hogy betérjek.

- Hogy-hogy miért?

- Te nem akarsz?

- Már miért akarnék?

- Hát nem tudod?

- Mit? Ne csináljátok már ezt velem! – emeltem meg a hangom. Többen is felénk fordultak érdeklődve. Nem kellett figyelmeztetni, megköszörültem a torkomat, de mielőtt bármit mondtam volna, egy puszit éreztem a kobakomon, és egy kart a vállamon.

- Mizujs, galambocskák? – vigyorgott George. – Mehetünk?

- Hová? – kérdeztem.

- Hogyhogy hová? – pillantottak össze az ikrek.

- Ú... - húzta el a száját Lee. – Bocsi, Hannah. Az én hibám. Megígértem nekik, hogy szólok neked, de teljesen elfelejtettem...

Teljesen összezavartak. Amit sikerült kihámoznom a dadogásukból, az, hogy Harryék összehívtak pár embert, akik szívesen gyakorolnának valamit, amiről senkinek fogalma sincs, és csak Harry tudja.

- Na, majd ott elmagyarázzák, de siessünk, mert elkésünk. Nem akarok lemaradni.

- Én sem – rázták a fejüket az ikrek. Fred küldött felém egy mosolyt, miután felállt, és magával húzott. – Na gyere – húzott maga után, kilépve pedig átkarolt, én meg Georgeba karoltam, és így mentünk összekapaszkodva.

- Mi tényleg azt hittük, hogy csak nem akarsz róla a kastélyban beszélni...

Hát milyen legilimentor vagyok én? – szidtam magam, és szentül elhatároztam, hogy ezentúl minden nap gyakorolni fogom a legilimenciát, és az okklumenciát is. Nem hagyom elveszni a tehetségemet.

- Hagyjátok el – ingattam a fejem. Egy vágyakozó pillantást vetettem a postára, miután elhaladtunk mellette. Fred és George pedig arról magyarázott, hogy még mindenképpen be kell ugraniuk valahova, még a kis gyűlés után.

A Szárnyas Vadkan körül több, kisebb roxfortosokból álló csapat álldogált és egymás felé pillantgattak.

- Mi van itt? – kérdeztem fennakadva. Amott a griffendélesekből álló csoport, Neville integetett is nekem, emitt pár prefektus, MacMillan, Bones, és a hollóhátas Boot, ott valami ismeretlen szőke srác, aki Ginnyvel állt. A lány intett nekünk, bátyjai egyből felé indultak, én csak biccentettem. Katiere és Willre néztem. Nemcsak egyszerű diákok, de több kviddicscsapat színe-java is türelmetlenül álldogált, Angelina egyből oda is intette Katiet, aki mosolyogva séltált hozzájuk. – Ez már szinte lázadásnak számít – ingattam a fejem, és odasétáltam Neville-hez, aki szobatársával és Lunával álldogált. Megöleltem a kis Lovegood-ot, majd feltettem a mindent eldöntő kérdést. – Mire vártok?

- Hát rád – mondta egyszerűen a lány. Kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Rám?

- Persze. Nem akartunk bemenni, amíg nem érkezel meg.

Ez egyre furább. Ezek szerint mindenki tudta, hogy jövök, engem leszámítva persze.

- Akkor menjünk be! Ne álldogáljunk itt, még a végén valakinek feltűnik ez az... összeesküvés, vagy akármi.

- Rendben! – mondta Neville, és elindultunk, szélesre tárta a kocsma ajtaját, elsőként lépve be rajta.

- Pár ember? – hallottam Harryt hüledezni. – Ez neked pár ember!?

- Hát igen, elég nagy sikert aratott az ötlet – felelte elégedett mosollyal Hermione. – Hoznál még néhány széket, Ron?

- Legalább Hannah eljött – morogta, épp, hogy csak alig hallhatóan. Odaléptem hozzá, köszönni.

- Mi ez a hely, Potter?! – dörrentem rá.

Egy üveg vajsörrel a kezünkben, úgy tizenöt perccel később, mikor már többen is halk beszélgetésbe kezdtek, Hermionére függesztettem a tekintetem. Ugyanis végre- valahára megszólalt.

– Hát akkor... sziasztok.

A hallgatóság figyelme most őrá fordult, bár a tekintetek rendszeresen visszatértek Harryre.

- Hát... öhm... Tudjátok, miért vagyunk itt. Öhm... öö... Harry arra gondolt... (Harry csúnyán nézett rá.) pontosabban eredetileg én gondoltam rá... hogy jó lenne, ha azok, akik sötét varázslatok kivédését akarnak tanulni – mármint akik rendesen akarják tanulni, nem úgy, ahogy Umbridge gondolja... – Hermione hangja egyszerre sokkal erősebben és magabiztosabban csengett – ...mert amit ő tart, az nem nevezhető sötét varázslatok kivédése órának...

- Úgy van! – helyeselt Anthony Goldstein, amire Hermione még jobban kihúzta magát.

- Szóval arra gondoltam, jó lenne, ha önállósítanánk magunkat. Szünetet tartott, váltott egy pillantást Harryvel, majd folytatta: – Ez alatt azt értem, hogy szervezzünk magunknak önvédelmi tanfolyamot. Nem elméletit, hanem olyat, ahol gyakoroljuk az igazi varázslatokat...

Ja, hogy ez? Willre pillantottam kérdően, de ő, kezében Katie kezével, Hermionét nézte csendben. Aztán Fredre és Georgera kaptam a tekintetem, a fiúk egyforma vigyorra húzták a szájukat, előbbi pedig rám kacsintott.

- De azért az RBF-et is meg akarjátok szerezni sötét varázslatok kivédéséből, ugye? – kérdezte Michael Corner.

- Persze – vágta rá a lány. – De szerintem annál most több kell nekünk. Valóban képesnek kell lennünk rá, hogy megvédjük magunkat, mert... – Itt nagy levegőt vett. – ...mert Voldemort nagyúr visszatért.

A reakció azonnali volt és cseppet sem meglepő. Cho barátnője felsikoltott, és leöntötte magát a vajsörével, Terry Boot egész testében összerándult; Padma Patil megborzongott, Neville pedig fura nyikkanást hallatott, amit aztán köhögésnek próbált álcázni. Előrehajoltam, hogy megveregessem a hátát, de csak, hogy elrejtsem a nevetésemet. Persze értem én, hogy miért félnek sokan a névtől... de ezek a reakciók könnyfakasztóak.

Közben mindenki állhatatosan és szinte éhes tekintettel Harryre meredt.

- Szóval ez a terv – folytatta Hermione. – Ha benneteket is érdekel a dolog, meg kell beszélnünk, hogyan fogunk...

- Mi bizonyítja, hogy Tudodki visszatért? – kérdezte meglehetősen barátságtalanul a szőke hugrabugos kviddicsező.

- Dumbledore hisz benne... – kezdte Hermione.

- Mármint Dumbledore hisz neki – vágta rá a szőke fiú, Harry felé biccentve.

- Ki vagy? – mordult rá gorombán Ron. Mélységesen egyetértettem a vörössel.

- Zacharias Smith – felelte a fiú – és szerintem jogunk van tudni, miből gondolja Potter, hogy Tudodki visszatért.

- Várjatok! – avatkozott közbe sietve Hermione. – Most nem ezt kell megbeszélnünk...

- Semmi baj, Hermione – szólalt meg Harry.

- Azt kérded, miből gondolom, hogy Tudodki visszatért? – ismételte Zacharias szemébe nézve. – Abból, hogy találkoztam vele. Dumbledore tavaly az egész iskolának elmondta, mi történt. Ha neki nem hittetek, nekem sem fogtok, és nem akarom azzal tölteni a napomat, hogy győzködjelek titeket.

Harry a pultra meredt. A kocsmáros olyan ismerős volt neki... én is odanéztem, és eltátottam a számat. Gyorsan be is csuktam. A férfi ugyanis, egy kicsivel fiatalabb, valamivel kevésbé méltóságteljes tartású, de egyértelműen Dumbledore-ra hajazó férfi volt. Ő lett volna drága igazgatónk testvére? Hogy is... Aberforth Dumbledore? Azon kívül, hogy létezett, nem is tudtam róla semmi mást. Ennyit arról, hogy biztonságos helyen találkozzunk...

- Dumbledore tavaly csak annyit mondott, hogy Tudodki megölte Cedric Diggoryt, és te visszahoztad Diggory holttestét a Roxfortba. Nem árult el részleteket, nem derült ki, pontosan hogyan halt meg Diggory, pedig szerintem mindenkit érdekelt volna...

Az üvegem csörömpölve tört össze a poros padlón. Most nem az iskolában vagyok, emlékeztettem magam, nehogy rögtön a pálcámért kapjak. Arccal viszont a hugrabugos fiú felé fordultam. Cedric említése még mindig hatott rám. Fél szememmel Changet is láttam, akinek a szemét ismét ellepték a könnyek.

- Úgy tudtam, a hugrabugosok alázatosak, kedvesek és tapintatosak -szólaltam meg halkan, remegő hanggal. Láttam, hogy Harry már nyitotta a száját, de leintettem. – Te melyik vagy? Elmondjam? Szerintem egyik sem. Tudod vannak itt olyanok, akiknek Cedric tényleg sokat jelentett és még gyászolják őt!

- Akit csak az érdekel, milyen, mikor Voldemort megöl valakit, az hiába jött ide – felelte Harry. Kezdett kijönni a béketűrésből, ami mostanában nem volt szokatlan nála. – Nem fogok Cedric Diggoryról beszélni. Érthető? Úgyhogy nyugodtan elmehetsz, ha akarsz.

A srác nem mozdult a helyéről, és kisvártatva kérdések tömkelege érte Harryt. Tudsz patrónust idézni? Megöltél egy baziliszkuszt? Megmentetted a bölcsek kövét?

- Figyeljetek! – szólt, mire a társaság nyomban elcsendesedett – nem akarom, hogy álszerénynek tartsatok, de... minden esetben kaptam valamilyen segítséget...

- A sárkánynál nem – vágta rá Michael Corner. – Az káprázatos repülés volt...

- És idén nyáron se segített neked senki elkergetni a dementorokat – jegyezte meg Susan Bones.

- Nem – ismerte el Harry. – Jól van, tudom, hogy bizonyos dolgok segítség nélkül sikerültek. Csak azt akarom mondani...

- Kimagyarázod magad, hogy ne kelljen semmit megmutatnod nekünk? – vágott a szavába Zacharias Smith.

- Van egy ötletem – szólalt meg Ron, mielőtt Harry válaszolhatott volna. – Mi lenne, ha befognád végre a szádat?

Úgy nézett a fiúra, mintha legszívesebben páros lábbal ugrálna a fején. Zacharias elvörösödött.

- Támogatom az ötletet! – emeltem fel az üvegem.

- Azért jöttünk, hogy tanuljunk tőle, erre most azt mondja, hogy nem is tud semmit – felelte, dühösen pillantva rám.

- Nem azt mondta! – mordult rá Fred.

- Szeretnéd, ha kipucolnánk a füledet? – kérdezte George, és az egyik csodabazáros táskából előhúzott egy hosszú, vékony szerszámot.

- Ha kéred, máshova is szívesen bedugjuk, nekünk mindegy – tódította Fred.

- Haladjunk tovább! – szólt közbe gyorsan Hermione. – Először is: egyetértünk abban, hogy tanulni akarunk Harrytől?

- Én jobban örülnék bájitaltan korrepetálásnak – morogtam.

- Azzal nem tudok szolgálni – nevetett fel Harry, a szemeimbe nézve. – De ha egyszer hogyan utáltassuk meg magunkat Pitonnal a puszta létezésünkkel kurzust indítok, várlak szeretettel – prüszkölve nevettem fel.

Megbeszéltünk még néhány részletet, és már álltunk fel, amikor Hermione ismét megszólalt. Egy pennát és egy pergament tartott a kezében.

- Arra gondoltam, írja fel mindenki a nevét erre a lapra, hogy tudjuk, ki volt itt. És szerintem... – Itt nagy levegőt vett. – nem kéne szétkürtölni, hogy mit csinálunk. Úgyhogy aki feliratkozik, egyben megígéri, hogy nem szól a dologról se Umbridge-nek, se senkinek.

Fred magához ragadta a lapot, és vidáman ráfirkantotta a nevét. Nem sok lelkes rajongóra talált ez az ötlet. Zacharias nem vette át George-tól a felé nyújtott lapot, én viszont szinte kitéptem a kezéből.

- Öhm... Ernie majd szól nekem, hogy mikor találkozunk.

Csakhogy szemlátomást Ernie-nek se akaródzott feliratkoznia:, Hermione szúrós pillantással nézett rá.

- Mi... mi prefektusok vagyunk – bökte ki Ernie. – És ha valaki megszerzi ezt a listát... szóval... Ti is mondtátok, hogy Umbridge-nek nem kéne megtudnia...

- Te meg azt mondtad, hogy ez a dolog a legfontosabb feladatunk – emlékeztette Harry.

- Persze, az is, csak...

- Ernie, komolyan azt hiszed, hogy kiadom a kezemből a listát? -méltatlankodott Hermione.

- Nem... dehogy. – Ernie összeszedte magát. – Aláírom – vette ki Will kezéből a felé nyújtott lapot.

Harry Potter

Hermione Granger

Ronald Weasley

Fred Weasley

George Weasley

Hannah Winslow

Katie Bell

William Hale

És így tovább...

Miután az utolsó ember – Zacharias – neve is felkerült a listára, Hermione gondosan összecsavarta és a táskájába süllyesztette a pergament. A csoporton sajátos hangulat lett úrrá: valamennyien úgy érezték, hogy titkos szövetséget kötöttek.

- Ketyeg az óra – jegyezte meg Fred, és felállt mellőlem. – George-dzsal meg Lee-vel még be kell szereznünk néhány kényesebb természetű cikket, úgyhogy mi most lelépünk – kaptam egy puszit még, mire teljesen elvörösödtem.

- Nekünk is mennünk kéne – álltam fel, noszogatva Willt és Katiet.

- Jaj, persze! – pattant fel legjobb barátnőm.

Alig pár sarlóba került feladnom a levelet, amit Siriusnak küldtem. A postán, miután kiválasztottam, milyen bagolyra volt szükségem, egy hatalmas, a bagolyháznál sokkalta nagyobb, és több baglyot tartalmazó szobába vezettek be, ahol körben ültek a különféle szárnyasok. Teljesen elámultam a látványtól. Egy madár pikk pakk rárepült kinyújtott karomra, és egy perc múlva már a levéllel a lábán távozott.

Így legalább Umbridge nem tudja elolvasni a levelet. Sirius biztos nagyon meg fog lepődni, de remélem, megteszi, amit kértem tőle (és nem küld választ!)

Sziasztok! 

3257 szó. Remélem, ez már izgalmasabb, és élvezhetőbb fejezet lett, mint az előző volt. (Nekem még mindig nem tetszik eléggé, ezért is vagyok kíváncsi ti mit gondoltok.) Légyszi, hagyjatok magatok után egy kommentet, vagy egy vote-ot!

Puszi: V.