A napfelkelte engem már ébren talált, de úgy láttam, nemcsak engem. Katievel csendben felöltöztünk, magunkra kaptuk a legújabb talárunkat és halkan kiosontunk a szobából, le a teljesen üres klubhelyiségbe.

Lent a Nagyteremben viszont már nem voltunk egyedül. Ott volt néhány diák is, és tanárok is akadtak. Például Piton professzor, és McGalagony professzor is. Piton professzor egyenes háttal ült a helyén, McGalagony pedig, a belépő Bimba professzor felé fordult. Megeresztettek felénk egy-egy barátságos mosolyt, mi integettünk nekik. Alighogy helyet foglaltunk, és levadásztam egy kis bucit a tányéromra kerülő tojásrántotta és szalonna mellé, a professzorasszony már meg is jelent mellettünk.

- Önök ma a szerencsések – kezdte a tanárnő -, akik először kapják ma meg az órarendjüket.

Katie és én izgatottan pillantottunk egymásra, majd várakozón a tanárnőre néztem.

- Miss Katie Bell – nézett a kezében lévő pergamenre. – Hatodéves. Úgy látom, minden rendben az RBF eredményeivel. Mely tárgyakat szeretné folytatni?

- Tanárnő... - sóhajtott. – Az átváltoztatástant, a számmisztikát, a bűbájtant, a bájitaltant mindenképpen... és a sötét varázslatok kivédését – McGalagony szinte örömmel nyújtotta át az órarendjét.

- A legendás lények gondozását nem kívánja folytatni? – kérdezte. – Hagrid professzortól úgy hallottam, hogy remek érzéke van a legendás állatokhoz – mondta, de Katie megrázta a fejét. Hát igen... a tavalyi szurcsókos rémálom után ki tudja, mi lesz, ha visszatér... - Hm. Rendben. Legyen.

Katie órarendje ezért elég szellősre sikerült. A tanárnő hozzám fordult most ugyanazzal a kérdéssel. Mit is szeretnék? Hasonló választ adtam, mint Katie. De azért mégis mást.

- Tanárnő, én folytatnám az átváltoztatástant – alap dolog, hogy elsőként említettem házvezetőnőm óráját-, a bájitaltant, a bűbájtant, a sötét varázslatok kivédését... a rúnatant, a legendás állatokat.

- Parancsoljon, Hannah – nyújtotta át az órarendem. Sóhajtottam egyet. Hat tantárgy... de hiába, jó gyógyító szeretnék lenni. Ahhoz pedig ezek a tárgyak nagyon is kellenek.

- Én nyertem – mondtam Katienek, majd nevettünk egyet.

- Akkor tessék – nyújtott át egy kekszet nekem a kekszes tálról. – Ez a győztesnek kijáró nyeremény – vigyorgott. Elvettem a kekszet, és félretettem. Először be akartam fejezni a meg sem kezdett reggelimet.

- Szegény Trelawney szomorú lesz – sóhajtott, a nevetés könnyeivel a szemében. – Egyikünk sem folytatja...

- Szinte hallom is: pedig olyan jó alanyok voltatok, Drágáim...

- Mire? – kérdezte egy álmos hang: Will is megérkezett.

A Nagyterem lassan megtelt az ébredő diákhaddal, és élénkülni kezdett az alapzaj is. Hamarosan azonban újra megjelent McGalagony professzor. Hármunk közül ő nyert, mert ő mindhárom választott tantárgyát vitte tovább. Először lebiggyesztettem a számat, aztán nevetve adtam át a kekszemet.

- Ez téged illet akkor – nevettünk, és Katievel egyszerre nyomtunk egy-egy puszit Will egy-egy orcájára.

- Hékás, és én nem kapok? – hallottam meg Fred kissé durcás hangját, de valójában vigyorgott. Maga mellé húzott és váltottunk egy nagy csókot.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá, majd a töklevemért nyúltam. Aztán Georgenak is adtam egy jó reggelt puszit, meg egy ölelést is.

- Merlinre – szörnyülködtek valamivel később az ikrek, amikor a kezükbe vették az órarendem. – Te tényleg iskolaelső akarsz lenni, Winslow? – döbbent meg George. Felnevettem. Olyan vicces hangsúllyal mondta, az arcára pedig a totális döbbenet rajzolódott ki. – Hat tárgy... - számolták gyors össze. Bólintottam.

- Úgyhogy most megyek is – kaptam fel pár kekszet. Katie és Will is felálltak.

- Mármint megyünk – javítottak ki -, mert még fel kell mennünk a holminkért.

- De legalább ma alig van óránk. Dupla bűbájtan, egy számmisztika, egy rúnaismeret...

- és egy legendás lények gondozása – Katie elmosolyodott. – Nektek.

- Nekünk – sóhajtottuk szinte egyszerre.

Még nyomtam egy csókot Fred szájára, George haját meg alaposan összekócoltam, aztán elindultam a páros után.

- Hé, várjatok meg!

A bejárati csarnokban láttuk Harryéket Angelina Johnsonnal beszélgetni, intettem nekik, majd tovább mentünk. Katie az egyik, én Will másik oldalán mentem, belekaroltam a fiúba. Nehogy még egyszer elhagyjanak valahol!

- Hé! Katie! Katie! – hallottuk meg az afroamerikai lány hangját. Szinte egyszerre álltunk meg és fordultunk a lány felé.

- Mizus? – kérdeztük, szinte egyszerre. Egy kicsit mintha meghökkenve pillantott volna ránk.

- Csak annyit akartam – sóhajtott Katie felé fordulva (egyébként is hozzá állt közelebb) -, hogy én lettem a kapitány. Pénteken válogatást tartunk az őrző posztra, és az lenne jó, hogyha mindenki ott tudna lenni – barátnőm beleegyezett. Épp fordultunk el, mikor folytatta. – Ez rád is vonatkozik, Winslow.

- Megbocsátasz? – vontam fel a szemöldököd.

- Te is a csapat tagja vagy, még akkor is, ha csak tartalékos hajtó vagy. Te is gyere el pénteken. Öt órakor. Számítok rád is.

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe meredtünk.

- Meglátom – mosolyodtam el. A péntek a bájitalos napom. Napunk. Amióta Will, és sokszor Katie is csatlakozik gyakorolni. Lehet, hogy érdemes lenne áttenni egy másik napra? Elmorfondíroztam. Angelina nem a barátnőm, és valószínűleg sosem lesz az, miért vacillálok hát? Csak magamtól kérdezem, de tudom is a választ. Azért, mert most a kviddicscsapatról van szó. Milyen furcsa...

- Már vagy egy éve, hogy nem is gondoltam a kviddicsre – mondta halkan Katie nekünk. Elmosolyodtam.

- Pont erre gondoltam én is.

Az első óránk bűbájtan volt, Flitwick professzorral. A tanár úr kedvesnek szánt mosollyal fogadott minket és egy kisebb bevezető szöveggel arról, hogy milyen bűbájokat fogunk tanulni ezen a RAVASZ-kurzuson. Izgatottan pillantottunk össze. Jó kis évnek ígérkezik... Miután vége lett a dupla órának, jólesően nyújtóztam egyet. Nekem eszemben sem volt számmisztikára járni, ezért lyukasórám következett.

Sajnos az ikreknek pont órájuk volt (átváltoztatástan), így letelepedtem egy könyvvel a kezemben a kedvenc helyemre. Valahogy nem kötött le, amit olvastam, ezért hamarabb indultam el ebédelni, mint eddig bármikor. Már éppen megettem a levesem, amikor egy Harry Potter pottyant mellém dúlva-fúlva. Barátságosan ráhunyorogtam... az évek alatt kiismertem annyira, hogy tudjam: bájitaltan órák után szokott leginkább így viselkedni. Ezért hát nem szóltam semmit. Ő csak morgott valami „hello Hannah"-t, aztán szedni kezdett.

Mikor megjelentek mellettünk a barátai, illetve Katie és Will is, már javában beszélgettünk. Elmesélte, hogy járt Pitonnal („eltüntette az egész főzetemet! Pedig csak a hunyorszirupot felejtettem ki..."), és éppen azt ecsetelte, hogy legalább egy valami jó volt a napjában: Cho beszélgetést kezdeményezett vele. A két ötödikes körénk telepedett, Harry pedig elhallgatott. Szóval ők nem tudják. Próbáltam nem elmosolyodni, Hermione ugyanis másnak tudhatta be Harry hallgatását.

- Igazságtalan volt, amit Piton tett – szólt együtt érzőn Hermione, miután leült Harry mellé, és szedett magának a krumplis vagdaltból. – Monstro főzete sokkal rosszabb lett, mint a tiéd: mikor áttöltötte, felrobbant az üveg, és meggyulladt tőle a talárja.

- Az igen – nevettem fel. – Biztosan sok lett a holdkő – kuncogtam. Idióta.

- Miért csodálkozol? – morogta Harry. – Mikor volt Piton igazságos velem?

Erre aztán nehéz volt mit felelni, hiszen a vak is láthatta, hogy Piton az első év első órájától utazik Harryre. Én is éreztem, pedig én csak hallomásból tudom hogyan zajlik egy óra a professzorral.

- Reméltem, hogy az idén egy kicsit normálisabb lesz – csóválta a fejét Hermione. – Mivel hogy... – Lopva körülnézett; mellettük kétoldalt hat-hat hely üres volt, és épp senki nem haladt el az asztal mellett. – Mivel hogy benne van a Rendben, meg minden.

- Sárkányból nem lesz golymók – bölcselkedett Ron. – Nekem különben is mindig az volt a véleményem, hogy Dumbledore-nak nem kéne megbíznia Pitonban. Mi bizonyítja, hogy tényleg nem Tudjátokkinek dolgozik?

- Arra még nem gondoltál – szólt bosszúsan Hermione – hogy Dumbledore esetleg több bizonyítékot is tud, csak nem osztja meg veled?

Éreztem, hogy Harry mindjárt kifakad, azt pedig meg akartam előzni. De mielőtt kinyithattam volna a számat, a fiú hangja már csattant is.

- Hagyjátok már abba jó? Megőrülök tőletek! – egy szempillantás múlva már ott sem volt. Leesett állal néztem utána, aztán Hermionére és Ronra néztem. A két barát egymást nézte sokat mondó pillantással, majd többnyire csendben ebédeltek.

- Nem hiszem el – sziszegte a lány.

- De tény, hogy elég sokat veszekedtek – vettem a védelmembe Harryt. – Állandóan csak a ti hangotokat hallani.

- Ő meg mást se csinál, mint érzelmi boxzsáknak néz minket.

- Állandóan rajtunk tölti ki a dühét – morogja Ron is.

- Arra nem gondoltatok még, hogy mennyire feszült lehet? Megnéznélek titeket a helyében.

- Hogy érted ezt?

- Merlinre, Ronald – sóhajtottam, letéve a villámat. – A Reggeli Próféta még most is gúnyolja. A fél iskola bolondnak nézi, mert az igazságot állítja. A szobatársatok még össze is veszett vele. Emellett még mindig bűntudata van Cedric miatt... - sóhajtottam. Hermione mintha kicsit elszégyellte magát.

- Akkor is jó lenne, ha nem rajtunk töltené le a dühét. Kérlek, Ron, mondd majd el neki.

- Jó – sóhajtott beletörődően. Szemforgatva néztem Katiere, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha megtartom magamnak mit gondolok. Harry fel fogja húzni magát ezen az üzeneten. – De lehet, hogy nem fog tetszeni neki...

- Induljunk – vigyorgott Will. – Rúnaismeret! A kedvencem...

Will tényleg imádott elbíbelődni az egyes rúnákkal, és sokat foglalkozott velük. A rúnaismeret legnehezebb részén már túljutottunk az RBF-szintig. Legalábbis ezt mondta a tanár úr...

- Ne aggódjanak – nevetett. – Most már szinte csak alig lesz feladatuk: gyakorolni a megszerzett gyakorlati tudást, és gyarapítani a meglévő elméletit.

- Ezt mondja harmadik éve – súgtam Willnek. Mi ketten bevágódtunk a második padba, ahogy minden évben.

Az volt a legjobb hely a tanárhoz képest. Más is pályázott a helyre, de a két delikvensnek már csak előttünk jutott hely. A hollóhátas Melinda Bobbin kénytelen volt hát oda ülni a barátjával, mert a hátsó helyeket is lefoglalták már.

- És te még mindig elhiszed neki? – kérdi szinte tátogva Will. Válaszolni már nem tudtam, mert a professzor minket nézett. Bezártam a számat és elmosolyodtam, a tanár úr pedig elfordult tőlünk.

- Ezt kezdjék el lefordítani - osztott ki egy-egy pergament. Van rá tizenöt percük.

A rúnaismeret egészen népszerű, legalábbis a mi évfolyamunkban úgy tűnik. Szinte mindenki folytatta, aki eljutott a vizsgákig és sikerrel teljesítette azt.

Will izgatottan lépett ki a teremből, mint aki alig várja, hogy beadhassa a -még készen sem levő – dolgozatát. Én csak hangtalanul hápogtam LLG-re menet.

- Ötven centis dolgozat! Egy teljes rúnafordítás, plusz befejezni az órai munkát! És három könyv! – soroltam és soroltam. – Mindezt szerdára! Mi lesz még itt? – néztem az égre.

- Mi? – kerekedett ki Will szeme. – Jajj, ijesztegetsz itt engem! Azt hittem, látsz valamit...

Suette-Pollts ott várt bennünket egy kecskelábú asztal mellett. Mosolyogva beszélgetni kezdtünk a tanárnővel, amíg a többieket vártuk...

- Akkor kezdjük is el – csapta össze a tenyerét, miután még három ember megérkezett.

Az egyikük a magas, barátságtalan arcú, hollóhátas őrző volt, Nick Greyson, a másikuk Azalea Flowers volt, a harmadik pedig... jaj ne! A harmadik Tim Flint volt. A szőke mardekáros fintorba torzult arccal lépett oda mellénk, de meg mertem volna esküdni, hogy pár pillanattal korábban még vigyorgott.

Senki más nem folytatta a LLG-t az osztályból? Legalább egy mardekáros jöhetett volna. Így tuti, hogy Suette-Pollts is kötelezni fog a csapatmunkára. Éljen...

Azalea mindig olyan magának való volt, sosem tudtam, hogy vajon a való világban élt-e és azt látta-e, amit mi. Kedvesen mosolygott ránk, mire visszamosolyogtam. Nick Greysonról pedig semmit nem tudtam azon kívül, hogy a hollóhát kviddicscsapatának tagja.

- Hiányoltunk rúnaismeretről – jegyeztem meg Leának, amíg Suette- Pollts valamit pakolászott hátul. Fél szemmel közben Timet figyeltem, túlzott jókedve gyanús volt nekem.

- Á – legyintett, - nem volt kedvem továbbra is tanulni.

- Vajon S-P mit hoz? – kérdezte Tim, megfogva a karom. – Ugye nem maradt meg egy-két szurcsók?

- Ki tudja – vigyorodott el Will. Én a meglepődöttségtől szólni sem tudtam, csak felvont szemöldökkel bámultam Flint kezét, amivel még mindig a karomat fogta. – Lehet, hogy a tiétek túlélte...

De amikor Suette-Pollts visszatért, öt darab könyv volt nála. A Legendás lények megfigyelése című tankönyv, amit Göethe Salmander írt.

- Mindenki vegyen el egy-egy könyvet – nyújtotta át a kupacot Willnek, aki tovább adta nekem. Egyikünk sem vett el egyetlen példányt sem. – No, miért nem kellenek a könyvek?

- Nekünk megvan – nézünk össze. – Megvettük a nyáron, professzor – magyaráztam neki.

- Rendben. Az egyik feladatotok a következő lesz – mondta, miközben elővette a pergament, amin a neveink szerepeltek. – Flint Amerika, Flowers Ázsia, Greyson Afrika, Hale Európa, Winslow Ausztrália. A könyvből keressétek ki azokat a lényeket, amelyek megtalálhatóak a ti kontinenseteken. Készítsetek egy listát abc rendben, majd másoljátok az állatokat külön kártyákra. Ha egy állat több kontinensen is megtalálható, azt is írjátok ki. Például a doxykat megtaláljátok Európában és Amerikában is, akkor Flint és Hale is kiírja őket. Érthető? – bólintottunk. – Következő órára legyenek meg ezek a kártyák.

Suette-Pollts még kicsit dolgoztatott minket, aztán az utunkra engedett. Visszafelé ötösben sétáltunk, de Will, Greyson és én beszélgettünk. Tim csendben jött mellettünk, Azalea pedig... hát, ő csak hümmögött, meg dudorászott.

- Ez a Suette-Pollts rendes, nem? – kérdezte a hollóhátas. Elmosolyodtam.

- Olyan jó fej! Tavaly is sokat segített, amikor az RBF-re készültünk – meséltem.

- Persze, és az se hátrány, hogy most elengedett az óra vége előtt fél órával – nevetett Will. – Merre? – kérdezte, mikor beértünk a csarnokba. Tim és Azalea elköszöntek. Előbbi talán a könyvtárba, utóbbi a klubhelyiség felé indult.

- Én a klubhelyiségbe megyek – mondta Greyson. Mi is oda tartottunk, persze a sajátunkba.

- Katie talán ott lesz – töprengünk. Az utunk a sötét varázslatok kivédése terem előtt vitt el, ahol éppen óra volt.

- Na belehallgatunk? – kérdezte Will vigyorogva. Greyson intett egyet és továbbment. Én tétovázva megálltam.

- Prefektusok vagyunk! – sóhajtottam. Ekkor azonban éles kiáltás hallatszott bentről, amire a hollóhátaskánk is visszafordult.

- VOLDEMORT!

- Ez Potter? – vonta fel a szemöldökét. Vigyorogva összenéztünk, és közelebb lopóztunk az ajtóhoz.

- Tíz pont a Griffendéltől, Potter.

A teremben néma csönd lett. Lélegzetünket visszatartva néztünk egymásra. Umbridge kisvártatva folytatta a mondókáját.

- És most szeretnék tisztázni néhány dolgot. Azt mondták nektek, hogy egy bizonyos sötét varázsló feltámadt halottaiból...

- Nem volt halott – javította ki mérgesen Harry.

- Mondd meg nekik, Villám – suttogtam halkan Will felé.

- De igenis – A viselkedésed máris tíz pontjába került a házadnak, ne feszítsd tovább a húrt! – darálta Umbridge. – mint mondtam, úgy informáltak benneteket, hogy egy bizonyos sötét varázsló ismét közöttünk garázdálkodik. Ez az állítás hazug...

- Nem hazugság! – csattant fel Harry. – Láttam őt, megküzdöttem vele!

- Büntetőfeladat, Potter! – vágta rá diadalmasan Umbridge. – Holnap délután öt órakor várlak a szobámban. Ismétlem: az állítás hazugság. A Mágiaügyi Minisztérium biztosít benneteket róla, hogy nem kell tartanotok semmilyen sötét varázslótól. Aki mégis nyugtalankodik, az keressen fel engem bizalommal tanítási időn kívül. Ha bárki bármilyen feltámadt sötét varázsló rémképével ijesztget benneteket, csak szóljatok nekem. Azért jöttem, hogy segítsek. A barátotok vagyok. És most, legyetek szívesek folytatni az olvasást. Ötödik oldal, „Az alapokról kezdőknek".

Székcsikorgás hallatszott ki, az egyik halkabb volt, a másik hangosabb.

- Szóval a tanárnő úgy gondolja, hogy Cedric Diggory magától halt meg?

Ráharaptam az alsó ajkamra a fiú említésére. Willt néztem, de gondolatban Cedric mosolygását láttam. Miért említette őt Harry?

- Cedric Diggory tragikus balesetben vesztette életét – jelentette ki hűvösen.

- Meggyilkolták – felelte Harry. A hangja minden érzelmet elárult. Minden porcikája remegett a dühtől. – Voldemort ölte meg, és ezt maga is tudja.

- Gyere ide hozzám, Harry drágám!

Willre pillantottam, majd Greysonra. Utóbbi összevont szemöldökkel állt egy pillanatig, majd engem fürkészett.

- Te jóba vagy vele, igaz? – bökött a fejével az ajtó felé. Én meg bólintottam. – Szerinted igazat mond?

- Hidd el, Greyson, Harrynek nem olyan élénk a fantáziája, hogy ilyet hazudjon – feleltem higgadtan.

* * * 

Egy barátságtalanul tekintgető Harry Potter. Ez fogadta a hármasunkat a Nagyteremben, vacsoránál.

- Igen – mondtam Harrynek, mikor elhaladtunk mellettük. Kérdőn nézett ránk, miközben leültem Fred mellé.

- Mi igen?

- Mi is rólad beszéltünk – nevettünk. – Örülj neki, hogy nem kapsz taslit azért, mert felhoztad Diggoryt – mondtam. Ugyanis érzékeny pontra tapintott nálam a fiú emlegetésével. És ezt jól tudta, mert egymásban tartottuk a lelket.

- Csodálatos – morogta szemforgatva.

- Inkább egy tasli, mint egy heti bünti igaz-e? – vigyorogtam rá.

Az a helyzet, hogy alig egy tucatnyian tudtuk az egész Roxfortban, hogy Harry nem nagyzolásból, vagy feltűnési viszketegségből tette, amit tett... egyszerűen csak felháborítónak találja az egész szituációt. Túl fiatal ahhoz, hogy ennyi... intrikának legyen kitéve. Az is igaz, hogy a varázsló sosem elég idős ahhoz, hogy lejárassák, megalázzák, és vásári bohócot csináljanak belőle, a minisztérium pedig pontosan ezt teszi.

Hallottam Umbridge hangján. Nekem egészen úgy tűnt, mintha provokálni akarná Harryt a nyugodtságával... vagy legalábbis azzal, hogy annak tetteti magát. Akaratlanul is az elégedetten ülő tanárnő felé fordítottam a tekintetem.

- Ne bámuld már! – szólt rám Katie.

- Bocs – ingattam a fejem sóhajtva. – Csak... ezen az egészen jár az eszem. Teljesen úgy tűnik, mintha ki akarta volna provokálni – szinte tátogom nekik, amit mondok.

- Van benne valami, Hannuci – mondja Fred, majd a tanárnőre kapja a tekintetét. – Békapofa velünk is egészen kihívóan viselkedett.

- Mintha csak... valami ürügyet akarna találni, hogy megbüntessen minket – mondta George.

- Hm – sóhajtottam. – Majd meglátjuk, velünk milyen lesz.

- Két nap múlva – Will előhalászta az órarendünket is, hogy lássa, mikor lesz vele óránk.

- Ennél még Lockhart is jobb volt – sóhajtott Katie, majd elvigyorodott.

- A skót szoknyás ír... - elég volt csak említeni, hogy könnyek között, nevetve boruljunk mindhárman az asztalra. Csak akkor hagytuk abba, amikor Harry, Hermione és Ron kisétáltak a teremből. A Nagyterem zajszintje megugrott, és mindenki Harryről beszélt, aki meg nem az a trióról.

- Nekem elment az étvágyam – toltam el magam elől a tányérom.

- Nekem is.

- Nekem is.

- Akkor menjünk – álltak fel az ikrek. – Úgyis vannak fontosabb dolgok – pillantottak össze.

- Ó, ma kezditek? – kérdeztem, és megfogtam Fred kezét.

- Igen.

- Mit?

- Le kell teszteltünk az áruinkat, hogy lássuk, másokon hogyan hat... - kezdték magyarázni Katiéknek. Beszéd közben mindig úgy fellelkesültek, és erősen gesztikulálni kezdtek. Amikor George csillogó szemmel megérintette Katie karját egy ilyen heves mutogatás közben, Will szeme szűkülni kezdett. Én elvigyorodtam és szemforgatva figyelmeztettem őt. Megböktem.

Amíg a fiúk hozzáláttak a jelentkezők tájékoztatásához a klubhelyiségben, letelepedtünk a kanapéra, tőlük nem is olyan messze. A Legendás könyvem bújtam, és ceruzával jelölgettem, hogy mely állatokat kell listáznom majd a beadandóhoz, amit Suette-Pollts kért.

Az elsősök, mintha egy láthatatlan pöröllyel sorban leütötték volna őket, aléltan roskadtak össze a székükön. Volt, aki legurult a földre, mások a karfára dőltek. Volt, akinek még a nyelve is kilógott. Akik figyelték Fredék mesterkedését, többségükben nevettek a dolgon.

- Elég ebből! – Hermione hangja csak úgy csattant a nevetések közepette. Will és én felpillantottunk a könyvünkből.

Fred és George kissé meghökkenve néztek a lányra.

- Igen, igazad van – bólintott George. – Ennyi tényleg elég ebből a hatóanyagból.

- Már reggel is megmondtam, hogy nem kísérletezhettek diákokon!

- Rendesen megfizetjük őket! – méltatlankodott Fred.

- Nem érdekel! Veszélyes, amit csináltok!

- Fenét! – foglalta össze a véleményét Fred.

- Nyugi, Hermione, nincs semmi bajuk – szólt csitítóan Lee Jordan, aki feladata szerint egy-egy piros tablettát dugott az alélt lányok szájába.

- Nézd, már ébredeznek is! – mondta George.

Néhány elsős valóban mocorogni kezdett. Egyikük-másikuk döbbenten konstatálta, hogy a földön vagy épp a szék karfáján fekszik.

- Minden rendben? – kérdezte nyájas mosollyal George a lábánál heverő, fekete hajú kislánytól.

- Igen... azt hiszem... – felelte elhaló hangon a lány.

- Kitűnő! – bólintott elégedetten Fred, de a következő pillanatban Hermione kikapta a kezéből a jegyzettömböt és a Tetszhalott tablettákat tartalmazó táskát.

- Ez egyáltalán nem kitűnő!

Aggodalmasan néztünk össze Will-lel.

- Dehogynem, hisz mind élnek! – vágott vissza Fred.

- És ha valamelyikük komolyan megbetegszik, akkor mi lesz!?

- Tuti, hogy nem lesz bajuk, mert ezeket már kipróbáltuk magunkon. Most csak azt teszteljük, hogy mindenki egyformán reagál-e.

- Ha nem hagyjátok ezt abba, akkor...

- Büntetőmunkára küldesz minket? – kérdezte Fred „na, arra kíváncsi vagyok" hangon.

- Leíratod velünk százszor, hogy jó kisfiúk leszünk? – tódította gúnyos vigyorral George.

A közelben állók harsányan nevettek. Hermione kihúzta magát; szeme összeszűkült, bozontos haja szinte szikrázott.

Nem – felelte dühtől remegő hangon. – De megírom édesanyátoknak.

George hátrahőkölt. Éreztem, hogy eljött az ideje a közbelépésnek.

- Azt nem tennéd meg... – nyögte.

- De megteszem! – nézett rá zordan Hermione. Mielőtt azonban folytathatta volna, közbeszóltam.

- Most már elég legyen Hermione! – kiáltottam. – Hagyd őket békén!

- Persze, védd csak őket! De csak azért teszed, mert Freddel jársz!

- Mit mondasz? – kérdeztem halkan, és fenyegetően.

- Hogy csak azért véded őket, mert az egyikük a barátod! Pedig prefektus vagy! Neked sem védeni, hanem leállítani kéne őket! – itt elszakadt a cérna nálam.

- Befejezted?

- Nem! Nem tömhetik az elsősöket a tablettáikkal!

- De igen, tömhetik! – jelentettem ki határozottan. – Nem hágnak egyetlen szabályt sem azzal, amit tesznek! Egy – mutattam az ujjammal is. - A hirdetőtáblán elhelyezhetnek a diákok is hirdetést. Kettő. Tájékoztatták előre a résztvevőket, hogy mire vállalkoznak. Három. Kárpótolnak minden jelentkezőt. Nemcsak fizetéssel, csokival is. Tehát nem ütközik házirendbe a viselkedésük, de még etikai kifogást sem hozhatsz fel ellenük! – Hermione olyanná vált, mint egy némítóátokkal sújtott pulyka.

- Látszik, hogy az apádra ütöttél! – egy pillanat alatt kifutott minden szín az arcomból.

- Mostmár elég legyen, Granger! – állt fel Will is a foteljából. – A Weasley ikrek mindent szabályosan csinálnak – jelentette ki higgadtan. Ha pedig Will is azt mondja, aki egyébként Georgeot nem is igazán kedveli, akkor annak úgy kell lennie. – Nem ütközik házirendbe a viselkedésük, úgyhogy nyugodj le.

- Honnan tudod? – kérdezte remegve.

- Onnan, hogy kikértük a véleményüket mielőtt bármibe belekezdtünk – felelte Lee neki. És ez igaz. Tényleg beszéltek velünk ilyenről. Lassan kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam.

- Sértőek a vádjaid, Granger – mondtam neki hűvösen. – Amellett, hogy egyik sem igaz. Még egy ilyen eset, és jelenteni fogom, hogy szeszélyesen viselkedsz. Ok nélkül támadsz neki a griffendéleseknek. Ez bizony a prefektusi hatalommal való visszaélés, amelynek az okára még az igazgató is kíváncsi szokott lenni – feleltem higgadtan.

Hú, hosszú volt ez a nap.