A Nagyterembe való belépésemet teljes sokk követte. Számítottam rá, hogy lesz megemlékezés, de amint megláttam a hatalmas, négy nagy fekete zászlót elszorult a szívem, és nyelnem kellett. Automatikusan megálltam és előre meredtem. „Cedric, bocsáss meg" gondoltam.

Fred megszorította a kezem, és rám mosolygott. Megyek. Helyet foglaltunk George, Angelina és Lee mellett. Szemben természetesen Katie és Will ültek. Arcukon nem volt mosoly. Az enyémen sem. Amíg Fred és George beszélgettek, én a környezetemet pásztáztam. Zellner, a mardekárnál nagyképűen vigyorgott a többiekre. Legszívesebben behúztam volna neki. A hugrabugosokra féltem ránézni. Sejtettem, hogy bánatosak lesznek, de azt nem, hogy milyen csendben, fegyelmezetten, falfehéren ülnek majd a vacsoraasztal mellett. Láttam Cho-t sírni és megsajnáltam. Pedig mindenki tudja, mennyire nem bírom elviselni.

Aztán a tanári asztalt kezdtem pásztázni. Piton Harryre meredt, de nem tudtam semmit megállapítani róla. Talán tudatosan emelt gátat előttem, egy szelencébe zárta az érzéseit és a gondolatait is. Harry után engem nézett, de én nem tartottam vele a szemkontaktust. Helyette Mordont vettem szemügyre. Az öreg még nem épült fel teljesen, és a legkisebb zörejre összerezzent.

- Hé, az a csirke már így is halott – szólt Katie rám -, nem kell még jobban megölnöd.

- Bocs – néztem rájuk, majd a csirkére. – Csak... még szoknom kell, hogy ez Mordon és nem K... más.

Ezek után Neville-t néztem. A fiút, ahogy az évfolyamtársai között van, néha egy-egy szót váltanak. Az édesanyja jutott eszembe és a kép. Mindenképpen beszélnem kell vele, még elutazás előtt. De mit akarok neki mondani?

Az elmélázásomból az igazgató zökkentett ki.

– Véget ért – szólt körülpillantva Dumbledore – egy újabb tanév.

Szünetet tartott, s a hugrabugosok asztala felé nézett. Mielőtt felállt, az az asztal volt a legcsendesebb a teremben, most pedig annál az asztalnál láthatta a legszomorúbb, legsápadtabb arcokat. – Sok dologról kell beszélnem nektek ma este – folytatta Dumbledore –, de mindenekelőtt emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, akinek most itt kellene ülnie... – A hugrabugos asztal felé mutatott – ...hogy velünk együtt költse el ezt az ünnepi vacsorát. Álljunk fel most valamennyien, és emeljük poharunkat Cedric Diggoryra. Néhány másodpercig székcsikorgás és tompa lábdobogás töltötte be a termet. Miután mindenki felállt, a több száz szájból mély, zúgó morajba olvadva felhangzott a pohárköszöntő: – Cedric Diggoryra.

Felálltam én is, és kimondtam. – Cedric Diggoryra. Itt tört el a mécses. Alig hallottam, mint mond a továbbiakban, mert a légzésemre figyeltem. Nem akartam mindenki előtt az egereket itatni. – Harry Potterre – emeltem a poharamat a többiekkel együtt, és a fiút néztem. Miután leültünk, folytatódott még a búcsúbeszéd. Senki nem zavarta az igazgatót a beszédében, a legtöbben csak maguk elé meredtek.

- A Trimágus Tusa célja a mágusok közti bizalom és barátság erősítése volt. Most, hogy Voldemort nagyúr visszatért, az összetartás fontosabb, mint eddig bármikor. Vendégeink, akik ma itt ülnek a teremben, bármikor visszatérhetnek hozzánk, itt mindig szíves fogadtatásra találnak. Még egyszer hangsúlyozom: erőnk az összefo-gásban van – a széthúzás meggyengít minket. Most, hogy Voldemort visszatért, száz-szorosan fontos, hogy ennek a belátásnak a jegyében éljünk. Voldemort nagyúr mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani ellenfelei körében. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát. Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk. Meggyőződésem – s azt kívánom, bár tévednék –, hogy sötét és nehéz idők várnak ránk. Vannak köztetek olyanok, akiknek Voldemort nagyúr máris sok szenvedést okozott. Családok szakadtak szét miatta. Egy hete kioltotta egy társatok életét. Emlékezzetek Cedricre! Emlékezzetek rá, ha úgy hozza a sors, hogy választanotok kell a helyes út és a könnyű út között. Jusson majd eszetekbe, milyen sorsra jutott egy kedves, becsületes, bátor társatok, akinek nem volt más vétke, mint hogy keresztezte Voldemort nagyúr útját. Emlékezzetek Cedric Diggoryra...!

A könnyeim ellepték az arcomat, én pedig tehetetlenül Fredhez dőltem, arcom a vállgödrébe fúrva. Nem akartam, hogy lássák mennyire megvisel a dolog. Vagy talán nem is csak a saját bánatomat érzem, hanem mindenkiét, a hugrabugosokét is? Nem tudtam, és nem is tudom még most sem. Nem akartam ezzel foglalkozni még, és talán jobban is tettem, hogy nem törődtem azokkal a háborgó és tiltakozó gondolatokkal, amik Dumbledore szavával viaskodtak.

Azt tartottam szem előtt, amit még el szerettem volna intézni: a Neville-lel való beszélgetést és Piton felkeresését.

A klubhelyiség miután elcsendesedett, egész kellemesnek tűnt egy kis gondolkodásra. De most a negyedikes fiúk hálótermét kerestem, és meg is találtam – párszor már jártam arra. Beléptem, az összes fiút ébren találtam. Szomorkásan intettem Harrynek, majd Neville ágyához fordultam.

- Nev – szólítottam meg-, beszélhetünk most? – kérdeztem. Ő álmosan pislogott rám.

- Itt is jó? – kérdezte, mire bólintottam. Leültem az ágyára, törökülésben, a lábaim felhúzva. Behúztam a baldachint is, és a biztonság kedvéért egy disaudió bűbájt is elszórtam. – Fontosnak tűnik.

- Magánügy inkább – feleltem és leraktam elé a képet. – Azt akartam elmesélni, hogy amikor bent voltam a Mungóban kivizsgáláson, a negyedik emeleten voltam és a felelős gyógyító, Keith Durran megengedte, hogy viziteljek vele. Értesz, ugye? – a fiú felszegte a fejét.

- Igen – elég dacos volt. – És mit akarsz ezzel? – a képre meredt. – Kik ezek? – kérdezte. Elmondod mindenkinek?

- Egyszer én is segíteni szeretnék az embereken, Neville. Amikor kiderült, hogy Kupor... és megláttam Alice kedves arcát, én... - nem ment tovább a beszéd. Nem tudtam megcsinálni. A könnyeim ismét eleredtek. Fájdalom. Düh. Harag. Ezeket éreztem. Elakadt a szavam. – Nem fogom elmondani senkinek sem. Említettem, ez magánügy. A te ügyed. És nem is azért jöttem, hogy elmondjam, sajnállak, sajnálom ezt az egészet. Én úgy látom, annak dacára, ami a szüleiddel történt nagyon is életképes vagy, ha mondhatom ezt. És biztos vagyok benne, hogy a szüleid is büszkék rád. Irtó büszkék rád. És azt mondom, mások is példát vehetnének rólad.

- Oh... köszönöm.

- Beszéltem anyukádnak... mindenféléről, ami eszembe jutott. Említettem a Potter családot is, és akkor ezt nyomta a kezembe. Nézd meg – adtam a kezébe. Közelebb emelte a szeméhez.

- Ez... ez anyu? – tátotta el a száját. – Anyu és apu?

- Igen – bólintottam. – És Lily és James Potter. Ezt a képet Alice-től kaptam. Fordítsd meg – a hátoldalán a szememnek és szívemnek oly kedves aláírások álltak. Ismét elolvastam.

Franknek és Alice-nek szeretettel: Lily és James (1978)

... és Sirius ... és Remus ... és Peter

- Nahát... - suttogta.

- Tizenhét évesek voltak. Harry szülei és a tiéd. És a barátaik. Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew.

- Hát igen, változnak az idők.

- Változnak – sóhajtottam. – Durran azt mondta, hogy megtarthatom a képet, csak szóljak neked. De ha gondolod, én szívesen odaadom neked, rád bízom.

- Á, tartsd meg – adta oda a képet. – Főleg, ha anya is neked adta. Bár nem értem, neked miért kellene, hiszen Harry szülei vannak rajta. Hacsak... tovább adod neki?

- Megtehetem? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen – bólintott. – Csak kérlek, ne derüljön ki, hogy honnan szerezted, jó...

- Rendben – kacsintottam. – Megvannak a kis praktikáim. Neked pedig nagyszerű szüleid vannak. De igazán – legyint a szavaimra, majd felállok, megszüntetem a blokkolásokat. Ő eldől a párnájára, de látom: mosolyog. Legalább egy embernek örömöt okoztam. Ez jó érzéssel tölt el.

x Y z

- Mi a gond, Hannuci? – kaptam egy puszit a kezemre. Freddel és George-dzsal, Lee-vel vártam a fiákerekre. – Még mindig a tegnap este nyomaszt?

- Hát, az is, igen... - sóhajtom. – De sokkal jobban izgat az, hogy mi vár rám otthon. Izzy biztos beszámolt anyának mindenről... és, tudod milyen – vontam vállat. – Túl aggódja magát minden alkalommal.

- Igen, az nem volt semmi, ahogy tavaly elküldte hozzánk a nénédet meg a férjét...

- Az Jack volt. Az ő férje. Semmi köze hozzám – javítom George-ot.

- Oh, pardon... - mondja, és egymásra mosolygunk.

- Semmi baj. Én megbocsátom. Na mindegy. Ezen majd ráérek aggódni, ha a nyakamban lesz a hiszti – mondom, és Fredhez bújok. Ő szorosan átölel, de hamarosan el kell engednie, mert érkeznek a fiákerek. És mire észbe kapok már a vonaton robogunk, egy fülkében Katievel, Willel, az ikrekkel és Lee-vel. Hamarosan Fredék felállnak, elmennek megkeresni az öccsüket.

Leszállás előtt köszönök el két legjobb barátomtól, és Lee-től is, majd Fred és George után lebegtetem a csomagokat. A fülkénél meglátom, hogy három, eszméletlenül fekvő, fiatal srác fekszik a folyosón. Már értem, miért ment mindenki a másik irányba.

- Ne már... tudjátok, mennyire a bögyömben voltak? Szólhattatok volna, segíteni akartam – biggyesztem le a számat. Fred kezében valami gyanús csomag volt, Harry kifelé menet rám kacsintott és mire visszanéztem a csomag el is tűnt.

- Nem akartunk bajba keverni – vigyorodott el George, a testvérére pillantva.

- Ártana a prefektusi címednek, drágám – dobott egy csókot.

- Igen – vontam fel a szemöldököm, majd leirányítottam a pálcámat. – Akkor jobb, ha a csomagotokat is ti cipelitek – nevetek, majd leugrom a vonatról és ott várom őket.

Bármi is vár ránk, remélem nevetni sosem felejtünk majd el. 

Sziasztok! 

Nahát, eljött ez is! Ez volt az utolsó fejezet Hannah ötödik évéből, a Harry Potter és a tűz serlege kötetből. Ezután fognak csak beindulni az események! 

Amíg hozom az újabb fejezeteket - terveim szerint hasonló módon, mint most; azaz a saját fantáziám kreálmányait keverve a könyvbeli és filmbeli jelenetekkel; addig arra kérlek, ha van hozzá kedvetek, ne tartsátok magatokban a véleményetek! Pozitív - negatív kritika, minden jöhet! 

Amire én legjobban kíváncsi lennék:

1) Mennyire tetszett az E/1-es narráció? 1/B) Változtassak-e rajta?

2) Melyik volt a kedvenc fejezetetek? 

3) Melyik volt az a rész, amit utáltatok, vagy nem tetszett? 

Köszönet előre is! 

xXx

V.