A délelőtt nagyon lassan telt el – tehát megdőlt az elmélet, miszerint, ha jól telik az idő, gyorsabban halad. Willel és Katievel először felmentünk a klubhelyiségbe, de ott unatkoztunk. Kerestünk egy plédet, útba ejtettük a konyhát is némi tízóraiért, hogy aztán letelepedjünk a kedvenc tölgyfánk alatt. Will hozta a noteszét és a kedvenc szénceruzáját is és rajzolgatott, Katievel a nyárról beszélgettünk, és robbantós snapszlit játszottunk. Ebédre visszamentünk a kastélyba, ahol a Weasley családot találtuk együtt. Ilyen is ritkán van, hogy Ron, Fred, George és Ginny is együtt eszik... de volt velük még két alak: Bill és Mrs. Weasley.

- Mrs. W. – köszöntem neki boldog mosollyal. Fred egyből felállt, hogy helyet csináljon köztem és az ikre közt. – Bill! – öleltem meg a fiút.

- A jövendő arám! – ölelt vissza vigyorogva. Még mindig ezt játsszák? Hihetetlen.

- Hé! – Fred csattanó hangjára Bill engedett is el, előbbi pedig magához húzott, és adott egy puszit a számra. – Anya, Bill bemutatom Hannát, a barátnőmet.

- Akkor üdv a sógornőmnek – nevetett Bill, és az öccse vállára csapott. Mrs. Weasley-n már láttam, hogy legyintene, hogy „ugyan, hiszen ismerjük őt", de megállt még a mozdulat elején és rám nézett. Én rámosolyogtam. Azt hittem, hogy nagyon félteni fogja a fiát, de az ő fejében teljesen más forgott.

- Üdvözöllek a családban – ölelt meg, és bár nyomon követtem a gondolatait, ez a gesztus meglepett. – Nálad jobbat aligha találhatna – ezzel a mondatával teljesen meghatott.

- Köszönöm – suttogtam, és mikor elengedett keresnem kellett egy papírzsepit, hogy megtöröljem a szemem. – Csak nem az utolsó megmérettetésre jöttek? – kérdeztem az asszonyságtól.

- - Dehogynem – mondta Bill. - Eljöttünk megnézni az utolsó próbát, és drukkolni Harrynek! – elmosolyodtam. Hát persze.

A nap hátralévő része hamar eltelt, az időm nagy részét Freddel, George-dzsal és Leevel töltöttem. Will és Katie is megvoltak magukban, majd amikor elérkezett az idő, együtt indultunk vacsorázni, onnan pedig a lelátók felé.

Mielőtt McGalagony Harryhez lépett volna, még beszélgettem vele.

- Sok sikert, Potter- vigyorogtam.

- Kösz – húzta ő is félmosolyra a száját. – Minden oké?

- Azt hiszem – feleltem. Arra gondoltam, a megérzéseimet kérdezi. – De azért vigyázz magadra.

- Úgy lesz.

Alighogy a bajnokok elmentek, mi is indultunk. Mikor elfoglaltuk helyünket – próbáltunk magasra ülni, hogy belássunk a labirintusba (nem az én ötletem volt), rögtön meg is szólalt Bumfolt mágikusan felerősített hangja.

- Hölgyeim és urain! Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása következő: Cedric Diggory és Harry Potter a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt! –Az üdvrivalgás a szavai nyomán akkora volt, hogy kísértést éreztem rá, hogy befogjam a fülemet. De nem tettem, mert Fred fogta a kezem, és mintha csak érezte volna a késztetésem, egy puszit adott a kézfejemre. – A második helyen a Durmstrang Intézet bajnoka, Viktor Krum áll, nyolcvan ponttal! – A közönség tapsolt. Mi is kiáltoztunk Katievel és Willel, mert nemcsak Harryéknek szurkoltunk. És nem akartunk rossz házigazdák sem lenni. – A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke! – Na őt viszont csak simán megtapsoltuk, mert a francia lány állandóan kritizálta az iskolánkat. Mi sem megyünk oda hozzájuk a francia-belga határra vagy hova (amit Annie mondott) és pfujoljuk ki az iskoláját. Ha egyáltalán iskola az, és nemcsak valami kalyiba.

Harry még integetett nekünk, majd eltűnt a sövények között, Cedrickkel egyetemben. A harmadik, és a negyedik bajnok is belépett a labirintusba és utána hosszú ideig csönd volt. A magasból sem láttunk be az ösvények közé, nyilván nem véletlenül nőttek hat-hét méter magasra. Egyetlen dolgot láttunk – a fényes, aranyszínű derengést a labirintus közepén: csak a kupa lehetett az.

Egy idő után elkezdtük találgatni, milyen rémségekkel kell szembenézniük az ott lakókkal, de egyik ötlet merészebb volt, mint a másik és végül befejeztük, mert Mrs. Weasley arcvonásai néhány ötlettől igencsak vonaglani kezdtek az aggodalomtól.

- Amit biztosra veszünk – suttogta Hermione – az a durrfarkú szurcsók.

- Micsmók? – kérdezte Mrs. Weasley, mire én elkezdtem neki magyarázni a lényekről. – Te jó ég... - suttogta ő is.

- Amúgy miért suttogunk? Lehet normális hangerővel beszélni – mondta Ron, mire meghökkenve néztünk rá. Igaza van.

- Igazad van.

- Mennyi idő lehet, mire megtalálják a kupát?

- Szerintem Harrynek a tájoló bűbájjal kb. másfél óra lehet.

- De lehet, hogy itt fogunk ülni holnap reggelig. Mert ha meg is találja valaki hamar, ki tudja mennyi idő alatt jut ki vele?

- Lehet, hogy valami varázslat megszünteti a labirintust...

- Vagy fényleni kezd a kupa, és kihozzák őt – úgy beszéltünk, mintha Harry máris megnyerte volna a tusát.

A hangzavar nőttön nőtt, majd egyszercsak piros szikrák csaptak fel. McGalagony professzor már el is indult a versenyzőért. Aggódva vártunk, hogy kiderüljön kivel történt meg és milyen szörnyűség – csak szörnyűség lehetett-, ami feladásra késztetett egy bajnokot. Megpróbáltam kitalálni, ki lehetett az, Harryt kerestem az érzékszerveimmel, hátha ráismerek az érzéseire, gondolataira, de csak zavarodottságot éreztem.

- Nem hiszem, hogy Harry az – suttogtam Hermionénak és Ronnak, akik frusztráltan pillantgattak egymásra és a labirintusra. – Azt hiszem, érzem, hogy bent van még – suttogtam.

Amikor a professzor asszony felbukkant, az ájult Fleurt hozta ki. Az előre elkészített sátorba vitték a lányt, és lefektették. Annie sikítva rohant a barátnőjéhez és nem mozdult mellőle. Alig ocsúdtunk fel ebből, máris egy újabb fénycsóva tűnt fel az égen. Ezúttal Hagridhoz közelebb. A félóriás Krummal a karjában ért vissza. A fiú teljesen kába volt.

- Ezek egymásnak estek odabent? – kérdeztem szájtátva. Úgy látszott a többieket mégsem foglalkoztatta az eset. A két idegen kiesett. Az egyre erősödő zajban két szót lehetett tisztán kivenni: Roxfort. Győzelem.

- Ez már roxfortos győzelem lesz – suttogta Ginny hátra.

- Igen – mosolyodtam el, és megszorítottam Fred és George kezét is. A két fiú között ültem ugyanis, és fogtuk egymás kezét, úgy drukkoltunk. Adtam Frednek egy rövid csókot, majd a tekintetemet a labirintusra szegeztem. – Ez fura. Történhetett valami – súgtam előre. Visszatért az az érzés, ami egész évben frusztrált.

- Viktor felébredt – mondta Hermione, de én csak megráztam a fejem. – Semmi más nem történt – suttogta-, hacsak nem az, hogy a tanárok oldalt cseréltek.

- Tényleg – suttogtam és vetettem egy pillantást a tanárokra. Most Mordon volt a hozzánk legközelebb eső oldalon. Mordon ép szemével engem nézett, majd ismét az eget pásztázta. De csak a jó szemével, a kék varázsszemével úgy tűnt, csak a sövényfalat nézi. Mi tudtuk viszont, hogy a bajnokokat lesi, mert átlát a szemével mindenen.

Aztán egy pillanatra, mintha kék fény villant volna középen, és ezután mintha a derengés elhalványult volna.

- Ti is láttátok? – kérdeztem szájtátva. – Láttátok? – pillantottam az ikrekre, és elengedtem a kezüket.

- Mit? – kérdezte Bill tőlem. – Mit láttál, Hannah?

- Lehet, hogy csak káprázott a szemem, de mintha... mintha kéken fénylett volna a kupa.

- Kéken?

- Kéken, ha mondom! Olyan... nem is tudom. - Addig erőltettem az agyam, amíg eszembe jutott, hol láthattam hasonló fényt. Beugrott. A Hermelin-dombon. – Zsupszkulcs kéken – sóhajtottam. Próbáltam érzékelni Harryt vagy Cedricet, de nem ment. Csak a zavarodottság maradt, ami kezdett frusztrálni.

- Nem nézzük meg Viktort? – kérdezte Hermione tőlem meg Ginnytől. Ron felmordult, de Ginny közben bólintott, úgyhogy én is beleegyeztem.

- Mindjárt jövünk – adtam egy puszit barátom arcára. Lesiettünk a még mindig fekvő Krumhoz és Fleurhöz. Paravánnal voltak elválasztva és Fleur még mindig nem tért magához.

- Hogy vagy, Viktor? Mi történt bent? – kérdezte Hermione kedvesen tőle. Viktor megfogta a kezét.

- Én... nem emlékszem – mondta. Erre kaptam fel a fejem, mert addig Karkarovot néztem. A férfi kissé ideges volt, egy ideig tétován fel-alá sétált, majd Pitonhoz lépett. A tanár úr elhessegette a férfit, aki a sátor felé tartott, majd kikerekedett szemekkel a bal alkarjához kapott.

- Nem emlékszel, Viktor? – kérdeztem őt. Aggódva pillantottam Hermionére. – Lehet, hogy megbabonáztak? Maradjatok itt! Én most rögtön megyek Dumbledore professzorhoz. – Tanár úr! – szóltam neki, de az igazgató úr nem figyelt. – Dumbledore professzor... - a hangom elhalkult.

A távolban megláttam Karkarovot, ahogy az erdő felé siet, majd eltűnik a rengetegben. Elmegy. Még láttam, ahogy látta: nézem őt, aztán elfordult és elnyelte az erdő sötétje. Remélem a jó irányba indul, ami előfordulhat, de az is lehet, hogy egyenesen az akromantulák fészkébe szalad. Aztán Piton professzort kerestem a tekintetemmel, aki éppen Dumbledore professzorral társalgott.

- Meg sem kell néznem, hogy tudjam – szinte a szájáról kellett leolvasni a szavakat. Én megálltam mellettük és a földre szegeztem a szememet. – Karkarov is ugyanezt mondta.

- Hová lett vajon Igor? – kérdezte a professzor, és felnézett.

- Mit akar itt, Winslow? – kérdezte barátságtalanul Piton.

- Én csak... Dumbledore professzor, Karkarov professzor az erdő felé futott. Tanár úr – én is suttogtam. – Szerintem a labirintus üres – sóhajtottam.

- Hogy érted ezt? – hallottam bájitaltanárom durva hangját.

- A kupa... - suttogom öntudatlanul, ahogy hallok egy erős gondolatot. Bosszant, hogy itt van a megfejtés az orrom előtt, mégsem tudom összetenni a kirakós darabjait. Bosszantó, mert tudnom kéne. Miért nem megy?! A kupa. – Zsupszkulcs. Temető? – kérdezem fennhangon magamtól, de a kép egyre kevésbé tiszta, piros és fekete pontok táncolnak a szemem előtt. – Kupor? A térkép! Harry... – a hangom egyre elhalóbb, Fredért kiáltok, mert baj van, és ahogy elindulnék a Weasley család felé, megszűnik körülöttem a világ.