Sziasztok! Ide is került pár friss, teljesen új rész! Fogadjátok szeretettel... remélem elnyeri a tetszésetek, nekem vicces volt írni! Puszi: V.

Imádtam azt a kis termet, ami a Badar Barnabás szobra előtt nyílt. Kis bájitalosterem volt, ahol akár többen is elfértünk. Volt ott mindenből bőven: üstök, hozzávalók kifogyhatatlan mennyiségben, óraüvegek és fiolák, ami csak kellett.

- Várj – szólt Will. Menjünk először a klubhelyiségbe, a bájitaltan könyvemért.

- Itt az enyém.

- Nem ezért... azért, amit tőled kaptam.

- Ja, oké – feleltem. – Megvárlak itt – ültem le egy székre. Egyből meg is bántam, mert a következő pillanatban olyan lépett hozzám, akivel nem akartam beszélgetni most. Sem most, és talán soha máskor.

- Hannuci, nem vitted vissza a könyvet? – kérdezte Fred.

- Mi? – kérdeztem, mire a könyvemre mutatott. – Ja, de. Ez egy másik... - Fred felvonta a szemöldökét, én viszont nem szóltam egy szót se többet. Igazából ugyanaz a könyv volt. El is felejtettem, hogy azt hazudtam, a könyvtárba megyek. – Mehetünk végre? – indultunk, mikor végre Will visszaért.

- Katie?

- George-dzsal van – felelte Fred helyettem. – Jöhetek veletek? – kérdezte.

- Bájitaltant gyakorlunk – válaszoltam.

- Én meg nem ezt kérdeztem – replikázott. Egy hosszú másodpercig a szemébe meredtem. Nem tudtam elfelejteni, hogy Angelinával megy a bálba. Nem velem. Vele.

- Gyere – vontam vállat végül, hogy ne kelljen túl sokáig a szemébe néznem, majd elindultam.

- Nahát... itt már jártam – mondta. – George-dzsal egyszer elbújtunk itt, de akkor csak egy kis kamra volt... - merengett. Nem kifejezetten figyeltem rá ekkor. Ő pedig miután végigpásztázta a szobát, elég hamar meg is unta, és minket piszkált. 

- Fred! Elég legyen! – fakadtam ki, mikor sokadjára húzogatta a fürtjeimet. Először aranyos volt persze, de a körülmények között... még mindig haragudtam rá. Olyan mérges lettem, hogy véletlenül több porított hajnalkát tettem a főzetembe, ami egy pillanat alatt besűrűsödött, és fortyogni kezdett. Hiába kevertem, vagy tettem bele bármit, hogy ellensúlyozzam a hajnalkát, egyre inkább mocsárszerű lett, és a szaga is kezdett arra hasonlítani. – Nem hiszem el! Elrontottam miattad! – kiabáltam a fiúval. – Még soha... soha nem fordult velem elő ilyen! Tűnj el!

- Mi? Hannuci... én saj...

- Nem érdekel! Kifelé! Most! – mutattam az ajtóra. – És a nevem Hannah! – vágtam utána. Will csak pislogott, mint újszülött baba egy thesztrálra. – Nem hiszem el... - ültem le a sarokba, miután elzártam a tüzet. A főzetem még bugyborékolt egyet, majd fröccsent: mindent beterített. Beleesett Will üstjébe, a talárjára, az enyémre, az egész hajam olyan lett... - Ne – dőltem el és toporzékoltam tehetetlen dühömben.

- Hé! Az én főzetem is elrontottad! – fedett meg Will. Először kisírt szemekkel, haragosan meredtem rá, majd nevetni kezdtünk... - Azt hiszem elkelne most egy fürdőszoba... – szólt. Egy ajtó jelent meg a teremben.

- Hát ez meg mi? – Álltam fel döbbenten. – Ez egy... medence– nyitottam ki az ajtót. Medenceméretű fürdőkád volt, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a prefektusi fürdőnk. És be volt készítve két fürdőruha is. Megáll az eszem... 

– Azta... - tolt félre az ajtóból Will. Megfogta az úszóalsóját, a fürdőruhát meg hozzám vágta vigyorogva. 

- Kár, hogy Katie ebből kimarad - mosolyodtam el. - Imádom az iskolánkat...

***

Persze igen nehéz lenne kimagyarázni a többiek előtt, hogy miért hagytuk ki a vacsorát és hogy miért nézünk ki úgy, ahogy. A hajunk még csurom vizes volt, az enyémen legalábbis nagyon látszott, mert szőke tincseim az aranybarna árnyalataiban pompáztak víz hatására. Az sem segített, hogy habdarabok maradtak benne. Ráadásul a talárunk is foltokban vizes volt, Will nyakkendője lazán lógott a nyakában, a blúzom félregombolva... de legalább a kedvünk jó volt. Egészen addig, míg McGalagony professzornak nem kellett elmagyaráznunk a helyzetet. 

- Miss Winslow? - rendült meg a tanárnő, mikor meglátott. Épp a hetedik emeleti folyosón találkoztunk vele össze. - Mr. Hale?! - Amióta felgyújtottam a klubhelyiségben lógó drapériát... azóta nem láttam házvezetőnket ilyen szigorúan nézni rám. Mind a kettőnket végig mért... - Ez meg mit jelentsen? Miért néznek ki így? Magyarázatot várok Önöktől!

- Tudja... tanárnő - dadogtam, miközben értelmes magyarázatot próbáltam összehozni neki. Pánikba estem, és hatalmasra tágult szemekkel néztem Willre.

- Tanárnő, tudja, fürödtünk... - mondta a fiú is. 

- Fürödtek?! Magukat kerestem, mert nem láttam Önöket vacsoránál! De hogy így találok Önökre... erre álmaimban sem gondoltam volna!

- Ta-tanárnő... Nem, nem az történt, amire gondol. Willel bájitaltanra gyakoroltunk, professzorasszony. De a bájitalom... Weasley... és mindent beterített az iszapos szirup. És elmentünk fürdeni, de... fürdőruhában. 

- Volt önöknél fürdőruha? - A házvezetőnőnk hangja elárulta, hogy nem hisz nekünk.

- Igen - bólintott Will.  - Találtunk két fürdőruhát a helyiségben. - A tanárnő orrcimpái kitágultak. Nem tettük zsebre azt a szidást, amit kaptunk.

- Maguk prefektusok! Ha volt fürdőruhájuk, ha nem, ha együtt fürödtek, ha külön, ha van maguk között valami, ha nincs... Prefektusok! Azért lettek kinevezve, mert maguk a legbecsületesebbek az évfolyamon, rendszeretőek, és mert a magatartásuk, szorgalmuk példás! PÉLDÁS! De ez - mutatott ismét ránk, miközben remegve kifújta a levegőjét -, a legkevésbé sem az. Semmi nem lehet ok, hogy takarodó után ilyen szedett-vedett állapotban jelenjenek meg! El sem hiszem, hogy ekkora szégyen ért de levonok önöktől húsz pontot. A saját házamtól!

- Huszat? Tanárnő! - a hangom valamiért sípolóan magas volt.

- Fejenként! Büntetőmunkát ezúttal nem adok, de elvárom, hogy dupla annyi munkában részt vegyenek a karácsonyi előkészületekben, mint a társaik! Megértették? 

- Igen - bólintottunk, szinte egyszerre. A professzorasszony elővette a pálcáját és felénk suhintott. Az ingünk egyből a helyére csúszott, és a nyakkendőnkre is rendes csomó került. - Köszönjük.

- Most menjenek be a klubhelyiségbe. És még valami... - szólt utánunk. - Holnap reggel nyolckor lesz a prefektusgyűlés, ahol fel kell mutatniuk a terveket.

***

- Hannah! Merre volt... voltatok? - amint beléptem a klubhelyiségbe, Harry máris ezzel fogadott, de meglátva minket máris elnémult. Nem csodálom. A hajam még mindig vizes és habos volt, de a ruháink se száradtak meg.

- Öm... McGalagony keresett titeket - mondta Hermione.

- Megtalált minket - felelte helyettem Will és ledobta magát Katie mellé. 

- Mit műveltetek?! - kérdezte Katie. 

- Hiba volt, hogy nem szóltunk neked - ingattam a fejem. Will próbálta visszafogni a nevetését, de nem ment, így valami prüszkölésszerű hangot adott ki. Így én kezdtem bele a bájitalos fiaskónk mesélésébe. Nem bírtuk végigmondani nevetés nélkül, úgyhogy sírva-nevetve meséltük Katienek. A körülöttünk ülők, Harry, Ron, de még Hermione is mosolyogtak rajtunk. (A szerdai bájital próbavizsga után pedig az egész már valami buta viccnek tűnt, sokkalta könnyebb volt nevetni rajta. Főleg... na nem akarok dicsekedni, de kiválót kaptam a főzetemre. Az egyetlen kiválót én kaptam. Ez már szinte pontosztás a griffendélnek.) 

A nevetések közepette pont elkaptam Fred pillantását, aki épp akkor lépett be a klubhelyiségbe ikre és legjobb barátja oldalán. A testvérére nézett, aki felénk bökött a fejével, majd láttam, hogy felénk indul el. George is követte őt nemsokára.

- Hannah... - szólt, torkát köszörülve.

- Igen? – néztem rá mosolytalanul.

- Beszélhetnénk?

- Hogyne.

- Itt? – kérdezett vissza. – Oké – sóhajtott. – Ne haragudj, kérlek. Sajnálom. Nem akartalak úgy... felhúzni.

- Semmi baj – mondom. – Felejtsük el. – Persze ez nem volt őszinte részemről. Még elég mérges voltam rá. Még mindig.

- Kérlek – nyüszögte, mire megint ránéztem. Sóhajtottam. – Hannah! – felvontam a szemöldököm.

- Semmi baj, Freddie – mosolyodtam el, mire odaült mellém a karfára és bekapcsolódott a beszélgetésünkbe. 

- Hannah! – int Will.

- Bocsássatok meg – állok fel, és lépek oda a griffendéles prefektusokhoz. Épp a díszítési tervet készítik. – De szuper! – nézem meg őket. – De szerintem lehetnének vörös-arany kiegészítők...

- Aha... ez jó! És végig a Kövér Dámáig vezető lépcsősoron.

- Igen, de csak miután a hollóhát útvonalától elválik – bólintok én is.

- Mit szólnátok, ha a páncélok énekelnének?

- Jaj, ez jó!

- ... és még Hóborcnak is lenne egy kis szórakozása. Beszállhat majd a páncélokba, hogy a dalok helyett mindenféle ocsmányságot kiabáljon – nevetünk.

- Akkor készen is vagyunk vele – húztuk ki magunk. – Ez egész gyors volt.

***

Másnap reggel a prefektusgyűlésen McGalagony jóváhagyta a tervezetünket és kis gondolkodás után kiosztotta a feladatokat is. 

- A következő legyen... Mr. Hale és Miss Winslow felelnek a folyosók díszítéséért. Továbbá Miss Winslow feladata megbűvölni az összes páncélt... Mr. Hale gondoskodni fog róla, hogy minden páncél rozsdamentesítve legyen, december 22-ig.

- Az holnap van - sóhajtott a fiú.

- Mondott valamit?

- Semmit, tanárnő.

- Helyes. Továbbá a griffendél asztalánál levő díszek elhelyezéséért, és az egyik fa feldíszítéséért is ők felelnek - préselte össze az ajkait. - Mr. Cooper, Mr. Scott, Miss Williams és Miss Quinn feladatai pedig... Mr. Scott és Miss Williams felügyelik az egész munkát, és amint kész van, szóljanak nekem.

- De, tanárnő... Miért...? - kérdezte Amy, de leintettem, hogy hagyja. Megcsináljuk.

- Most pedig siessenek reggelizni! - szinte kisepert minket a szobájából. 

- Hát ez nagyszerű! - dörmögtem Willnek. - Ha aludni is akarnánk valamit, akkor ki kéne hagynunk az összes óránkat az elkövetkező két napban...

- Egyszerűbb lett volna megtanulni azt az idióta szárító- és öltöztetőbűbájt - mondta ő.

Ráhagytam. Valószínűleg igaza volt. 

***

Csodák csodájára december 22-én, pénteken már a nagyterem is díszben állt, és az egész kastély takarítási munkálatait is befejeztük. Álmosan pislogtam egy szoborral szemben, pálcámat egy kefére szegezve. Willel kicsit módosítottunk a feladatbeosztáson, ő minden páratlan, én pedig minden páros emelet pácélzatával foglalkoztam.

- Hahó! Hol jársz, Csipkerózsika? – lengett egy kéz előttem, mire összeborzongtam. – Az a páncél már csillog-villog.

- Jaj, bocsánat. Nem sokat aludtam.

- Azt észrevettem – vigyorgott rám Katie. – Csak nem elhívott a bálba valaki? – vigyorgott.

- Nem – mondtam. Most már nekem kell elhívnom valakit, ha nem akarok egyedül menni. Már láttam Katien, hogy kérdezne, ezért gyorsan megelőztem. – Ne haragudj, de még nem mondhatom el, mitől vagyok ilyen fáradt. Ígérem, el fogom – sóhajtottam. – Menjünk reggelizni.

- Will már elhívta Christie-t – jegyezte meg egykedvűen Katie.

- Tudom – feleltem. - Mit gondolsz?

- Felőlem aztán azzal megy a bálba, akivel akar - elvigyorodtam. - Szép pár lesznek... - felhorkantott, majd együtt nevettünk.

***

Az utolsó tanítási nap pikk-pakk eltelt felettünk, és mire észbe kaptam már vacsoráztunk a Nagyteremben. Vagyis Katie nem evett sokat, mert George-dzsal foglalkozott, Will nem tudott enni, én pedig azért nem ettem túl sokat, mert Fred másik oldalán Angelina vonta el a figyelmét. Willel váltottunk egy sötét pillantást, és mielőtt még Christie odaült volna hozzánk, egyszerre álltunk fel. 

- Fent találkozunk - mondtuk és elhagytuk a Nagytermet. A klubhelyiségben elővettem az egyik tankönyvemet, amiből kicsúszott egy pergamen... el is felejtkeztem annak tartalmáról. A ruháról. Ginny ruhájáról.

Ekkor feltűnt a gondolataimban mászkáló lány... hú, ez félelmetes. Felénk tartott, a bátyjával a nyomában. Ron mintha rosszul lett volna, betegesen szürke arccal ment, amerre húga vezette. – Mi történt? – kérdeztük szinte egyszerre. De Ron csak makogott.

- Mi történt? – kérdeztük.

- Bálba... - Ginny majd megpukkadt a visszafojtott nevetéstől. – Bálba hívta Fleur Delacourt. – Jól van... - simogatta a bátyja karját. – Semmi baj – vigasztalta. Pillanatok múlva feltűnt Harry is a képben.

- Mi van, Ron? – kérdezte odalépve hozzá. Ron halálra vált arccal nézett fel rá.

- Mi ütött belém!? – nyögte kétségbeesetten. – Miért csináltam?

- Mit? – faggatta Harry.

- Rám ne nézz – emeltem fel a kezeimet. – Én se tudok semmit.

- Megkérdezte... megkérdezte Fleur Delacourt, hogy akar-e a párja lenni – mondta Ginny. Úgy tűnt, viaskodik egy mosollyal, de közben együtt érzően simogatta Ron karját. Közben befutottak a vacsoránál otthagyottak is, és körénk telepedtek.

- Mit csináltál? – hüledezett Harry. Fredék alig bírták visszafogni a nevetésünket. Látták az egészet...

- Nem tudom, mi ütött belém! – fakadt ki újra Ron. – Hogy jutott egyáltalán az eszembe ilyen őrültség? Körös-körül emberek álltak... egy csomó ember... elborult az agyam... mindenki engem nézett! Csak át akartam menni a bejárati csarnokon... és ő ott állt... Diggoryval beszélgetett... és akkor hirtelen rám jött valami, és... és megkérdeztem tőle! - Ron keservesen felnyögött, és kezébe temette az arcát. Tovább beszélt, de alig lehetett érteni, mit mond: – Úgy nézett rám, mint egy piócára... Nem is válaszolt. És aztán – nem tudom – egyszer csak magamhoz tértem, és elrohantam.

- Fleur nagyanyja véla volt – bólintott Harry. – Jó volt a tipped. Nem tehetsz róla. Biztos Diggoryt próbálta delejezni az örökölt bűbájjal, és te pont belesétáltál... De hiába próbálkozik, mert Diggory mást visz a bálba. Ron felkapta a fejét, Fred meg mintha felmordult volna.

- Kicsodát? – kérdezte a fiatalabbik Weasley.

- Cho Changet– feleltem fogadott öcsém helyett. Fred kikerekedett szemekkel nézett rám, és a szája elé tette a kezét.

- Kicsodát? – kérdeztek vissza.

- Honnan tudod?– kérdezte Harry is.

- Te honnan tudod?

- Megkérdeztem Chót, hogy megyünk-e együtt – folytatta fásultan Harry. – Ezt válaszolta. Ginny arcáról lehervadt a mosoly. Hasonlított Fredre.

- Hát nem te mész Diggoryval? – kérdezte Fred tőlem halkan.

- Nem – feleltem.

- Kikosaraztad azt a bájgúnárt? Mindenki arról beszélt, hogy milyen gyönyörű pár lesztek...

- Hát nem tudom, ki beszélt róla. Én nem hallottam ilyen pletykát, se Cedric.

- Jó... lehet, hogy csak Katievel beszélgettünk róla hármasban – vallotta be.

- Csodás – fontam keresztbe a karom.

- Hannuci, na... - simogatta meg az arcom. Olyan puha érintése van, hogy nem bírtam elfojtani a mosolyom. Ekkor viszont Angelina lépett oda hozzánk és félrehívta őt. Hát öt percre nem bír neki békét hagyni?! Willre néztem, aki mogorván meredt maga elé a tűzbe. Katie és George ott csókolóztak tőle két méterre, a fotelben.

- Ne nevess! – csattant fel Ginny, mire odakaptam a fejem. Ekkor kinyílt a portrélyuk, és bemászott Hermione.

- Miért nem jöttetek le vacsorázni? – kérdezte barátaihoz lépve. Ginny felelt a fiúk helyett.

- Mert... Ne vihogjatok már! Mert épp most kosarazták ki mindkettőt! - Ron és Harry elkomorodtak.

- Kösz szépen, Ginny – morogta Ron.

- De Neville-nek igaza van – Hermione, te lány vagy...

- Zseniális felfedezés – hangzott az epés felelet.

- Figyelj – lehetsz valamelyikünk párja!

- Nem lehetek! – vágta rá kurtán Hermione.

- Ne izélj már... – mérgelődött Ron. – Muszáj valakit találnunk. Már mindenkinek van párja, csak nekünk nincs...

- Azért nem mehetek veletek – szólt kissé elpirulva Hermione –, mert nekem is van már párom.

- Nem igaz! – csattant fel Ron. – Ezt csak kitaláltad, hogy megszabadulj Neville-től! –

- Tényleg? Kitaláltam? – Hermione szeme vészjóslóan villogott. – Lehet, hogy furcsán hangzik, Ron, de rajtad kívül más is észrevette, hogy lány vagyok! És nem is három év után! Ron nagy szemeket meresztett rá. Azután újra elvigyorodott.

- Jó van, na, tudjuk, hogy lány vagy... Most megnyugodtál? Melyikünk párja akarsz lenni?

- RONALD! – kiáltottam rá, hogy rám figyeljen. Éreztem, hogy negyedéves barátnőm mindjárt sír. Ez a Ron nagy tapló tud lenni. – Fogd már fel, hogy NEM megy veled Hermione!

- Ilyen nehéz a megérteni? – dühöngött Hermione is. – Megmondtam, hogy valaki mással megyek! - Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta őket. Ron homlokráncolva nézett utána.

- Hazudik – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Tévedsz – rázta a fejét Ginny.

- Miért, kivel megy? – mordult rá Ron.

- Majd ő elmondja, ha akarja – felelte Ginny.

- Na jó... – legyintett türelmét vesztve Ron. – Elég volt ebből. Ginny, te mész Harryvel, én meg majd...

- Nem lehet – vágott a szavába Ginny. Most rajta volt a sor, hogy elpiruljon. – Én már...

- Ginny Neville-lel megy - feleltem helyette.

- Hermione után engem kérdezett meg, és hát... gondoltam, máskülönben nem tudok elmenni a bálba, mivel még csak harmadikos vagyok. – Szegény Ginny megsemmisülten meredt maga elé, aztán egyszer csak felpattant. – Lemegyek vacsorázni – mondta, és elindult a portrélyuk felé. – Mi ütött ezekbe? – hüledezett Ron. Én csak ingattam a fejem.

- Azt hiszem, én is megyek enni.

- Hannah – állított meg Harry. – Fi- figyelj... van már párod a bálra? – Nagyon aranyos volt. Apró nemet intettem a fejemmel. – Eljönnél akkor velem? Még nincs párom és... szigorúan baráti alapon, és...

- Te nyitod a táncot – mosolyodtam el. Latolgattam a dolgokat. Fél szemmel vetettem egy pillantást Fredre, aki a fotelban ült. Éppen az álkapcsát masszírozta, de arcán még láttam némi döbbenetet. – Elmegyek veled szívesen.

- Tényleg?

- Persze, Harry. Ugyan már – vigyorodtam el. – De akarsz táncolni, ugye? – kérdeztem utólag.

- Köszi. Hát... nem igazán – vakargatta a tarkóját. Felvontam a szemöldökömet. – Na jó... Egy-két táncba még nem halok bele – nevetett. – De... nem tudsz valakit Ronnak?

- Ronnak? Hát... Ő akar táncolni?

- Passz.

- Kérdezzétek meg talán valamelyik harmadikost. Talán Lunát... - mondtam halkan. – Vagy az egyik Patil-lányt. – Parvati épp akkor bukkant fel. Intettem neki. – Szia Parvati. Ron akart valamit kérdezni tőled – mosolyodtam el és ott is hagytam őket. – Apropó, Harry... milyen színű a dísztalárod?

- Zöld – felelte. Szuper. Akkor passzolni fogunk. A zöld és a vörös.