A napok csak úgy suhantak el mellettünk. Katievel, Willel nagyon sokat bohóckodtunk, amihez egy-egy legendás lények gondozása órán társult Tim is, aki kezdett egészen emberivé fejlődni. Most már nemcsak válaszolt, néha kezdeményezett is egy-egy beszélgetést. És kiderült, hogy humora is van. Esténként pedig a Weasley ikrek is csatlakoztak hozzánk.

Próbáltam Harryben is tartani a lelket, de sem én, sem Hermione nem pótolhatta a legjobb barátjának hiányát. Én ugyan nem álltam szóba Ronnal, de Hermione igen, és hiába győzködte őt. Tanúja is voltam egyszer.

- Ron, beszélj már vele, kérlek... - de a fiú elfordította a fejét, és addig nem szólt és nem nézett a lányra, amíg nem ejtette a témát. – De hát látom, hogy hiányzik neked... és te is neki.

- Hagyd csak, Hermione – vigyorogtam rá egyszer. – Harry most már velünk van. Hiszen most már, hogy bedobtam a nevét a serlegbe, engem szeret a legjobban.

Ez volt az első alkalom, hogy kipróbáltunk valamit. Ugyanis megelégeltem, hogy mindenki azt kérdezi tőlem is, hogy mi Harry nagy titka. Ezért Katievel mindenféle ostobaságot találtunk ki esténként, amikor nem tudtunk aludni. Például, hogy mi dobtuk be a nevét a serlegbe. Ha bárhol meghallottuk a pletykálókat, egyből mi is erről kezdtünk beszélni.

- Katie, nem is tudtad? Harry fennhangon mesélte Hagrid professzornak, hogy Colin, tudod az a fényképmániás srác segített neki. Fellebegtette egészen a kupa felé, ahol ő bedobta a saját nevét. Úgy volt, hogy Colin nevét is bedobják, de lekapcsolták őket, így arra már nem került sor.

- Tényleg? Azta! Nem is sejtettem volna, hogy a kis Colint így rá lehet szedni... és ki volt az, aki rajta kapta őket?

- Úgy tudom maga Piton professzor. Azért úszták meg, mert Harry megígérte, hogyha kiválasztják és nyer, akkor fele-fele arányban megosztoznak.

- Hiába, a tanári fizetés ma már semmire se elég... - sóhajtott barátném. Ekkor lépett oda Will.

- Miről beszéltek, csajok?

- Harry Potterről – vágtuk rá.

- Hallottátok, hogy Piton azért hallgatott igazából, mert máskülönben kiderülne, hogy Potter nem is olyan kényszeres csínytevő, mint azt ő híreszteli?

- Hát persze, ez egybevág azzal, amit én tudok. Bár szerintem a galleondíj enyhíti a lelkiismeretét...

Máskor például azt meséltem Amelia Connornak, aki egy hatodikos hugrabugos volt, hogy Harryt igazából Dumbledore nevezte be, mert nem bírta volna elviselni, hogy valaki olyan legyen a Roxfort bajnoka, aki nem griffendéles.

- Persze, maga D. prof. is griffendéles volt a maga korában. Harry mesélte, hogy összekacsintottak a professzorral miután a vendégiskolák eltűntek a színről.

- Miről beszéltek? – lépett oda hozzánk Cedric, éppen akkor. – Hannah, válthatnék pár szót veled?

- Hogyne – bólintottam Améliának.

- Te terjesztetted el, hogy a péniszméretünk alapján választottak bajnokká? – Cedric a falnak szegezett, és olyan komolyan, őszintén kérdezte, hogy az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel.

- Én ilyet sose tennék – feleltem, küszködve a sírással. – Én pletykálni? Dehogy... Ced, gondolkodj már – már vigyorogtam. – És akkor Fleurt mi alapján választotta ki a serleg? Én használnám az eszem, ha ilyet kezdenék terjeszteni... ami hazugság lenne, ezért nyilván nem fognék bele.

- Oké – sóhajtott. – Akkor köszönd meg a nevemben annak, aki ezt kezdte suttogni – vigyorodott el hirtelen, majd pillanatokon belül kétrét görnyedtünk a nevetéstől.

- Szívesen – törölgettem a szemem a nagy nevetésben.

- Remélem nem hall minket senki...

- Majd azt mondom, vitáztunk...

- És min?

- Hát, hogy nem hittem el a pletykát, te meg be akartad bizonyítani... - csúsztam le a földre a nevetéstől. Olyan sokat nevettünk, hogy emiatt elkéstem átváltoztatástanról.

- Miss Winslow! – szólt McGalagony. – Mit keres itt? – dobtam le magam Harry mellé.

- Hannah? – kérdezte a fiú.

- Harry? – Ránéztem a tanárnőre is. – El... - elcsuklott a hangom. – Elnézést kérek. Már itt sem vagyok! – Na ne! Eltévesztettem az órát. Ilyen sem volt még... Valójában Bűbájtanóránk volt, de a biztonság kedvéért ránéztem az órarendre. És nem nyitottam be, helyette jóslástanra siettem. – El... elnézést – dobtam le magam Katie mellé. – Elnézést tanárnő a késésért, eltévesztettem a tantermet.

- Igen? Miért?

- Mert látomásom volt... Harry Potterről. Nagyon... érzelemdús volt, és ezért eltévesztettem a termet. A jóslatom elvezetett Harry Potterhez.

És este szinte sikítottam a nevetéstől.

- És akkor azt mondtam, hogy a jóslatom vezetett hozzád, hogy elmondjam: vigyázz mindenkivel, mert veszélyes ellenfelek, és a csillagok állásából arra következtettem, hogy veszélyes lesz számodra a tusa! Akár meg is sebezhet egy szurcsók!

- De... igazából Ced azért állította meg – vette át a szót Katie-, hogy megkérdezze tudja-e ki terjeszti azt a pletykát, hogy a péniszméret alapján választották ki a bajnokokat!

- Ez igaz? – kapta fel a fejét egy negyedikes, valami Lavender Brown, és csillogó szemekkel lesett Harry felé.

- Hát hogyne lenne! Fleur-nél pedig azt hitte, hogy ő egy férfi, és összekeverte a péniszméretet a hajhosszal! Fleur haja a leghosszabb! – fogtam a hasamat a nevetéstől.

- Csajok, ti mindig jókedvre derítetek – mondta, mire rákacsintottam. Fred és George éppen akkor érkeztek meg Leevel karöltve, úgyhogy lehuppantak mellénk a kanapéra. Én egyből Fred mellé vetődtem, Katie pedig George ölében kötött ki. Csak nem? Valaki szerelmes lenne...?

- Na és mi volt még? – kérdezte Harry vigyorogva. Hetek óta először láttam majdnem nevetni.

- Hát... más nem. Csak ez a kettő. Illetve, de. McGalagony megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem – prüszköltem a nevetéstől. – Mire én mondtam neki, hogy igen, csak nagyon aggódom érted... mert azt hallottam, hogy becsempésztél egy szurcsókot a nagyterembe, és annak a hátán dobtad be a neved a serlegbe.

- Igen... de nem teljesen sikerült, mert a szurcsók az utolsó pillanatban felrobbant, te pedig agyrázkódást kaptál az eséstől.

- Ezért volt az interjú is, meg minden...

- Az előbbi viccesebb volt. A péniszes.

- A péniszes? – kérdezte Fred. – Milyen p...?

- Ejnye-bejnye, rosszalkodunk? – kérdezte Christie tőlem. – Hallottam Changtől, hogy mit műveltetek Diggoryval az egyik szünetben...

- Mit műveltünk?

- Tudtam, hogy nem igaz – vigyorodott el Christie. – Nem lehet igaz, hogy te meg Diggory az egyik falikárpit mögött...  Pedig Chang Marriettától hallotta, aki maga hallotta, amint Diggory Cullennek mesélte bűbájtanórán.

- Ezt nevezem Christie! – bólintottam. – Hogy megjegyezted a pletykaláncolatot. De hát ki tudja, mi igaz, és mi nem... a mai világ az okosoknak áll – vigyorodtam el, és kinyújtóztam.

- Nem is mondtad, te galád kutya! – csapott a térdemre Will. – Te és Cedric?

- Te és Cedric? – hápogta Fred vissza. Erre valamiért fülig ért a szám...

- Neem... srácok, csak annyi volt, hogy Cedric megállított, hogy tudom-e ki terjeszti a péniszes pletykát. Én persze reflexből letagadtam... miért terjesztene ilyet bárki is? - ingattam a fejem vigyorogva. Miért is...? - De ő csak meg akarta köszönni a terjesztőknek, mire én úgy elkezdtem nevetni... aztán együtt hahotáztunk, mert persze levágta az egészet. Meg azt is, hogy mit akartunk ezzel az egésszel – néztem Katie-re. – Ennyi volt. Cedric amúgy se az esetem – intettem nemet a fejemmel.

- Nem hát! Neked nem eseteid a helyes srácok?

- A helyesek? Dehogynem. A hugrabugosok nem azok – vigyorodtam el.

- Na és mit szólsz Timhez? Tegnap már hozzád mert szólni, a pimasz kígyó! – kacsintott össze Willel, mire felnevettem.

- Maradjunk annyiban, hogy nem szeretem se a zöldet, se a sárgát, se a kéket – nevettem fel. – Na, menjünk lefeküdni! – szóltam. – Holnap korán kell kelni, mert roxmortsi hétvége lesz...

- De fel vagy élénkülve! – vigyorgott Katie. – Csak nem randid lesz?

- Dehogynem. – Visszafordultam, hogy barátnőmre nézhessek. – Randink lesz. Már, ha a hosszú és kimerítő pletykálós-beszélgetés Fischerrel annak számít.

- Ja, tényleg! A francia traccsparti. Vajon ők hallották a roxfortos pletykákat?

- Egy biztos: ha igen, akkor nem szívlelhetik túlságosan a roxfortosokat.

* * *

- Jó reggelt álommanó – fogadott Fred másnap vigyorogva a Nagyteremben, majd átkarolt, és rám támaszkodott. – Mondd csak, melyik az az Annie Fischer? Bemutatsz neki?

Én csak felvontam a szemöldökömet, és válasz nélkül hagytam a kérdést. A szemeit figyeltem, hogy meglátom-e benne akár a csíny egyetlen jelét is. De nem találtam semmit. A reggeli után egyből indulni akartam, és kerestem is Annie-t. Gondoltam, biztosan visszament a kocsijukhoz, így arra indultam. Nem kellett azonban sokáig keresnem, mert megláttam őt... őket. Fred és Annie csókolózott a bejárati csarnok egyik sarkában. De mi történhetett? Mi történt? Fred miért teszi ezt velem? Te jó ég!

Riadtan eszméltem fel. Az ágyamban feküdtem, és ziháltam. Minden izmom megfeszült, mintha kilométereket futottam volna gyors tempóban. Miért álmodtam ezt? Próbáltam visszaaludni, de nem ment.

x x x

- Merlinre – furakodtam oda két vajsörrel a lefoglalt asztalunkhoz-, itt mindig olyan sok fura szerzet fordul meg, hogy még én is csodálkozom rajta...

- Hát igen, Amerikában is vannak fura dolgok – emelte koccintásra a vajsörét Annie. – Meg nálunk is.

- És nem is hiányzik? – kérdeztem. Tényleg kíváncsi voltam a válaszára.

- Ezt én is kérdezhetném – kacsintott rám. – Egyébként... azt hiszem nem – sóhajtott. – Szeretem Franciaországot... vagyis Belgiumot – vigyorodott el -, merthogy ott élünk. Csak a suli... de erről nem beszélhetek.

- Ó, a nagy titkok... - mosolyodtam el. De végre megtört a jég, és kötetlenül tudtunk beszélgetni. Fél szemmel láttam, amint Hermione belépett a kocsmába, és mintha magában motyogott volna valamit. Aztán láttam, hogy két korsó vajsörrel szlalomozik az asztalok között... Tehát nincs egyedül... de nem volt vele senki, mivel nem Ronhoz készült. Ó... biztos Ő az. Nem csodálom, hogy nem akart megmutatkozni, Roxmorts most kivételesen nyüzsög mindenféle szerzettől... talán a tusa miatt. Harry helyében lehet, hogy én is hasonlóan cselekedtem volna. Míg Katie és Annie elbeszélgettek, én észre se vettem, hogy Ront és a bátyjait nézem. Fred is kiszúrt, rám mosolygott és integetett egyet – George-dzsal együtt.

- Hé! Hahó! – kapálózott valaki az orrom előtt. Annie keze volt az, ami újra-újra megzavart.

- Bocsi – figyeltem végre rá.

- Szóval... - élénkült fel belga barátnőm. – Mi a helyzet a pasikkal?

- Hm? Mi? – 

- A vöröskék egész jól néznek ki – kacsintott.

- Az ikrek? – vontam fel a szemöldököm. Ismét őket néztem. Mostanában mindig őket keresem a tekintetemmel. Nem is értem... mintha valami láthatatlan mágnes vonzana hozzájuk, de már első óta. Azóta, hogy ráestem Fredre az első Abszol úti találkozásunkkor.

- Szóval... ha neked nem kellenek, lehet az enyém valamelyikük?

- Mi van? – Katie ingerülten fordult a lány felé, és közben megbökött engem. – Godrik hívja Hannát! Na mindegy... George foglalt – fogta vissza a hangját -... lesz, remélem. De Fred...

- Mi van vele? – tértem magamhoz.

- Lehet az enyém? – vigyorodott el Annie. Kapásból rávágtam volna, hogy nem! De nem tehettem, mert én következetesen tagadom, hogy bármi lenne kettőnk között. Helyette tehát elvigyorodtam.

- Nincs elég ilyen helyes francia odahaza? – pillantottam rá. Annie elvigyorodott. Azt hiszem, valamilyen régi emlék a közös múltunkból elkezdett felelevenedni, mert Annie szemében huncut fény villant. Szerintem levágta azt, amit én Katienek fél éve tagadok: vagyis, hogy bármit is éreznék Fred Weasley iránt.

Órákat töltöttünk el a Három Seprűben, de ez még nem volt elég – meg szerettem volna mutatni a francia csajsziknak Roxmorts falut, úgyhogy felkerekedtünk. Kifelé menet a fiúk mellett haladtunk el, és éreztem, hogy valaki végigsimít a karomon, majd megfogja a kezem. Visszafordultam: Fred volt az.

- Mit akarsz, Winslow? – kérdezte, mire csak felvontam szépen ívelt szemöldököm. Fred úgy helyezkedett, hogy felém forduljon, majd adott egy puszit a kézfejemre. – További szép napot, kisasszony – vigyorodott el. Mi ez?

- Köszönöm. Önnek is hasonlót, uram – kacsintottam, és továbbmentem. - Szia, George - intettem a másik fiúnak is. Ronra rá se néztem, mióta összeveszett velem, nem nagyon törődtem vele. De Fred érintését még egy órával később is éreztem.

A nap hamar elment, és a kimenőnk a végéhez közeledett. Ideje volt visszamenni a kastélyba. A klubhelyiségünkben teljes káosz uralkodott. Az ikrek már fent voltak, és fogadásokat kötöttek a holnapra... a fotelekben a Creevey fivérek voltak. Odasétáltam hozzájuk, hogy megnézzem min ügyködnek. Nem kellett volna... felvásároltak rengeteg Szurkolj Cedricnek jelvényt, és azt akarták Potterre változtatni. Nem igazán sikerült nekik... inkább felmentem a szobámba, hogy lefürödjek, majd elmenjek vacsorázni. A vacsoraidő viszont messze volt még, úgyhogy sétálni indultam... Észre se vettem, merre visz a lábam, csak arra eszméltem fel, hogy egy vörös hajú, idősebb srác integet nekem.

- Hannah! – szaladt oda hozzám. – A kedves jövendőbelim! – vigyorodott el, mikor közel ért. – Mit keresel erre?

- Charlie! – csípőmre tett kézzel próbáltam megfeddni a férfit. – Én mit keresek itt? Te mit keresel itt? – kérdeztem vissza. Mikor mellém ért, megöleltük egymást és a tópart felé vettük az irányt. Elmondta, hogy fontos feladattal érkezett, nem egyedül, hanem a kollégáival.

- A kollégáiddal? – tátottam el a számat. – De hát... ó, jaj.

- Mi az?

- Ha a kollégáiddal jöttél, az nem jelent semmi jót.

- Igazából én még csak előkészítem a terepet, papírmunka, stb. – mosolyodott el. – Tudod, amit senki sem szeret. Legalábbis közülünk senki – utalt azokra az emberekre, akikkel dolgozik.

- Hát persze, sejtem – mosolyodtam el én is. – Aki sárkányokkal foglalkozik... várj csak? – kiáltani akartam, de csak egy halvány, rémült nyögés csúszott ki a számon. – Ugye nem a tusa miatt vagy itt, Charlie?

- Látom, nem sikerült elterelnem a figyelmed – nevetett.

- Nem. Szóval?

- De... - bólint. – A tusa miatt...

- Te jó ég... ezek szerint az első próba valami sárkányokkal kapcsolatos feladat lesz? Szegény Harry... - sápadtam el.

- De nem mondhatod el neki, megígéred? – nézett rám komolyan. Kis latolgatás után bólintottam. Valahogy mindenképpen a tudtára kell adnom a feladatot. Charlie látta rajtam a vívódást, mert folytatta. – Nem is utalhatsz rá. Ne írd le neki, ne mutogasd el... a lehető legjobb az lenne, ha elfelejtenéd, amire rájöttél. – Felnevettem.

- Te aztán mindenre gondolsz – csaptam a karjára, testemmel félig felé fordulva.

- Ismered az öcséimet – kontrázott. Jogosan mondta.

- Te el tudnál titkolni egy ilyen dolgot a testvéreid elől?

- Harry nem is a testvéred...

- De olyan, mintha az lenne. Az én esetlen, állandóan bajba keveredő öcsikém.

- Egyébként igen. Anyának például nem mondtam el, egyébként is ki van borulva...

- Tényleg, Mrs. Weasley a sajátjaként szereti Harryt. Hát jó... nem szólok egy szót se. Talán valami stratégiát kellene kitalálni, és arra felkészíteni. De hát, hogyan szálljon szembe valaki egy sárkánnyal? – kérdeztem sóhajtva.

- Talán... - vonta meg a vállát a férfi – de csak talán... a retináján keresztül. Viszont vigyázz, mert a tojásaik is ott lesznek a sárkányokkal, és nem szabad kárt tenni bennünk.

- Akkor elkábítani sem szabad. Hm. Ez aztán a kihívás – nevetem el magam. – Varázsló legyen a talpán, aki kiállja a próbát.

- Ámen – mosolyodik el beszédpartnerem is. – Egyébként ha van kedved, nyugodtan lesd meg a sárkányaimat.

- Igen? – vigyorodom el én is. Megvillan a szemem, mert érzékelem a flörtölési szándékát. A tekintetem a karórájára kapom, a kezét magamhoz húzva. – Te jó ég! Már ennyi az idő? Mindjárt vége a vacsorának... - felelem kimondatlan kérdésére. A hasam is megkordul, úgyhogy elköszönök tőle. – A sárkánylesést el kell halasztanunk – pattanok fel, majd megölelem és rohanok. – De legközelebb mindenképpen - kacsintottam hátrafordulva. - Szia, Charlie! – intettem még neki.

Vacsora után felsietek a klubhelyiségbe, ahol még mindig elég nagy kupleráj van. Sóhajtva nézek szét. Szegény manók... adunk nekik feladatot bőven, az biztos. Az egyik fotelben meglátom Christiet és Willt, akik szoros közelségben vannak. Velük átellenben, egy távolabbi asztalnál találom az ikreket, Ront és Katiet. Odasétálok hozzájuk, mire Katie átölelve fogad.

- Hol voltál?

- Vacsoráztam.

- Eddig? – kérdezte horkantva Ron. Szúrós tekintettel meredek rá, de visszavágni nem tudok.

- Nem... – felelem egyszerűen, Katievel egyszerre. – Nem láttunk a Nagyteremben.

- Nem is láthattál, mert kint voltam a tónál.

- A tónál?

- Aha – bólintok, majd a fiúkra nézek. – Itt van Charlie.

- Kicsoda? – kapják fel a fejüket a fiúk.

- A bátyjátok, Charlie Weasley.

- Nahát – szóltak szinte egyszerre.

- Nem is keresett meg minket köszönni, vagy ilyesmi.

- Mert nem hozzátok jött – felelem-, Ron, ne vágj közbe. Hivatalosan van itt, a tusa miatt.

- Hivatalosan? – kérdez vissza a fiú, mire bólintok. Kicsit elsápad.

- De én most megyek, elteszem magam holnapra.

- Jó éjt – mosolyog rám Fred, mire visszamosolygok rá.

Harryvel egészen hétfőig nem találkoztam, pedig még kerestem is. Ron nem tud róla semmit még mindig, mivel nem beszélnek. Úgyhogy vasárnap többnyire ötösben üldögéltünk, a három Weasley, Katie meg én, a klubhelyiségben. Sikerült rávenni a fiúkat a tanulásra, amit külön sikerként könyvelhettünk el. Willt is alig láttam.

Aggódtam érte... Christievel, a szobatársunkkal randizni... szegénynek nagyon elmehettek otthonról, ha erre vetemedett. Bár, igazából azt hiszem, a lány csak pótléknak kell neki. Vele is beszélnem kell majd, mert a barátom. Tudnia kell, hogy nem marad magára.

Visszatérve az édes, drága fogadott öcsémre. Hétfőn délután talált meg. Éppen egy animágiáról szóló könyvet olvastam.

- Hannah – suttogta. – Segítenél nekem?

- Á, szia Harry. Észrevetted, hogy létezem? – pillantottam rá kissé szúrósan. De a szemébe nézve elpárolgott a haragom, mert észrevettem a kétségbeesését. – Miben segíthetek?

- Gyakorolnom kéne a begyűjtőbűbájt... jóslástanórám lesz a következő, de kihagynám. Csak Hermione nem akar mulasztani a számmisztikájáról...

- Sajnálom – sóhajtottam, összecsukva a kezemben tartott művet. – Nem helyes ezért hiányozni óráról.

- De hát... - tátogott.

- Egyébként órám lesz nekem is, amit nem akarok kihagyni. Utána szívesen segítek bármiben.

Nem kérdeztem tőle semmit, csak az arcáról próbáltam leolvasni az információkat. Már rég nem használtam a legilimentori képességeim.

- Szóval – élénkültem fel -, találtál egy stratégiát? – kérdeztem, mire bólintott. – Szuper.

- Te tudtad? – most én bólintottam.

- Megígértem, hogy adom a tudatlant – vontam vállat. – Főleg, mivel csak néhány órával korábban jöttem rá, mint te.

- Ó, te... - ingatta a fejét, de végül is elnevette magát.

- Nekem is elég nehéz volt, hidd el. Nem mellesleg, tegnap egész nap a klubhelyiségben ücsörögtem, hátha arra jársz, de nem találkoztunk, ami számomra hihetetlen – kezdem a vitát.

- Ne menjünk ebbe bele – sóhajt. – Akkor délután – int és elszalad órára. Megkeresem Willt, és én is indulok rúnaismeretre.

Este a klubhelyiségben természetesen segítettem Harrynek, és már jóval elmúlt egy óra, mikor végre sikerült neki tökéletesen végrehajtania a bűbájt. Mindhárman úgy megkönnyebbültünk, hogy a klubhelyiség, a lomok közepette egymás nyakába ugrottunk.

- Tehetséges vagy, öcsi – borzoltam össze a haját. – Reggel találkozunk – köszöntem el tőlük, miután távtaszítóval mindent a helyére pakoltam.