Az élet csodálatos volt a Roxfortban. 

Velem együtt négyen voltunk elsőéves griffendéles lányok. Katie Bell, Christie Andrews, Natalie Connor és persze én, Hannah Winslow. Már másnap reggel kiderült, hogy a három lányból kettő biztosan nem lesz a kedvencem, amikor kis híján sírva fakadtak azon, hogy nem tudják az utat a Nagyterembe. Rájuk pirítottam, hogy tizenegy éves létükre ugyan mégis miért vannak kétségbe esve. Hét évig fogunk itt élni, Isolt Sayre szerelmére! Úgyhogy Katie és én vezettük a menetet. Fredet vagy George-ot hiába is próbáltam volna rávenni, hogy segítsenek, annyi útmutatással szolgáltak, mint egy meztelencsiga vagy az iskola - mint megtudtam egyetlen- kopogószelleme, az utánozhatatlan Hóborc.  

Az órarendünket az első reggelen házvezetőnk osztotta ki. Mágiatörténet, átváltoztatástan, bűbájtan, bájitaltan - másról se volt szó reggelinél, mint a tantárgyakról és a tanárokról. Csalódottan láttam, hogy a repüléstan egyelőre nem szerepelt az óráink listáján.  Ez nem vette el a hangom, állandóan csicseregtünk mindenféléről, és úgy tűnt a szobatársaimnak be nem állt a szája. Hozzám hasonlóan imádtak csicseregni.

Katie még arról is kifaggatott, hogy az Ilvermornyban milyen óráim lettek volna. Hát tudom is én azt? Nem lettem Ilvermornys, de azért egy icipici sértődés után mégis mindent elmondtam, amit az amerikai varázslóiskoláról tudtam. A Roxfort viszont sokkal jobban érdekelt, így Katie-vel karöltve rákényszerítettük a másodikosokat, hogy meséljenek nekünk a tanárokról.

Piton professzornak eleve rossz volt a híre – Fred és George rémtörténeteket meséltek arról az óráról, Lee és több másodéves pedig megerősítette ezt. Levontam azt a következtetést, hogy az ő óráján nagy önfegyelemre lesz szükségünk, bár a hírek alapján McGalagony professzor sem maradt el szigorúságban. 

A bájitaltanra várnunk kellett egészen csütörtökig. Addig majdnem minden tanárral volt már óránk. A sötét varázslatok kivédése és a mágiatörténet órákról már a hét első napján kiderült, hogy nem fogom a kedvenc óráim közé sorolni. Az előbbit egy olyan tanár tartotta, aki jövőre nyugdíjba vonul, és olyan halkan beszélt, hogy majdnem a teljes társaság elaludt rajta. A mágiatörténetet viszont egy kísértet által ismerhettük meg. Katie-vel meg voltunk győződve róla, hogy csak azért tartották meg ezt a tanárt, hogy a diákoknak meglegyen a napi nyolc óra alvásuk. 

Bűbájtanon a pöttöm kis Flitwick professzort először észre sem vettem, mert nem látszott ki az asztalok között, és szegénynek a nevét is nehéz volt megjegyeznem - egészen a karácsonyi szünetig csak professzornak neveztem. Ennek ellenére az óráit nagyon szerettem - átváltoztatástanon kívül csak az ő óráján éreztem azt, hogy valóban haladunk.

Aztán elérkezett az első csütörtöki nap. Már előző este mindent összepakoltam, ami tőlem nagy szó volt, mert mindig reggeli előtt dobáltam be mindent a táskámba. Volt, ami a toronyban maradt, és volt olyan is, amit feleslegesen cipeltem egész nap magammal.

De aznap tökéletes akartam lenni. Korán reggel felébredtem, és Katie-t, akivel igazán jó barátságba kerültem a napok alatt, szintén felkeltettem. Aznap végre - gondoltam én- lehull a lepel Piton professzorról, és kiderül valójában tényleg  utálja-e a griffendéleseket, és minden alkalmat megragad, hogy pontokat vonjon le. Hiszen ez hírlik róla, illetve, hogy igen szűkmarkú a pontokat illetően: adni még sosem adott.

Katie-vel idegesen, és egy kicsit szorongva várakoztunk az alagsorban, felváltva nyugtatgattuk egymást. A professzor pontosan érkezett, talárja szinte úszott utána a levegőben. Pálcával kivágódott az ajtó, és beléptünk. Legelőször a szorongást izgatottság váltotta fel, ahogy felmértük a homályos termet, amit csak néhány fáklya világított meg. 

Kint még tartott az angliai, késő nyári meleg. Az alagsorban viszont tömlöcben éreztük magunkat, és olyan hideg volt, hogy megfagyott a leheletünk. Nekem legalábbis fagyosnak tűnt, de hát Florida után a vénasszonyok nyarát is két évig tartott, míg megszoktam. Az időjárás helyett inkább a teremre koncentráltam - lenyűgözött a sok bájitalhozzávaló, a számtalan fiola, ibrik és óraüveg, némelyik teli, némelyik üres. A termet kis színnel töltötték be a foszforeszkáló, vibráló folyadékok.

Fúj – szinte tátogta Katie nekem és az egyik üvegedényre mutatott. – Az egy döglött béka? Undi.

- Az tényleg egy béka - suttogtam, arra a dologra meredve, amire mutatott. Kirázott a hideg. - Lenyűgöző.

Az üstjeink már ki voltak készítve. Piton gyorsan végigfutott a névsoron, de mikor én következtem, rám nézett, majd újra a pergamenlapra. Végigfutotta a tekintetével, pislogott egyet, majd újra rám pillantott.

- Hannah Winslow? – kérdezte. Bólintottam. Mi olyan különös van a nevemben? Az csak egy név... Aligha hiszem, hogy ismerné az édesanyámat, mert látszatra idősebbnek tűnt, mint ő vagy a nagynéném. Legfeljebb a hírnevét ismerhette a kviddics miatt, bár a professzor nem tűnt úgy, mintha rajongana ezért a sportért... vagy egyáltalán bármilyen sportért. Végül tovább ugrott a névsoron, és mivel az utolsó diák, Patrick Zellner az ő házába tartozott, szinte egyből ki is adta a feladatot: gyógyfőzet készítését.

- Hát jó... lássunk neki – pillantottam Katie-re. A teremben néma csend volt. A mellettem ülő lányra pillantottam. Ügyesen dolgozott, ahogy én is. Észrevette, hogy nézem, ahogy azt is kiszúrta, hogy nem másolom a mozdulatait.

A tanár úr körbejárt a teremben, volt, akit megdicsért, volt akire csak egy pillantást vetett. Eleinte még nem figyeltem annyira rá, csak akkor, amikor eljutott az asztalunkig. Nálunk mindig megállt, szinte szuggerált hogyan dolgozunk, és mit teszünk az edénybe. Olyan érzésem volt, hogy csak arra vár, mikor rontok el valamit. Ezért Katie és én néma szövetséget kötöttünk: segítjük egymást ezeken az órákon, illetve én mindig kétszer átolvastam az utasításokat is. 

A kész bájitaltól két lépésnyire megállítottam a lányt, és a saját üstömre mutattam. Levettem a tűzről, és így kevertem bele a tarajos sül tüskéjét is. Egy pillanatra egymásra mosolyogtunk Katie-vel, majd folytattuk a keverést, végül visszatettem a lángra, harminc másodpercig. Az órámat néztem, és másodpercre pontosan levettem a tűzről: elkészült. Az állaga vízszerű volt, lilás-feketés színű, és aranyszínű pára lebegett felette.

Piton csak rápillantott, és szó nélkül tovább ment. Egy fiú viszont, aki a hátunk mögött dolgozott, nem volt ilyen szerencsés.

- Hale! – sietett oda Piton. – Esztelen kölyök! Miért nem vette le a lángról az üstöt, amikor beletette a tarajos sül tüskéjét, hm? Öt pontot levonok a griffendéltől. – Egy legyintéssel eltüntette a kiömlött főzetet, de a hólyagokat a kezéről már nem tudta ilyen egyszerűen orvosolni. – Adják le a bájitalukat, és Miss Winslow kísérje fel a gyengélkedőre őt! – Adta ki az utasítást.

Siettem a fiúhoz, majd egy „átváltoztatástanon találkozunk" – ot kipréselve Katie-nek elszaladtam vele a gyengélkedőre. Elszaladtam volna, ha tudtam volna merre van...

Eleinte tétován ácsorogtunk az előcsarnokban, az alagsorban egyikünk sem mert megszólalni. Ki tudja annyi trükkös lépcső után, hogy nincs-e a falnak is füle? 

- Mi ütött ebbe a tanárba, te... - jegyeztem meg a srácnak. Végre kicsit kifújhattuk magunkat, bár innen-onnan már érkeztek a zajok, hogy hamarosan kicsengetnek. Véletlenül rászorítottam a hólyagos kezére, amitől kicsit nyüszögött. - Vajon merre lehet a gyengélkedő? - Körülnéztem, de a fiún kívül még nem volt más a csarnokban. Lemondóan sóhajtottam egyet. - Két elsőst küldeni, te mit szólsz ehhez? - Nem válaszolt, én meg elszégyelltem magam. Biztos nagyon fájhatott a keze. - Hé, bocsi! – szólítottam meg egy magas srácot, aki a megmentőnk lehetett volna.

- Hát ti mit kerestek itt? Nem kéne órán lennetek? 

– Hol a gyengélkedő? – kérdeztem egyből. - Egyébként, de... Csak hát Piton professzor felküldött minket - mutattam rá az egyértelműre. 

- Itt egyből – mutatott kelletlenül egy ajtóra. Én ránéztem. „Ez komoly?"

- Onnan jövünk – mondtam. Az a bájitalteremhez vezet.

- Ja nem, bocsi, az lesz ott. A lejáróval szemben, igen. – Ránéztem a talárjára. Hugrabugos... te szent ég! – Amúgy én Daniel Porter vagyok.

- Hannah Winslow, és köszi! – kiáltottam vissza. - Soha többet nem állok velük szóba – suttogtam a srácnak, mire ő kicsit nyöszörgött.

Aztán sokáig nem szólalt meg egyikünk sem, én csak a javasasszonyt néztem, hogy mit csinál - bebalzsamozta a fiú kezét-, és vártam a pillanatot, amikor már alkalmas lehet megszólalni.

- Amúgy én Will vagyok. - Tekintetét egyenesen rám irányította. 

- Én meg...

- Hannah, tudom  biccentett. Lenyűgöző volt, hogy Madame Pomfrey a gyógynövényekkel és bájitalokkal milyen hamar elmulasztotta Will fájdalmát. Ez megoldotta a nyelvét, már fülig ért a szája, sőt kiderült az is, hogy nagyon közvetlen srác, aranyos és idétlen. Meg is akartam várni őt, úgyis együtt kellett mennünk a következő órára, de a javasasszony szerint ki kellett hagyjon egy órát legalább.

- Jaj, ne! – nyögött fel. – Az első órát máris kihagyom? - Az első alkalom volt, hogy kétségbeesettnek láttam, és hosszú időn át az utolsó is.

- Ne aggódj, majd elmesélem mi volt. A legfontosabb az, hogy meggyógyuljon a kezed. – De már csöngettek is, úgyhogy rohannom kellett. De hova? Szinte repültem a hetedik emeletre. Kifulladva értem oda, és kopogtam az ajtón.

- Miss Winslow? – kérdezte. – Megtudhatnám, miért késett?

- Elnézést, professzor... tudja, az egyik osztálytársam, William Hale balesetet szenvedett bájitaltanon, és el kellett kísérnem a gyengélkedőre. Piton professzor utasítása volt - nem volt kedvem azért büntetést kapni, mert nem gondol rá senki, hogy az épületben töltött negyedik napján talán még nem ismeri ki magát teljesen a kastélyban.

- Nem hallotta a csengőt? Madame Pomfreynak talán önt is kezelésbe kellett volna vennie egy fültisztító főzettel. 

- Tanárnő, én azon nyomban elindultam, mihelyt Madame Pomfrey azt mondta, Will nem jöhet.

A tanárnő rosszallása messziről érződött, ajkait összepréselve összevont szemöldökkel meredt rám. Nagyszerű, persze ki másnak sikerülne a házvezetőnőjét felhergelni maga ellen?

Egyetlen szót sem kellett szólnia, rájöttem magamtól is, hogy arcátlanság volt visszabeszélni a házvezetőtanáromnak. Helyet kerestem, de sajnálatomra a Katie melletti helyet már befoglalták, így az első sorban volt már csak hely, egy fiú mellett. Patrick Zellner mellett. Nagyszerű... egy mardekárossal kell együtt dolgoznom. Ő volt az utolsó, akit beosztottak. Aki úgy bámult rám.

A tanárnő nagyon szigorú volt, de utólag már tudom, miért... ha elbohóckodja a dolgot, akkor biztosan nem vesszük komolyan. A gyufámból nagyon kemény munka volt, míg igazi tűt tudtam készíteni, de megérte. Elkértem egy gyufásdobozt a tanárnőtől óra után, hogy még hagy gyakoroljak. Ezzel kivívtam egy elismerő pillantást tőle, amit már csak Katie láthatott. A padomra néztem, már üres volt. Mekkora tapló lehet ez a Patrick, hogy nem is köszönt!

- Szegénykém, azzal a fiúval kellett ülnöd egész órán... - borult a vállamra Katie vigasztalóan ebédnél. – Hallottam, hogyan beszélt a griffendéles „bagázsról" az óra előtt, és nem mondott túl szépeket. – Felhorkantottam. Egész órán alig szólt hozzám.

- Miket mondott?

- Jobb, ha nem tudod... - kis unszolásra folytatta. – Becsmérelte a griffendéles lányokat, hogy milyen csúnyák, hogy mindenki holt buta, mert semmi máshoz nem értünk, csak hogy bajba kerüljünk...

- Tényleg egy prosztó! – jegyeztem meg.

- Egy micsoda? Egy posztó?

- Nem, egy... hogy is mondjátok ti? Egy goromba tuskó!

- Jaa! Tahó!

- Köszi, ez igazán kedves.

- Jaj, nem rád értettük, Freddie.

- Képzeljétek, jelentkezünk a kviddicscsapatba! Keresnek terelőket, meg hajtót is. Hannácska, lejössz megnézni minket, ugye?

- Ki nem hagynám! – A kviddics egyébként is érdekelt, meg Fred és George is mindig olyan rendes volt. - Olyan kár, hogy elsősöket nem vesznek be a csapatba – mondtam. - Szívesen játszanék én is.

- Biztos lesz jövőre is válogató, azt hiszem két hajtói poszt megürül. Illetve egy fogó poszt is... Sokan elmennek.

- Majd jelentkezünk – mondta nekem Katie. Kicsit felvidított ezzel. Nem is tudtam, hogy érdekli a kviddics. 

- Akkor jöttök?

- Naná! - Egyszerre vágtuk rá. - Ki nem hagynánk - folytatta-, legalább megnézzük, hogyan néz ki egy ilyen válogató... 

A válogatásra a harmadik hét végén került sor. Együtt mentünk le a fiúkkal, a lelátón pedig Katie-vel egymás kezét szorítva drukkoltunk a fiúknak. A hajtói posztra Angelina Johnsont, és Alicia Spinnet-et találtuk a legesélyesebbnek, nagyon tehetséges volt, láttuk, hogy csak úgy repkedtek a kvaffok. Biztosra vettem, hogy valakit kitesznek a csapatból, hogy mindketten játszhassanak. Katie azon a véleményen volt, hogy Aliciát választják meg, és amit én mondok valóságos képtelenség, hiszen a csapatkapitány volt a harmadik hajtó a csapatban - önmagát pedig nem fogja kirúgni. 

Az ikrek parádés gurkófelvonulást rendeztek, majdnem a csapatkapitányt is leszedték a seprűjéről. A gurkó szinte súrolta Warrent, aki csak lajhárlendüléssel tudta elkerülni a találatot, viszont elejtette a kvaffot. Katie aggódott a fiúért, én viszont a fejemet fogtam – ki az, aki lajhárlendülés közben elejti a kvaffot? Velem anyu egy csomó trükköt taníttatott, hogy hogyan lehet jól megtartani. De egy dolog biztos – a parádés ütések után nem volt kétséges, ki lesz terelői poszton.

Amint leszálltak a játékosok, őrültek módjára rohantunk oda, én egyesen Fredre vetettem magam, és jó szorosan megöleltem. Ő viszont nem bírta a lendületet, és hátra esett. 

- Hát ezt nem így akartam... Ha nem kapjátok meg a posztot – mondtam-, akkor ez a Warren nem ért a kviddicshez! Ez szenzációs volt...

- Khmm – köhécselt valaki a hátam mögött.

- Á, te vagy Warren – állapítottam meg. Félősen összehúztam magam, miután leszálltam Fredről. Katie feje nagyon vörös volt, biztos zavarba hoztam. Idiótán nézhettünk ki a földön elterülve, de Warren a kezét nyújtotta, úgyhogy elfogadtam. – Én Hannah vagyok.

- Winslow – mondta. Egy rövid kézfogás után elengedte a kezem. – Ha nem bánod, kihirdetném, hogy döntöttem.

- Nem, dehogy... - most már én is vörös voltam, mint Katie. Éreztem, hogy nem kellett volna megszólalnom. Fred is feltápászkodott időközben, és most a vállamat fogta.

- A terelőink Fred és George Weasley lesznek, gratulálok – rázott kezet velük. A fiúkon hajszálra egyforma vigyor jelent meg, és összecsapták a tenyerüket. Warren az őrzőre nézett közben. Azt hiszem Olivernek hívják a fiút. – A hajtók között nagyon szoros volt a helyzet... de Angelina, téged választunk. – A lány borzasztóan örült, és Alicia, aki gratulált neki már indult volna, amikor a kapitány utána szólt. – Köszöntök mindenkit a csapatban! De Alicia, várj még! – A lány szemében könnycsepp ült, de reménykedve fordult vissza. – Lennél tartalékos? Tudod, ha valaki esetleg kidől...

- Persze! – A következő pillanatban már Warren is a földön volt, Alicia meg rajta. Katie-vel örömtáncot jártunk a csapat új tagjai körül.

* * *

A gyufával való sikerem nemcsak szerzett öt pontot a háznak, de arra ösztönzött, hogy tovább gyakoroljak átváltoztatástanra és bájitaltanra is. Egy ideig a szobában gyakoroltam mindkettőt, majd a lányok fintorgására levágtattam a klubhelyiségbe, és bevettem az egyik sarkot. 

Egy ilyen alkalommal Katie huppant le mellém. Nem szólt egy szót sem, de látva a kikészített hozzávalóimat, felcsapott egy receptet. Így lett a péntek a bájitalgyakorlás ideje. Bár... el kellett ismernem, hogy néha igencsak késő este jutottunk oda, hogy gyakoroljunk. Valamint elég költséges is volt, hiszen dupla annyi hozzávalóra volt szükségünk, mint általában lett volna. Eleinte Bimba professzortól vettünk kölcsön alapanyagokat, hiszen sokszor használtunk olyan növényt, amivel foglalkoztunk is. Ezzel is vigyáznunk kellett, illetve egyszer kértünk is tőle. Az állati eredetűek beszerzése viszont nagyobb probléma volt, habár a hobbiszekrényből bármikor kivehettünk volna bármit, a professzor nem biztos, hogy díjazta volna rendszeres délutáni látogatásunkat.

Abban pedig egyetértettünk, hogy nem repesne a mi kis... gyülekezetünknek. Ettől függetlenül elcsentünk néha ezt-azt, és nem vette észre szerencsére.  

- Ó, Merlin buggyos gatyájára! – kiáltottam fel egyszer. Katie éppen befejezte a Pitonnak írt dolgozatát.

- Ne kiabálj már! – pirított rám. – Felébresztesz mindenkit! 

Az egyik főzettel nem boldogultam, ezért háromszor is újrakezdtem. A sisakvirágom viszont elfogyott, amit nem vettem észre időben, ezért kiáltottam. Csak a főzet készítése közben vettem észre a hibát. Katie is tanácstalanul tárta szét a karját. 

- Valóban nem kéne kiabálnotok - susogta valaki. Pillanatok alatt lefehéredtem, mivel már senki nem volt a klubhelyiségben rajtunk kívül. Katie előbb jött rá, hogy Fred és George szórakozott velünk. 

Fred egyből odajött, és adott egy puszit a fejemre.

- Jó éjt, Hannácska.

- Ne hívj így! – figyelmeztettem újra és újra – Freddie-ke. De ha már itt vagytok... Nem tudjátok véletlenül, hol kaphatok sisakvirágot?

- Öm... patikában?

- Légyszi! Nincs pénzem venni – jelentettem ki. Nem akartam erre is pénzt költeni igazából, Izzynek meg nem igazán akartam írni, hogy szükség lenne egy kis plusz zsebpénzre. Ezért én fel nem caplattam volna a Bagolyházba! - Honnan is szerezhetnék? - sóhajtozni kezdtem, ahogyan odasétáltam az ablakunkhoz. Jelentőségteljesen barátnőmre néztem.

Ding! Ugyanarra gondoltunk, még a tekintetünk is összevillant.

- Induljunk! - csapta össze a kezét, és már lépett is a portrélyuk felé.

George viszont megragadta a vállánál fogva.

- A sisakvirág teliholdkor virágzik, akkor szokták szedni, hogy hatásos legyen a főzetekhez - mondta.

- Hát aztán? – toppantott Katie. Reménykedve néztem a fiúra.

- Arra gondolsz, amire gondolunk, hogy gondolsz?

- Attól függ, mire gondoltok, mert ha arra gondoltok, amire én gondolok, hogy gondoltok, hogy gondolok.... -  Elmosolyodtam, mert George kis híján belezavarodott a mondandójába. - Akkor ideje egy új fejezetet nyitni a barátságunk kalandos történetében - súgta nekünk. Kezet ráztunk.

- Rendben - szólt Fred. - A legközelebbi teliholdkor megyünk.

Ezért lett hát olyan fontos az asztronómia, az ég ismerete, és szerencsénk is volt, mert Holdnaptárat kellett készítenünk Sinistra professzornak.  

A lehetséges jövőbeli kalandunk izgatottá tett. Igazi csínytevők leszünk, ha összejön, márpedig a legnagyobb titokban mi ketten mindent előkészítettünk rá, és alig vártuk. A gond csak az volt, hogy az akciónkhoz szükség volt még egy emberre. A lányok szóba sem kerültek, és nem bővelkedtünk túl eszes vagy humoros osztálytársak tekintetében. Miután ezt megvitattuk, eldöntöttük ki lesz az: Will. 

Nem hagytuk, hogy ez vagy bármi más letörje a kedvünket, pedig Piton professzornak aztán megvolt a tehetsége hozzá. Így az elkövetkező hetekben két feladatunk is volt: az egyik, hogy Rémdenevér uraság dicstelen tetteit megörökítsem. Fel kellett hát térképezni a professzor úr stílusát, viselkedését, és mindennek tetejébe az egyik legnehezebb dolgot elérni: hogy elismerje a bájitalfőzői képességünket. Ezért volt olyan fontos a sisakvirág megszerzése is. Will megnyerésére pedig a "hogyan barátkozzunk össze egy fiúval" tervet eszeltük ki. 

A bájitalfőzői babérokra való törekvésben nagy segítségemre volt az a füzet, amit még amerikai barátaimtól kaptam. Eredetileg azért kaptam, hogy megtervezzem és felírjam benne az összes csínyt, és - Frics szemében - "bűntényeket", viszont így nem vettem hasznát. 

Ennek ellenére mégis magamnál tartottam. Néhány iskolatársamnak hamar feltűnt, hogy rendületlenül cipelek egy extra könyvet majdnem mindenhová. Katie rendkívül kíváncsi volt, miket írogatok "a naplómba", amíg fel nem homályosítottam róla, hogy ne nagyon emlegesse a füzetem, mert a végén mindenkinek feltűnik, hogy igazából ez nem napló... más se hiányozna, minthogy felkeltse Piton kíváncsiságát.

Fred és George így is kiszúrta, úgyhogy hamarosan már négyen gyűjtögettünk, és írtunk fel minden "aranyköpést".

- Támadt egy remek ötletem úgy két hete – súgtam nekik az egyik étkezésnél. Elmosolyodtam, olyan huncut csínytevő módon. - Nem tiltja semmi azt, amit csinálok, de azt gondolom nem is igazán szeretik, főleg a tanárok.

A füzet vezetése ugyan jó móka volt, de nem változtatott azon, hogy Katievel, és a hozzánk csapódott Willel együtt állandóan szorongva várakoztunk az alagsorban bájitaltan előtt, és nyugtattuk egymást.

Ez utóbbiban a bájitaltan professzor iránti közös utálatunk egy nagyon jó kis fegyver lett. Azonban a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni - úgy gondoltam, Willnek tudnia kell az igazat a tervünkről. Katie megkönnyebbült, mikor nagy nehezen kiböktem neki mit szeretnék.

A fiút egy késő őszi napon vontunk félre, hogy közöljük vele a tényeket. Először zavaros tekintettel meredt ránk.

- Azért kezdtetek velem barátkozni, mert szükségetek van rám? - Katie újra kezdte magyarázni a részletes tervet neki, de Will leintette. - Elsőre is felfogtam. Fiú vagyok, nem agyalágyult. - Egy hatalmas sóhaj után rábólintott a tervünkre, és szövetséget is kötöttünk. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Will igazából magányos. Valószínűleg ugyanazt gondoltuk az osztálytársainkról mindhárman, így egy alku, ha nem is jelent életreszóló barátságot, de valamilyen szövetséget mégis. 

Hamar kibékítettük őt, és ahogy telt az idő, egyre jobban megismertük egymást.

Nem is tudom megmondani, mikor kezdtem igazán a barátaimként tekinteni rájuk, de azok lettek mind. A legjobb barátaimmá váltak: Fred, George, Katie és még Will is.