A hoppanálás volt a legegyszerűbb módja annak, hogy Angliából eljussak Floridába, haza.A következő pillanatban már ott álltam a házunk előtt.  Hirtelen iszonyatos fáradtság töltött el, mintha a gravitáció itt sokkal erősebb lenne, mint a szigetországban. A lelkemre pedig rákerült az a plusz súly, amit legjobb barátaim hiánya okozott. Bár a barátaim máris hiányoztak, egyszerre örültem is, hogy néhány hét pihenés azért várt rám.

Még annyit se mondhattam Izzynek, „köszönöm", már nyílt a bejárati ajtónk, kutyaugatás hangzott fel, és éreztem, hogy hátraesek. A kilátást pedig egy fekete hajcsomó takarta el előlem és éreztem két karját a nyakam körül.

- De jó, hogy megjöttél, Hannah! – kiáltott a fekete hajcsomó, azaz Anabelle. – Vagy szólítsalak tesónak?

- Hogy... mi? – nyögtem, a bordáimat masszírozva. Igaz, a ládámra estem csak, de a leányzó, akit egyébként nagyon szerettem, igen nehéz volt. Két rostély közé szorultam, mondhatni. Le sem kászálódott még rólam, a következő pillanatban már egy kiskutya ugrált a lábamra. – Na, ne! Kutyát kaptál? Mi lett azzal, hogy „majd ha befagy az óceán"? – Izzyre pillantottam válaszért, mert Anabelle megvonta a vállát.

- Gyere – húzott maga után, Izzy pedig eltüntette a ládámat egy intéssel. Szuper. Kár, hogy mi még nem varázsolhatunk. Annyira szeretnék már egy ilyen trükköt végrehajtani én is.

- Sziasztok! - kukkantottam be a nappalinkba. - Hm, mennyeiek az illatok!

  - Á, hát megjöttél végre! Vártunk.  

 - Üdvözlünk itthon - köszöntött Jack is. 

Anya éppen főzött, de amint beléptem a konyhába felém fordult, és megölelt. Ilyenkor jövök rá mindig, hogy mennyire is hiányzott nekem. De valahogy... megváltozott. Mintha "anyukásabb" lenne, kiegyensúlyozottabb és valami... valami nagyon furcsa volt. És főz is? Vacsorát készített, amit nem szokott. A teraszunkon már megterítve állt az asztal is. Nyolc teríték, igazán ünnepien megterítve, hattyú alakú szalvétákkal a tányérokon. Felette kis, színes befőttesüvegekben gyertyák lebegtek. Még nem voltak meggyújtva, de lassan sötétedett, ezért szükség lesz rá. A fal mellett, a bejáratnál és a terasz végén végig virágok álltak, amik a látványt igazán meseszerűvé tették. 

Ismét Izzyt kerestem a szememmel, de ő csak vállat vont. Vagy ő sem tud semmit, vagy nem mondhatja el. Összevont szemöldökkel néztem rá, miközben visszaöleltem anyát, aki kedvesen mosolygott, és felküldött kipakolni. Mielőtt felmentem volna, Jacket is üdvözöltem. A férfi az asztalnál ült a Magical Times -val a kezében. Most már biztosra vettem, hogy valami történt, és azt is, hogy Izzy tudja, csak nem árulhatja el. Kérdés, hogy Belle tudja-e?

Fent komótosan kezdtem el kipakolni a ládámat. Minden évben, a hazaérkezésem óta, azzal kezdtem, hogy kitakarítottam. Idén negyedik alkalommal. A szobám falait még mindig a griffendél színei uralták, és itt volt az ideje kitenni az új szerzeményeim. Készítettünk új képeket, párat az ifjú Creevey kattintott el. Az ágyam mögötti felületen ott volt az Izzy által felnagyított kép, amiről ötösben - én, Katie, Will, Fred és George elsősként - mosolygunk és integetünk. A kisebb, közös képek pedig eddig is ellepték szinte a teljes felületet a másik falon. Idén már Harryékkel is készült pár, így azokat is ki szerettem volna tenni. Mikor kész lettem vele, boldog mosollyal ültem le az ágyamra és néztem a munkámat. Az egyik fotón Ron kezéből éppen ki akar ugrani a patkánya, és pont azt a pillanatot kaptuk el, ahogy utánakap. A patkány persze kiugrott a kezéből, Ron meg utána akart ugrani, de elesett. A történet vége persze az volt, hogy együtt kergettük a kis állatot, míg Mione macskája az ellenkező irányba, felénk nem terelte. Megbabonázva meredtem arra a képre. Az ott Peter Pettigrew. Az, aki miatt Blacknek bujdosnia kell, mert nem sikerült elkapni. De Ron olyan hihetetlen arcot vág, hogy képtelen vagyok kidobni a képet. Ott volt egy másik kép is, azon csak én és Fred voltunk, a fiú éppen átölelt és egy puszit nyomott a fejemre. A képet nézve akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra. De folytatnom kellett a pakolászást. Egy kicsit átalakítottam a baldachinomat is, egy új griffendéles zászlót tettem fel, és miután a ládámat tisztán a helyére löktem – hihetetlen milyen nehéz még üresen is – a régi zászlóból nekiültem párnát varrni. Miután varázsolni még nem volt szabad...

Már majdnem kész voltam, amikor Anabelle bejött a szobámba és ledobta magát az ágyam másik végébe.

- Szerinted mit akarnak? – kérdezte sóhajtva. – Olyan furcsák mindketten.

Szerettem Anabellet. Igazán jó barátnők lettünk, és leveleztünk még év közben is, tavaly nyáron pedig elég sok időt töltünk együtt. Ami nem csoda... anya és Jack nagyon egymásra találtak. Igazából tavaly, Izzyék esküvőjén tűnt fel nekem a dolog, és Belle-lel egyfolytában rajtuk nevettünk, mert olyan esetlenek voltak mindketten, mint... nem is tudom. Mint Katie és Will tud néha lenni. De ha szerelmesek... egy bajsejtelem kezdett körvonalazódni a fejemben.

- Belle, ugye szerinted sem lesz kistesónk? – Csúszott ki az első képtelen ötlet a számon. De ami a legrosszabb: elgondolkodott válasz előtt.

- Nem hinném... - mondta. Sóhajtottam. Huh, köszönöm. Nem akarok egy kis tesót. Eddig úgy örültem, hogy egyke vagyok. Persze Belle olyan, mintha a tesóm lenne, de igazából nem az és ez így van jól. De ha... nem, kizárt. Túl öreg vagyok egy kistestvérhez. – Szerintem azt észrevennénk. És biztos, hogy nem járna kiskutya érte.

- Izzy valami nagyobb dologra gondolhatott?

  Jaj, nagyon bosszant a dolog. Mit akarhatnak? Azt mondják, vacsoránál elmondják.  

- Csak nem elvisznek a Világkupára? – kérdezte néhány perc múlva reménykedve, mire csodálkozó pillantással néztem rá.

- Te is el akarsz menni?

- Hát, hogyne! Ó, hiszen nem is tudod! – csapott a homlokára. – Beválasztottak a kviddicscsapatba, fogó vagyok! Király, nem? Karácsonyra kaptam egy tűzvillámot.

- Micsoda? A világ legjobb seprűjét! Atya ég! Harry is olyat kapott... Belle, repülhetek majd vele? Az enyémet messze lehagyja... - Felnevettünk.

- Persze, ha kijutunk a pályára – fogta a hasát a nevetéstől. – Jaj, ne! Ne vágj ilyen arcot, Hannah, meghalok!

Elkezdtem tanítani varrogatni őt. Persze én sem számítottam zseninek sosem, de azért elég ügyes voltam. Ügyesebb, mint Belle. Nem is csoda, hiszen folyton csacsogott. Állandóan visszaterelte a témát az egyik barátomra... nem beszélt senki másról, csak Harryről, akivel tavaly az esküvőn annyit táncolt és olyan jól mulatott. Nyaggatott, hogy a fiú beszélt-e róla. Mennyit, mikor, és hogyan. Nagyon aranyos volt, ahogy próbálta újra és újra a fiúra terelni a szót, miután említettem a tűzvillámát. A végére már kicsit terhes volt az állandó dumája, és a megkönnyebbülést az hozta el, hogy anya szólt, hogy kész a vacsora. De a megkönnyebbülés sem tartott sokáig.

- Szuper... farkaséhes vagyok – mondtam, miközben szedtem egy nagy adagot a levesből. Persze ez volt a szava járásom, de most összeszorult a szívem, mert a keresztapámra gondoltam. És arra, hogy milyen csúfos körülmények között kellett távoznia az iskolából. – Hm... ez... anya, ez mi? – Ettem az első falatot.

- Brokkolileves szalonnával. – Ó, brokkoli. – Baj van? – Hat szem szegeződött rám, de csak fejet ráztam.

- Nem, dehogy. Finom. – Valahogy legyűrtem a brokkolit... nem ízlett. Kicsi voltam még, amikor anyu utoljára készített, és valahogy elfelejtettem milyen is.

- Szedsz még?

- Merlin mentsen... - ingattam a fejem. Anyu csak nevetett egyet. Na jó. Ez furcsa. Izzy nénire néztem, aki áthozta Samet is vacsorára.

Miközben ettünk, a kiskutya körbe-körbe szaladgált, amíg Jack rá nem szólt. Sam az iskola felől érdeklődött tőlem, így egy hosszabb beszélgetésbe kezdtünk. Mindenféle téma előkerült, Sirius Black és a legendás szökése, a vizsgák, a tanárok, és így a sötét varázslatok kivédése tárgy is. Bellet is rajtakaptam, ahogy érdeklődve hallgat. Hiába a négy-négy ház, elég sok különbség van a két iskola között.

- Ühüm... hát igen, jövőre új tanárunk lesz ismét – bólogattam.

- Miért, mi történt az előzővel? – Pillantott fel Jack is a makarónijából. 

– Eddig a négy év alatt három varázslattan tanárt elfogyasztottatok, nem? - kérdezte anya is.

- Sötét varázslatok kivédése – javítottam ki. – És igen... b-bár M-M-Mógus professzorért nem volt olyan nagy kár... - dadogtam a nevét, hogy értsék. Anabelle emlékezett arra, amit a tanárról meséltem, mert nevetett.

- Hannah! – morogta anyu.

- Na mindegy. De Lupin professzor nagyon jó tanár volt, kiválót kaptam év végén – mondtam. Nem kis büszkeséggel. - Nagyon fog hiányozni.

- Tényleg igaz... - suttogta anya. Izzy viszont ráncolta a szemöldökét.

- Igen, tényleg fog hiányozni.

- Nem... nem... - suttogta. Mintha kicsit zavarba jött volna. Tudtam miért. Átható pillantással nézett rám, és ezúttal nem is akartam titkolni, tudom: ki is nekem Remus.

- Lupin... csak nem? Remus Lupin tanított? – kérdezte Izzy. Bólintottam. Anya és ő váltott egy csendes pillantást, de mostanában egyre érzékenyebb vagyok ezekre a pillantásokra, ezért tűnhetett fel nekem.

- Igen, Holdsáp nagyon kedves tanár volt – szúrtam egy tésztát a villámra-, megtanított a patrónusra is, és hagyta, hogy magamtól jöjjek rá: van egy keresztapám... - Hát igen. Végül mégsem bírtam kihagyni a botrányt, és meg is lett a hatása a dolognak. Samet nagy bírom, mert ő mindig kívül áll az ilyen családi balhékon, annyira nem érdekli a dolog, főleg, mivel a saját harcait már megvívta ilyen ügyekben. Anya viszont olyan erősen dobta le a villáját, hogy összetörte a tányérokat, Bell éppen megfulladni készült a narancslétől, Jack pedig... hát ő csak anya és köztem kapkodta a tekintetét. Izzy pedig mosolyogva, karba font kézzel dőlt hátra. Igen, valahogy így zajlik nálunk egy családi veszekedés. Mi lett volna, ha Sirius Blackről számolok be? Ez jutott eszembe, és nagy erőfeszítésembe telt nem mindent elmondani. Ez az esemény így is elég nagy hangzavart okozott köztünk a desszertig. 

-  Kíváncsi vagyok, kit ültetnek jövőre a nyakunkba. – mondtam elmerengve, miután elült a vita. Próbáltam a legtündéribb arcomat elővenni, hogy anya értse mit akarok mondani ezzel. Belle közben böködni kezdett, és én is böködtem őt. 

- Bebizonyítottad, hogy tudsz magadra vigyázni, Hannah – szólt végül. – Hacsak nem fenyeget halálos veszély szeptemberben, akkor mehetsz Roxfortba.

- Ez az! – Boxoltam a levegőbe. – Most, hogy Oliver végzett a suliban, talán jelentkezem őrzőnek. – De anya folytatta.

- Az az érzésem egyébként is, hogy idén akkor sem tarthatnálak itt, ha rácsot szerelnék az ablakodra és bezárnálak a szobádba.

- Ó, igen, nagyon izgalmas lesz Roxfort jövőre – bólogatott Izzy is.

- Miért mondjátok ezt? – kérdeztem döbbenten. De hát mindketten ilvermornysok, és a Roxfortot még sosem emlegették ilyen... izgatottan.

- Azért, mert a következő évben – mondta Sam – megrendezik a Trimágus Tusát! – Sam volt az egyetlen, aki valóban tudta mit jelent ez, mivel ő odajárt. Anyuék is tudták persze, de náluk kicsit más volt a helyzet. Az Ilvermornyban csak házak között rendeztek versenyt. Egészen más volt.

Az este olyan volt, mint az eddigi családi, hagyományos estéink egyike. Már épp mindketten megnyugodtunk (Belle is), amikor Jack és anyu mocorogni kezdtek.

- Ideje lenne elnevezni a kutyát – mondta anyu nekünk. – Ugyanis ez az állat... a tiétek, Belle és Hannah.

- De hát a kutyának egy gazdája lehet csak – mondtam. – Legyen a tiéd, Belle. A lány szürke szemei, amik pont olyanok voltak, mint az enyémek, ragyogtak.

- Tényleg? – visította magas hangon, majd a nyakamba vetette magát. – Köszi, Hannah! – Kicsit csendben várakoztunk. Én a kutyust bámultam. Cukorfalat volt, fekete bundás szőrgombóc, aki még járni is alig tud. Olyan viccesen tette a tappancsait egymás után, hogy többször orra bukott. Kis újfundlandi. – Tudod mit? Adj neki nevet te! – bökött meg.

- Hogy? Jó... - nézegettem az aranyos karikalábait. – Legyen pacsker... Pacsker, gyere ide! – Nem történt semmi. Belle-re néztem, majd Izzyre. – Tapmancs! – szóltam határozottan, mire a kutya is ugatott egyet. Párhuzamban anyu nyögött egyet, Izzy meg kikerekedett szemekkel nézett rám. – Na? Mit szólsz?

- Tapmancs! Gyere ide! – szólt neki Belle, és a kutyu már ott is volt. – Szuper! Tetszik ez a név. Nekem is, meg neki is. Mindig olyan jó kis neveket adsz...

- Hát – elvigyorodtam. Az ikrek jutottak eszembe. – Megvan a forrásom – mondtam.

- Akkor neked Hannah, valami más ajándék... - mondta nekem Jack.

- Tudom, mit szeretnék – szóltam közbe. Felvont szemöldökkel néztek rám mindketten. Ismertem ezt a „még mit nem?" pillantást. – De jobb lesz, ha előbb elmondjátok, miért is akartok elküldeni nyáron a világkupadöntőre a Weasley családdal – mosolyogtam ártatlanul. Izzy kuncogott.

- Jól csinálod – suttogta.

- Mivel a karácsonyt egyikőtök sem töltötte itthon – szólt mérgesen anyu, de tudtam, igazából nem haragszik annyira. – Ezért úgy döntöttünk, egyszerre mondjuk el mindkettőtöknek. Jack – nézett a férfire. Ajaj. Anyu ujján megcsillant egy gyűrű.

- Hannah, Belle, karácsonykor megkértem Michelle kezét.

Leesett az állam.

- Most már tuti ziher, hogy elmegyek arra a kupadöntőre a Weasleykkel – nyögtem ki.

Fogalmam sem volt, hogy ki hogy reagált, de én... én azt hiszem megfagytam. Mi van? Most találtam meg az édesapámat! Az édesapámat, aki tizenkét évig ártatlanul senyvedett börtönben, mert elárulta egy barátja. Most pedig tovább kell bujdosnia, mert nem sikerült előállítani azt a patkányt... erre anyu férjhez megy? Anyu férjhez megy, mielőtt újra találkozhatnának?

Azt hittem, megfagytam, de valójában összeszorított öklökkel pattantam fel az asztaltól. Erre akkor jöttem rá, mikor hozzám szóltak. Izzy, anyu, vagy Belle? Nem tudnám megmondani. De meg kellett nyugodnom, hiszen apáról nem beszélhettem senkinek.

- Hát ez nagyszerű – mosolyodtam el, miközben odaléptem hozzájuk. – Gratulálok! – Megöleltem mindkettejüket. – Mikor akarjátok a lagzit tartani?

- Nos, augusztus 7-én. Addigra lemegy a negyediki nyüzsi is, és még marad idő mindent előkészíteni. Ha pedig azt mondod, hogy menni szeretnél arra a döntőizére...

- Anya! Hogy mondhatsz ilyet? A Kviddics Világkupadöntőre! Amikor te magad is profi kviddicsező voltál! Hiszen tavaly még Wooddal is találkoztál...

- Wood? Ja... tudom. Az a magas srác, aki rengeteget beszélt a kviddicsről. Feltűnően sokszor említed a nevét...

- Igen, mert jó barátok vagyunk.

- Szóval elmehetsz.

- Belle pedig ellesz a szüleimnél, és akkor még egy nászút is belefér – mosolyogtak össze.

- Micsoda? – pillázott nagyokat a lány. – Le akartok passzolni Hattie nagyinak? Nem, nem! – intett az ujjával. – Hannah, hagyj menjek veled! – Kapaszkodott belém.

- Nem tudom, Belle... - mondtam. Biztosra vettem, hogy fele annyira sem akarna elmenni a döntőre, ha nem sejtené, hogy Harry is ott lesz. - Nem tudom, hogy Mr Weasley hány jegyet szerzett... tudod, elég nagy a családja - mosolyodtam el.

- Végül is, mi is ki akartunk menni... - mondta Izzy. – Talán tudunk még egy jegyet szerezni...

- Beszélek majd Ludoval – mondta Sam. – Már holnap reggel.

- Igaz is, jobb, ha hamarosan megyünk – nézett az órájára Izzy.

- Máris mentek? – Lebiggyesztettem a számat. Izzy mindig maradt néhány napot, miután hazaértem. Mindig bohóckodtunk a tengerparton, és anya idegeit húztuk.

- Igen, drágám, sajnálom – adott egy puszit és kacsintott hozzá.

- Dehogy sajnálod! – Muszáj volt nevetnem, ahogy intés közben semmivé foszlottak.

- Vajon mikor fogunk mi is megtanulni hoppanálni?

- Ez olyan, mint a mugliknál a vezetés – mondtam. – Csak felnőttkorban lehet...

- Mugli? – Nevetett fel. – Olyan vicces szavaid vannak, Hannah!

- Magnix – mondtam sóhajtva. Úgy néz ki, összekeveredtem. Ott amerikásan beszélek, itt angolosan.

Ez a nyár úgy elszállt, mintha valaki pálcával üldözte volna el. Az egyik pillanatban még anyuval beszélgettünk a kertben a kedvenc helyemen. Miközben ringatóztunk a hintaágyban a pléd alatt, az esküvőről beszélgettünk, és arról, hogy mi nem fog megváltozni. Én nem voltam biztos benne, hogy „semmi nem változik" majd, mert sejtettem, hogy fog. Egyrészt Jacknek nagyobb beleszólása lesz az életünkbe, hiszen anyu minden döntése őt és Anabellet is jobban fogja érinteni. Ezen kívül Jack is befolyásolni fogja anyát, ez biztos. Előre félek, mit találok itthon jövőre. Legalább a szobámból nem kell elköltöznöm, azt megtartom, Belle pedig véglegesen beköltözik a vendégszobába. Az lesz az ő szobája, szemben az enyémmel.

Nem terveztek nagy lagzit igazából, egy szűk körű szertartást és egy tengerparti bulit. Ahhoz képest... mindenki, aki Amerikában lakott, és hallott az esküvőről, eljött. Ott voltak anya régi osztálytársai, évfolyamtársai, családostul. Mindenki gratulált nekik, hiszen Jack volt a legnépszerűbb viharmadár akkoriban. De egy panaszszavam sem lehet igazából, nagyon jól mulattam.

A szertartás és a lagzi szervezésében is sokat segítettünk Belle-lel. A mi munkánk is, hogy olyan gyönyörű lett a partszakasz. A lagzisátor egy kicsit távolabb állt attól a helyszíntől, ahol a zenekar és az asztalok helyét jelöltük ki. Mindketten koszorúslányok voltunk. Samnek volt egy fia és egy lánya is, David és Colette. Mindketten kijárták már a Roxfortot, abban az évben, amikor másodikos voltam. Ők voltak a hollóhát ikersztárjai, iskolaelsői. Fredék utálták őket, mindig prüszköltek, ha feltűnt egyikük a színen. Egy ideig négyen segítettük a helyükre a vendégeket és volt néhány kellemes percem. Aztán, mielőtt elkezdődött a szertartás, felrohantunk átöltözni. Harisnyát nem vettünk fel, mert mezítláb voltunk, ahogy a menyasszony is. Rajtunk V nyakú sifonruha volt, rózsaszín. Utálom a rózsaszínt... de ez egészen kényelmes volt és kihangsúlyozta, amit ki kell. Belle ment előttem, fekete haját ezúttal feltűzte, és egy halvány rózsaszín – mint a ruha- liliom volt a hajába tűzve. Gyönyörűen festett. Az én szőke hajam is hasonló kontyban volt, benne egy másik liliomfej, annyi különbséggel, hogy egy-egy tincset elöl hagytunk göndörödni.

Aztán következett a menyasszony. Anyu olyan gyönyörű volt, ahogy Izzyvel karöltve végigsétált, hogy majdnem eltátottam a számat. Belle megrúgta a bokám, amiért utólag elég hálás voltam, bár akkor és ott könnyek szöktek a szemembe. Váltottam egy pillantást anyával, és bátorítóan rámosolyogtam. Szinte úszott a levegőben a nagy uszályával, és gyöngyös, hosszú ujjú fehér ruhájában, ami a vállait fedetlenül hagyta. Szőke haja szögegyenes volt, és kiengedve viselte. A fején pedig egy virágkoszorú volt diadém gyanánt. Ez nálunk családi szokás. Izzy néni is hasonlót viselt a fején dísz gyanánt. És ha egyszer férjhez megyek, én is ilyet szeretnék viselni.

Amint elhangoztak az igenek, megszólalt a zene, a pezsgőkön beindultak a bűbájok, az ételeket felszolgálták és elhangzottak a köszöntők is, mi is elengedhettük magunkat. Daviddel és Colette-tel ültünk egy asztalnál, de „régi barátaimat", azaz Belle „új barátait" Jeffet és Megant is el kellett viselnem. Egyre nehezebben ment. Megan ugyanis olyan üresfejű locsogó lett, hogy kínomban arra gondoltam, inkább Draco fejét puszilgatnám, mintsem őt hallgassam. Jeff felkért táncolni valamikor, majd a tánc után azt láttuk, Megan és David ki sem látszanak egymás szájából. Összenéztünk, és hirtelen visszatért a régi szikra, még a középiskola előtti időből: el kellett rohannunk, hogy ne röhögjünk az arcukba.

Hát igen... másnap reggel Jeff mellkasán ébredtem fel.

- Jó reggelt hercegnő... - köszöntött.

- Jó... mi? Ó te jó ég! – kiáltottam... volna fel, de a hangomat nem sikerült megtalálni, ezért először csak rekedt suttogásra futotta. – Hú, nem anyu esküvőjén, tizenöt évesen kellett volna úgy istenigazán berúgnom először.

- Ami megtörtént, megtörtént...

Miután konstatáltam, hogy Jeff volt a párnám az alváshoz, eléggé kétségbeestem. Nem akartam még semmilyen komoly dologba kezdeni, ahhoz még túl fiatal voltam. De a ruhák rajtunk voltak még. Oké, akkor nincs baj. A párnám a dísztalárját már korábban levetette, és azzal takaróztunk be. Fehér inge felső két gombja kigombolva, nyakkendője meglazítva. Elég gyűrötten állt neki az ing. Nagyon helyesnek láttam, ahogy próbálta rendbe szedni magát. Nekem se ártott volna, főleg, hogy miközben felállt, engem lelökött a padlóra.

- Hé! – kiáltottam fel. Ő csak bután vigyorgott. Miközben próbáltam összeszedni magam, megláttam a kezemre firkált valamit. – Ez meg mi?

- Áh, az? Jesszus, az nem álom volt? – kérdezte. Oké. Ez életem legkínosabb berúgása. Nemcsak nekem volt az. Ennél őrültebb nem lehetek már. – Na mindegy – vont vállat. Kezdtem kiakadni, ugyanis még mindig nem sikerült kivennem mi az. – Kicsit remegett a kezem, mikor rajzoltam, de azt hiszem, az egy oroszlán.  Vagy egy wampus. Rajzoltam Anabellenek is egy viharmadarat, magamnak meg egy puckwudgiet.

Jól tudtam mik ezek. Ilvermornys házak. Kicsit úgy éreztem, mintha elárultam volna Angliát. A Roxfortot. A griffendélt. Miért ilyen nehéz ez? Olyan, mint amikor kisgyermekként eljátsszuk hogy teljesen mások vagyunk, mint amik és nem akarjuk, hogy a játék véget érjen, ezért tovább és tovább nyújtjuk azt.

- Hát öm... - cseppet sem voltam elégedett ezzel a rajzzal. – Bármennyire is szépen rajzolsz, én lemosom ezt a valamit. – De nem jött le. Tíz percet álltam a zuhany alatt, és súroltam a kezem, de alig halványodott a tinta. Remélem, nem örök tintával rajzolta fel.

Fogalma sem volt egyikünknek sem, hogy mikor kerültünk a szobába, így hát szembe kellett néznem családtagjaimmal. Lent nem volt semmi reggeli, anya a megmaradt ételeket pakolta ki éppen az asztalra. Jack mögéje lépett, és amikor megfordult, váltottak egy csókot. Nagyon romantikus volt.

- De jó, még megvan a rajzod! – fogta meg Belle a kezem, miközben a salátából szedtem.

- Nem jön le ez a sátánfajzat... - nyögtem.

- Dehogy sátánfajzat! – nevetett. – Ez Tapmancs! – mondta, és a kiskutya már ott is volt a lábunk körül. – Michelle az enyémet leszedte volna egy perc alatt, de olyan szép madár lett, úgyhogy megtarthattam – kacsintott. – Biztos leszedi neked, ha megkéred.

- Nem... - meredtem a karomra. Tényleg Tapmancs. De nem ez a kis újfundlandi. Hanem az édesapám.

- Á, jó reggelt a fiataloknak – nevetett Izzy, miközben leült velem szembe. – Izgalmas volt az esküvő nem igaz?

- De – sóhajtottam.

- Nahát, Jeffrey, még itt vagy? – Sam. – Azt hittem kisurransz majd, hogy nehogy összefuss Michelle-lel... - kikerekedett szemekkel néztem nagybátyámra. Mi? Itt még korántsem volt vége... sőt, csak most kezdődött a szivatás.

- Ezer bocsánat! – köszöntem el tőle reggeli után az ajtóban. Megöleltem. – Nem tudják befogni a szájukat és...

- Semmi baj – nevetett. – Az én családom is ilyen...

- Igaz – vigyorodtam el. Iris néni, az anyja és Niki, a nővére szintén borzasztók tudtak lenni. Ismertem őket szegről-végről.

Anabelle is kijött búcsúzkodni. Nagy szemeket meresztett rám, úgyhogy én el is köszöntem, majd bementem. A nappaliban azért odaszóltam Izzynek.

- Azt hiszem, Bellet jobban kell féltenetek, mint engem – vigyorodtam el, és felmentem az én griffendéles kis birodalmamba. Az ablakból még láttam, hogy felkapja a kalapomat és elindulnak sétálni...

És... igen! Sam szerzett egy plusz jegyet, így Belle is ott lehetett a döntőn. Nekik, velem ellentétben már egy héttel korábban el kellett foglalniuk a helyüket, így még egy dolgot el kellett intéznem a bepakoláson túl. Le kellett beszélnem Weasleyékkel a dolgot.

Kedves Mr és Mrs Weasley!

Köszönöm még egyszer a meghívást a kupadöntőre, viszont szeretnék még egy szívességet kérni, ha nem vagyok túl tolakodó.

A nagynénéméknek is sikerült jegyet szerezniük a döntőre, nekik viszont már egy héttel korábban el kell foglalniuk a sátorhelyüket. Az édesanyám és a párja nem lesznek itthon, mert nászútra indulnak (talán hallott az esküvőről Fredtől vagy George-tól), ezért senki nem tudna elvinni a megbeszélt időpontban. Mivel én még nem hoppanálhatok, probléma lenne, ha egy héttel korábban érkeznék? Vagy esetleg el tudnának jönni értem a már megbeszélt időpontra?

Üdv,

Hannah W.

Elég jól sikerült a levél azt hiszem, miután ezerszer újra és újraírtam. Az egyik túl hivatalos, a másik túl közvetlen, de erre a változatra végül is anya is rábólintott. Kisebb vita kerekedett abból, hogy ismét hoppanálni akartam, ezúttal szándékosan és nem indulatból. A szokásos anya-lánya vitánknak Jack vetett véget, pedig előbb vagy utóbb úgy is vége szokott lenni.

- Hannah, még kiskorú vagy – mondta. – Ideje ezt belátnod – szólt, majd lapozott egyet a Magic Timesban. Döbbenetemben csak tátogni tudtam, és mutogattam.

- És akkor? – hápogtam, de inkább lenyeltem, amit ki akartam mondani. Ha azt mondom „és van egy anyám is, aki már felnőtt, de gyereknek hiszi magát" biztos szobafogságra ítélnek nyár végéig. – Tudok hoppanálni.

- Az, hogy egyszer sikerült, nem jelenti azt, hogy tudsz is.

- Nem értem, amit mondasz – vitatkoztam. Pedig értettem mire akar kilyukadni. - Te meg anya férje vagy, de mégsem az apám – mondtam. Ezzel is elvetettem a sulykot. Jack rám nézett az újságja felett, de válaszolni sem maradt ideje, már csattant is anyu hangja, mint az ostor.

- Indíts a szobádba! És azt ajánlom, sürgősen tanuld meg, hogy kivel milyen stílusban beszélsz, mert a végén a világkupát legfeljebb csak papíron láthatod – amikor olvasod a róla készült cikkeket!

Hát igen. Nagyon gyerekes volt, amit csináltam. A szobámba lépve ezt még nem láttam be, csak fújtattam. A vitánk nem szoktak ilyen vérre menőek lenni. Jacket okoltam. Megváltoztatta anyát.

Ledobtam magam az ágyamra. A felsőm ujja felcsúszott és megláttam a rárajzolt zordót. Arra gondoltam, írok is Siriusnak, de végül csak Harrynek írtam.

Kedves Harry!

Hogy vagy? Bocsi, hogy csak most válaszolok, anyáék esküvője amennyire szolidnak lett tervezve, annyira lett nagyszabású. Nagyon szép volt, ha találkozunk, mutatok képeket. Kár, hogy nem tudtál eljönni.

Elengedtek a világkupára, ugye? Engem el, bár amekkora vita volt most nálunk, lehet meggondolják magukat. Tudod, nálunk mindig van valami...

Van híred a keresztapádról? Nekem nem írt még egyszer sem, de remélem jól van. Nagyon fura ez a helyzet. Mindig azt gondoltam, hogyha megtalálom az apámat, és újra találkoznak anyával, egy család leszünk. Erre anya hozzáment egy másik férfihez. Aki nem mellesleg egyből Mr. Családfőnek hiszi magát, és beleszól a vitáinkba is.

Na mindegy.

Ölellek, és remélem Weasleyéknél találkozunk.

H.

Annyira felpaprikázott a dolog, hogy elkértem Ana baglyát (végül is kapott egy baglyot is a papagája mellé), hogy ne kelljen lemennem az emeletről – és igen. Elküldtem vele a levelet.

Még aznap kaptam rá választ. Furcsa, hogy milyen gyorsan megtette az utat.

Drága Nővérkém!

Levelezem a keresztapámmal, igen. Nagyon mulatságos, mert a nagybátyámék félnek tőle, hogy felbukkan nálunk. Jól van, de erről majd talán személyesen.

Elengedtek a világkupára is, jövőhét pénteken jönnek értem. Nem tudod, hogyan? Vernon bácsi és Petunia néni ugyanis irtóznak a varázslat minden formájától.

Egyébként ma hajnalban elég furcsa dolog történt. Újra sajogni kezdett a sebhelyem. Legutóbb akkor fájt, mikor Voldemort ott volt a Roxfortban, de nem hinném, hogy most is a közelben ólálkodik. Te mit gondolsz? Nincs valami spéci infód vagy titkos könyved az átokhegekről? Sokat segítenél.

Találkozunk az Odúban!

H.

Ui.: Pont ma éjjel volt egy rémes álmom. Te ebben hiszel és szakértő vagy, ezért merek hozzád fordulni vele. Az álom és a sebhelyem között összefüggés lehet. Kérlek, ne mondd senkinek.

Hát igen. Ezért vonultam félre egy hétre a könyvtárba. Persze nemcsak az átokhegek után kutattam (eredménytelenül, megjegyzem), hanem mást is csináltam. Például megkaptam Fred szemrehányó levelét, hogy neki is megírhattam volna a dolgot, de máskülönben várnak szeretettel. Úgyhogy már csak azt kellett kivárnom, hogy Izzy elvigyen.

***

Egy hatalmas pukkanás, majd olyan érzés, mintha egy csövön húznának át, végül ismét kapsz levegőt, és a végtagjaid megtelnek újra erővel. Ilyen érzés a dolog annyi idő után is. De az én testem időt sem kapott ezúttal, hogy elöntse az életerő, már le is döntöttek a lábamról. Idén nyáron már másodjára.

- Hannah!

- Hannuci!

- Pöttöm Panna! – legalább négy ember ugrott rám megölelni.

- Fred, George, Ron, Ginny! – hallatszott bentről egy női kiáltás. – Mit művel...? – még az ő hangja is elakadt, és mosolyra húzódott a szája. Biztos vicces volt, ahogy hegyén-hátán fekszünk, de én éppen levegő után kapkodtam, mert még magamhoz sem tértem a hoppanálásból. Mrs Weasley felsegített. – Jól vagy drágám? – kérdezte aggódva.

- Igen, köszönöm – motyogtam a bordáimat masszírozva. – Talán eltört egy-két bordám, de oda se neki! Már kezdek hozzászokni – mosolyodtam el. Izzyhez fordultam még, hogy elköszönjek tőle, mire gyorsan megölelt, és már ment is. Búcsúzóul szólt:

- Az egyesben leszünk, remélem találkozunk!

- Az egyes mi...? – kérdeztem volna, de már el is tűnt.

Bent szokatlanul nagy tömeg fogadott. Csak két emberrel volt több a szobában, mint általában, de olyan érzésem volt, mintha mindenhol ülne valaki. Miután Mrs Weasley minden új arcnak bemutatott (igazából csak Billnek és Charlie-nak) elmondta hol fogok aludni.

- Ginny szobájában leszel Hermionéval együtt, ha ő is megérkezik, rendben?

- De aludhatsz nálunk is – szólt két kedvenc Weasleym. Mrs Weasley, vagyis Molly szeme szikrákat szórt a megjegyzésre.

- Ginny szobájában!

- Na... Hannuci...

- Jó lesz, meglátod...

- Azt nem kétlem – mondtam. – Főleg, hogy én Ginnynél alszom.

- Mi ez a hangzavar? Máris ebédelünk? – kérdezte egy hang a lépcsőről. – Hannah! Hogyhogy ilyen korán megérkeztél?

- Ha kidugnád néha a fejed a szobádból, te is tudnád – felelte neki Fred. Közben Percy odajött hozzám, és ő is megölelt.

- Nagyon fontos elintéznivalókon dolgozom – mondta az öccsének. – De már hozzászoktam, hogy itt egyedül csak nekem van...

- Mid van neked egyedül? – kérdezte Bill.

- Bill is iskolaelső és prefektus volt a Roxfortban – súgta Ginny nekem, mire kuncognom kellett.

- Semmi – legyintett. Pedig a férfi kérdése csak érdeklődő volt, már-már gunyoros. Nem fenyegető. Percy azzal vissza is indult a szobájába.

Az egy hét, ami előttünk állt a kupadöntőig pikk-pakk eltelt, főleg miután Hermione is megérkezett másnap, vacsorára. A Kóbor Grimbusszal. Persze Ginnyt is nagyon bírtam, az a két év korkülönbség semmi volt közöttünk, jól megértettük egymást. Segített, amikor kicsit elveszve éreztem magam a nagy családban. Hiszen én nagyon sokáig egyke voltam, két nő nevelt fel végül is.

Éppen a reggeli mosatlant törölgettem tisztára, amikor egy kócos, barna hajcsomó dugta be a fejét az ablakon.

- Huh, Hannah! Segítenél? A ládám...  

  - Hermione! – Egyből elzártam a csapot, és leráztam a kezemről a habot. - De örülök, hogy látlak! Persze, segítek - indultam is egyből. - Mi történt veled? 

  - A busz... - nyögte. Közben kimentünk a kis kertkapuhoz. A ládája bele volt ragadva a sárba. - Az utca végéig hozott el, onnan pedig sétálnom kellett...  Mikor jöttél? Azt hittem, csak a döntő előtt jössz...

- Máshogy alakult – vigyorodtam el. – Izzy csak tegnap tudott elhozni. Már ott vannak a táborhelyen.

- Hogyhogy nem a Kóbor Grimbusz... - kérdezte. - Ja, persze.

- Amerika, tudod - vontam vállat -, na de lássuk. Oh, ehhez komolyabb felszerelés kell - indultam vissza a házhoz egy gumicsizmáért. H követte a példám, és átvettük a cipőnket.

 - Ez... így... nem... megy... - Próbáltam tolni, húzni, de csak annyit értem el, hogy az erőlködéstől csupa sár lett a lábam.

- Együtt! - ragadta meg a láda fülét. - Háromra! - Semmi. 

- Ez nem is sár, hanem beton, vagy még keményebb... - morogtam. A következő pillanatban pedig már mindketten nyakig sárosak voltunk: Hermione odaállt mellém, és ketten együtt kitoltuk a sárból ládát... vagyis toltuk volna, de felbukkant a megmentőnk: Charlie Weasley, aki egy pálcaintéssel kilebegtette a ládát a sárból - mi meg a lendülettől előrebuktunk a sárba. A fiú nagyon jót nevetett rajtunk, miközben morcosan, homokot köpködve, káromkodva tápászkodtunk fel. 

- Nem is tudtuk, hogy ismersz ronda szavakat - bukkantak fel a semmiből az ikrek. Egy szigorú pillantással elhallgattattam őket. Charlie még mindig vigyorgott, karbafont kézzel dőlt az ajtófélfának. Bill is kidugta a fejét az ablakon. Mrs Weasley pedig hátulról, a tyúkól felől közeledett.

- Mi ez a hirtelen zsivaly? - kérdezte, de meglátott minket. A szájával egy néma "ó"-t formált, és egy pillanatra a szava is elállt. 

- Charlie! - csattant a hangom. - Hagy öleljelek meg... - fordultam negédes mosollyal felé.

- Én csak... csak segíteni akartam - tartotta ki a kezét, hogy távol tartson magától. Nem sikerült, és végül kergetni kezdtem a nálam hét évvel idősebb fiút. Már majdnem elkaptam volna, de Mrs Weasley megtalálta a hangját, és rendre utasított mindkettőnket. - Hú, ezt megúsztam - cukkolt. 

- Egyelőre - suttogtam, és elindultam.

- Hohó! Megállj! Oda, a napzuhanyhoz - intett. - Mindketten. 

Nem gondoltuk át ezt a dolgot, mert beálltunk a zuhany alá ruhástul. Pár perc mosdás után cuppogó csizmákkal, letapadt hajjal és ruhával zártuk el a vizet. Fred kikerekedett szemekkel nézett engem. Mit néz? Nem értettem. Aztán megláttam a falra szerelt törött tükörben... a sár nagyja lejött, a valaha fehér pólóm teljesen rátapadt a nedves bőrömre...

Ééés, lassan közeledünk a történet végéhez! Ez egy kicsit hosszabb fejezet lett, és a következőnek a vonalai is már nagyjából megvannak a fejemben. 

Addig is, ha van kedvetek, írjatok egy-két ilyen kínos pillanatot, amiben szerintetek részt vehetne Hannah és valamelyik Weasley! Amit kérek: legalább a szereplő megnevezése, akivel kalamajkába keveredik a lány, és hogy hol történjen a dolog.

Köszii :*