A dáma a sokk alól még sokáig nem került ki, és a helyét Sir Cadogan foglalta el. Bírtam a vén lovagot, és mivel mindig illedelmesen beszéltem vele, ő is bírt engem. Nem másból, mint a griffendélesek panaszkodásaiból jöttem rá erre. Amikor beléptem a klubhelyiségbe, a kandalló előtt megláttam Willt, Percy-t és néhány fiatalabb srácot beszélgetni. Velük átellenben Fred ült az asztaloknál ikertestvérével, és még véletlenül sem nézett volna felém. Úgy döntöttem, csatlakozom legjobb barátomhoz és az aktuális társaságához és csak azért sem törődöm az ötödikes Weasley fiúval. Korábban a lovag bolondozása mosolyt csalt az arcomra, azonban ennek nyoma sem volt, ahogy a kényelmes kanapén, fáradtan sóhajtva elhelyezkedtem.

- Ezt nem hiszem el! – csattant Will hangja, ahogy felém fordult a fotelból. – Téged megint beengedett elsőre? De miért?

- Katie-t is beengedi – mosolyt erőltettem magamra, csak hogy Will bosszúsabb legyen. Ehelyett felcsillant a szeme.

- Nahát, csak nem...? – kérdezte. – Hol van Creevey? Erről fotót kéne készíteni! Hannah Winslow újra mosolyog!

- Menj a pokolba - morogtam. Felhajtására szerencsére nem sokan reagáltak, egy, aki igen, Fred volt. Felkapta a fejét, rám nézett, majd -mintha mi sem történt volna - visszahajolt pergamenje fölé. George-dzsal még összeakadt a pillantásunk és mintha egy bocsánatkérő fintort láttam volna átsuhanni az arcán. Nem értettem a dolgot, de jobbnak tartottam nem foglalkozni vele. A többiekre próbáltam figyelni. Seamus Finnigan és Percy éppen beszélgettek.

- Nem kereshetnének valaki mást?

- Egyik kép se akarta vállalni. Félnek...

- Csak Sir Cadoganben volt elég bátorság – unottan csatlakoztam a beszélgetésbe. 

- Tényleg, Hannah! – hajolt közelebb Percy hozzám. – Te hogy csinálod, hogy elsőre beenged?

- Percy... mindenki ezt próbálja kihúzni belőlem – suttogtam. – Miért pont neked árulnám el? – Majd felrobbant a válaszomtól, de méltóságteljesen kihúzta magát.

- Mert én prefektus és iskolaelső vagyok.

- Ahogy Gabriella Truman is – mondtam. Felsóhajtottam újra. – Lemegyek a könyvtárba – már álltam is fel. Próbáltam a pillantásommal üzenni, hogy kövessen.

- Ebbe nem nyugszom bele! Nem rázhatsz le csak így! – Will fájdalmas pillantással vette tudomásul, hogy Percy rám akaszkodott. A keze már a karfán volt, hogy felálljon, de leintettem, hogy maradjon csak. Elbánok Percyvel, ha kell, tátogtam neki. Végül is, ő volt az egyik Weasley, akivel soha nem veszekedtem. 

- Minden jót lédiségednek! – kiáltott utánam a portré, miután kiléptünk. Csendben battyogtunk egymás mellett egészen a könyvtárig.

- Na most elmondod vagy nem? – kérdezte, miután visszaadtam Madame Cvikkernek egy könyvet. Szó nélkül indultam el visszafelé. – Most tényleg a semmiért jöttem el veled? 

- Nyugodj már meg, és figyelj, Percy! – csitítottam. Ha kikürtöli mindenkinek az egészet, meg fogom bánni, hogy egyáltalán eszembe jutott beavatni őt a Katie-vel közös titkunkba. – Üdvözlöm Sir Cadogan! Van itt búvóhely egy tisztes fiatal ladynek? – kérdeztem esedezve.

- Jelszó ellenében – válaszolja.

- Mordizomadta.

- Menjen gyorsan! Ho-hó! A fiatalember...

- Velem van. Kardját vesztette a csatában, s pótolnia kell a fegyverzetét - magyaráztam gyorsan. Sir Cadogan kihúzta magát és bólintott.

- Addig is, feltartóztatom elleneink! – kiáltotta, kardját kirántva. Vagyis, kirántotta volna, de az beleragadt a tokjába. Nem vártuk meg a végét, mert a bejárat feltárult. Szégyellős mosollyal néztem Percy-re, éreztem, ahogy a fejem vörös lesz. Még sose láttam Percy-t ennyire döbbentnek. Szinte úgy kellett átrángatnom a bejáraton. 

Amint beértünk a klubhelyiségbe, Percy megállt a lyuk előtt és maga elé meredt. Kb. fél percig, majd elnevette magát. Mosolyognom kellett rajta, még sosem láttam ilyennek. Jókedve elég sokáig, másnap reggelig nem hagyott alább. Bár azt hittem, legalább leszereltem őt és nem fog tovább kérdezősködni. Hát, tévedtem.

- Hannah!

A Nagyteremben reggeliztem, amikor Percy megint megzavarta „békés napjaim" egyikét. – A tegnapiról akartam beszélni veled – szólt halkan, mire a kezemben tartott Prófétát összecsapva, kissé mérgesen néztem rá. „Ki vele!" – Ma is jó lett volna, de úgy nem...

- Én kipróbálnék valami mást – mondtam egyszerűen, félbeszakítva a készülődő Percy-monológot. Tudtam, hogy az jön.

- De az nem lesz kínos? - vakarta meg a tarkóját. Megvontam a vállamat. 

- Ugyan már, ez csak egy játék...

Katie mellettem ült, és majdnem kiköpte a töklevét. Fuldokolni kezdett, mire meglapogattam a hátát. Ekkor esett le, hogy kívülről elég furcsa lehetett a beszélgetésünk, és vissza akartam fordulni a fiú felé, hogy javítsak a helyzeten, vagy valami, de ő már messze járt. Gondolom ő is rájött hirtelen, hogy nem vagyunk egyedül és kissé félreérthető volt ez a kis beszélgetésünk.

- Köszi – mondta, a kezét a mellkasára téve. – De ez most ugye nem az volt, aminek gondolom, hogy volt?

- Attól függ, minek gondolod? – mutogatni kezdett. – Ugyan már! Csak segíteni akartam...

- De ha kiderül... - elég szúrósan pillantott rám, és elhallgatott, mikor néhány háztársunk elment mellettünk.

- Mi derül ki? – kíváncsiskodott Fred. Nem kerülhette el a figyelmét az előbbi közjáték a bátyjával. Egyszerre fordultunk felé Katie-vel. Ez persze őt is érdekli.

- Nahát, valaki hozzám szólt hetek óta? – kérdeztem szemöldököm felvonva. Nem szabad látnia rajtam, mennyire bánt, hogy nem is beszél velem, vagy egy hete. – Ja nem, csak a szél süvített.

* * *

Este edzésre voltunk hivatalosak, ám mire odaértünk, már Oliver javában magyarázott valamit. Feltehetőleg a technikát. Elég szúrós tekintettel nézett ránk, mire Katie rám mutogatott, én pedig próbáltam angyalian mosolyogni, és eltátogtam egy "bocsit". 

- A mardekár ellen... - folytatta Wood néhány szúrós pillantás után. – Életbe vágó, hogy senki ne hibázzon. Már szinte mindenki tudja tökéletesen a lendülős-szaltóst is, de lányok, ebben az időben is sokat kell gyakorolnotok. – Jelentőségteljes pillantással nézett rám.

- Nem biztos, hogy menni fog, Oliver – mondtam. Semmi kedvem nem volt Angelinával beszélgetni, vagy tovább tanítani őt a lendülős trükkre. 

A hűvös idő jót tett nekem, szerettem a hideg időt, és az arcomat is kicsípte a hideg, így nem tűntem olyan fehérnek. Úgy éreztem kicsit ki is tisztította a fejemet. Csak úgy cikáztam a levegőben. Harryvel versenyt repültünk, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyerjek, de ő volt a gyorsabb. Aztán üldözőbe vette a cikeszt, és hamar el is kapta. Megálltam egy percre beszélni Wooddal, hogy mi legyen a következő lépésünk.

- Vigyázz – kiáltotta, és ketten háromfelé repültünk. Jó, csak kétfelé, de éppen hogy, mert egy gurkó repült felénk. Fred jóvoltából. Wood lefelé mutogatott, mire mindkét terelő arra irányította a seprűjét. Katie-vel váltottunk egy értetlen pillantást. Amint Wood is földet ért, jobbnak láttam utánuk repülni. Mire odaértem, Fred és ő már verekedett egymással.

- Mi a fene bajod van, Weasley?! – Ahogy földet értem a seprűmet felemelve siettem feléjük, hogy szétválasszam őket. – Gurkót küldesz ránk, eszednél vagy?! – Üvöltöttem vele. Dacosan nézett a szemembe. Oliver zilált volt, de látszatra sértetlennek tűnt. Ellenben Fred szája felrepedt.

- Nekem mi a bajom? Nekem? Te vagy kiakadva tőle hetek óta, ő meg Aliciával jár már, de Te meg Percy...; és most meg mégis úgy flörtöltök, mintha mi sem történt volna... de bocs, hogy törődöm veled!

- Mi van? – Mindketten meghökkentünk, ahogy sorolja a képtelenségeket. Konkrétan köpni-nyelni nem tudtam.

– Mi a fene bajod van neked? – kérdeztem, de már szelídebben. – Egy hete hozzám sem szólsz, szinte kerülsz engem – ez nem teljesen volt igaz -, és fogalmad sincs, mi van velem! Még a helyemre is mást ültetsz! Erre gurkót küldesz rám, meg egy barátodra, aki nem is tehet semmiről? Az eszem megáll, komolyan! – Olyan ideges lettem, hogy fogtam a seprűm, amivel szétszedtem őket, és hozzávágtam. Most már végül is mindegy, már kibuktam az egész kviddicscsapat előtt. – Wood meg köztem nincs is semmi! A bátyádnak meg egy baromi nagy szívességet tettem tegnap, szó sincs semmiről köztünk! Én és Percy, komolyan?! – Könnyek gyűltek a szememben. – Hogy gondolhattad ezt? Amikor én... én... - elhalkultam. Úgy éreztem, valami fojtogat, és nem bírtam megszólalni, csak csalódottan néztem az előttem álló lángvörös hajú fiúra.

A szememet ellepték a könnyek, amik már eleve égették. Fred nagyon megbántott a feltételezéseivel, de nem álltam meg összeborulni. Nem, én nem vagyok olyan törékeny alkat, aki csak úgy összezuhan néhány otromba szótól. Kivéve, ha azok a bizonyos szavak éppen annak a szájából hangzanak el, akiért úgy odavagyok. Nem gondolhattam most erre, tovább kellett mennem.

Szerencsére nem találkoztam senkivel a klubhelyiségig, a könnyek már fojtogatták a torkomat.

- Mi a baj szépséges hölgyem? – kérdezte Cadogan. – Összetörték a szívét?

- Igen... ne haragudjon, Sir, de nem... nem tudok erről... trubadúrlíra.

- Így van. 

Ron és Hermione ott ültek a kanapén, amikor bevágódtam a klubhelyiségbe, felfigyeltek rám, és Will is.

- Hannah... - pattant fel a székből. Megráztam a fejem, és el is tűntem a szemük elől. A szobában berohantam a fürdőbe, bezártam az ajtót és lerogytam a földre. Végre utat engedhettem a könnyeimnek.

Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak Katie hangjára lettem figyelmes. Nyugtatott. Próbált úgy fogalmazni, hogy a szobatársaink ne jöjjenek rá mi történt. Miután úgy-ahogy megnyugodtam, lefürödtem, megszáradtam, felöltöztem, még félig vizes hajjal, kicsit piros szemekkel ugyan, de elindultunk vacsorára.

- Biztos lejössz? – kérdezte, mikor felvettem a talárom. „Ezt ugye nem kérdezted komolyan?" arccal néztem rá. – Boccs – mondta.

- Kicseszett griffendéles vagyok, Bell, ne szórakozz velem! – feddtem meg, és végre, tudtam nevetni. 

Katie lefelé menet elmesélte, hogy jól kupán találtam Fredet a seprűmmel. A kis monológomtól arra sem volt ereje, hogy felemelje a kezét védekezésül. Szabályosan gyökeret eresztett vagy egy percig. Wood teljesen kiakadt, és felelősségre vonta őt, hogy mégis hogyan lehetett olyan igazságtalan, de George visszavágott neki, megvédve a testvérét, és elhallgattatta Olivert. Katie is megmondta a magáét a fiúnak. 

- Sosem Oliver volt a baja! Szerinted milyen neki azt látni, amit Angelinával műveltek? Ráadásul aggódik Harryért is, és pihenni sem tud, mert éjszakánként rémálmai vannak! – Még egy mondatra visszafordult. – Percy, komolyan?!

- Annyira sajnálom, hogy nem láttam a képét már – vigyorodott el barátném. – És úgy örülök, hogy nem átkozol el, hogy kibukott belőlem...

Szokás szerint Will és ő közé ültem le. George és Fred kicsit távolabb ültek tőlünk, de utóbbi tekintetét végig magamon éreztem, onnantól kezdve, hogy beléptem a Nagyterembe.

- Ő volt? – kérdezte halkan barátom. – Mert kinyírom, ha igen... - Ettől a sok törődéstől a nyakába vetettem magam. – Ez mindent elmond... - Katie tekintetét kereste. – Nagyon aggódtam ám! Ha még egyszer így rám mered hozni a frászt... még sose láttalak sírni – suttogta.

- Inkább vacsorázzunk, és menjünk innen - forgattam meg a szemem. Nem volt kedvem senkivel sem beszélni Katie-n és Willen kívül. 

* * *

- Sosem történt semmi Hannah és köztem – erre a mondatra léptem be a klubhelyiségbe. Will egészen vidám volt, mert rájött milyen módszerrel jutunk be olyan könnyedén a klubhelyiségbe. – Erre megesküszöm. Ugyan már, öcskös! Hannah senkire nem nézett még úgy, mint rád! Még Woodra sem...

Már megint én. Miért mindig „Hannah"? Fred és Percy váratlanul fordultak felém, egyszerre.

- Jó éjt – köszönt el Katie, Willt a lépcsősor felé taszigálva. 

- Ki foglak nyírni – tátogta Fred felé. 

Percy egy szégyellős mosollyal nézett rám, majd egy "jobb, ha megyek"-et motyogva csatlakozott a barátaimhoz. 

Fred elém lépett, és a kanapéra húzott.

- Én... - kezdett bele nagy sokára. A hangja rekedtes volt, ahogy megszólalt. Az egész klubhelyiség üres volt, rajtunk kívül már senki nem volt ott. Az egyetlen fényforrás a kandallóban pattogó tűz volt. A kiáradó meleg szinte csiklandozta a bőrünket. Nem bírtam elszakadni Fred tekintetétől. Ismét elöntött a várakozás, annyira szerettem volna beszélni vele, újra hallani a poénjait... de ennél sokkal többről volt szó. És annyira szerettem volna, ha arra vágyik, amire én. Az egész testem beleremegett, ahogy megsimította a kezem, és belevont az ölébe. Ugyanakkor nagyon haragudtam is rá. – Hannah, én... én egy hatalmas ökör voltam – mondta. – Neked szükséged lett volna rám, erre... - adtam egy puszit a homlokára. Nem akartam, hogy folytassa.

Elővarázsoltam egy kis jeget, és kendőbe csavarva óvatosan az ajkára tettem. Még egy kicsit duzzadt volt. Felszisszent. A helyzetünk mégis annyira meghittnek, nyugodtnak tűnt, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Egyre közelebb hajolt hozzám, szorosan tartott, és már éreztem a forró leheletét a bőrömön, amikor köhécselést hallottunk a lépcső felől. George állt ott vigyorogva.

- Szent a béke, drágáim? – kérdezte. Gratulálok, Georgie. Ennyi volt a pillanatnak.

Angelinával is volt egy köröm még. Másnap reggel, miután kibékültem az ikrekkel, és kezdtek megnyugodni a kedélyek, Fred maga mellé húzott. Furcsa volt Willt és Katie-t egymás mellett látni, és ahogy találkozott a tekintetünk el is kellett fordulnunk. Csiklandozott a nevetés belülről. Persze egészen addig, amíg fel nem bukkant a látóteremben egy afrofonatos, néger lány. Angelina. Odalépett hozzám, és megszólított, kissé ingerülten.

- Hé, Winslow, a helyemen ülsz.

- Tévedés – mondtam. – Nincs idevésve a neved. És csak hogy tudd, Te ültél eddig az én helyemen. Elsős korom óta itt ülök. Ülj vissza a helyedre, Johnson.

- Pedig egészen eddig itt ültem– pillantásra se méltattam, miközben a pirítósomat ettem.

- Hannucinak van igaza – jegyezte meg Fred, a lányra nézve. Közben átkarolt, és ettől valamiért úgy éreztem, helyreállt a világ rendje.