A Weasley családot magunk mögött hagyva, hamarosan megpillantottam a valaha volt legcsodásabb üzletet. Hezitálva álltam meg előtte, s amíg arra vártunk, hogy a bent lévő fiú kilépjen, volt időm szemügyre venni a kirakatot. Szűknek és szegényesnek tűnt. Semmi pompa. Az ajtó fölött hámló arany felirat hirdette: Ollivander - Minőségi varázspálcák. Alapítva: i. e. 382. A porlepte kirakatban kifakult bársonypárnán egyetlen pálca árválkodott. Az egész üzlet ódonnak tűnt, mintha a világ kezdete óta létezne.  Miért is nem idejöttünk legelőször? Az egész hely vibrált a mágiától. 

Máig a kedvenc boltom az Abszol úton Ollivander úr üzlete, pedig azóta be sem tettem a lábamat oda. Az asztalon néhány doboz hevert gazdátlanul, fedő nélkül, a fehér, bíbor, bordó színű párnázott béléseken egy-egy varázspálcával. Kinéztem magamnak egy csodaszépet, ami olyan volt, mint a méz, amikor átsüt rajta a nap, benne sötétbarna csíkokkal. Már éppen nyúltam érte – Izzy néni másfelé nézelődött-, amikor a pálca felemelkedett és a kezembe röppent. Vörös-arany szikrák csaptak fel belőle, amire nénikém is felkapta a fejét, és  a bácsi is sietett felénk a sorok között.

- Á, már vártam Önt – jegyezte meg-, és lehet, hogy már meg is találta a pálcáját, Miss...

- Hannah Winslow. – Az öreg hosszan nézett a szemembe, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha mást akart volna mondani, csak meggondolta magát. 

- Örülök a találkozásnak. Mindig öröm egy új vásárlóval találkozni. 

- Köszönöm - feleltem. - Az édesanyámmal biztosan nem találkozott, mert az ő pálcája ciprusból készült, és a magja wampusszőr. 

- Wampusszőr? - sikerült meghökkentenem Ollivander urat. 

- Igen, mert Amerikában készült. Én is amerikai vagyok - csicseregtem már, szinte oda se figyelve. Lehet, hogy az öreg furcsa volt, de különleges. Másokban, ami alól nagynéném sem volt kivétel, talán feszültséget okozott átható tekintete, bennem azonban automatikus tiszteletet ébresztett, és szívesen beszélgettem volna vele. - Roxfortba fogok járni, mert az édesapám brit volt. Ó... de udvariatlan vagyok! A kísérőm pedig a nagynéném, Isabelle. 

- Miss Winslow - nézett rá a nőre az idős mágus. - Magyal és főnixtoll, tizenegy és egynegyed hüvelyk hosszú pálca, tűrhetően rugalmas. Igaz? 

- Mint mindig, Ollivander úr - mosolygott. De a szemében láttam valami szomorúságot is megcsillanni. 

- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni a tiszafapálcáját - folytatta az idős varázsló. A pillantásomat kettejük között jártattam, és próbáltam tizenegy éves fejjel felfogni és megjegyezni minden szót. Isabelle ismeri Ollivander urat. Őt is ismeri Ollivander. A nagynénémnek volt egy tiszafapálcája, amivel valami történt. Készült egy másik pálca is. Az innen származik. Mi a fene történhetett itt?! Észre sem vettem, hogy Ollivander már hozzám beszél, és most nem értettem mit akar, csak a kinyújtott kezét láttam. Odaadtam hát neki a pálcát, mire alaposabban megvizsgálta.

- Szőlőfa, sárkányszívizomhúrral, kilenc és fél hüvelyk, rendkívül rugalmas pálca. Rendkívül ritka ez a kombináció - halkult el a hangja. 

- Mégis mennyire, Ollivander úr? 

- Ez az egyetlen pálca, amit ilyen kombinációval készítettem el. Nagyon kevés szőlőpálca kapható a világon, mert sokan nem tekintik alkalmas fának. De az, ahogy ez a pálca kiválasztotta Önt, sok mindent elárul. - Azt viszont nem mondta meg, mit. Bár... mintha még mondani szeretett volna valamit. Legalább is úgy láttam rajta, de végül csak egy fájdalmas mosoly ült ki az arcára. - 

- Hát - elmosolyodtam. - Akkor nagyon köszönöm, uram.

- Köszönjük, Ollivander úr! - mondta néném is, miután kifizettük a közel nyolc galleont a pálcáért. "Ezt nem akarom elhinni" pillantással néztem Izzyre. - Még nem meséltem a pálcámról, igaz? - kérdezte egy cinkos pillantással kísérve. - Tudod, nem mindig voltak ilyen békés idők, és nem is olyan régen, kb. 10 éve volt egy fekete mágus, aki uralkodni akart a  varázsló világon. Itt, Britanniában a mai  napig annyira félnek a nevétől, hogy nem is merik kimondani.

- Még ma sem? - tátottam el a számat. Mekkora hatalom kell ahhoz, hogy ennyire rettegjenek valakitől az emberek? Megborzongtam. Nem is akartam tudni  igazából.- De ma már nem kell félnünk tőle, igaz? 

- Nem ám. És mindezt egy kisfiúnak köszönhetjük. Harry Potternek. - Elraktároztam a nevét a memóriámban, hogy alkalomadtán megköszönjem neki. Úgy megkérdeztem volna egyébként, hogy mennyire kisfiú, de örültem, hogy Izzy mesél valamit nekem erről az országról, így nem akartam beleszólni. - Itt éltünk egy darabig, mert Michelle az Appleby Arrows csapat tagja volt, amikor még tanultunk. A lényeg az, hogy anyukád és én is, harcoltunk ez ellen a feketemágus ellen. Egy ilyen csatában vesztettem el az első pálcám. De ennyit erről! És anyádnak egy szót sem, mert ha megtudja mit meséltem neked, akkor a fejemet veszi! 

- Becsszó - mondtam. - Izzy... Akkor anya itt találkozott apával, amíg kviddicsezett?

- Igen, szívem... És egyszer mesélek még neked róla. De... 

- ... az nem most lesz - tettem hozzá én. Izzy a fejét rázta, majd nem sokkal később békejobbként felajánlotta, hogy fagyizzunk. A fagyizó teraszán ülve újra átböngésztük a listát és kiderült, hogy mindent sikerült beszerezni.

Kaptam egy naptárat ajándékba, amit felragasztottam a falra. Kifejezetten sulinaptár volt, magától számolta, hogy hány nap telt el a hónapból, mennyi van az indulásig, és utána azt, hogy hány nap van még a suliból vissza. 

Nem bírtam betelni az iskolai holmimmal. Erre vártam már nagyon régóta. Anyának a legtöbb Ilvermornys kötelező megvolt, azokat már mind olvastam tavaly. De ezek a sajátjaim voltak. Amikor unatkoztam, felöltöttem az egyik taláromat, és abban parádéztam otthon. Úgy tettem, mintha máris a Roxfortban lennék. Anya csak nevetett rajtam. Izzy azt mondta, jobb, mintha valami csínyen törném a fejem. A tankönyvek is teljesen lekötöttek, két hét alatt kiolvastam és memorizálni kezdtem őket. Így telt az időm az időm az indulásig, ami sokkal hamarabb elérkezett, mint számítottam volna rá. 

- Holnap talárt vegyek fel, vagy valami hétköznapi ruhát, mint a magnixek? - kérdeztem a kedvenc levesem felett. Vasárnap volt, s ezen a napon mindig velünk vacsorázik nagynéném is.

- Valami olyat, mint a muglik szoktak - válaszolt közben. - A britek így nevezik a magnixeket - magyarázta tovább. 

- A vonaton majd ráérsz átöltözni, kislányom. Izz majd jön érted reggel, és együtt hoppanáltok az állomásra. De megvárd nekem - fordult a nagynénémhez-, hogy elmenjen az  vonat! Le ne maradjon - mosolygott. 

Anyu magatartásában általában nem érződött semmi változás, de ha az iskola szóba került, sőt, elég volt  rá gondolnia, megváltozott. Az indulás előtti este értettem meg, mi minden lesz más ezentúl. Miután elküldtek aludni, még elég sokáig éberen feküdtem az ágyamban. Megunva a forgolódást egyszerűen csak jobbra fordultam, és a résnyire nyitott ablakon át néztem ki. 

Nem messze laktunk a tengerparttól, és a sós levegő megcsapta az orromat. A lelki szemeim előtt láttam a parti hullámokat, ahogy a mai is világító telihold beezüstözi mindet. Hallottam, ahogy lenyomódik a kilincs, és becsuktam a szemem. Mellettem besüppedt matrac is. Anya volt az, éreztem a mentolos-vattacukros illatát. Betakargatott, majd adott egy puszit a homlokomra. Automatikusan kinyitottam a szemem. 

- Hát ébren vagy - suttogta mosolyogva. Az ölébe tettem a fejem, és összekucorodtam. - Holnaptól sok minden változik - simogatta meg a buksim. - Már elkezdett megváltozni. Vigyázz magadra nagyon odaát, Manócskám, mert én már nem tudok - suttogta. Felnéztem rá, épp láttam, ahogy elmorzsol egy könnycseppet.

- Szeretlek, anya - suttogtam. - Ez sosem fog megváltozni. Mindig az anyukám leszel - úgy fordultam, hogy lássam őt. - De odahúz a szívem - ennél jobbat nem tudok most mondani neki. - Valami azt súgja, hogy a Roxfortban a helyem. 

-  Nézzenek oda - mondta mosolyogva-, a kislányom szinte már felnőtt. Most viszont aludj, ki kell pihenned magad. - Egy puszi után kiment, de én még sokáig nem tudtam lehunyni a szemem. Szerettem Amerikát, Floridát, az otthonomat. Biztosan jól döntöttem, amikor úgy döntöttem otthagyom? Hiszen hét évig gyakorlatilag Nagy-Britannia lesz az otthonom. Vajon találok majd barátokat? Be tudok illeszkedni? Hiszen még azt sem tudtam, hogy a mugli a magnix brit megfelelője.

A barátaim, Megan, Jeff, Chris és Ruthie sem tudták pontosan, hogyan reagáljanak. Éreztem rajtuk, hogy hiányozni fogok nekik, hiszen ők mind az Ilvermornyba fognak járni. Korábban rengeteget beszélgettünk arról, hogy milyen életünk lesz az iskolában, milyen csínyeket fogunk végrehajtani, de mindezek értelme elhalványult, legelőször Anne barátnőnk távozásával, most pedig számomra teljesen jelentéktelenné váltak. Jól emlékeztem rá, hogy korábban, egy évvel ezelőtt Annie búcsúzott tőlünk, mert átköltöztek az európai kontinensre az apukája munkája miatt. 

Én akkor nagyon mérges voltam rá, és fájó szívvel engedtem el őt, azzal az ígérettel, hogy rengeteget fogunk levelezni. Ám az első levélváltásunk után hiába vártam, nem érkezett több - és egykori legjobb barátnőnkről már csak olyan történetek maradtak fent, amelyben gúnyoljuk őt azért, hogy ilyen hamar elfelejtett minket. 

Én viszont a Roxforthoz tartoztam már azelőtt, ahogy megkaptam az első levelemet. Ezzel a gondolattal, kissé megnyugodva hunytam le a szemem.

Reggel, mikor ásítozva, félig csukott szemmel lebotorkáltam a konyhába, Izzy már ott volt. Finom csokis keksz illatát éreztem, és már megláttam anyát is, az én örök-mosoly anyukámat, kezében a frissen sült, még forró sütis tálcával. 

- Mindent elpakoltál? - kérdezték. Éppen ásítottam, mikor eszembe jutott, milyen napra ébredtünk. Ma van az indulás napja! Sikítozva rohantam fel, hogy felöltözzek és elkészüljek mindennel. Amit addig nem, hát most elpakoltam. A születésnapi ajándékaim, a hozzájuk mellékelt levelekkel együtt előkelő helyet kaptak a kofferomban. A titkos rekeszbe helyeztem mindet, a legbiztonságosabb helyen pihentek, hogy ne legyen semmi bajuk.
Barátaim ajándéka rendkívül hasznos lesz egyszer, mert rengeteg, csínyekhez felhasználható tréfakelléket adtak nekem.  

A naptáramat is - amin piros körök és számtalan felkiáltójel jelezte: Indulj! - el akartam tenni, de végül meggondoltam magam. Ha anya esetleg benéz majd a szobámba, talán felvidul majd tőle, hiszen látni fogja mikor érkezem majd. Vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe: ennél magnixesebb tizenegyéves nem is lehetnék. Sóhajtva fordultam el az ott álló farmerruhás lánytól, és anyához siettem, hogy megöleljem őt.

- Szeretlek,  anya - búcsúztam tőle.

- Ne felejts el írni, Manócska - ölelt vissza -, bármire is van szükséged. - Talán arra lett volna szükségem, hogy ő kísérjen ki a vonathoz, de mosolyom minden kétséget eltakart, ami bennem volt. 

Alapesetben szükségünk lett volna zsupszkulcsra az utazáshoz, de amerikai állampolgárok révén nem kellett folyamatosan ellenőriztetni a csomagjainkat, az engedélyeinket - Izzy nénikémtől megtanultam, hogy beutazási és pálcaengedély nélkül az országunkban tartózkodást a törvényeink tiltják. 

- Nagy levegőt vegyél – utasított nagynéném, mikor kiértünk a házból, majd jó erősen megszorította a kezem. Minden olyan szörnyű volt harmadjára is, ahogyan először volt. Először jött a préselés érzése, majd nem kaptam levegőt. Már épp pánikba estem volna, amikor a lábam szilárdnak ütközött. Szédülni kezdtem, és fájt a szemem. Kis idő kellett, míg újra tisztán láttam, de legalább már a kezem nem szorítottam a hasamra. – Ejha, egyre jobban viseled – megeresztett rám egy széles mosolyt, bár tekintete mást suggallt. - A földrészek közötti hoppanálás egy kicsit tovább tart, mint alapesetben, de még mindig ez a leggyorsabb módja egyik helyről a másikra érkezni. - Ezt hallva csak azért nem tátottam el a számat, mert attól féltem visszaköszön a reggeli. Ezt persze a világért sem akartam bevallani. - Már nem kell rókáznod?

- Eddig se... 

Megrovóan nézett rám a készülő füllentés miatt. 

- Nem állok messze tőle... - morogtam. - Nem lehet ezt megszokni.

- Hé, ez életed legújabb és legfontosabb kalandja! És hát... egy nagy ugrással kezdődik.

- Blöeh... - fintorogtam, olyan közhelyes volt az egész. - Inkább menjünk.

* * *

Fogalmunk sem volt, honnan indul a vonat. A jegyen az állt, hogy kilenc és háromnegyedik vágány. A kilenc és a tízes vágányhoz sétáltunk, és vártunk... vagy legalább is igyekeztünk feltűnésmentesen kitalálni merre is kéne mennünk a vonathoz. De Izzy nem figyelt fel semmilyen varázslatra, rajtam pedig kezdett eluralkodni a pánik, hogy le fogom késni a járatom.

- Nahát, ez Hannácska! - Ismerős hangot hozott felénk a szél. 

A hang irányába fordultam és meg is láttam azt, akire számítottam. Egy huncut mosolyú, vörös hajú fiút.

- Megint Te? Ki más is lenne, mint Freddie-ke – durcás arca láttán elvigyorodtam. - Fredie-uci - gügyögtem.

- Csak Fred. - Nem tudtam nem elmosolyodni a megkönnyebbüléstől, és persze a síri hangjától, komoly arcától.

Odaléptem hozzá, és megöleltem. Sebtében bemutatott a családjának, George-nak és az apukájának, bár csak Percy volt számomra ismeretlen - a többiekkel már találkoztam az Abszol úton. Az édesapjuk régi ismerősként köszöntötte a nagynénémet. Barátságos embernek tűnt, bár az izgulás miatt gyorsan elterelődött mindenről és mindenkiről a figyelmem.

A piros gőzös látványa viszont kitörölt minden mást a fejemből. A muglikímélő segítségével könnyedén feltettem a bőröndöm a vonatra, mert anya korábban megbűvölte, így a valós súlyát nem lehetett érezni. Le is foglaltam gyorsan egy kupét magamnak, majd visszamentem elbúcsúzni.

- Hely megvan? Pálca a ruhazsebben? Süti a táskában? Zsebpénz a ládában? - minden kérdésére bólintás volt a válaszom. - Na gyere ide! - Jó szorosan a karjaiba zárt, szinte belerántott. 

- Izzy! Megfojtasz - próbáltam kiszabadulni fogságomból. Gyorsan lazított a szorításán.

- Írj majd - kötötte a lelkemre. - Nekem gyakrabban is írhatsz - utalt anyára -, bármikor és bármiről. Bennem bízhatsz feltételek nélkül, annyit kérek csak érte, hogy én is bízhassak benned. - Értettem mire gondol, hiszen ő volt az egyik fő védelmezőm egész eddigi életemben.

- Persze, írok majd - bólintottam gombóccal a torkomban. - Csak, Izzy... ha kérsz valamit a bizalmamért cserébe, akkor az már nem feltételek nélküli, nem igaz? 

Válaszolni már nem tudott, mert a vonat egy hatalmasat dudált, jelezve, hogy itt az ideje a tanévre szóló búcsúnak, én pedig gyorsan felpattantam, mielőtt rám záródhatott volna az ajtó.

A kupémba visszaérve ott találtam Fredet és George-ot. Előbbi elborzadva mesélte, hogy bátyjuk, most hogy Charlie elballagott, velük szeretett volna egy kupéban ülni, ők viszont gyorsan elindultak engem megkeresni, hogy ne kelljen őt hallgatniuk. 

- Na várjunk... Ki az a Charlie? És mi a baj Percyvel? 

- Charlie a középső bátyánk - George szavaira Fred bólogatott. - A legidősebb bátyánk Bill, Percy pedig...

- Ki nem találnád... - Úgy vették át egymástól a szavakat, mintha ugyanarra gondolnának. 

- A legfiatalabb bátyátok? Ez a bajotok? - kérdeztem, bár nem túl barátságosan. 

- Dehogy! Az, hogy nagyon tudálékos. Minden vizsgája kitűnő volt eddig - fintorogtak. - Szerintünk szerelmes a könyveibe.

- Ne haragudjatok, srácok, csak... nekem nincs egyetlen testvérem sem - vontam vállat. - Egyke vagyok, és nem ismerem az édesapámat sem. - Mindig elszomorodtam, ha róla kellett beszélnem. 

- Sajnáljuk - vágták rá kórusban. - De ha sok testvéred van, az sem túl jó móka. Bár, apát nagyon szeretjük, nem cserélnénk el őt senkire sem. Nem is tudom mi történne, ha elveszítenénk...

- Semmi baj - mosolyogtam rájuk. - Eláruljak egy titkot? - Társaim nagy szemekkel, a lélegzetüket visszafojtva bólogattak. - Már keresem őt. Remélem, meg fogom őt találni minél hamarabb, mert azt sem tudom, él-e még. De kíváncsi vagyok rá... meg fogom tudni, és megkérdezem, miért hagyott el engem és anyát. Ezért is volt olyan fontos, hogy a Roxfortba jöjjek, ne pedig az Ilvermornyba. 

- Tesó - fordult George a másikhoz. - Rengeteg kérdésem lett ezzel kapcsolatban.

- Nekem is - bólogatott hozzá Fred is, ünnepélyes-nagy komolyan. 

Nem tudom mit követtem el, hogy kiérdemeltem a két fiú ilyen figyelmét, viszont nagyon örültem nekik. Mire észbe kaptam, már órák óta száguldottunk a Roxfort felé, és az indulás óta be nem állt a szánk. Először csak hármasban voltunk, aztán egyszer csak kitárult a fülkénk ajtaja, és valaki eltanyált a küszöbben. 

- Ááá! - sikítottam fel, mire a jövevény leutánzott. Végül kiderült, hogy az ikrek szobatársa, egy Lee Jordan nevű fiú volt az, és csak be akart köszönni. Végül velünk maradt, túlságosan érdekelte őt Amerika. Megosztotta velünk, hogy nagyon szeretne elutazni az államokba, és talán jövő nyáron sikerül is neki. A lelkére kötöttem, hogyha arra járnak, Fort Lauderdale-be mindenképpen látogassanak el.     

A Floridáról tartott szónoklatomnak egy büfékocsi, és az azt toló idős boszorkány vetett véget. Fred és George szinte rávetették magukat a kocsira, vettek a zsebpénzükön néhány tökös derelyét. Lee édességet vásárolt magának, néhány nyaláspálcát és egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsét.

- Még nem is ettél ilyet? Az nem létezik!

- Annyira finom, meg kell kóstolnod. - Kérés nélkül a kezembe nyomtak egy kockát. 

- Te kérsz valamit, kedveském? - Váratlanul ért, hogy a néni megszólalt, így egy kissé megijedtem tőle. Jó... a frász jött rám.

- Nem kérek, köszönöm – cincogtam. – Van csokis kekszem. Tetszik kérni? - Kínáltam meg, de a néni már tovább is ment. Meg is lepődtem, de magamban elkönyveltem, hogy ő volt a legfurcsább szerzet, akit a mágusok között valaha láttam. - Vegyetek! - A fiúk orra alá dugtam a sütistálat. - Ez egyébként is rengeteg, nem fogom tudni mindet megenni.

A fiúk vonakodva vettek egyet-egyet, de kiderült, ízlik neki. Pont anya csokis keksze ne ízlene? Képtelenség. Percek alatt elpusztítottunk mindent.

 Aztán nem tudom hogyan és mikor, de elaludtam. 

- Szundikirálynő, ébredj – bökött meg valaki. Amint kinyitottam a szemem, egy gyönyörű, hatalmas barna szempárt láttam, olyan közelről, hogy láttam benne álmos tekintetem.

- Nem vagyok Szundikirálynő, Csillagszem – toltam el magamtól őt, és ásítottam. - Nem bírtam aludni tegnap este, ha nagyon tudni akarod - ennek jeleként megint ásítottam. - Izgatott voltam az indulás miatt.

- Az indulás miatt? Hogy érkeztél ide? - kérdezte tőlem Lee gyanakodva. 

- Hoppanálva... - ásítottam újra, helyezkedve. Nem találtam többé elég kényelmes pozíciót az alváshoz, ezért úgy döntöttem, jó lesz ébren is. - A nagynéném hozott ki a pályaudvarra - meséltem. Egyik kérdés követte a másikat, míg végül Lee-vel is annyira megtaláltam a közös hangot, hogy mindent megosztottunk, amit a hoppanálásról tudunk. Lee épp azt ecsetelte, hogy szemtanúja volt egy amputoportálásnak, amikor Percy, az ikrek bátyja állítólag benyitott a fülkénkbe, és sürgetően ránk szólt:

 - Itt az ideje átöltözni, nemsokára megérkezünk. Fiúk... - hangja morcosnak tűnt - és lányok - pillantott rám - egy-kettő! 

- Igenis, kapitány! - vágták magukat haptákba. Az ikrek legfiatalabb bátyja a fejét ingatva távozott. Nemsokára követtem, mert igaza volt, tényleg át kellett cserélnem talárra a farmerruhám.

– Végre! Már azt hittem, sosem érsz vissza, csak mire a vonat visszaindul Londonba. – piszkált meg Fred, majd megfogta a kezemet, maga után húzva a folyosóra mutatta az utat. Így kísért el egészen egy hatalmas emberig. Adott egy puszit a fejemre, majd intett, hogy a lakománál találkozunk. Azzal eltűnt a tömegben, elrohant testvére után. Pislogni sem volt időm. Ekkora embert én még nem láttam életemben. Lehet, hogy nem is ember, hanem óriás?
- Jó estét, elsősök! Én Hagrid vagyok, a Roxfort Kulcs- és Háztájőrzője. Itt van mindenki? Indulás!

A vadőr egy tópartra kísért minket, ahol már üres csónakok várakoztak - ránk. A víz feketének tetszett, és a távolban az iskola fényei tükröződtek rajta. A kastély látványába első pillantásra beleszerettem. A sok fényes ablak, a megbúvó mágia, amitől szinte vibrált az épület, a környezet és... nem tudtam megszólalni. Csendben néztem fel a kastélyra, ahogy a csónakban ülő társaim is. Egy szigorúnak látszó tanárnő, McGalagony professzor várt ránk a túlparton, majd bevezetett minket egy kis terembe. 

Néhányan máris elkezdtek találgatni, hogy mire kell várnunk. Tim, egy szőkésbarna hajú fiú, aki velem egy csónakban ült, azt mesélte, hogy van egy bátyja, valami Marcus vagy kicsoda, aki egy óriással küzdött meg. Akinek pedig nem sikerült, azt hazaküldték. De hát mi csak egy óriást láttunk, és az olyan szelídnek tűnt...

- Lehet, hogy minden évben más... - az a lány válaszolt neki, aki velem és Timmel egy csónakban kelt át a tavon. Katie.

- Legyen az bármi, az biztos, hogy engem innen nem visznek haza! – jelentettem ki.

Erre kiderült, hogy csak egy süveg, a Teszlek Süveg az. Vele sem megküzdeni kellett, hanem a fejre tenni. Hallgattuk az énekét, de olyan fárasztó volt számomra, hogy majdnem elaludtam. Már éppen ásítottam volna, amikor a beosztás elkezdődött. Tekintetemmel Fredet kerestem, aki biztatásként kacsintott egyet és felmutatta a hüvelykujját. Elvigyorodtam. A griffendélben máris vár valaki. Tim is integetett a bátyjának, legalábbis gondoltam, hogy az a magas, cingár gyerek a bátyja volt. A süveg döntését kissé csalódottan vettem tudomásul, ugyanis Tim a Mardekárba került. Olyan nincs, hogy a mardekárba kerüljek, a srác pedig egészen szimpatikusnak tűnt. A mellettem állók csak fogytak és fogytak, az asztaloknál pedig mindenkit lankadatlan örömmel fogadtak. Mindig én maradok utoljára... végül csak egy fiú és én maradtunk.

- Winslow, Hannah! – szólt a tanárnő, én pedig iparkodtam a süveghez. A fejemre csaptam, de az nem sokat törődött velem. „Ez egy bátor, elszánt lány!" szólt, mire én megrezzentem. Ez beszél hozzám? Nem tudtam. „Az ítélet: GRIFFENDÉL!"

Kívülről ez úgy tűnt, mesélték az ikrek a vacsora alatt, hogy alig ért hozzá a fejemhez.

- Nagyon riadt volt a képed – vigyorgott Fred -, csak nem ijedtél meg, Panna?

- Nem tudtam, hogy rendesen beszél is!

- Miért, mit vártál, hogy rajzol? – kérdezte egy idősebb, aki velem szemben ült. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam, a számon pedig ott volt már a csípős válasz.

- Nem, azt, hogy frizurát készít! - A közelemben ülők szinte mind nevettek, Percy pedig mosolyogva csóválta a fejét.

- Pont meg akartalak védeni, de látom, nincs szükség rá. Ezt jól megkaptad, Dorian! - nevetett. 

Vacsora közben a Nagytermet elözönlötték szellemek. Egy nagyobb darab, fodorgalléros szellem megállt felettünk. El sem csodálkozhattam rajta rendesen, már megszólalt.

- Üdvözöllek titeket, elsősök! Sir Nicholas de Mimsy Porpington vagyok, a griffendélház kísértete.

- Örvendek, Sir Nicholas! – válaszoltam. – Milyen elegáns a ruhája – dicsértem.

- Ó, igazán köszönöm, kegyed nagyon aranyos.

- Hannah Winslow – mutatkoztam be. Fredre néztem, mert bámult engem. – Most mi az? Nagyon kedves, és már bemutatkozott. - A fiú felnevetett, és jobb kezével átkarolta a vállamat.

- Hannácska... - sóhajtott. Nem folytathatta, mert az igazgató úr felállt a helyéről, és beszélni kezdett. Ismertette a szabályokat. Ahogy elnéztem... nem igazán tűnt olyannak, aki maga is komolyan vette volna őket. 

- És most, mielőtt nyugalomra térünk, énekeljük el az iskola indulóját! 

Bámulatos volt a szavainak a hatása. A tanároknak az arcára fagyott a mosoly, míg többen izgatottak lettek vagy éppen, mint a velem szemben ülő Percy Weasley, kissé szkeptikusan nézett az idős igazgatóra. Dumbledore apró mozdulatot tett varázspálcájával - mintha csak egy legyet akarna elhessegetni róla -, mire a pálca végéből hosszú arany szalag suhant ki. A szalag az asztalok fölé emelkedett, és kígyózva szavakká formálódott. Engem megvett magának ezzel a varázslattal. - Mindenki válasszon magának szólamot - vezényelte. - Egy-két-há, és! 

Az egész iskola zengeni kezdte a dalt, még a szkeptikusok is.

Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort, 
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr, 
Meg pókok s néhány légy. 
Tudjuk jól, hogy itt lehet 
A balgából is bölcs. 
Kedélyünk víg, de elménk oly híg, 
Hát észt fejünkbe tölts! 
Hegyezkedik a sok fül, 
És könyvben túr sok orr; 
Csak mondd, hogy "Rajt!", 
s mi magolunk majd, 
Míg agyunk fel nem forr. 

Különös volt, nem volt két ember, akik egy ritmusra kántálták volna, talán leszámítva az ikreket, akik mintha versenyt csináltak volna abból, hogy utoljára fejezzék be a dalt. Nagy sajnálatomra - na jó, kicsit sem sajnáltam őket - nem jött nekik össze.

Én kiválasztottam az egyik kedvenc magnix mesém, amit Megannal annyira szerettünk. A kis hableány Ringat a víz c. dallamára énekeltem, a mellettem ülőkkel egymásba karolva. Mindenkit meg kellett várni, majd elküldtek minket aludni. Fred halkan odasúgta:

- Maradj velünk... mi majd felviszünk a klubhelyiségbe – hajolt egyre közelebb, a lélegzete a fülemet csiklandozta. Nagyon aranyos volt. – George és én mutatunk előtte valami érdekeset. - Így mikor egy magas, szőke hajú lány, Gabriella feltette a kezét és elkiáltotta magát, hogy „elsősök, gyülekező!", én ülve maradtam. Szomorúságomra Katie Bell, akit szintén a griffendélbe osztottak be, hozzám fordult.

- Hannah jössz? – Én csak a fejemet ingattam, de Gabi is egyből szólt. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Úgyhogy csak felálltam.

- Majd legközelebb, srácok.