Rumlow lőni akart, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, mögötte szirénák kezdtek zúgni, és egy ember kiáltott fel.

-Megállni! Rendőrség! Dobja el a fegyvert!

Rumlownak nem volt ideje mérlegelni, azonnal futni kezdett, de Alexnek még visszakiáltott:

-Visszajövök még!

Rumlow eltűnt a tömegben, bár a rendőrök követék, legközelebb már csak akkor látták amikor egy helikopter repült el a tér fölött, és abból kihajolva mutatta középsőujját a fakabátok, és a sérült Alex felé.

-Jól vagy?-Kérdezte egy rendőr, felsegítve Alexet.

-Soha jobban!

-Gyere, a felcser rendbe teszi a sebed amíg a mentősök ide nem érnek.

-Igazából... Mennem kéne!

-De megsérültél!

-Tudja hogy Blue őrmester nem komál. Nem kockáztatok.

-De menj el orvoshoz!-Kiabált a rendőr a már elfelé futó Alexnek.

-Még mit nem!

Alex egy üres utcára futott, de nem volt egyedül. A fiú akit megmentett, Daniel követte.

-Várj! Ne siess már ennyire, úgyse tudok olyan gyorsan futni mint te!-Alex az ismerős hang hallatán megállt, és bevárta a lihegő Danielt.-Tudod ki vagyok. Emlékszel rám, igaz?

-Ennyire feledékenynek tűnök?

-Beszélgessünk!

-Ne itt.-Alex körülnézett, majd elvezette a fiút egy sikátorba, onnan a tűzlétráról a tetőre.-Szóval... Daniel, igaz?

-Ne szórakozz! Vedd már le ezt!-Daniel az Alex arcát takaró kendőre mutatott. Bár először habozott, végül beadta a derekát, és levette a kendőt a kapucnival együtt, és kiengedve addig összefogott haját, megrázta a fejét.-Ez az! Na látod, nem is fáj!-Daniel arcára egy csábos mosoly ült ki. Alex megforgatta a szemét, bár titkon igen is barátságosnak, szimpatikusnak ítélte Daniel flörtölős stílusát.-Mi ez a szemforgatás?

-Jó barátom a szemforgatás. Elárulja a véleményem anélkül hogy kimondanám. Pedig hidd el, azt nagyon szeretem!

-Nem mész dokihoz?-Nézett Daniel Alex enyhén vérző sebére.

-Nem.

-De... Ez egy elég nagy seb!

-Nem megyek orvoshoz!

-Akkor legalább hadd lássam el én! Van kötszer a táskámban.-Alex bólintott, jelezve hogy beleegyezik, mert bár eltitkolta, de baromira fájt a válla, így levette a pulóvert.-Szóval te ilyen lázadó vagy?

-Ja.

-És mi ellen lázadsz?

-Nem tudom. Minden ellen. Ami ellen csak tudok. De ha én lázadó vagyok, akkor te mi vagy?

-Csak egy srác. Egy srác, aki neked köszönheti az életét.

-A dolgom végeztem.

-Attól még... Köszönöm!-Daniel egy pillanatra abbahagyta a seb tisztítását és kettejük pillantása találkozott. Alex elkapta a tekintetét, amin Daniel elmosolyodott.

-Szerintem te is meg tudtad volna védeni magad, ha akartad volna.

-Mert az volt a célom hogy kinyírjanak? Túl jóképű vagyok ahhoz hogy fejbe lőjenek!-Mosolygott Daniel ismét flörtölősen.

-Nem, szerintem az volt a célod hogy lásd, mire vagyok képes. Fogadok apád valamelyik ablakból figyelt, vagy drónnal felvette az egészet. Még azt is kinézem belőle hogy ő küldte rád őket.

-Elhiheted, nem ő küldte. És ez nem próba volt. Bár most már biztos hogy jössz, egy ilyen tehetségnek nem szabadna így elbújnia. A Bosszúállók közt a helyed.

-Melletted?

-Én nem vagyok Bosszúálló. Miután rávettem Tonyt hogy vigyen el téged New Yorkba, én hazamegyek.

-Na és az hol van?

-Távol Tonytól.

-Miért hívod Tonynak? Az apád.

-13 éves koromig nem is láttam. Nem vett részt az életemben. Csak azért állók még szóba vele mert nem tudott rólam. De miután rájött hogy az ő fia vagyok, be akarta pótolni amit kihagyott. Segíteni akart. Én léptem le.

-Miért léptél le?

-Na és te?

-Én nem léptem le sehonnan.

-Megléptél a szokóviai támaszpontról, megszöktél az árvaházból, menekültél a SHIELD elől, és minden nap suli után kiszöksz a nevelőanyukád tudta nélkül szuperhősködni.

-Ott a pont.

-Jól érzed magad itt?

-Elvagyok. Vannak haverjaim, családom. A suli nem olyan szar, és a zsaruk így másfél éves távlatból végre kezdenek megbékélni velem. Elmegy.

-Mégis elvágysz innen.

-Szeretek itt lenni, mindenki kedves de nem ez az otthonom. Nem ide tartozok.

-Akkor hova?

-Nem tudom.

-És ha a Bosszúállókhoz?

-Akkor soha többé nem jövök vissza.

-És ha nem?

-Akkor keresgélhetek tovább.

-Mit keresel?

-Te aztán szeretsz kérdezősködni! Jobban tereled a témát visszakérdezéssel mint én. Csak nem Stark küldött, hogy meginterjúvolj?

-Nem! Csak... Tetszik ahogy magadról beszélsz. És kevés ember van akinek ezeket elmondhatod.-Bár Alex nem ismerte volna el de Danielnek igaza volt, és ezt ő is tudta, úgy folytatta a beszélgetést mintha félbe se szakította volna.

-Nem tudom. Mármint hogy mit keresek. Olyan mintha hiányozna belőlem egy darab.

-Talán nem is mit, hanem kit.

-Tessék?

-Lehet, hogy nem valamit keresel, hanem valakit.

-Úgy nézel, mintha azt akarnád mondani, hogy te vagy az a valaki!

-Lehet! Szerinted?

-Szerintem? Azt sem tudom, hogy az Alex az igazi nevem e!

-Ha én lennék az, éreznéd!

-Tényleg, na és honnan?

-Nem tudom. A szívedből. Ha valaki hozzád tartozik, azt megérzed!

-És mit érzel? Iszonyú fejfájást? Mert akkor megtaláltam a személyt, akiről beszélsz!

-De flegma valaki!

-Mit mondhatnék?-Alex megrántotta a vállát, és elgondolkodott.-Nem hinném hogy amit keresek az szerelem lenne.

-Akkor hogy érzed?

-A családom.

-A családod?

-Nem haltak meg. Eddig is biztos voltam benne, de ezek után százszázalék. Nem voltam egyke. Az apám pedig él. És ott vannak valahol.

-Hol ott?

-Ott! Odakint. Valahol a világban.

-Szóval akkor jössz New Yorkba?

-Biztos lehetsz benne!

*

*

*

Az elkövetkezendő napokat Alex azzal töltötte hogy mindent összepakoljon, és elbúcsúzzon attól akitől akart. A barátaitól, osztálytársaitól, majd a reptéren a nevelő anyja után az öccseire került a sor.

-Vissza fogok jönni. Felhívlak titeket minden este. És szombatonként továbbra is mehetnek a társas esték, majd videócsetelünk!-A kisfiúk, bár megfogadták hogy nem sírnak mégis csak pityeregni kezdtek.

-Nézz meg mindent a listáról!-Motyogta Matthew.

-Megpróbálom! És nyáron majd eljöhettek hozzám. Karácsonyra pedig hazajövök!

A fiúk nem tudtak mit mondani, átölelték nővérüket, majd elmentek a felszállási területről.

-Szóval tényleg nem jössz?-Lépett Alex Danielhez, miután letörölt 1-2 könnycseppet az arcáról a megható búcsú után.

-Vissza kell mennem.

-Pedig jó lenne egy ismerős arc!

-Nyugi, Pókember jóarc, találkoztam vele.

-De azért találkozunk még, ugye?

-Persze! Sőt, ha segítségre van szükséged, nyugodtan hívj fel!-Daniel egy lapocskát adott át Alexnek amire fel volt írva a telefonszáma.-Majd találkozunk!-Daniel ökölpacsira nyújtotta a kezét, de Alex egy mosolygós fejrázást követően a nyakába ugrott és jó szorosan megölelte...

*

*

*

A reptérről hazaérve Alex sajgó fejjel, csalódottan lépett be új otthonának ajtaján. A rémes repülőútután, amit Mr.Stark végig beszélt, alig várta hogy szállásán ledőlhessen az ágyára, de amikor benyitott, nem az fogadta amit várt. Az apró lakás eltörpült amellett amilyennek Stark beállította. Ahogy felfedezte a lakást, lepihent. Alig várta hogy másnap végre elkezdhesse a „nagybetűs" dolgokat.

*

*

*

Nagyjából 2 hónappal később
Alex Williams szemszöge

Percek óta ültem a doboz felett... Féltem, egyszerűen képtelen voltam kinyitni. Ebben lehet a válasz a rengeteg kérdésre, amire eddig csak hazugságokat kaptam válaszul. Peter mellettem némán figyelte, ahogy bámultam az öreg csomagra, és ahogy belemélyedek a gondolataimba. Vajon mi lesz benne? Lesz benne üzenet? Megtudom belőle kik a szüleim? Ezer ilyen kérdés kavargott bennem, mikor elhatároztam hogy kibontom. Eltéptem a dobozon lévő madzagot, majd felszakítottam a barna csomagolópapírt. A papír alatt egy nagy és egy kicsi madzaggal körbekötött kartondoboz fogadott, Egy borítékkal a kötél alatt. Feltéptem a borítást. Az öreg, sárgás borítékon ott állt a nevem. Ismét megálltam. A szívem egyre hevesebben kezdett verni, ahogy remegő kézzel feltéptem a boríték ragasztóját.

-Elolvassam neked én?-Kérdezte Peter.

-Ebből megtudom kik voltak a szüleim.-A választ nem adó mondat után erőt vettem magamon és kivettem a borítékból az összehatott levelet, vettem egy mély levegőt és kinyitottam.-Kedves Alex, remélem, hogy akkor is így hívnak, majd amikor megkapod ezt a levelet! Gondolom hidegzuhanyként ért, és most azon töröd a fejed, vajon kitől kaphattad. Hát had mutatkozzak be neked. Én, az igazi édesanyád írom ezt a levelet. A nevem...-Amikor ennek a sornak a végére értem, egy perc csönd után sebesen becsuktam a papírt és lecsaptam azt a kisasztalra.

Felálltam és a lehető legmesszebb léptem a kanapétól. Mögöttem hallottam ahogy Peter kihajtja a levelet. Próbáltam visszatartani az érzéseimet. Nem akartam hogy Peter sírni lásson, de egy könnycsepp mégis legurult az arcomon. Nem is örömömben, de még csak nem is bánatomban... Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő, kirázott a hideg, és könnybe lábadt a szemem. Ezután már csak Peter érintését éreztem a karomon, ahogy átölelt.

-Olvasd tovább.-Adta a kezembe a papír.

-A nevem... -Remegő hangon kezdtem újra az olvasást ahol abbahagytam.- A nevem Margharet Peggy Carter. Amikor ez eljut hozzád, én már valószínűleg nem élek. Válaszokat akarsz, ebben biztos vagyok. Te és az ikerbátyád azután születtetek, hogy Steve Rogers, azaz Amerika Kapitány meghalt. Howard (Stark) megpróbálta újraalkotni a szuperkatona programot, abban reménykedett hogyha Steve DNS-ét keveri egy egészséges petesejttel, akkor újraalkothatja a szuperkatonát. Beleegyeztem hogy én legyek az új kapitány édesanyja. Te és az ikertestvéred 1946. Június 7-én születtetek New Yorkban. A te teljes neved Alexandra Peggy Rogers, a bátyádé pedig (mert hogy 5 perccel fiatalabb vagy) Lucas Buckanan Rogers. Magas, szőke fiú volt. Mindig is egyformák voltatok. Külsőre és belsőre is. Egyforma volt a szemetek, a hajatok színe, és a tenyereteken futó vonalak. Egyszerre jártatok és beszéltetek, ugyanolyan volt az étvágyatok, a stílusotok, egyformán jó lövészek voltatok és a harcmezőn tökéletes szinkronban voltatok. Nem láttam még nálatok jobb testvérpárt. Ha nem lettetek volna ellenkező neműek, talán össze is kevertünk volna titeket. Akrobatika, elképesztő erő, gyorsaság... Ahogy Howard remélte sikerült új szuperkatonákat alkotni. Egy New York alatti titkos erődben éltünk. Nem jártatok iskolába, Howard tanított, a többi gyerekkel akikkel együtt volt a kiképzésetek. Az Árnyék Osztag élén te, mint Árnyék kapitány, Lucas pedig mint Árnyék Parancsnok harcoltatok, az Osztag tagjai Rebecca Phillips akik Becának hívtatok, David Jones, becenevén Dave, és Beatrice Dugan, nektek csak Tris. 12 évesek voltatok amikor elfogott a Hydra. Újoncok érkeztek, beépültek az osztagba, az egyik bevetésen ellenetek fordultak és átadtak a Hydrának. Elfogtak. Mindkettőtöket Oroszországba vittek volna ha nem lépünk közbe. Lehibernáltak, egy olyan eszközzel, amit Howard nem tud kezelni. Hogy miért nem emlékszel ezekre? Kitörölték a memóriádat. És Lucasét is. Végignézették velem ahogy kiszívják belőled az emlékeidet, egy eszközre másolják és lefagyasztanak. És ugyanezt végig néztem Lucassal. Nem tudtunk se elvinni, se kiolvasztani, de itt se maradhatunk, mert egy vegyi fegyver felrobbant a szokóviai bázison ahol őriznek. Te a kapszulában biztonságban vagy, ám meg kell várnunk hogy leülepedjen a mérgező gáz. Csak ezt a levelet tudom itt hagyni neked... És a csomagot. Ez apád combtokja volt. Elsőre biztos nagy lesz, de állítható a szíja. És remélem megtalálod majd a röpdeszkát, amit Howard neked csinált. Alex, a dolgod az hogy megtaláld a testvéredet. Veled egyszerre kellett kiolvadnia. Keresd meg a New Yorki főhadiszállást. Ott mindent megtudsz. Keresd az Árnyék program aktáját, ott részletes leírást találsz magadról és a testvéredről... És apádról.-Ahogy befejeztem a levelet, egy perc csönd állt be. Elsőre fel sem tudtam fogni hogy mi állt a levélben, és hogy ez tényleg nekem szólt.

-Most mi lesz?-Kérdezte Peter.

-Nem tudom, de itt nem maradhatok. Meg kell találnom őket.

-Mi a terv?

-A bátyám eltűnt. Steve Rogersről a Szokóviai Egyezményes balhé óta nem hallott senki semmit. Haza megyek. Beszélek Anne-el. Aztán Londonba. Ha Peggy Carter tényleg az anyám, virágot akarok tenni a sírjára.

-Szóval akkor az apád...?

-Amerika Kapitány? Nem hinném. Nem tudom. Lehet. Ez... Túl ködös. Az a gond hogy Anne sem tudott arról hogy ki vagyok. Azaz... Ha tudta volna, elmondta volna. Egy ember van aki tényleg tudja ki vagyok...-Ellépett Petertől és sarkon fordultam, a gardróbban a cuccaim között kezdtem turkálni.

-De ugye visszajössz még?

-Vissza, de már nem Póklányként.

-Nem mehetnék veled? Elkísérlek!

-Kérlek ne vedd magadra, de szerintem ezt egyedül kéne kiderítenem.

-Te se vedd magadra, de szerintem meg az lenne a legjobb ha veled mennék. Ne akarj mindenen egyedül keresztülmenni.

-Ottlesz a családom. Minden rendben lesz.-Visszatértem a nappaliba, kezemben a fekete névjegykártyával.

-Alex, ha bármiben segíthetek, kérlek szólj. Tényleg bármiben!

-Peter, ugye tudod mit jelent ez, ami a levélben áll. Nem az vagyok akinek hiszel.

-A vezetékneved lehet hogy nem Williams, de attól még örökké a Bogaram leszel!-Pár másodperc elteltével Peter nyakába ugrottam, Ő pedig szorosan átölelt.

-Vissza fogok jönni Peter!

-Én pedig várni foglak.-Peter a kezembe nyomott valamit, nem is láttam hogy mit amíg el nem vette a kezét. A pici pókos medál volt az.

The end

*

*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*

Alex and Lucas Rogers will return