1957. március – Sopron, Magyarország
Szegedi-gettó Kísérleti Labor

- Uram, itt van minden, amit kért – mondta fontoskodva egy fiatal férfi.

- Köszönöm, Anton, innen átveszem – válaszolta egy másik, fehér köpenyes férfi, miközben felhúzta kezeire a fekete gumikesztyűt.

De a fiú nem távozott. Gondterhelten nézte a boncasztalon fekvő, fiatal lány élettelen arcát.

- Uram, biztos, hogy sikerülni fog a kísérlet?

- Anton, a legjobb emberektől tanultam... Minden rendben lesz.

- De...

- Mondom, átveszem – szólt közbe a férfi, felvéve a zsúrkocsiról egy kést, majd felvágta a lány mellkasát.

Anton kételkedve rázta meg fejét, majd kiment a helyiségből.

Ahogy a folyosón sétált, gondolatiba merült.

„Bolond ez a magyar orvos, ha azt hiszi, a Hydra támogatásával sikerülni fog neki ez a terv... Hiába tanult a második világháború idején Howard Starktól és Arnim Zolától... Ezzel a kísérlettel csak maga alatt vágja a fát. Fiatalokon tesztelgeti az ostoba elméletét, miszerint létre tud hozni egy olyan katonai sereget, ami egyszerre szuper katona és egy báb, amit irányítani tud... Az '56-os forradalomban elesett embereket eltemetni kéne, nem pedig szétszedni apró darabokra és manipulálni őket... Még ha be is köszönt egy újabb háború, vagy forradalom, akkor sem fogja tudni őket a csatamezőre küldeni. Csak remélni tudom, hogy el fog bukni és feladja ezt a baromságot."

Egy nappal később

Anna mellkasa megfájdult. Legszívesebben ordított volna, de nem jött ki egy hang se a száján.

Próbált felülni, de valami visszatartotta.

Lassan kinyitotta a szemét és körbenézett.

- Mi a... - motyogta.

Meglepődve tapasztalta, hogy szeme egészséges. Nem látott homályosan, mindent tökéletesen látott.

„Mi ez a hely? Hol vagyok?"

- Á, hát felébredtél, Annácska? – kérdezte negédesen egy férfi. Anna odanézett és egy jól öltözött, magas férfit látott meg. – Ez igazán remek hír. Anton! Jegyezd fel! Tízből csak kettő ébredt fel.

A mellette álló nyurga, alacsony fiú azonnal irkálni kezdett, majd követte a férfit, aki Annához ment.

- Az izomzata rendben, bár többet vártam volna el a szuper katona szérumtól... A látása hogy van, kisasszony?

Anna összehúzott szemekkel nézett a férfira.

- Tökéletes – szűrte fogai között feszülten. – Ki maga?

- Doktor Pálosi István. Te pedig Paufler Anna.

- Tudom, ki vagyok. Mi lett a forradalommal? Miért nem vagyok ott?

Pálosi doktor megdöbbenve nézte a lány.

„Mégis hogy emlékszik ezekre? Nem kellett volna elfelejtenie, hogy ki ő és mi történt? Valamit elrontottam? A másik alanynál minden rendben ment, jó tapasztalataim voltak... Mi volt a hiba? Milyen lépést hagyhattam ki?"

- A szovjetek győztek...

- Hogy... tessék? – kérdezte elnyílt ajkakkal a lány.

Sok emlék úszott be gondolatába. Az egyikre keserédesen elmosolyodott és visszaejtette fejét a vaságyra.

„- Hé, Anna! – kiáltott oda neki két lövés között Peti. A lány kíváncsian fordult felé. – Tudod, ki várja már a legjobban a Mikulást? Hát a kibaszott Rákosi Apánk, mert ő már tegnap este kitette a csizmáját.

- Te hülye! – nevetett fel Anna. – Az Sztálin, te agyoniskolázott.

- Egy kutyafasza! Mindkettő egy mocskos féreg, akiknek veszniük kell!"

Felnevetett az emlékre, majd egyből el is komorodott. Peti... Feri... Az édesanyja és édesapja... A többi barátja. Talán már mind egy fa tövében vannak eltemetve vagy házaljba.

- Nem akarok közbeszólni varázslatos gondolataidba... De ideje lenne, ha letesztelnénk az állóképességedet...

- Azt várhatja!

- Anna, Anna, Anna – rázta meg a fejét a doktor szórakozottan. – Itt nem te döntesz, hanem én.

Fejével intett az ajtóban álló férfiaknak, hogy szedjék le a lány mellkasát és combját leszorító bőröveket.

Anna, amint kiszabadultak lábai, belerúgott az őr gyomrába, aki fájdalmas ordítás közepette esett neki a falnak.

Amikor kezét is mozgatni tudta már, felült és egy jobbost adott a másik férfinak, aki eszméletét vesztve esett össze.

A lány szíve zakatolt a hirtelen adrenalin lökettől, ami felkelt benne.

Az ajtón négy őr szaladt be, hogy lefogják, de könnyedén verte le őket.

Egyáltalán nem érezte magát kifulladva. Mintha az ereje megnőtt volna. Tanácstalanul nézett le kezeire, majd végig testén.

Sokkal testesebb volt és magasabbnak is érezte magát. Felnézett és meglátta magát a zavaros tükörben.

Izomzata megnövekedett és aránytalanul nagyobbnak is tűnt az egész alakja. Haja kócosan bomlott vállára, szemei és arca pedig nem volt olyan beesett, mint amilyenre emlékezett. Domborai is kiformásodtak, amin még jobban megdöbbent.

„Ez... nem én vagyok."

- Mit művelt velem? – ordította a férfinak idegesen, miközben megindult felé, de hátulról megragadták a karját.

Két őr tartotta vissza, majd tették vissza a boncasztalra.

- Anton, remélem, mindent felírt – mondta nyugodtan a férfi a mellette állónak.

- Igen, Uram. A kísérlet második fele eredménytelen. Most mi tévő lesz?

Pálosi doktor elgondolkodva nézett végig a lányon. Így semmi haszna nem volt, felesleges lett volna megtartani.

- Vigyék el. Messzire. A selejtekre semmi szükség.

- Igen, Uram! – szalutált a két férfi, majd ismét megragadták a lány és már készülték volna elhurcolni, amikor Pálosi megállította őket.

- Várjanak... előbb még gondoskodni kéne róla, hogy ne támadjon meg újabb embereket.

Anna szemei elkerekedtek, mivel tehetetlen volt. A másik férfi erősen szorította hátra kezét és tartotta magához közel.

A vele szemben álló őr előrántotta fegyverét és egyszerűen csak fejbe verte vele.

Két héttel később, Budapest

Anna felhúzott térdekkel ült az ágyán, hátával a falnak támaszkodva.

Gerincét nyomta a fal és néha kirázta a hideg a hűvös felület miatt.

Minden megváltozott... Az egész ország. A város még mindig romokban hevert, de próbáltak változtatni a helyzeten.

Próbálta keresni barátait, de senkit sem talált meg.

Lehunyta szemeit és ráhajtotta fejét a térdeire.

- Nincs senkid – suttogta. – Mindenkit elvesztettél.

Édesapjáról semmi híre nem volt. Olvasta a kerületi újságokat, hátha talál benne ismerős arcokat, de csalódottan dobta ki mindig a szemetesbe a papírt.

„Nem maradt... semmim."

1961, NSZK

Négy évvel később rátalált egy távoli rokonára, aki tárt karokkal fogadta kicsi otthonába.

Nem gondolkodott sokat, hogy odamenjen. Azonnal összecsomagolta dolgait és vonatra ült.

Maga mögött hagyta édes hazáját, ami már a megszállás vége óta nem is volt igazán az otthona.

Tudta, hogy egyszer el kell hagynia az országot, de most biztos volt benne. Semmi nem tartotta ott...

Odaköltözése után fél évvel viszont rájött, hogy Németország nem volt a legjobb választás.

Még több bonyodalom volt ott, mint Magyarországon.

Először a Berlini fal miatt, másodjára pedig a nem várt vendégei kényszerítették távozásra.

- Anna Paufler! – kiáltotta egy férfi, miután berúgta a lakás ajtaját. – Adják ki Anna Pauflert!

Hogy biztos megkapja, amit akar, fejbe lőtte a lány unokabátyát.

Anna ijedten rázkódott össze a spájzban, ahová elbújt a család többi részével.

Kinyitotta a vészajtót, ami a lépcsőházba vezetett és kizavarta rajta a kislányt és unokabátya feleségét, Oliviát.

- És veled mi lesz? – fordult hátra megragadva a lány kezét a nő. – Mi lesz, ha elkapnak? Egyáltalán miért téged akarnak?

- Gyanítom csak, hogy miért keresnek, de ti ezzel ne foglalkozzatok! Csak meneküljetek! – rázta le karjáról a nő kezét, majd visszarántotta a kisajtót és elhúzta a falról a kárpitot.

Mögötte sorban felakasztva álltak a puskák és gépfegyverek.

Felcsatolta combjára a pisztolytáskát, szoknyája zsebébe töltényeket szórt, majd lerántotta a géppisztolyt.

- Engem kerestek? – lépett ki higgadtan a spájz ajtaján. – Sajnálom, de nem fognak tudni elkapni, csak holtan.

Felnevetett a katonák eltorzult arcán.

Volt egy kártyája, amivel játszhatott... és az az élete volt.

Már amikor Pálos doktor elengedte, tudta, hogy nem csak jószívűségből tette.

Le akarta vadászni a többi selejtes alannyal együtt. Megfigyelte őket az a szemét és várt a tökéletes alkalomra, amikor lecsaphat rájuk. De élve akarta őket. Vagyis, ő ezt hitte.

- Ostoba kurva! – ordította az egyik férfi, arcához emelve a fegyvert és lőtt vele.

Anna könnyedén elhajolt a golyó elől és ő is elsütötte fegyverét.

Felkapta az asztalról az egyik kis kést és a másik férfi felé dobta, akinek a torkába állt a tárgy.

A lány, amíg elterelte ezzel a többi katona figyelmét, kiugrott az ablakon és három emeletnyi esés után, könnyedén talpra esett és lendületet véve, szaladni kezdett.

Az utcán már így is nagy volt a felfordulás.

Mindenki a ház tövébe csoportosult a lövések hallatán.

Anna elvegyült a tömegben, úgy próbálta lerázni követőit.

Az egyik sikátorba befutva viszont megtorpant.

Több mint, tíz egyenruhás férfi állt előtte.

Kelletlenül felnevetett.

- Oké, fiúk. Ügyesek vagytok. Egyszerűen imádlak titeket. Két társatok már meghalt. Én nem hibáztatlak titeket, ha ti is utánuk akartok menni. Gyertek csak!

Három férfi indult meg felé, mire Anna feléjük szaladt, hátra tette kezeit, hogy rájuk támaszkodjon, majd visszalendülés közben arcon rúgott két férfit a harmadik kezéből pedig kirúgta a fegyvert.

A férfi felmordult és ököllel csapott felé, de a lány könnyedén kivédte és megragadva az öklöt, kicsavarta támadója kezét.

Az fájdalmasan felordított, majd miután az oldalába térdelt a lány, a földre hanyatlott.

- Ki a következő? – lihegte Anna, hátranézve.

A katonák egyszerre indultak el felé.

Anna elmosolyodott.

„Kezdődjék a játék, Édeseim!"