1956. október – Budapest, Magyarország

Szent Margit kórház

Az épület zárt ablakán beszűrődött gépfegyverek szüntelen zaja, bombák robbanása, nők és férfiak kiabálása összemosódott a rádióból szóló, feszültséget oldó zenével.

Fertőtlenítő, vér és a géz jellegzetes szaga keveredett a levegőben.

- Még érzéstelenítőt! – kiáltotta egy nő.

- Még sebesültek! – kiáltotta egy férfi, vállán hozva egyik bajtársát, mögötte többi társa, szintén vállukon két emberrel.

A sebesültek felett tevékenykedő nők egy emberként sóhajtottak fel.

Nem volt több hely. Szinte sehol. Se az utcán, se a pincékben, emeleteken...

- Tegye a földre! – sietett be az ajtón egy csapzott kontyú nő.

A helyzet ellenére is próbált mosolyogni és véres kezével eltűrt egy kósza tincset arcából.

- Anya! – lépett oda hozzá egy lány, katona ruhában és piszkosan. Vállát egy fegyver nyomta, zsebét pedig töltények húzták le. – Kevesen vagytok! Hol a többi nő?

- Az utcán – felelte nyugodtan a nő, lehajolva a földön fekvő, fájdalomtól nyögdécselő férfihoz és az állapotát kezdte felmérni. – Nyílt seb a bal karon. Ki kell szedni a golyót, máskülönben nem tudjuk összeölteni. Hozzon valaki egy csipeszt!

- Anya, kérlek, figyelj rám...

- Anna, drágám, kérlek – mondta az asszony, oda sem fordulva. – Menj vissza az utcára. Most ott van rád szükség.

- Ugyan ezt mondtad apának is! – csattant fel a lány. – És ő hol van most? Valahol Szegeden!

- ANNA! – fordult most már hátra a nő, idegesen.

A lány megdöbbenve nézett le anyjára, aki visszafordult a sebesülthöz, és miután megkapta a csipeszt, neki is látott a gyors műtétnek.

Anna az előbbi kis összetűzése anyjával, társai aggódó gondolatai, hogy vajon túl élik-e bajtársaik a sebesüléseket, a nők a kapkodás miatt a sebesültek felett, nem vették észre, hogy az utcán egyre többen kezdtek el kiáltozni és szaladni a kórház irányába, menedék után reménykedve.

Csalódottan igazította meg a lány vállán a fegyvert, majd intett még épp társainak, hogy induljanak vissza a többiekhez.

De nem tudtak kijutni a helyiségből, mivel abban a pillanatban betört egy ablak.

Ijedten guggoltak le, miközben hátra fordultak, fegyverüket a helyes tartásba helyezve.

A szobában jelen lévő nők kétségbeesetten sikoltottak fel és kapták fel a fontosabb dolgokat, hogy a pincébe meneküljenek a golyózápor elől, ami már egyre több ablakot tört apró darabokra.

- Anya, menekülj! – kiáltotta Anna a nőnek, aki abban a pillanatban állt fel. – Ne! Maradj a földön! Kússz ki! Siess!

De a nő nem hallotta meg a sikoltozás és fegyverek zajától lánya intő szavait. Még próbált elsietni az egyik fiókhoz, hogy ő is felkapja a fontos kellékeket.

- ANYA! Hagyd! – kiáltotta szüntelenül a lány, elsütve közben a fegyverét. – Nem hallod?

- Ezt a férfit el kell vinni!

- Majd elvisszük, de most menj! Siess!

Az asszony megfordult, hogy kiszaladjon az ajtón, de abban a pillanatban megállt és ijedt arccal nézett hasára.

- Menj már! – ordította lánya, odanézve és elállt a szava.

Anyja fehérruhája, közvetlen hasánál vörös színűre váltott.

Erőtlenül rogyott térdre a nő, majd dőlt előre, kiejtve kezéből a gézt és fiolát, ami apró szilánkokra tört esés után.

Anna füle zúgott. Nem tudta eldönteni, hogy a fegyverek, az ablakok széttörése, társai és a menekülő emberek kiáltozása, a rádióból szóló Putnoki dal, vagy a fiola földre érkezése miatt, de zúgott.

Sok embert látott már az elmúlt fél napban meghalni, de ez most más volt.

Gondolatok cikáztak fejében. A sokk miatt csak összemosódott képeket látott maga körül, ahogy a nővérek fejvesztve menekülnek ki a szobából, társai pedig egymás után sütik el fegyverüket.

Egy nő ragadta meg karját, hogy magával húzhassa, de Anna küzdött ellene.

- Anya... ANYA! – szaladt oda a lány kétségbeesetten, mikor sikerült kiszabadítania magát a nővér karjai közül, és a hátára fordította a testet.

Meghalt. Az anyját a szeme láttára ölték meg.

- Anna! Sietnünk kell az utcára! – kiáltotta oda neki társa.

- Megölték...

- És mennyi embert öltek meg eddig és fognak még! Ezeknek mindegy. Boldog boldogtalant legyilkolnak!

Anna könnyes szemekkel szorította magához anyja holttestét. Arcán összemosódott a könny és a vér.

Társa megragadta vállánál és talpra állította.

- Siess ki innen! Én addig lemegyek a pincébe és megnézem, hogy mindenki jól van-e! – mondta társa, majd meg sem várva a lány válaszát, elszaladt a lépcsőkhöz.

Anna még mindig sokkos állapotban volt. Összemosódtak az emlékek, amik anyjával voltak közösek.

Fájdalmat és kétségbeesettséget érzett.

Mindenki, aki fontos volt számára, az most halott. Apjáról semmi híre sem volt, de tudta... neki is ez lesz a sorsa.

A könnytől és vértől, haja arcához tapadt. Idegesítette... ahogy ez az egész helyzet is.

Napok óta nem aludt, nem evett, kivéve azt az előző estét, amikor is egy pince ablakába bújva elropogtatott egy száraz kenyércsücsköt.

Megemberelte magát és szorosan vállához szorítva a fegyver végét, kilépett az utcára.

Utca  

Az oroszok fáradhatatlanul lőttek feléjük.

Odasietett egyik társához és lőtt egy sorozatot az egyik közeledő orosz katonára.

- Szép volt, Anna! – dicsérte meg futólag a fiú.

A következő pillanatban az ellenség leállt.

A magyarok értetlenül kapták fel fejüket, ahogy a lassan visszavonuló oroszokat nézte.

- Mi folyik itt?

- Visszavonulnak! – kiáltotta valaki.

- Elmennek!

Anna megdöbbenve tette le fegyverét maga mellé.

- Hogy... micsoda? Visszavonulnak? – kérdezte értetlenül, de tudta, hogy ez csak egy csapda. – Állj!

- Anna! Örülj már egy kicsit! – kapta fel karjaiba a lányt a fiú. – Elmennek!

- Peti, nem! Ez csak valami trükk lesz!

A társaság felhőtlen boldogsággal szaladt a távolodó katonák után és vágtak hozzájuk sértő szavakat.

- Na, mi van picikém? – kurjantotta egy férfi a katona arcába. – Anyuci takarodót fújt?

- Feri! Állj le! – ragadta meg a vállát Anna. – Ez még nem a vége!

- Miket beszélsz! – kiáltotta Feri nevetve. – Ezek a mai egyetemisták... mindent túl gondolnak!

Alig pár óra elteltével már csak a magyarok voltak az utcákon.

Az egyik része boldogan kiáltozott és énekelgetett, egymás hátára ugorva. Míg a másik fele a halottakat húzta egy fa tövébe, vagy a sebesülteket vitte el az arra kijelölt helyekre.

Anna éppen egyik szomszédja holttestét húzta a ház kapujába, amikor meglátta a hatalmas tömeget.

Összehúzott szemekkel nézett végig rajta, majd kiszúrta társait, ahogy a levegőbe csapkodva éneklik a magyar himnuszt. Odasietett hozzájuk.

- Hova mentek? – kérdezte.

- Mit tudom én! – felelte a másik. – Csak megyünk, amerre a tömeg visz! Ünnepelünk!

- Nincs okunk az ünnepelésre! – kelt ki magából Anna.

Társa csak legyintett, majd nevetve kiáltott fel.

Anna megállt és nézte, hogyan vonul mellette a többszázezres tömeg.

Hitetlenkedve rázta fejét.

A távolból kiáltozás hangzott.

- Visszajöttek! Tankok!

Mindenki ijedten oszolt szét. Társai azonnal odasiettek hozzá és várták, hogy meglássák az ellenséget.

Nem kellett sokat várni. Azonnal kiszúrták a távolban a közeledő tankokat, amiknek tetején 10-10 orosz állt készenlétben.

- Hogy basznák meg magukat! – morogta Peti, elsütve fegyverét.

Az egyik orosz katonát eltalálta a golyó és leesett a tank elé. Még a nagy hangzavarban is hallották, hogyan törik apró darabokra a csontja, ahogy a nehéz jármű áthalad rajta.

Az oroszoknak nem kellett több, ők is elsütötték fegyverüket, több honfitársat is eltalálva.

Annáék arca kicsit megrezdült, de továbbra is feszültem álltak a közeledő tank előtt.

Már ők is szüntelenül lőttek a katonákra, akik sorban hulltak el.

Mellettük közvetlen egy család futott be az egyik kapuba.

A lány jelezte társainak, hogy odamegy hozzájuk és biztonságba helyezi őket.

Odaoldalazott a négyfős családhoz, majd intett nekik.

- Kövessenek!

Elsiettek a bejárathoz, beléptek a helyiségbe, ahol a pánik tapintható volt. Mindenki búvóhelyet keresett magának.

- Jöjjenek utánam! Gyorsan! – kiáltotta, maga elé terelve az embereket, akik tolakodva mentek a mutatott irányba.

Anna az utolsó ember után megindult utánuk, majd miután megbizonyosodott róla, hogy mindenki rendben van, visszasietett társaihoz.

- Nem tudtál volna gyorsabb lenni? – ripakodott rá Feri.

- Kussolsz, Öregember!

Már készült arcához emelni fegyverét, amikor elkerekedett szeme.

Éles fájdalmat érzett a mellkasán. Lenézett és ugyanúgy, ahogy pár órával ezelőtt édesanyjánál, a vére terjedni kezdett a sötét kabáton.

- Anna! – kiáltotta Peti.

A lány ismételten lesokkolt. Felnézett társaira, akik lövés közben rá-rá pillantottak.

A hallása eltompult és a látása sem volt már tiszta.

„Ez... a vég..." – gondolta, miközben kiesett kezéből a fegyvere.

Fájdalmai voltak és minden összemosódott.

Térdre rogyott, majd elsötétült körülötte a világ.

- ANNA! – hallotta meg még a kiáltást, majd végleg elvesztette érzékeit.