A kórházból kisétálva lassú léptekkel indultam vissza a kocsinkhoz, ahol Bucky már várt rám. Gyanúsan figyelte ahogy szomorúan beszállok az autóba. Elindítottam a gázt, majd elindultam a motel felé.

- Nem mondod el? - nézett rám, mire hirtelen lefékeztem.

A jobb karomatt azonnal Bucky mellkasa elé helyeztem. Nem tudom, miért talán mert régen Happy is kirakta a kezét ha engedett elöl ülni. Kicsit gyorsabban kapkodtam a levegőt a kelleténél. Lassan feleszméltem és újra elindultunk, miután meggyőződtem, hogy épségben van mellettem Bucky.

- Azthiszem egy macskát láttam elszaladni... - hebegtem. - De minden rendben.

A mellettem ülő férfi megrázta a fejét, de nem szólalt meg. Egy kínos csend vette kezdetét, ami nem csak kínos, de unalmas is volt. Megköszörültem a torkomat, majd kinyitottam a számat.

- Mit kezdjünk most Rumlowékkal? - dobtam fel egy elég fontos témát.

- Várunk mikor csapnak le újra. Keresni fognak, sőt meg is találtak, szóval nekik ez már nem kesz gond. - válaszolta egyszerűen. - Mondjuk örülnék ha elmondanád, mi történt közted és Rumlow között. Telebeszélhette a fejed, mert furcsán viselkedsz.

Nyeltem egy nagyot, majd erősebben fogtam meg a kormányt.

- Megjöttünk. - zártam le a beszélgetést.

Miután kiszálltunk Bucky erősen megfogta a csuklómat. Hirtelen megálltam. Valójában nem fájt annyira, csak megijesztett.

- Szóval? - nézett rám kérdőre vont tekintettel.

- Fázom. Menjünk be! - mondtam, jelezve, hogy hűvös estének nézünk elébe.

Erre Bucky fogott és szorosan magához ölelt. Reagálni se tudtam, de nem volna sok értelme mert sokkal erősebb nálam. És valóban nem fáztam a karjai között. Furcsa dolog ez az egész...

- Tudom, hogy sokminden fáj. Főleg a szakításod Peterrel. Mikor tegnap a kocsiban aludtál, vele álmodtál. Nem győzted ezt hangoztatni. Nem mellesleg Rumlow rárakott még két lapáttal. Elhiszem ha szarnak érzed az életedet. De nem az. - mondta, én pedig hittem neki.

- Nagyon hiányzik... mindenki... - sírtam el magam a karjaiban.

Ott álltunk. Ketten. Ő hallgatta ahogy kiöntöm neki a lelkem. Én pedig hoztam a szokásos formám. A szobámba érve egy csomag zsebkendőt szorongatva meséltem a fájdalmaimat Buckynak. Ő pedig türelmesen hallgatta. Olyan ritkán érzem azt, hogy valaki igen is meg akar hallgatni és nem csak leszar magasról. Olyan más volt egy kívülállónak elmondani, mi volt otthon. Jó érzés.

- Dühös vagyok rá. Meg szeretem. És hiányzik. Nagyon nagyon dühös vagyok mert nem támogatott. - töröltem meg az orrom.

- Megértelek.

- De most érted még én vagyok a köcsög... hát szerintem meg nem. A barátom volt. A barátok pedig kiállnak egymás mellett és nem szúrnak hátba. Utálom, hogy utálom. Utálom, szeretem. - fúrtam a fejem egy párnába.

- Ennyire csak nem rossz a helyzet... - próbálta szépíteni a dolgokat.

Felemeltem a fejem és szúrósan ránéztem.

- Méghogy nem rossz??! Bucky. Peter Parker magasról tett arra, hogy éppen őket próbálom megvédeni, inkább lecseszett, hogy önző vagyok... És ezért utálom. Magamat és őt is... - sajnáltattam magam továbbra is. - Pedig minden rendben volt. Végre nem állt közénk semmi. Boldogok lehettünk volna.

A hangom elcsuklott és újra a párnába fúrtam a fejem. Az egész éjjelt végigsírtam. Egyszerűen gyűlöltem a helyzetet, magamat, Petert, meg az egész világot. Sírtam, mert szerettem. Pókembert. Aki mély sebeket hagyott a szívemben, de előbb rendesen beletaposott a lelkembe. Az univerzum vagy a sors vagy talán a karma az ami kettőnk közé ékelődött. Ezen persze nem agyaltam túl sokat, mert mikor Bucky közelebb húzódott hozzám a szívem elkezdett hevesebben verni a kelleténél. Nem tudom miért. De komolyan, nem hazudok. Egyszerre volt kellemes és rémisztő a pillanat, mert megfogadtam magamnak Steve után: Nem szeretek bele idős, helyes, kigyúrt pasikba.
Valami mégis megmozdult bennem. Vagyis inkább csak imponált ahogy próbált Bucky közeledni felém.

- Ne sírj! - tűrt a fülem mögé egy hajtincset. - A mai nap eléggé felzaklatott, inkább aludj egyet. Ne gondolj semmire!

Az orrunk majdnem összeért, de elhajoltam tőle. Nem hittem el amit csináltam. Nem hiszem el, hogy tetszem neki. Ezt csak... ezt csak beképzelem magamnak. Ilyen nem létezik.
Vettem egy nagy levegőt, majd az ajtóban megálló Buckyra emeltem a tekintetem. Ő csak barátságosan mosolygott.

- Köszönöm.  - suttogtam halkan, de ő valószínűleg nem hallotta, mert nem válaszolt.

Becsukta maga után az ajtót én pedig hátra dőltem az ágyamon.

- Én tuti hülye vagyok. - mondtam csukott szemekkel, majd felnevettem. - Én egy akkora idióta vagyok...

Egyenesen beteges volt ahogy viselkedtem. Úgy röhögtem mint egy őrült, miközben sírtam. Még alkohol sem kellett hozzá, hogy úgy viselkedjek mint egy idióta. Egyszerre volt nevetséges és elkeserítő a helyzetem. Nevettem magamon és azon mekkora egy bolond vagyok, hogy lassan kezdem megkedvelni Buckyt, és sírtam, mert tudom, hogy ez nem helyes, mert még mindig szeretem Petert. Ez pedig felemészt.