Epilógus

November utolsó napjai voltak. Amióta hazaértem, azóta már minden visszatért a régi kerékvágásba: Elkezdtük építeni az új házunkat, ahol már biztonságban leszünk, de addig is a nyaralónk az ámeneti szállásunk. Mariaval hamar összebarátkoztam és már egy hónapja velünk lakik. Apa nagyon boldog vele és ez a legfontosabb. Nehezen de minden rendbejött a családban is.
Anya már a a 4dik hónapban jár és kiderült, hogy öcsém lesz. Persze sikerült kibékülnünk, mikor elmentem hozzájuk a nyáron. Boldogan szaladtam oda hozzá amikor láttam, hogy épp megy hazafele. Nagyon örült nekem.

- Kislányom!! - ölelt meg.

- Tényleg lesz egy kistesóm? - kérdeztem, mire ő boldogan bólogatott. - Ez csodálatos!

- Az is, hogy még élsz...! - öleltük meg egymást.

Ezután kifejezett jól haladt a kapcsolatunk. Elmentünk babaholmikat vásárolni és nagyon sok időt töltöttünk együtt. Néhány napja hívott fel azzal, hogy tudják a baba nemét és azt is elmondta mi lesz a neve, ugyanis ez még bizonytalan volt. John Hammer, aranyos név.
Natról és Steveről nem tudok sokat nyilatkozni, keveset találkoztunk, de persze ez nem azt jelenti, hogy megromlott volna a kapcsolatunk. Néha elmentük lőni, de igazából mindenki elvolt a saját életével.
Na és legutolsó sorban Peter. Akiről pomt annyit tudok mint talán mindenki más. Semmit. Ritkán eljött hozzánk, de akkor apa mindig úgy intézte, hogy Mariaval elmenjünk valahova. Okos. Egyszer volt hogy egy hosszabb szemkontaktust tartottunk, mikor ő előbb jött a vártnál és meglátott engem kiszaladni a szobából. Csak meg akartam köszönni apának, hogy elmehettünk vezetni (amilyen vadul száguldozom, csoda hogy megengedte). Aztán ő pont ott volt, fehér pólóban és piros pulcsiban, összeborzolt hajjal és én...
Az arcomról eltűnt a boldogság minden morzsája, majd hebegve eltűntem a másik szobában. Tudtam, hogy figyel. Ez pedig hol zavart, hol imádtam. De valójában nem beszéltünk soha, apáék is kerülték a témát, mikor elmondtam nekik a teljes storyt, hogy már van barátnője. Segítettek túltenni az egész Peter ügyön, amiért hálás vagyok nekik, mert lejet beleőrültem volna hogy nem lehetünk együtt.

Ma volt a Hálaadás napja. Apa mindenkit meghívott, még Thort is összeszedtük valahogyan, én pedig megkértem, hogy találja meg az ajtónkat. Reggel apa nyitott be hozzám a fürdőbe, mert furcsállta, hogy már egy órája nem jövök ki.

- Lia. Nem bálba készülsz! - nyitott be majs falfehér lett az arca.

Zavartan néztem rá.

- Nem tetszik? - utaltam a vállig levágott hajamra.

A fürdőszoba padlóján ott hevertek a fekete hajam hosszú tincsei. Apa pedig nem tudta mit szóljon.

- Miért nem mentél fodrászhoz? - kérdezte végül.

- Én... nem tudom... csak jött az ötlet és... nagyon hülyén áll? - hebegtem.

- Nem. De idehívom Mariat majd ő megcsinálja... - kezdte de a nő már ott is termett.

- Lia! De jó a hajad! - nézett rám mosolyogva. - De gyere segítek hátul.

- Akkor én hagyom a hölgyeket fodrászkodni. - sétált ki a szobából apa.

Közben Maria a kezébe vette a hajamat.

- Nagyon rondán nézek ki? - kérdeztem halkan.

- Nagyon dögös ez a hossz. De sejtem miért akartad ezt pont ma megcsinálni.

- Nagyon feltűnő? Figyelemhiányosnak nézek ki? - kezdtem megijedni.

- Dehogy. Mindenki imádni fogja. - tette le az ollót. - Gyönyörű vagy.

Belenéztünk a tükörbe és elnevettük magunkat.

- Süssük meg azt a pulykát! - mondtam.

Nekiálltunk az ételek elkészítéséhez. Én közben előre elkészítettem a sütőtökös süteményemet anyáéknak.

- Mikor mész anyádhoz? - kérdezte apa.

- 2 körül, aztán majd 4re hazaesem...- húztam el a számat.

- Épp hogy ideesel... na mindegy. - ölelt meg. - Kell segítség?

- Jöhetnél gyúrni a tésztát. - szólt Maria.

- Megyek is. - tűrte fel a hosszúujjú felsőjét apa. - Mit kell csinálnom?

- Gyúrd a tésztát! - mondtuk Mariaval egyszerre.

- Szóval...- rakott egy adag lisztet maga elé.

- Nem jól csinálod! - szólt nevetve Maria.

- Én nagyon jól csinálom! Mesterszakácsnak kellett volna mennem. - nevetett apa is.

- Ez túl sok liszt... - tette volna vissza a zacskóba, de hamar egy lisztpárbajba keveredtek.

Hallgattam ahogy nevetve lisztezik össze a konyhát és egy pillantra az én arcomról lehervadt a mosoly. Szomorúan emlékeztem vissza arra amikor én és Peter csináltuk ezt a pizzánál. Miközben a krémet kevertem egy könnycsepp hullott a tálba.

- Bánat ne legyen a sütiben, mert megakad Hammer torkán. - nevetett apa.

- Igaz... - tértem vissza a valóságba. - Ez egy boldog nap...

Erre apa aranyosan megölelt.

- Lisztes a kezed! - próbáltam kiszabadulni az öleléséből.

- És mostmár az arcod is - kente össze a képem.

- Hé!! - támadtam vissza a krémemmel.

Apa arcába küldtem egy kanálnyi vajkrémet amitől azonnal leállt.

- Szerintem a szemembe is ment... - mondta miközben leette az arcáról az ételt.

- Még így is jól nézel ki. Most nézz rám! Mint aki most hasalt el a homokozóban... - adtam a kezébe egy konyharuhát.

- Folytassuk inkább mert sose leszünk készen! - utasított a konyhafőnök minket.

Nevetve fejeztük be a sütögetést. Én gyorsan felvettem valami szép ebédelős ruhát, majd összeraktam a süteményes dobozt.

- Nem sok ez egy kicsit? - lépett be Maria hozzám. - Nem a királynőhöz mész vacsorázni.

- Tudom. Csak... Hammer és én nem vagyunk túl jóban. Aztán még egy ebéd is náluk... nem akarom kiverni a biztosítékot. Megint.

- Csak nem lesz baj. Ha pedig mégis akkor azonnal gyere haza! - adott tanácsot.

- Köszönöm Maria! - öleltem meg. - Most elindulok. Apának azt az öltönyt add amit kivasaltattunk és...

- Nem lesz gond. - mosolygott.

- Hát. Remélem is. - léptem ki az ajtón.

Kellemes hűvös idő volt. Bedobtam a kocsiba a dobozt és elindultam gyorsan a város másik végébe. Útközben pedig nyugodt voltam, pedig inkább idegesnek kellett volna lennem. Mikor megérkeztem, láttam, hogy már sokan mások is megérkeztek, én pedig idegennek éreztem magam a körükben. Aztán megpillantottam a szoba túlvégében anyát és odaléptem hozzá.

- Nagyon örülök, hogy eljöttél! - ölelt meg. - Tetszik ez a hossz. Nagyon dögös vagy. Tiszta Mila Kunis.

- Bevallom őszintén... kényelmetlenül érzem magam... az eljegyzési bulitok után... - mondtam zavartan.

- Melyik gyerek nem reagálta volna túl a szülei válását? Főleg, hogy már van új partnerünk. Nem a te hibád volt.

- A férjed nem így gondolja... - utaltam arra, hogy úgy néz minket 2 méterről, mintha engem meg akarna ölni. HELP.

- Beszéltem vele. Egy kicsit tényleg kínos volt, de nem vagyunk haragtartóak. És hálaadás van! - mondta.

- Én tényleg nem akarok lábatlankodni... - mondtam halkan, de Hammer odaért hozzánk.

- Amelia Stark. - nézett rám pohárral a kezében. - Jöttél tönkretenni még egy fontos estét?

- Justin! - bökte oldalba anyám. - A lányom nagyon bánja a dolgot és ha egy kicsit megértőbbek lennétek egymással akkor már rég kijöhettetek volna.

Hammer kinyújtotta felém a kezét én pedig hamis mosollyal megráztam. Ez jelentette azt, hogy mi soha az életbe nem jövünk majd ki. Mert én Stark vagyok, ő pedig Hammer.

- Gratulálok! - tapsolt anya. - Oh nézt ott az unkaöcséd Ryan!

- Igen látom! - helyeselt Hammer.

- Be kell hogy mutassalak neki! - fogta meg anyám a karomat.

- Mi? Nem én..? - tiltakoztam.

- Az Oxfordon végzett, és dolgozott a New York Timesnál! Hidd el szeretni fogod!

- Ugye nem akarsz összehozni vele?? - kérdeztem idegesen.

- Most azt mondanám igen. De majd te mindent elintézel. - lökött be a tömegbe. - Ezt még elviszem.

Kivette a kezemből a süteményt és én pont Ryan előtt fékeztem le. Sötét barna haja volt ami rendezetten hátra volt fésülve. Öltönye fekete volt, egy piros díszzsebkendővel. Kifejezetten jókepű volt, és épp ezért el is volt szállva magától.

- Ryan vagyok. - kapott el a srác.

- Amelia... - álltam végre a lábamra.

- Te lennél a Stark lány ugye?

Stark lány? Minek néz? Mert az tuti, hogy le.

- Hát. Igen. - vontam meg a vállam.

- Meghívhatlak egy italra? - kérdezte.

- Ja. - válaszoltam tömören.

Nem volt szimpatikus egy cseppet sem a fazon. Egész végig a saját eredményeiről mesélt és arról mennyire de mennyire egy zseni. Nagyjából 20 perc után meguntam és megkerestem anyát. Épp Hammer szüleivel beszélgetett.

- Csak egy perc. - intett nekik, majd felém fordult. - Na? Jól alakulnak a dolgok.

- Nem tudom, hogy ez most a hormonjaid miatt vannak vagy sem, de ez a srác annyira... sok hozzám. És egy percet nem bírok ki vele. Kérlek ne hozz össze több sráccal se Hammer rokonságából se mással. - kértem.

- Azthittem már túl vagy Peteren. - nézett rám meglepetten.

Egy pillanatra lefagytam, de a következőben már válaszoltam is neki.

- Igen túl vagyok rajta. De ez nem azt jelenti, hogy be akarok pasizni. - mondtam szinte már sértődötten.

- Csak próbálj meg kijönni vele! Nem halsz bele néhány italba meg egy kis beszélgetésbe! - bökött a srác felé aki megindult felénk.

- De. Már belehaltam. - sóhajtottam, majd Ryan megérkezett.

- Sziasztok! - mondta nyájasan. - Pepper, neked milyen jól áll a kék szín! Ha nem baj elrabolnám a lányodat.

Én a tekintetemmel üzentem anyámnak, hogy nem akarok, de ő csakazért is hagyta, hogy elraboljanak. Ryan megfogta a kezem és bevitt a konyhába. Nem voltak sokan csak azok tevékenykedtek ott akik az ebédet csinálták. Ryan kinyitotta a hűtőt, majd kivett egy üveg pezsgőt.

- Mit csinálsz? - kérdeztem érdeklődve.

- Te se vagy elég részeg ehhez a bulihoz. - váltott egy normálisabb stílusra.

- Ezt most hogy érted?

Elővett két poharat és megtöltötte azokat.

- A hálaadás napi vacsorák mindig arról szólnak, hogy ki mennyire gazdag a családban. - ivott bele a poharába. - Gyűlölöm az ünnepeket és láttam, hogy te sem élvezed.

- Akkor jól érezted. - vettem át tőle az én poharamat. - Semmi kedvem itt lenni.

Felpattantam a konyhapultra, ő pedig követett. Néztük ahogy a szakácsok készítik a pulykát, a krumplit meg ilyesmiket. Néhány sóhajon kívül nem is adtunk ki hangokat. Mikor elfogyott a piám, oda se nézve nyújtottam neki a poharamat.

- Töltesz még? - kérdeztem.

- Persze. - fogta meg a pezsgős üveget. - Amúgy hogy hogy nem lépsz le?

- Csak az anyám miatt. Megígértem neki, hogy itt leszek. - némi szünet után folytattam. - És te? Ha ennyire nem szereted az ünnepeket miért nem mész inkább haza?

- Mennék én, de a gépem csak órák múlva megy. Amúgy meg az apám mindenkinek el akar dicsekedni az oxfordi diplomámmal. Szóval egész nap mosolygok és... ennyi.

- Hát. Ez elég szánalmas. - mondtam végül.

- Az. - itta ki az utolsó cseppet a poharából. - Hammernek mi a baja veled? Úgy néz rád mint akit mentem meg akarna ölni.

- Csak fél attól, hogy lejáratom őket, meg balhézok egy sort. - mondtam.

- Miért balhéznál? - nevetett.

- Mert egyszer már megycsináltam. - nézten rá komoly képpel.

- Na nee! Tényleg? - lelkesedett.

- Azóta pikkel rám.

- Pedig szerintem kedves lány vagy. - kezdte mire összehúztam a szemöldököm.

- Nem is ismersz. - nevettem fel idegesen. - Honnan veszed, hogy kedves vagyok és jólelkű?

- Megérzés. - mosolyodott el. Gyanús nekem, nagyon gyanús.

Ekkor éreztem ahogy a combomra teszi a kezét. Azthiszem itt az ideje lelépni.

- Én nem hagyatkoznék a megérzéseidre. - mondtam, miközben a szemébe néztem.

- Talán nem vagy kedves? Ugyan, biztos van egy csomó jó tulajdonságod... - simogatott.

- Ryan. - néztem rá.

- Igen? - mosolygott.

- Sok volt neked a pia. Na én léptem. - ugrottam le a pultról.

Ryan hiába jött utánam, én azonnal elmentem onnan. A konyhából kifele menet megkerestem anyát, mert le akartam lépni.

- Lia! Ryan hol van?

- Én. Én most elmegyek jó? - nevettem idegesen. - Ryan pedig a konyhában. Boldog hálaadást!

Válasz nélkül léptem olajra. Kiszöktem az ajtón és elkezdtem futni a kocsim irányába, mielőtt rájönnek, hogy megint én csesztem el a bulit. Hazaszáguldottam, nagyjából egy fél órával előbb a tervezettnél. Megigazítottam a ruhámat és elindultam befelé. Mikor benyitottam már hallottam a nevetésüket az asztalnál. Lassan odaléptem az ajtófélfához, hogy pont rálássak a társaságra. Ott ült apa és Maria aki épp bort töltött a poharakba. Nat mosolyogva mondott valamit Samnek, miközben Steve Peter magasságával szórakozott. May néni is ott ült a fiú mellett, úgytűnik már beavatták a szuperhősös dolgokba. Banner a poharát vizslatta, mintha nem lett volna jól elmosva. Happy pedig épp a konyhából lépett ki mikor meglátott.

- Megjött a hiányzó emberünk! - tárta szét a karját.

Elmosolyodtam és hirtelen mindenki rámnézett. Bár egyedül egy ember tekintete érdekelt, de görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől. Csak egy pillanatig néztünk egymás szemébe, mert Happy már oda is ért hozzám.

- Boldog hálaadást! - ölelt meg.

- Hiányoztál! - mondtam.

- Sok őrültséget csináltál te lány! - nevetett.

- Igen... - engedtem el.

Hirtelen apa szólalt meg az asztalfőnél.

- Anyádnál milyen volt? - kérdezte érdeklődve. - Hamar visszaértél.

- Csak rám mászott Hammer unokaöccse. - vontam vállat, mire ő felnevetett.

Leültem Maria és Nat mellé az asztalhoz, majd bekapcsolódotam a beszélgetésekbe. Mariaval viszont nem sokkal később már hoztuk is az ételeket. Kivittem a pulykát az asztalra, ő pedig mögöttem a krumplipürét, de mielőtt elhagyhattam volna a konyhát, megállított.

- Lia! - szólt Maria.

Gyorsan megfordultam és tudtam mit akar mondani.

- Már... megbeszéltük. Minden oké. - mosolyogtam.

- Ha kéne egy kifogás, hogy lelépj, akkor csak szólj! - indultunk el.

- Ezt kicsit túlgondoltátok apával, nem? - kérdeztem nevetve.

- Őt kérdezd. - indult el az asztal másik felére, engem ott hagyva.

Minden kaját kihoztunk, majd lassan mindenki elcsendesedett. Apa felállt, hogy toastot mondjon. Ekkor elkaptam egy pillanatra Peter tekintetét. Még mindig nem tudom mit látok benne, még mindig nem jövök rá mire gondol. A saját gondolatmenetemet apa beszéde szakította félbe. Kezében a pohárral, mosolyogva vágott bele.

- Nagyon köszönöm, hogy mind eljöttetek. Vagyis már csak Thor hiányzik. Talán még beeshet a végére és reméljük, nem a tetőről. - itt mindenki felnevetett egy kicsit. - A lényeg, hogy...

Egy hangos csattanás szakította meg a beszédét. Valaki bejött az ajtón, nem láttuk ki az. Hirtelen mindenki összenézett.

- Talán Thor akar ilyen látványos belépőt...? - reménykedtem.

- Nem hiszem. - nézett az ajtó felé Steve.

Vártam hátha valaki megmozdul valaki, de senki sem mozdult a helyéről.

- Jarvis? - kérdezte apa, de hirtelen megjelent egy ismerős alak a szobában.

Kezében egy borosüveggel, csapzott hajjal és őrült szemekkel nézett fel Gwen. Senki nem tudott megszólalni csak figyeltük ahogy lassan felemeli a fejét. Először Peteren állt meg az ilyesztő tekintete.

- Mit keresel itt? - kérdezte ingerülten Steve.

- Látom elvagy. Vele töltöd a hálaadást is? Miért adsz neki hálát? Hmm? - bökött rám, mire majdnem elsüllyedtem szégyenemben és fájdalmamban.

- Gwen. Menj el! - szólalt meg Nat.

- Kussolj te idióta! - vágta oda neki.

- Megtépjelek megint? - állt fel, de megpróbáltam visszaültetni a helyére.

- Nat. - néztem rá. - Ne csináljunk jelenetet...

- Mi van Lia? - mutatott rám. - Mióta akarsz te jót bárkinek is?

Elhallgattam és amennyire lehetett elrejtőztem a pulyka mögött. Nat ekkor már épp szaladt volna, hogy szétverje, de most Steve állította meg. De mégmielőtt bárki bármit is hozzászólhatott volna a helyzethez, hirtelen Peterrel találta szemben magát Gwen.

- Mit akarsz? - kérdezte határozottan.

- Ugye tudod, hogy mindenről ő tehet??? - ordibált. - Lia fogta és tönkretett mindenkit.  A Vaspali a házasságát, a Hydrás katona életét, az anyja lelki állapotát, Bannert majdnem kicsinálta a csaj apja és te... téged tett tönkre a legjobban. Minden nappal jobban és jobban szeretted őt, ő pedig minden egyes nappal jobban tett tönkre és...

Ekkor hirtelen Thor esett be a házba. Mármint pont Gwenre. Találó.
Peter tett egy lépést hátra, majd az asztalnál lefagyó társaság tagjai elkezdtek nevetni. Thor csak furán nézett ránk.

- Mi van? Amúgy bocs hogy késtem csak volt ez a tudjátok és... Ne röhögjél már kölyök! Steve láttam ám! Segíts fel! - nyújtotta a kezét a fiú felé. - Ki ez?

Ekkor megint mindenki Gwenre figyelt. Még dühösebb volt mint eddig, majdnem nekiesett Peternek, de Thor hamar észrevette, hogy nem egy meghívott vendégen landolt. Kitartotta maga elé a kezét, hogy a lány ne tudjon támadni. Így Gwen a fejét támasztotta Thor bal tenyeréhez.

- Te meg amúgy ki vagy? Nem lényeg. - vonta meg lazán a vállát.

Egy pillanattal később már ki is rakta a házból mint a macskát. Csak annyit láttunk, hogy felkapja és kiviszi. Nem tudtuk, hogy mit csinált, de halk volt és gyors, ami nekünk épp kapóra jött. Mikor visszatért, mosolyogva tárta szét a kezét.

- Bocs tényleg a késésért, ugye hagytatok a sörből?

Ekkor én felálltam és elhagytam az asztalt.

- Ne haragudjatok, de szükségem van egy kis friss levegőre... - hadartam sírógörccsel.

Hallottam, hogy néhányan utánam szólnak de én csak menekültem ki a levegőre. Amint kiértem a kertbe, leültem a hideg fűre és elsírtam magam. Talán nem kell részleteznem miért. Gwen mindent elmondott és mindenben igaza volt. Habár mindenkinek azt mondtam ezeket a dolgokon már túltettem magam, van amiket nem tudtam még feldolgozni.

/a vacsora asztalnál/

Miután Lia elhagyta az asztalt, Thor gyanúsan nézett körbe.

- Rosszkor jöttem? Tony bocs a tetőért meg minden, de ugye nem fél tőlem a lányod? Mert azért is bocs. - mentegetőzött hülyén.

- Egy kicsit le vagy maradva Thor. - tájékoztatta a Kapitány.

- Utána megyek. - mondták egyszerre hárman is. Tony, Maria és Nat.

- Peter menj utána! - utasította May. - Elegem van, hogy nem tudod, hogy Liának mikor van szüksége rád.

- Peter indulj! - mondta Happy is.

- De... nem én... - próbált kibújni alóla.

- Menjen a kölyök? - nézett Tony a nőkre.

- Inkább ő mint te! - vágta oda Nat.

- Igen. - helyeselt Maria is.

- Megyek én. - állt fel Steve.

- Maradsz haver. - tartotta vissza Sam.

- Hagyjam a gyerekre? És ha ront a helyzeten?

- Tudsz jobbat? - kérdezte Nat.

- Ha én megyek. A legjobb barátja vagyok csak tudom mi kell neki. - mondta határozottan Steve.

- A kölyök megy lezártam a témát. - emelte meg a hangját Tony. - Peter indulj! És el ne cseszd! Vagy nem jöhetsz küldetésekre. Meg semmire. És... elveszem a szerelésedet!

- Szólhatok én is valamit? - kérdezte ingerülten a srác.

- Nem. Menj! - mondta Nat határozottan.

Végül a fiú felállt és kisétált az étkezőből. A kert felé vette az irányt, majd megtalálta a zokogó lányt a fűben. Tony eközben idegesen ült vissza a székére.

- Ha most elcseszi... - gondolkodott hangosan. - Azért ilyen lehetőségeket sem dob mindig az élet.

- Tony. Minden rendben lesz. - mosolygott Maria. - Elértük, hogy beszéljenek nem? Most csak várni tudunk.

/a kertben/

Hallottam ahogy valaki közeledik, ezért abbahagytam a sírást . Oda se nézve szóltam neki.

- Szánakozni jöttél? - kérdeztem halkan.

- Így ismersz? - kérdezett vissza Peter.

- Menj vissza! - fordítottam oda a fejem.

Egy pillanatig habozott, majd elindult visszafele, én pedig azonnal megbántam, amit mondtam neki. Viszont néhány perccel később visszajött és megállt előttem egy pokróccal.

- Meg fogsz fázni. - mondta halkan.

- Milyen kedves. - forgattam a szemem.

Betakart, majd leült velem szemben.

- Mondtam, hogy menj vissza...! - néztem a szemébe.

Nem válaszolt. Néhány percig csendben ültünk egymással szemben, miközben nem vette le rólam a tekintetét. Én egyszer-egyszer letöröltem egy könnycseppet ami az arcomról folyt le. Nem tudom ő mire várt, de talán arra, hogy én megszólaljak. Csak ezzel az volt a probléma, hogy én meg azt vártam, hogy ő szólaljon meg. Nem egy szerencsés helyzet. Mikor láttam, hogy ebből nem lesz semmi felálltam és lassan visszasétáltam a házba. Peter nem követett, de szerintem még mindig engem nézett. Kár, hogy nem jött utánam. Észrevétlenül bementem a fürdőbe, hogy egy kicsit ráncba szedjem magam. Szomorúan sóhajtottam egyet, mert Peter nem jött utánam. Nem hallottam, hogy kint mit beszéltek, de mikor visszaértem már mindenki az asztalnál ült és mindenki rámnézett. Gyorsan visszaültem a helyemre, majd folytattuk a vacsorát.

- Akkor folytatnám. - állt fel apa újra. - Szeretnék hálát adni. Hálát adni, hogy most mind itt lehetünk és majdnem mind épségben. - itt rám pillantott, de nem zavart. - Hogy el tudtuk intézni a problémáinkat. - itt a Kapitányra nézett. - Hogy minden vita és minden veszekedés ellenére, itt vagyunk és egy családot alkotunk.

Mindenki elkezdett tapsolni, majd leült. Lassan felemeltem a poharamat és én is mondtam egy rövidebb beszédet.

- Hálát adok azért, hogy mind mellettem álltatok a nehéz időkben. Nem kívánhatok ennél többet. - mosolyodtam el és most végre boldogan sírtam.

Maria megölelt, miközben apáék tapsoltak.

- Akkor együnk! - tapsolt egy nagyot.

Mind nekiálltunk enni, miközben velem Nat beszélgetett a kertben történtekről.

- Mit mondott? - utalt a srácra, aki továbbra sem vette le rólam a szemét.

- Semmit.

- És te mondtál valamit?

- Nem. - sóhajtottam. - Szerintem most már cseszhetjük az egészet...

- Ennyit a jó időzítésről. - fordult vissza.

Unottan túrtam a tányéromat, miközben a gondolataim teljesen máshol jártak. Azt se vettem észre mikor hozzámszóltak.

- Lia? - rázta meg a vállam Maria.

- Igen? - néztem rá.

- Jól vagy?

- Jól vagyok. - mondtam határozottan és talán kicsit sértetten. - Nagyon jól vagyok és képzeld ennél jobban nem is lehetnék!!

Talán egy picit felemeltem a hangom, mert megint mindenki engem nézett.

- Hozok még sót. Elfelejtettem rakni. - száguldottam ki dühösen a konyhába.

Mindenki szótlanul nézte a kirohanásom, de most apa jött utánam. A konyhában megállt és szigorúan rámnézett.

- Kértem, hogy ne csinálj jelenetet! - mondta. - Megbeszéltük. Megbeszéltük többször is, hogy téged nem zavar ha Peter is eljön. Megbeszéltük, hogy nem fogsz kiborulni, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Minek kellett most ezt?

- Mert... mert... - dühöngtem. - Mert még mindig szeretem.

Apa egy percig állt és elgondolkodott a hallottakon.

- Értem. - tette karba a kezét sóhajtva.

- Nem érted. - fogtam meg a sót. - Mert én se értem.

- Ha kimész. - állított meg.  - Ne. Csinálj. Jelenetet! Nem lenne fair a többiekkel szemben. Ez egy boldog ünnep.

- Tudom. És megpróbálok. - mentem ki a konyhából.

Újra visszaültünk a helyünkre én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy még véletlenül se nézzek Peterre. Csendben elfogyasztottam a vacsorát és hallgattam Sam és Thor sztorijait. Néha felnevettek a többiek, de én igyekeztem kizárni magam, nehogy elcsesszem az estéjüket.
Mikor mind végeztünk az evéssel, átmentünk a nappaliba és egy kis bor társaságában beszélgettünk tovább. Én továbbra is csendben üldögéltem az egyik sarokban, senki se foglalkozott velem. Legalább kevesebb negatív energiát adok át. Észrevétlenül mentem ki a konyhába még italokért. Nem számítottam arra, hogy Peter is ott lesz. Lefagyva álltam az ajtóban és hirtelen azon agyaltam, hogy elfussak vagy belépjek. Ekkor észrevett engem. Én az ajtófélfát fogva akartam elmenni onnan, de Peter beszédre nyitotta a száját. Mégsem mondott semmit.

- Mondd csak. Elmegyek ha akarod. - léptem hátra remegve.

- Nem kell kerülgetned. Azt csinálsz amit akarsz, mindig is ezt csináltad. - vonta meg a vállát.

- Mindig tudod, hogy lehet a legjobban belerúgni az emberbe. - sóhajtottam, miközben kinyitottam a hűtőt.

- Ezt pont te mondod? - kérdezte.

- Figyelj! Én annyiszor bocsánatot akartam kérni, de te folyton leráztál. Nem vetted fel a telefont, majd apa mondta, hogy tényleg, de tényleg nem vagy rám kíváncsi. Mégis mit tehettem volna? És amúgy is jól elvoltál Gwennel. - vontam meg a vállam.

- Egyszerűbb lett volna ha nem mész el!

- Most kezdjük előről?? - néztem rá idegesen.

- Én csak azt mondom... - kezdte de félbeszakítottam.

- Én is csak mondok valamit Peter Parker! Lehet, hogy hibáztam, lehet, hogy mindenkit bántottam, de én legalább beismertem és megbántam a hibáimat. De neked nem tudom mi a fene bajod van, szerintem Gwen mosta ki az agyadat vagy már eleinte ilyen voltál, de próbálj egy kicsit megértőbb lenni és kevésbé haragtartó. Mert elegem van, hogy folyton belémrúgsz!! - ordibáltam vele.

- Gratulálok. Most jobb? - kérdezte.

- Szemét vagy!! - löktem hátrébb a vállainál megütve, de ő megfogta a felkaromat és magához húzott. - Utállak!

- Én is. De nagyon. - csókolt meg.

Nagyon váratlanul ért, mert először tényleg azt hittem szórakozik velem, de nagyon is őszinte volt a csókja. Mikor elegedett a szemembe nézett.

- Még most is utálsz? - húzta ravasz mosolyra a száját.

- Hülye vagy! - csókoltam vissza.

- Ugye nem zavarja a pasidat, hogy elraboltam a szíved? - vigyorgott.

- Sose fogsz leszállni Buckyról? - néztem rá.

- Komolyan kérdeztem.

- Azóta nem is beszéltem vele. Azt se tudom hol van. De ő akarta, hogy megtépjem Gwent. - védtem magam.

- Szóval ezért verekedtél a barátnőmmel? - mosolygott pimaszul.

- Tényleg. A barátnőd, hogy viseli, majd hogy most már lenyúltalak? - nevettem.

- Hm.. hát ezek után nem nagyon fog érdekelni. - csókolt meg újra.

Hirtelen meghallottam, hogy valaki tapsol mögöttünk. Peter arca egy kicsit lefagyott én pedig nem mertem megfordulni.

- Ez telt 4 hónapba? Gyerekek! - sétált hozzánk apa.

- Mr. Stark. - engedett el Peter engem.

- Peter Parker és Amelia Stark. Végre. Ezt már tényleg meg kell ünnepelni! - bontotta ki a pulton lévő pezsgőt.

- Apa! - nevettem.

Kivett 3 poharat és a konyhapulton ülve koccintottunk.

- Arra, hogy most már minden rendben lesz! - mondtam Peter szemébe nézve.

- Egészsegetekre! - mondta apa és lehúztuk a pezsgőt.

Az estét Peter nálunk töltötte, az éjjel pedig egymás mellett aludtunk el. Itt kezdődött el közösen az új, talán kevésbe problémás életünk. Valamikor hajnali 1 környékén Peter megbökte a vállam.

- Alszol? - kérdezte.

- Nem. - mondtam halkan, mire felé fordultam.

- Amúgy nagyon tetszik a hajad. - simogatta meg az arcom.

- Nem félsz? - kérdeztem.

- Mitől?

- A holnaptól. - sóhajtottam.

- Nem lesz semmi baj. Vége. Mindent újrakezdhetsz és most már velem. - csókolt meg. - Ne félj!

- Csak fogd a kezem, jó? - kértem.

- Mindig fogni fogom a kezed! - jelentette ki mosolyogva.

Vége

❤❤❤