Néhány perccel később apa lépett oda hozzám a másik szobából. Látta ahogy az ajtónak dőlve törölgetem a könnyeimet. Leült mellém és rám nézett.

- Szakítottatok ugye? - kérdezte.

Bólogattam.

- Van valami piád? - túrtam bele elkeseredve a hajamba.

- Neked egy doboz csokifagyira van szükséged és nem alkoholra. - ölelt meg. - Nyugodj meg nem lesz baj.

- A mai napot tekinte szerintem nyakig benne vagyunk a szarban, úgyhogy ezen nincs mit szépíteni. - dőltem a vállára.

- Igazad van. Inkább befogom a számat. - mondta mire muszáj volt felnevetnem.

- Jó, hogy itt vagy nekem. - mosolyodtam el.

- Mi legalább sose hagyjuk el egymást.

- Igen... - gondolkodtam el, hogy készülök itt hagyni őt ki tudja mennyi időre.

Másnap reggel forgolódtam az ágyamban. Nem igazán bíztam saját magamban és a tervemben miszerint megszököm Buckyval. Apa csinált reggelit én viszont nem tudtam enni a gondolattól, hogy magára fogom hagyni. Egyszerűen képtelen vagyok elmenni így...

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - borultam a nyakába.

- Igen, én is szeretlek. Nagyon. - ölelt meg.

- Nem akarom, hogy bajod essen.

- Tudom. De már nem lesz semmi baj, biztonságban vagyunk. Figyelj! - vett elõ valamit a zsebébõl. - Ezt jobb ha magadnál tartod vész esetére.

Odaadta az adóvevõmet, majd így szólt.

- Ne hagyd el! Ezzel bárkit el tudsz érni a csapatból.

Nem tudtam levegõt venni a döbbenettõl, csak néztem és némán átvettem.

-Én... köszönöm... - mosolyodtam el halványan.

Minél előbb el kell hagynom az országot. Nincs mese. Az ő érdekükben.
Összepakoltam a cuccaimat a szobámban. Útlevél, pénz, némi ruha... majd ezután végigsétáltam a nyaralón. Apa elment reggeli után, így volt időm nosztalgiázni. Az asztalon volt egy jegyzettömb, én pedig nem akartam szó nélkül lelépni. Felírtam rá hogy "Szeretlek apa! ❤❤" majd elhagytam a házat. Szereztem kocsit (vagyis loptam) és elindultam Peterék felé. Leparkoltam a ház előtt. Idegesen futottam fel hozzájuk, hogy még el tudjak köszönni. Becsöngettem, de May nyitott ajtót.

- Szervusz Lia! - köszönt kedvesen.

- Szia May! Peter itthon van? - kérdeztem lihegve.

- Nem nincs, már korán elment.

- Rendben azért köszönöm. - mondtam néhány másodperces szünet után.

- Nem akarsz bejönni?

- Nem én.. én csak... add át neki, hogy... Mindegy is. Jobb ha megyek. - indultam meg.

- Biztos nem akarod megvárni? Mindjárt hazaér. - tessékelt be.

- Nem, köszönöm sietnem kell. Minden jót May. - sétáltam le a lépcsőn.

Nem akartam visszanézni. Még ha otthon is lett volna akkor is mi lett volna? Talán az mint tegnap, kiborulás... Jobb, hogy nem még nagyobb haragban váltunk el. A könnyeimet visszatartva szálltam vissza a kocsiba. Még egy percig meredtem magam elé aztán elindítottam a gázt. Végig azt mondogattam magamnak, hogy amit teszek az helyes és hiába szeretem őket muszáj mindent magam mögött hagynom. Buckyhoz érve kiszálltam az autóból, majd bekopogtam az ajtón. Néhány másodperccel később be is nyitottam, nem vártam meg a választ. Bucky épp a konyhából lépett ki és mikor meglátott elmosolyodott. Odaszaladtunk egymáshoz, hogy átöleljük egymást. Szorosan fogott nem is akart elengedni.

- Azt hittem sose látlak újra.

- Mennünk kell. - mondtam a szemébe nézve.

- Tessék...?

- Indulnunk kell, minél előbb! Nem maradhatunk a városban. - húztam magammal.

- De mi...?

- A Hydra. Veszélyben van mindenki akit ismerünk és szeretünk. Muszáj elmennünk innen, messzire. Velem jössz? - kérdeztem, bár a nemleges válasz sem tántorított volna el.

Csak nézett rám, majd lassan elmosolyodott.

- Igazad van. Menjünk! - indult meg kifelé.

Gyorsabban ment mint vártam. Az autóhoz érve beszálltunk, én a volán mögé ő pedig az anyósülésre. Mielőtt elindítottam volna a kocsit véletlen összeért a kezünk, de gyorsan elkaptunk. Én elpirultam.

- Izé... bocsi.. - hebegtem miközben a tekintetébe meredtem.

- Nem. Az én hibám, vigyáznom kell a kezemmel. Nehogy bajod essen.

- Ne aggódj, úgy néz ki a vibránium mégsem árt nekem annyira... - indítottam el az autót.

Egy ideig furcsán nézett rám, majd az utat kezdte bámulni. Még én se tudtam, hogy ennek mi az oka, de nem is volt időm ezen agyalni. Elindultunk. Nem tudom még merre és még nem tudom meddig, hogyan.. csak haladok egyenesen az úton. Próbálok nem sírni, mert fáj, de van elég erőm. Azthiszem jól teszem amit teszek. Talán minden meg is oldódik magától. Talán Bucky a baseball sapkája alól nem engem fog bámulni hanem a tájat. Nem mintha zavarna csak... csak... Mindegy az útra kell koncentrálnom.