Aznap este Peter átjött a nyaralóba, hogy lelkitámaszt adjon. Az erkélyen ültünk és pedig a vállára dõlve néztem a naplementét. Bármilyen romantikus is volt a pillanat én talán akkor voltam a legjobban összetörve. Csendben hallgattuk ahogy a szél megmozgatta a faágakat. Minden olyan szép volt körülöttünk, mégsem voltam boldog. Sokat gondolkodtam és végül elhatároztam, hogy egyes lépéseket meg kell lépnem. Amég még lehet.

- Peter? - néztem rá kisírt szemekkel.

- Minden rendben van? - kérdezte.

Nyeltem nagyot majd felé fordultam.

- El kell mondanom valamit. Mert... - majdnem elkezdtem sírni ezért megtöröltem a szemem. - Mert szeretlek és ez nagyon nehéz...

- De mi az? Lia. Ne sírj! - ölelt meg.

- Nekem fontos az, hogy biztonságban tudjalak téged és apáékat és... - kapkodtam a levegõt.

Peter a vállamra tette a kezét, majd megsimogatta az arcom.

- Kérlek ne sírj! - törölt le egy könnycseppet.

- Én... nem mondtam el valamit... és sajnálom annyira... annyira sajnálom... - sírtam keservesen. - Bocsáss meg kérlek!

- Nyugodtan elmondhatod. - nyugtatgatott. - Szeretlek!

Nyeltem egy nagyon majd a szemébe néztem.

- Meg akartam keresni Buckyt. - mondtam halkan.

Peterben valahol megállt az ütõ és nem tudta mit mondjon. Pislogott kettõt, majd megköszörülte a torkát.

- Ezért támadtak meg? - kérdezte.

- Nem. Steve... Steve nem engedte ezért õk ráálltak az ügyre.

- Kik azok az ÕK? - szakított félbe.

- Steve és Natasha és... - nem mertem kimondani a nevét. - Gwen is.

Peter hallgatott majd bólintott, hogy folytassam.

- Kérlek ne õt hibáztasd! Én kértem, hogy segítsen, mert... meg kellett találnunk. - hunytam le a szemem egy pillanatra. - Nem tudtam neked hogy mondjam el mert csak féltékeny lettél volna.

Nem szólt semmit csak nézett rám üresen, így folytattam.

- Nem akartam a kapcsolatunkat ezzel tönkre tenni. Sajnálom... - mondtam halkan.

- Mi lett végül vele? Megtaláltátok?

- Megtaláltuk igen. És én... a tiltások ellenére elmentem hozzá... - csuklott el újra a hangom.

Peter megint elnémult.

- Muszáj volt látnom, hogy jól van e. A társam volt. Megmentette az életemet. Viszonoznom kellett. - próbáltam elmagyarázni neki.

Csendben nézett engem. Nem ért hozzám, csak próbálta magában összerakni a képet.

- A Hydra valószínûleg megtalált minket. Tudják, hogy Bucky nálunk van. És ezért... - itt nem bírtam ki sírás nélkül.

Szám elé tettem a kezem és elkezdtem zokogni.

- Sajnálom. Annyira sajnálom... Nem sodorhatlak titeket újabb veszélybe...

Petert most egy kicsit megijeszthettem, mert most újra megszólalt.

- Mire célzol?

- Mi van ha téged támadnak meg? Vagy Gwent vagy Natasháékat? Mi van ha mi bent égtünk volta az épületben? Nem tehetem ezt veletek... - estem össze teljesen.

- Lia...? Mit akarsz ezzel mondani?

- Sajnálom... és bármennyire szeretlek ez lesz neked a legjobb... de nekem el kell mennem. Buckyval együtt. - jelentettem ki sírva.

Nem szólalt meg. Lassan felállt és elgondolkodva tett 2 lépést elõre.

- Bocsáss meg... kérlek... - könyörögtem.

Néhány pillanatig még állt maga elé meredve. A kezeim remegtek, féltem hogy olyat mond amitől összetörik a szívem. Halkan megszólalt.

- Én most jobb ha elmegyek. - rám se nézve kisétált.

Azonnal utána mentem és elkaptam a karját.

- Ne tedd ezt kérlek! Ne hagyj magamra! Sajnálom... - néztem rá a könnyes szemeimmel.

- Te mondod?? Aki el akar szökni??? Itt hagysz minket, az apádat, engem, a barátaidat!! - emelte fel a hangját. - Mindezt egy idegenért.

- Nem akarom, hogy bajotok essen! Kérlek hallgass meg! Csak a ti biztonságotokért teszem!

- Ha nem kerestetted volna Buckyt akkor nem kellene most elmenned!! - kiabált velem. - Már nem tudom hogy mi lett belõled... Nem is ismerlek...

- Könyörgöm Peter!! Ne hagyj egyedül!! Ne tedd ezt... - zokogtam.

- Neked úgy néz ki Bucky jobban kell, mint én. - jelentette ki majd becsapta maga után az ajtót.

Sírva estem össze a padlón. Még egy ideig meg az ajtóra támaszkodtam, hogy hátha még ott van. A világ körülöttem darabokra esik én pedig már nem tudom meddig bírom.

/Peterrel az ajtóban/

A fiú becsapta az ajtót, majd belerúgott egy kőbe ami 2 méterrel odébb ért földet. Mérges volt és fájt neki amit hallott. Visszasétált az ajtóhoz és a homlokával rádőlt.

- Miért töröd össze a szívem...? - mondták ki egyszerre fájdalmasan az ajtó két oldalán.