A szilánkok kisebb nagyobb darabokban szórodtak szét a padlón. Idegesen álltam fel és járkáltam a szobában. A tudat, hogy elvileg Petert kellene szeretnem, teljesen felkavart. Képtelen vagyok bármilyen apró érzelmet is táplálni iránta, de nem mintha ez annyira számítana, hisz ő már egy másik lányt szeret aki nem én vagyok így teljesen felesleges az erőlködésem. Leültem az ágy szélére és elgondolkodtam ezen az egészen. Végül csak arra jutottam, hogy mindegy mit teszek, nem tudok változtatni a dolgokon.
Lenyugodtam. Eközben pedig láthatatlan lettem. Olyan volt mintha meditálnék.
Vettem mély lélegzeteket és lótuszülésbe helyezkedtem, majd a kezeimet is elkezdtem mozgatni. Az erőmmel felemeltem az asztalomon lévő rózsát és letépkedtem a szirmait. A virágot visszahelyeztem az asztalra majd nekiálltam játszani. Lehúnytam a szemem és a képzeletemre bíztam a szirmok sorsát. Egy zen kertbe képzeltem magam, ahol csicseregnek a madarak, süt a nap és lágy szellő kíséri minden mozdulatodat. Egy madár a vállamra száll és egy gyönyörű dallamot énekel. A szirmokat elkezdem a levegőben forgatni harmonikusan. Minden olyan békés és nyugodt.
Egyszer csak az erkélyajtó kinyílt és a hideg süvítő szél beáramlott a szobába, ezzel megszakítva a nyugtomat. Mintha az áramot kapcsolták volna ki a városban, oly hirtelen történt. A szirmok a padlóra hullottak én pedig odakaptam a fejem. A függöny eszeveszettül lobogott, majd elkezdtett eleredni az eső. Hallottam, hogy valaki odakint mászik a tetőn. Óvatosan felálltam és magam elé helyeztem a kezeimet. Felkészültem, hogy valami állat fog bejönni így nem féltem annyira.
Hirtelen leugrott valami nagy az erkélyre amitől felsikítottam. Azt a valamit egy erőtérbe zártam és felemeltem a fénybe.

- Hát ez meg...? - mondta a fura alak.

- Mond basszus normális vagy??? - ordítottam rá. - Peter!

- Először is miez? Másodjára pedig kérlek szedj le! - nézett rám a pókszerelésben.

Leemeltem a kezem ő pedig vagy fél méterert zuhant.

- Au! - mondta miközben felállt.

- Ez nagyon beteg! Mi vagy te egy perverz állat? - sétáltam hátrébb.

- Hé! Nem nem... én csak... - szabadkozott.

- Mi a fenét keresel itt? - bombáztam a további kérdéseimmel.

- Hallgass végig! És tett le a kezed, nem foglak bántani. - mondta, mire én szép lassan magam mellé helyeztem a karom. - Végig hallgatsz?

Némán és bizonytalanul elkezdtem bólogatni.

- Köszönöm. - vette le a maszkját. - Szóval. Én általában így "jövök" be hozzád és nem az ajtón, bár gondolom erre nem emlékszel...

- Egy cseppet sem. - néztem rá komolyan.

- De akkor nem egy titokzatos varázsigével állítottál meg hanem egy seprűnyéllel támadtál rám. - nevetett, de én nem voltam vicces kedvemben, így fapofával hallgattam a mondanivalóját. - Nos... Egész érdekes a varázslat amit használsz, nem akarsz beavatni?

- Mi a jó fenét akarsz? - emeltem fel a hangom.

- Én igazából csak azért... - kezdte, de tudtam, hogy hazudni fog így keresztbe tettem a kezem amire azonnal reagált. - Na jó valójában látni akartalak.

Néhány másodperces hatászünet után megszólaltam.

- Engem? - néztem rá döbbenten. - Akkor az megvolt nem? Akár mehetsz is a randidra...

- Nem. - lépett közelebb én pedig hátrébb. - Előbb még hadd beszéljek veled...

- Nem! - sétáltam még hátrébb. - Szerintem jobb lenne ha mennél! Már várnak rád és...

Nem tudtam befejezni a mondatot mert Peter olyan közel volt hozzám, hogy hallottam a szívdobbanásait. És lassan az enyémet is lehetett...
Nem jött ki hang a torkomon, de az övén se nagyon akart. Lassan közelebb hajolt hozzám, amire már muszáj volt reagálnom.

- Peter... ne tegyél olyan amit később megbánnál... - suttogtam neki halkan.

Néhány pillanatig egymással szemeztünk és egy idő után mégis azt akartam, hogy tegyen valamit mert ez az állapot magával a kínzással volt egyenlő. Nem szólt semmit. De meg akarta tenni és ott volt rá a lehetősége.
Végül meghátrált. Meglepett tekintettel néztem rá ő pedig az ajtó felé sétált.

- Várj! - kiálltottam utána.

Visszafordult, vett egy nagy lélegzetet, majd megszólalt.

- Bár tudnám mivel bűvölsz el... - szaladt vissza hozzám és azonnal az ajkaimra tapadt.

A csókja olyan szenvedélyes volt, ellenállhatatlan, és... ismerős...
Az érzés átjárt, majd lassan a nyaka köré csavartam a kezem, hogy közelebb húzzam magamhoz. Olyan volt akár egy régi emlék, mintha már megtörtént volna...
Lassan elhajoltam tőle és így a szemébe nézhettem. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől.

- Én... te... nem.. csak... - jöttek random szavak.

Peter válasz helyett egy újabb csókot lehelt az ajkaimra.

- Szeretlek! - suttogta miközben megemelt a derekamnál fogva.

Nem tudtam ellenállni neki valamiért a tudatalattim ezt akarta. Peter ledobott az ágyra, majd mellémfeküdt. Ez az eufórikus érzés átjárt amitől a külvilág megszűnt létezni és én csak Peterre koncentráltam. A következő pillanatban lekerült rólunk a ruha és így láthattam a barátom felsőtestét amitől valószínűleg elpirultam. Peter egy hosszabb csókot lehelt az ajkamra, majd végül megszólaltam.

- Szeretlek... - hagyta el számat önkéntelenül.

Beletúrtam a hajába majd eltűntünk a takaró alatt.

Hidegzuhanyként ért az ébredés. Hirtelen felültem és próbáltam felfogni mi történt körülöttem. Szaporán vettem a levegőt. Körbenéztem, de rajtam kívül senki se volt szobában, sőt még a ruháim is magamon voltak. Semmi nyoma annak, hogy tegnap este járt volna itt valaki. A szirmok az ágyam végében hevertek így sejtettem, hogy valószínűleg meditáció közben elaludtam. Nem csoda hisz nagyon fáradt voltam. Az órára pillantottam.

2:36

Késő este volt még úgyhogy visszafeküdtem, de nem voltam nyugodt. Az álmom túlságosan valóságos volt, olyan mintha tényleg megtörtént volna. Rémálomként fogtam fel az egészet, ami kegyetlenül hasított a lelkembe.

Reggel félve keltem ki az ágyból. Óvatosan az erkélyre pillantott, de szerencsére zárva volt, így nem történhet semmi. Gyors összekaptam magam, majd a lépcsőn lerohanva egy ismerős alakot véltem felfedezni a nappalinkban. Egy pillanatra lefagytam és megálltam. Peter mosolyogva felém fordult én pedig rettenetesen megijedtem. A szívem a torkomvan dobogott és a pulzusom az egekbe szökött. Hirtelenjében reagálni sem tudtam csak néztem magam elé bambán.

- Jó reggel Lia! - küldött felém egy 1000 wattos mosolyt.

Egy hang se jött ki a torkomon csak bénán vigyorogtam és óvatosan elkezdtem lefelé sétálni. Erre ő is közelebb lépett. Remegett kezem lábam és már azt éreztem meg fogok botlani az utolsó lépcsőfokban, hogy majd Pókember hősiesen el tudjon kapni. Szerencsémre épségben leértem, mindenféle kínos szituáció mentesen, ha nem számítjuk a béna (vagy már irritáló?) mosolyomat.

- Jó reggelt! - nevettem kínosan, majd két lépést hátráltam.

Peter furcsán nézett rám és közelebb lépett hozzám.

- Baj van? - kérdezte gyengéden.

- Nem nin... - kezdtem zavartan, de nyílt az ajtó és apa lépett ki Gwen társaságában. A lány gyanakvóan méregetett minket én pedig még távolabb sétáltam Petertől.

- Jó reggelt Kicsim! - köszönt apa.

- Reggelt! - mosolyogtam rájuk kedvesen mégis fájdalmasan.

- Ő itt Gwen Stacy, a női Pókember és Peter társa.

- Már ismerjük egymást. - szakítottam félbe. - De most rohannom kell. Happy?

- Ma nem ő visz... - mondta kicsit komorabban apa. - Rogers... khm... szóval ő visz majd el.

Legszívesebben ugráltam volna örömömben és a végszóra az említett személy is megjelent. Boldogan ugrottam a nyakába. Egy fél pillantást vetettem Peterre akinek ez egy kicsit fájt, mint a kávézóban. Elköszöntünk, majd kimentünk a motorjához, hogy el tudjunk indulni.

- Minden rendben Lia? Nagyon boldognak látszol - nevetett a barátom.

- Örülök, hogy te viszel és szeretek motorozni. - öleltem meg újra.

- Akkor siessünk el ne késs! - ült fel a járműre.

Felvettem a sisakot és átkaroltam Steve derekát. Mikor odaértünk a központba, akkor már az épület előtt várt ránk Natasha.  Leszálltunk a motorról, majd a fájdalom újra belehasított a szívembe, ugyanis Steve egy csókkal köszönt Natashának...

- Szia Édesem! - karolta át az edzőmet.

Nem tudtam elhinni amit látok, összetörtem. Teljesen lefagytam és mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem mindenkit elvesztek magam körül.
Steve újra felém fordult, hogy elköszönjön.

- Sok sikert Lia! - ölelt meg gyengéden.

- Köszönöm. - mondtam halkan miközben a könnyeimmel küzködtem.

Végignéztem ahogy elhajt a motorján, majd egy könny legördült az arcomról.

- Jössz? - kérdezte Natasha.

- Igen. Megyek. - néztem még mindig Steve irányába.

- Ugye tudod, hogy amit érzel az nem szerelem?

- Tessék? - fordultam hátra idegesen.

- Régen nem voltál oda érte és most csak azért szereted mert kedves volt veled. Felébredtél, majd megláttál egy helyes-kedves-empatikus férfit aki a legjobb barátod volt. A gyengék mind beleesnek ebbe a hibába... - indult befelé.

- De én... - próbáltam ellentmondani, de be kellett látnom, hogy igaza van.

A terembe lépve még mindig döbbenten álltam. Natasha mellém állt, majd megszólalt.

- Ma a képességedre leszek kíváncsi. Kezdjük el! - tapsolt én pedig elhelyezkedtem.

Először az erőteret mutattam meg neki. Kisebb-nagyobb gömbök létrehozása után a szobát kettéválasztó falat is "varázsoltam". Közben Natasha folyamatosan jegyzetelt.

- Itt az áll, hogy a Vibrániumon kívül minden anyagnak ellenáll... Banner alapos munkát végzett.

- Igen... eltöltött nálam némi időt... - nagy nehezen vettem levegőt annyira koncentráltam.

A fal sajnos alig 2 percet bírt én pedig összeestem.

- Remélem ma már fel tudod használni a dühödet. Hamarosan látni akar az igazgatóság és kénytelen leszel mutatni nekik valamit. A SHIELDnek szüksége lesz rád.

Bólintottam és nekiálltunk edzeni. Most már én is éreztem, hogy erősebb vagyok. Láttam egy fél mosolyt Natasha arcán ami mégtöbb motivációt adott. Mindent megtettem, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Az edzés végén Romanoff ügynök a kezembe nyomott egy üveg vizet.

- Gyorsan fejlődsz. De ettől még ne kényelmesedj el! - mosolygott büszkén. - Remélem amikor majd ellenem küzdesz, akkor nem fogsz megölni Steve miatt.

- Nem, dehogy! - szabadkoztam. - Legalábbis ezt az egészet még át kell gondolnom... Annyira gáz amit csináltam...

- Úgy viselkedsz mint egy tinilány aki részegen feküdt le az exével. - nevetett lekicsinylően. - Ez nem lesz elég a SHIELDhez. Itt már mind felnőttünk neked se ártana.

Habár sértésnek hangzott, de én mégis építőkritikát véltem benne felfedezni. Furcsa. Natashát nem lehet kiismerni.
Nem sokkal később Steve jött értem. Romanoff ügynök szavaitól elbizonytalanodtam és egy kicsit rosszul éreztem magam Steve közelében. Nyomott egy puszit az arcomra, Natashának pedig egy csókot adott. Nem éreztem féltekenységet vagy fájdalmat. Ők illenek egymáshoz, viszont köztünk van majdem 10 év szóval...
A motorra felülve átkaroltam a derekát, de kicsit gyengébben mint ahogy szoktam. Ennek meg is lett a következménye, mivel a következő kanyarban majdnem leestem a motorról.

- Minden rendben ott hátul? - kiálltott Steve.

- Igen. - mondtam, bár valószínűleg nem hallotta meg.

Reflexből erősen átöleltem és az útunk további részében ki se mertem nyitni a szemem. Mikor hazaértünk Steve gyorsan leszállt, hogy megnézze mi van velem.

- Mi volt ez Lia? - nézett a szemembe szigorúan.

- Sajnálom... - kezdtem suttogni halkan.

- Megsérülhettél volna. Apáddal eddig sem ápoltam jó viszonyt, de ha miattam valami baleset ér akkor talán egy életre bezár a lakásba és engem valószínűleg kinyírna. - simogatta meg az arcom.

- Sajnálom... -  ismételtem.

- Nincs semmi baj. - válltott hangnemet. - Nem haragszom. De tudd, hogy mi forog kockán.

Egy öleléssel búcsúztunk el egymástól.

- Beszélünk még? - kérdeztem szomorú szemekkel.

- Este hívlak. - tette fel a sisakot, majd elment.

Én megindultam a házba, ahol meglepve tapasztaltam, hogy a vendégeink még mindig itt vannak. Egy erőltetett mosollyal sétáltam át a helyiségen. Egy pillanatra elkaptam Peter tekintetét. Ha le akarnám írni, milyen volt akkor 3 szót tudnék ra mondani.
Reményteli, boldog, szerelmes.
Bár az utóbbiban nem vagyok biztos, hisz ha valakinek barátnője/barátja van akkor nem néz rá másra. Elvileg.
Gwennel is összefutott a tekintetem, habár ő inkább agresszívabb lett a jelenlétemtől. Nem tekintek rá ellenségként így nem nagyon izgat, hogy mit gondol rólam.

A szobámba érve becsuktam az ajtót és összeestem. Előjött belőlem a sírás. Ami persze egyrészről elkeserítő, de most mégis olyan jó volt levetni magamról egy csomó fájdalmat. A falnak dőlve megtöröltem a szemeimet és vettem egy nagy levegőt.

- Mi a szar történik velem? - mondtam ki talán kicsit hangosabban mint ahogy azt kellett volna.

A következő néhány órát ennek a kérdésnek a boncolgatásával töltöttem. Az ágyamon fekve, a plafont bámulva jöttem rá végül, hogy talán nem tudok eleget. Az amnéziám óta vagyok ilyen, bár nem tudom azelőtt milyen voltam, de ennél csak jobb lelki állapotban. De mivel a saját múltbeli énemmel nem tudok beszélni, így marad egy utolsó próbálkozás.
Megmarkoltam a telefonomat és megkerestem benne annak az embernek a számát aki talán eleget tud rólam es tud rajtam segíteni. Féltem, hogy nem veszi fel, de azért mégis felhívtam. Viszont, mikor megszólalt a vonal túlsó végéről, nagyon megörültem.

- Blair! - mondtam boldogan.

- Igen, tessék? - válaszolt unottan.

- Én csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom és hogy igazad volt és... - kezdtem de ő félbeszakított.

- Kitalálom. Most meg kellenne a segítségem ugye?

- Hát igen... - mondtam zavartan.

- Főjjél csak a saját levedben Amelia! Ahogy viselkedtél velünk az nem illik egy baráthoz. - emelte fel a hangját dühösen.

- De... - szóltam de lecsapta a telefont.

A telefonom képernyőjét bámulva elsírtam magam. Ahogy viselkedtem velük az tényleg nem volt szép, hisz csak segíteni akartak. A fejemben körvonalazódott egy másik ötlet miszerint van még valaki akit talán fel tudok hívni. Gyorsan bepötyögtem a számát majd vártam. Mikor felvette én fellélegezetem.

- Lia? - kérdezte Ned.

- Szia Ned, igen én vagyok. Ne haragudj rám kérlek. Nem tudnánk beszélni?

- Hát én nem...

- Kérlek Ned! Blair lecsapta a telefont, de legalább veled hadd beszéljek! Sajnálom beláttam hogy igazatok volt.

Egy rövid csönd következett, majd újra megszólaltam.

- Ned?

- 20 perc és ottvagyunk! - tette le a telefont.