Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt érezni...
Apát akarom...

- Áááá! - ordítottam fájdalmasan.

Lekonyult a fejem, majd meghallottam a nevető Pierce hangját. A kezem egyre jobban égett a vibrániumtól. Tehetetlenül ültem és szenvedtem.

- Na mit mondasz? - vigyorgott. - Jó érzés?

- Maga... a pokol... ördöge... - suttogtam fáradtan.

A véremben lassan fél deci nyers vibránium folyt. Nem bírtam egyszerűen nem tudtam tovább küzdeni.
Váratlanul kopogást hallottunk az ajtó felől.

- Már ennyi az idő? - nézett az órájára Pierce. - Indulnunk kell!

Intett az embereinek, majd elindultak kifelé. Azthittem megúsztam. De sajnos fegyvert fogtak rám.

- Pierce... - suttogtam neki kétségbeesetten.

- Már nincs rád szükség és nincs időm a kihallgatásodra. A viszont látásra Amelia! - vigyorgott és becsukta (volna) az ajtót.

Fájó arccal emeletem fel a fejem, hogy a két szemem közé tudjon lőni. Túl akartam esni ezen. Már nem érdekelt semmi sem... belefáradtam.
Ekkor röppent be egy pirosruhás emberke. Leütötte Piercet és az embereit, majd kilőtt néhány halót a fegyveres erőre. Az aki rámfogta a fegyverét megzavarodott és összevissza kezdett hadonászni. Nehezen vettem ki a megmentőm arcát, hisz maszk volt rajta és én elkezdtem homályosan látni.

- Peter... - suttogtam halkan, de senki se hallotta.

A barátom bevert egyet a támadómnak, elvette tőle a fegyverét és ráfogta az orvosokra.

- Elengedni! - utasította őket.

Az orvosok kihúzták a kezemből a tűt és eloldozták a lábamat. Oly gyenge volt a testem, hogy a padlón estem össze.

- Peter... - mondogattam a nevét, de hiába.

Peter leverte a többi fegyverest is, majd hozzám sietett. Levette a maszkját és az ölébe vett. Láttam ahogy könnybelábad a szeme.

- Lia... - simogatta meg az arcom. - Úgy sajnálom...

- Ne. Kérlek... - kezdtem. - Én vagyok a hibás... bocsáss meg...

Csend ült a teremre. Akik bent voltak rajtunk kívűl vagy halottak voltak vagy elmenekültek. Ketten sírtunk a padlón heverve.

- Nem akarom látni ahogy újra a karjaim között mész el... nem bírnám ki... - törölgette a könnyeit.

- Szeretlek... sose hagylak el... soha többé... - mosolyogtam. - Ne add fel...

- Én is szeretlek... - ölelt magához erősen. - Túl fogod élni.

Ha erőm lett volna, akkor odahajolok és megcsókolom, de nem ment. Minden porcikám fájt. Beszippantottam az illatát ami megnyugtatott és lelki biztonságot nyújtott számomra. Nem is emlékszem mikor voltunk mi így kettesben. Peter beletúrt a  hajamba és egy puszit nyomott a homlokomra. Akár csak Bucky...
Hirtelen eszembe jutott a társam és el akartam indulni az ajtó fele, ami úgy nézett ki, hogy én elkezdtem kapálózni. A barátom értetlenül figyelte ahogy a földön kalimpálok a lábammal és a kezeimmel, majd megszólalt.

- Mit csinálsz? - húzta fel a szemöldökét, miközben visszahúzott magához.

- Peter... Bucky...! - próbáltam elmagyarázni, de nem tudtam.

Láttam ahogy elsötétül a tekintete. Nem tudtam mire vélni a reakcióját.

- Apa hol van? - nyögtem ki végül valamit.

Az ajtó még Peter válasza előtt kinyílt és belépett rajta apa Gwennel együtt. Ijedt arccal rohantak felénk. Gwen ruhája tiszta kosz volt és apa arcán is volt egy-két seb.

- Kicsim... - fogott meg apa.

- Ne haragudj! - sírtam neki is. - Apa...

- Hazamegyünk. - nyugtatgatott.

Segítettek felállni, majd összeszedtem magam annyira, hogy járni tudjak. Rettenetes hányingerem volt a vibrániumtól, úgyhogy igyekeztem nem odarókázni minden sarokba. Felvittek a földszintre ahol végre napfényt is láthattam. Majdnem kiléptünk az épületből mikor megláttam a helikoptert a ház előtt. Őrült tempóval rohantam ki ami annyiból állt, hogy kocogtam.

- Lia! - kiáltottak utánam, de én csak előre siettem.

Épp felszállni készült, mikor megragadtam az ajtaját, hogy Bucky ki tudjon szállni. Túlságosan gyenge voltam a feladathoz ezért nem értem el túl nagy eredményt.

- Bucky! - kiabáltam, majd valaki kinézett az ajtón.

A társam kinyújtotta a kezét, majd én megpróbáltam őt kihúzni, viszont ő behúzni próbált. Az utóbbi apának nem tetszett így megragadott engem hátulról és leszedett a már magasba emelkedő helikopterről. Zokogva ordítottam a nevét, de már rég elment. Apa lehelyezett a földre, majd átkarolt.

- Nem lesz baj kicsim.

- Bucky... hagytam elmenni... miattam... - sírtam.

Gwen, Peter és apa összenéztek. A srác tekintete elsötétült. Egy kicsit odébb húzodtak és négyszemközt beszélték meg a dolgaikat. Én még mindig sírva ültem a földön.

- Apa... én nem... nem bírom... - szipogtam.

- Sssh. Hazamegyünk. Vigyázni fogok rád. - fogott meg. - Gwen, indulunk gyertek!

Úgy aludtam végig az utat mint egy kisgyerek. A hátsó ülésen feküdtem és Gwen ölében volt a fejem és úgy álmodtam. Nem akartam a mai napra emlékezni... olyan rossz volt...