/Amelia/

Azthiszem ennél boldogabb nem is lehetnék. Végre elismernek és fontos része vagyok a HYDRAnak. Mindenféle befolyás nélkül kerültem be, nem apuci segítségével.
A legutóbbi bevetés óta még 2 ügyet is kaptunk. Én és a társam egész jól tudunk csapatban dolgozni, ahhoz képest, hogy nem beszél. Meg hát nem szimpatikus nekem, de el kell ismerni, hogy jó lövész. Egy profi.
És ha az ember egy profival dolgozik akkor nem lehet baj.

Néha elkapom a tekintetét. Még mindig olyan mint aki meg akarna forgatni bennem egy kést. Viszont ez most már nem kölcsönös. Nem akarok olyannak fájdalmat okozni aki nem bántott engem.

Sokkal keményebb edzést kaptam mint a SHIELDnél. Erősebbnek is érzem magam. Annyira jó érzés mikor átjár az erő és a bosszúvágy, mintha a világ az enyém lenne. Ezt a HYDRA is megerősíti. Most vagyok a topon!
Kellett azért ehhez is idő. Pierce sokszor fűzte az agyam és végül sikerrel járt.

- Csak egy valamit jegyezz meg Amelia! Ha levágnak egy fejet akkor rögtön kettő nő a helyére! - mondta nekem.

Az átlaghoz képest hamar a csúcsra jutottam és elértem a kitűzött célokat. Igazi HYDRA ügynök lettem. Ma viszont egy fordulóponthoz érkeztünk.

Mikor Pierce összehívott minket akkor nagyon kíváncsi lettem, hisz erre még nem volt példa a hetekben. Egy nagy halom ember gyűlt az irodába, én meghúztam magam az egyik sarokban. Ahogy néztem nem sokan értették a helyzetet. Ekkor Pierce csendre intett minket.

- Hadd mondjam el nektek, hogy gratulálok! Amilyen keményen dolgoztunk eddig... el sem tudom mondani mennyire boldog vagyok most... - kezdett bele a beszámolójába.

Eközben a szememmel a társamat kerestem, aki tőlem nem túl messze fegyveres őrökkel állt. Néhány ezredmásodpercig néztük egymást, végül elfordultam.

- ... tovább az időt! Hadd mondjam el nektek, hogy sikerült! Nick Fury meghalt!

Az ember tapsolni kezdtek és ujjongani. Én viszont ott álltam és nem értettem hirtelen semmit. Nem gondoltam bele, hogy ha meghal hagy némi űrt maga után. Kettőt pislogtam, majd visszatértem a valóságba. Újra a társam tekintetét kerestem. Biztos voltam benne, hogy őt küldték el. Csak azt nem értem miért nem történt előbb? Logikusabb lett volna minél hamarabb kiiktatni a célszemélyt. Nem ezzel kéne foglalkozzak. A tél katonáját néztem szúrósan és igyekeztem kiszűrni az információkat a tekintetéből. De nem. Nem sikerült. (Tuti ő ölte meg ez 100%)

Később már lent edzettem a teremben. Sok gondolat járt a fejemben és a legtöbbre nem is akartam gondolni. Nagy erővel ütöttem a zsákot, miközben a fejemben lévő hangokat próbáltam kiűzni.

- Ehhez talán még fiatal vagy. - mondta Steve.

- Én is boldog vagyok. De amikor elér a beszélgetésünk arra a pontra, hogy megcsókoljon... akkor én mindig eltolom magamtól tudván, hogy neki barátnője van...

- Peter keres. - mondta egyszerűen.

"Tudom, hogy olvasod!"

A düh teljesen elöntött és akkorát vágtam a zsákba, hogy az kettészakadt. Lihegve ültem le a fejemet fogva. Az emlékeim van hogy előjönnek és... nem tudom feldolgozni némelyiket. Főleg, hogy a legtöbb Peterhez köthető. Sokszor álmodom vele, legtöbbször egy magas toronyház tetején ücsörgünk ahol nevetünk. Néha egy ilyen pillanat maga a mennyország, de jelen helyzetben csak elgyengít.
Lépteket hallottam az ajtó felől és Rumlow jött be. Odasétáltam hozzá.

- Egy újabb bevetés? - vettem át tőle a borítékot.

- Igen. Pierce számít rád. - közölte nyersen.

- Rendben. Mikor indulunk?

- Néhány órán belül, későn jött a füles. - válaszolta, majd elindultunk kifelé.

A kezembe adott néhány fegyvert, hogy elrakjam. Eközben gyors felkötöttem a hajamat is. Nem sokkal később a többi fegyveres katonával együtt indultunk meg a kocsik felé. Furcsálltam, hogy a társam most nem jön velünk, kicsit elszomorodtam tőle. Kissé látványosan néztem körbe az épületben.

- A társát keresi? - lépett elém Pierce.

- Igen őt. Tudja merre van? Indulnunk kéne.

- Akadt némi probléma a kezével... érti.. Szóval nem egy kocsiban fognak megérkezni a helyszínre. - zárta le a vitát és elsétált.

Én az autók felé vettem az irányt, hogy beüljek. Furcsa volt egyedül utazni, olyan magányosnak éreztem magam. Mikor már elhelyezkedtem akkor gyors még átböngésztem a boríték tartalmát, hogy pontosan tudjam mit is csinálunk. Valami épületből kell elhoznunk valami nagyon értékes cuccot. Oké nyilván van nevünk, de nekem nem erre kell koncentrálnom. Az autó elindult. A gondolataim hirtelen elkalandoztak.
Olyan ismerős érzés ragadott el miközben a pisztolyomat fogtam.

Megragadtam a földről egy pisztolyt és lőttem...

Kinyitottam a szemem és újra a fejemet fogtam. Nem igaz, hogy a tudatalattim nem hagy békén munka közben. Sőt soha. Pedig jelenleg egyáltalán nem vagyok kíváncsi a múltamra.

- Lia ez nem egy gimis verekedés! Itt életekről van szó! Jelen esetben a tiédről is!

Emlékek hada támadott le hirtelen. Érzem, hogy kezdek megőrülni... Ez a mondat folyamatosan ismétlődik a fejemben és tudom, hogy Peter mondta ki.

...Itt életekről van szó!...

Tiédről is...

Fájdalom hasított a szívembe és a lelkembe egyaránt. Mintha... szeretném őt... azt a harisnyás pókot... aki otthagyott egyedül... hajléktalanul... a kis ****!
Utálom az ilyen érzéseket.

Ezidő alatt megérkeztünk az épülethez. Feltettem a maszkomat és a fülemhez tettem a kezem.

- Mehettek! - hallottam a jelzést.

Kiugrottam a kocsiból és megláttam az 5 emeletes kis házikót. Mert hát ez a toronyházakhoz képest csak légypiszok volt. A dolgom annyiból állt, hogy törjek be az épületbe (persze a társammal együtt aki ki tudja hol van most...) amég a többi katona fedez minket és hozzuk el a 3dik emeleten lévő apró tartályt. Van egy olyan érzésem, hogy ami benne lesz az radioaktív, de ki tudhatja azt?
A főbejáraton sétáltam be.

- Hé! Ide nem jöhet csak... - állított meg egy portás, de hasba lőttem amitől összeesett.

A lépcső felé vettem az irányt, de még két másik testesebb férfi állta az utamat. Az egyik, majdnem eltalálta a lábamat, de egy gyors mozdulattal leterítettem. A másik eközben a nyakamnál fogva felemelt. Az agyamba ezáltal nem jutott elég oxigén, így nagyon gondolkodni sem tudtam.
Hirtelen egy durranás és a fickó összeesett én pedig a földre kerültem. Szaporán vettem a levegőt, majd felnéztem. Lássatok csodát a társam hajlandó volt idetolni a képét.

És még csak ezután történtek a meglepetések...

- Elkéstél nem gondolod? - nevettem lihegve, némi gúnnyal a hangomban.

Erre ő odanyújtotta a hús-vér kezét, hogy segítsen felállni. Tátott szájjal fogadtam el és feltápászkodtam. Kb 2 másodpercig szemeztünk, majd elindult a lépcsőn felfelé.
Hirtelen észbe kaptam és rohantam utána. A katonáink mérgező gázt eresztettek az épületbe. Minket a maszkunk megvédett így folytathattuk a dolgunkat.

- A 3dikra kell mennünk! - mondtam az adóvevőbe.

Az első emeleti lépcsőfordulóban 2 újabb férfi akart megállítani. Előléptem és egy buborékba zártam őket, ezután egy nagy lendülettel ki is dobtam őket az ablakon. A karom azért fájt, hisz ők ketten kitettek vagy 170 kg-ot minimum. A 3dik emeletig szabad volt az útunk. A társam feltörte a zárat és kivette a tartályt. Nem volt túl nagy, elfért a zsebünkben. Felnéztem a tél katonájára aki egy bólintással elrakta, majd szaladtunk kifelé.
Sajnos megint sikerült összefutnunk a Bosszúállókkal és a harisnyás osztaggal...
A Vasember (akit direkt nem nevezek apának) az ablakon szállt be az első emeleten ahol majdnem elkapott minket. Sőt először észre sem vettünk, én kiáltottam fel.

- Vigyázz! - szaladtam elé, hogy kirakjam a kezeimet.

Egy nagyobb erőteret hoztam létre amin még a Vasember sem tudott átjutni. Egyszer-kétszer megütötte a lilás színű, félig meddig áttetsző pajzsot, majd egy nagy lendülettel neki ment.

Ezalatt a társam elindult kifelé ameddig én feltartottam Tonyt. Viszont nekem sincs végtelen mennyiségű erőm így néhány pillanattal később megroppant a védelmirendszer és átszakadt. Erre egyikünk sem számított, így mind a ketten egy pillanatig hezitáltunk. Én hamarabb észbe kaptam és rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn. Mily meglepetésemre Peter Parker jött velem szembe. Kilőtt egy adag hálót én viszont kikerültem. Fellöktem a srácot és futottam tovább, ám mikor már a kijárat alig 1 méterre lehetett akkor Peter kilőtt még egy adag hálót egyenest a lábamra amitől összeestem. A fegyveremhez nyúltam, hogy lelőjem, de ő megint gyorsabb volt. A kezeimet és a lábaimat összekötötte és így tehetetlenül feküdtem a padlón.
Peter közelebb jött, hogy megnézze az arcomat.

- Ne érj hozzám! - kiáltottam rá.

- Lia...! - kezdte, de megszakították a "meghitt" beszélgetésünket.

A társam újra a segítségemre sietett. A Pókember elé állt, felemelte a ruhájánál fogva és belevágta erővel a srácot a földbe. Döbbenten néztem ahogy ezt megteszi. Ezután odajött hozzám, hogy eloldozzon. Elég volt a lábaimat, a többi már ment.
Mikor kisétáltunk az épületből újabb ismerősök csaptak le ránk.
Vasember vs. Tél katonája és Spider Girl vs. Amelia harc kezdődött meg.
Szerencsémre a lány pihe könnyű a kigyúrt testőrökhöz képest, így felemeltem a képességemmel és nekivágtam az épületnek. Ott beesett az egyik ablakon, de így sem jelentett már veszélyt. Ekkor a társam felé fordultam.

- A golyó nem fog átütni a páncélján, viszont közelharcban sokkal gyengébb. Ki kell iktatni a hajtóműveket. - tanácsoltam, miközben elindultam felé.

Megálltam a társam mellett aki még mindig a fegyverrel küszködött. Erre én egy hatalmasat löktem rajta az erőmmel, úgy 100 méterrel odébb.

- Induljunk! - fogtam meg a kezét. Nem is tudom miért vagy honnan jött ez az önkéntelen mozdulat, de nem ellenkezett. Megfordult és mentünk a kocsik felé.

Vagyis mentünk volna, de ő még leállt a Kapitánnyal harcolni. A vibránium ellen sajnos nem tehettem semmit így csak pisztollyal próbáltam megvédeni a baráto... a társamat. Igen a társamat.
Amint lehetett ott is hagytuk a Kapitányt és beugrottunk a kocsiba.

Lehúztam a maszkomat, majd fellélegeztem. A tekintetem a szemben ülő társamra vándorolt akinél még megvolt amiért jöttünk. Egy ideig csöndben ültünk, majd én megszólaltam. Nagynehezen.

- Én... köszönöm, hogy megmentettél. - hadartam neki idegesen. (Kicsit féltem, hogy hozzámvág egy kést vagy ilyesmi).

Felém fordította a fejét, de nem válaszolt. Dörmögött valamit az orra alatt, majd visszafordult.

- Öhm... izé... szólíthatlak a neveden? Már ha elmondod a neved... izé... - gondoltam magamban, de úgy éreztem ennél hülyébben már úgy se jöhetek ki ebből.

Vettem egy nagy levegőt és belevágtam.

- Mi a neved? - néztem rá.

Unottan felém fordult.

- Csak tudod szeretnélek a neveden szólítani...

Nem válaszolt.

- Nincs neved ugye? - egy akkora idióta vagyok, hogy az már gáz.

Csöndben üldögéltük végig az utat. A szemkontaktust kerestem vele, de mintha befordult volna és mintha nem akarna... emberek között lenni...
Ez borzalmas.

- Figyelj! - szólítottam meg újra, de már nem volt hajlandó figyelni rám. - Ha akarod adhatunk neked új nevet is...

Mintha a falnak beszélnék körülbelül. De azért megpróbálkoztam vele. Végül is vele dolgozom együtt.

- Mit szólnál az Alexhez? Vagy George? - próbálkoztam, de nem sikerült szóra bírnom. - Na és a James?

Láttam ahogy felkapja a fejét erre. De nem hirtelen csak egy kis mozdulat volt.

- Akkor hívhatlak Jamesnek? - mosolyodtam el.

- Igen. - dörmögte.

Wow. Tud beszélni. Elképesztő.