A szobámból is lehet hallani az üvöltözésüket. Mindent egymás fejéhez vágnak ami az elmúlt 20 évben történt. Ami egy elég hosszú veszekedést eredményez.

- Már ezerszer megmondtam neked, hogy ne tett ki a lányunkat életveszélynek! - kiabált anya.

- Én csak az ő érdekeit figyeltem! Ha tudnád milyen boldog volt amikor bekerülhetett Natasha mellé...!

Egy idő után nem bírtam. Nagyon nagyon fájt ahogy számomra két igen fontos személy összeveszik. A könnyeimmel küszködtem, miközben hallottam ahogy egymás fejéhez vágnak mindent ami a másik ellen van. Pedig már majdnem 18 éves vagyok. Nem kéne így viselkednem, mégis mint egy tudatalatti érzés feltört és elemészt. Nagyon hasonlít a pánikrohamhoz...
Egy csattanás vetett véget a veszekedésnek. Az utolsó amit hallottam az ajtó becsapása volt. Nem mertem kimenni, csak az ajtómat nyitottam ki résnyire, hogy lássam mi folyik ott kint. Anya elment apa pedig az orrnyergét masszírozva próbált megnyugodni. Itt már éreztem, hogy jó lenne erősnek mutatni magunkat és felállni.
A vita végén én is lehiggadtam, majd a helyzetet átgondolva 100%ig anya mellé álltam. De nem mehettem most utána.

Féltem.

A szobámba zárkózva gondoltam végig a lehetőségeket.

Ha elválnak...
Apával maradhatok vagy anya után megyek. Túl nagy érzelmi hullámvasút.
Egy órával később kopogtak az ajtómon, de én nem válaszoltam. Apa bejött én pedig takaróba burkolózva néztem a plafont.

- Kicsim... - sétált közelebb, de elfordultam.

- Menj ki! - kiálltottam. - Hagyj békén!

Szó nélkül sarkonfordult és elindult kifelé. Hallottam, hogy egy pillanatra megáll az ajtóban.

- Most elváltok? - kérdeztem meg sírós hangon.

Rámnézett, de nem válaszolt. Mikor be akarta csukni maga mögött az ajtót én erővel hozzávágtam egy párnát.

Az egész napomat a szobámban töltöttem sírva. Fel kellett dolgoznom, hogy tényleg külömválnak az útjaik. Féltem és nem volt senkim. Minden pillanatban Peterre gondoltam, vártam, hogy az erkélyemre jöjjön.
Este kisétáltam és az esős időjárás ellenére kint is maradtam. Lassan az sem érdekelt ha megbetegszem vagy megfázok.
Egyszer csak hallottam valami zajt a tetőről. Reménykedve vártam, hogy Peter megjelenjen. Ekkor előugrott Gwen a semmiből. Levette a maszkját és közelebb sétált.

- Te...! - fogta meg erősen a karom. - Miattad...!

- Hol van Peter? Szeretnék vele beszélni! - mondtam határozottan.

- Hát ezaz! Eltűnt! Miattad! - emelte fel a hangját dühösen.

- Az nem lehet! - tartottam a szám elé a kezem. - Mégis hova?

- Drágám pont ezaz! Én sem tudom. Ezért muszáj belőled kiszednem!

- Én mégis honnan tudnám? Nem is akar látni! - néztem rá meglepetten.

- Mielőtt még elalukáltál volna egy csomó időt töltöttetek együtt. Nyilván van olyan hely ahova engem nem vitt el, de a ti törzshelyetek volt... - mondta idegesen.

- Nem emlékszem semmire. Nem tudom...

- HASZNÁLD AZ AGYAD CSIPKERÓZSIKA!! PETERRŐL VAN SZÓ! - ordított velem.

- Nem tudom Gwen...

- Bármi olyan hely szóbajöhet ahova gyakran jártatok. Kávézó, sikátor, almafa nekem mindegy... Csak mond!

Remegő kezekkel és lábbakkal gondolkoztam erősen és az Expo jutott eszembe elsőként.

- Talán... nem tudom... a Stark Expo... de távolról... nem bent vagy nem tudom... magasan.. - hadartam idegesen.

- Szóval egy toronyház teteje! - gondolkozott ő is hangosan. - Kösz az infót, most megyek!

- Neee! Hadd menjek veled! - állítottam meg.

- Szó sem lehet róla! Elég bajt hoztál a fejünkre! - indult meg.

- Gwen!! - kiálltottam utána, de eltűnt.

Idegesen indultam vissza a szobába. Sírva borultam az ágyamba a tehetetlenségtől. Úgy tűnik minden összedől körülöttem...

Másnap reggel elmentem az edzésemre. Natasha azt mondta már készen állok mutatni valamit így nem sokára terepre mehetek. A képességem ha tehetem nem használom, hogy magamat és a külvilágot kíméljem. Az edzés végén Natasha odajött hozzám.

- Büszke vagyok rád. - fogta meg a vállamat. - Nem sokan jutnak ki ilyen gyordan terepre.

- Nem gondoltam volna, hogy ezt mondod. - nevettem fel.

- Ne szokj hozzá! Egyszeri alkalom volt. - váltott vissza a stílusába.

Mosolyogva bólintottam, majd elindultam hazafelé. Útközben Blair hívott.

- Szia - köszöntem neki a telefonba.

- Drágám vagy ezer éve nem beszéltünk! Mesélj mi van veled! - mondta Blair.

- Huh. Hát sok minden. Hol is kezdjem? Peterrel összevesztem vagyis Gwennel veszekedtem és véletlenül kimondtam amit nem kellett volna. Hogy nem bírom őket. Enyhén szólva...

- Te... Nem... Vagy... Eszednél... - mondta szaggatottan.

- Szerinted nem bántam meg egy pillanattal később?

- Nem hívtad fel azóta? Nem kerested?

- De próbáltam... Hangposta. Gondolom látni sem akar... - sóhajtottam szomorúan.

Eközben hazaérkeztem és furcsa dolgokra lettem figyelmes.

- Beszélek Neddel és kitalálunk valamit.

- Blair...

- Igen?

- Valaki van itthon. - lestem be az ablakon. - És nem anya... Le kell tennem majd hívlak. Szia!

- Szia!

Az ajtóból hallottam ahogy 2 nő vitázik a nappalinkban. Az egyik biztosan Gwen, bárhol felismerem. A másik viszont egy plasztik picsa volt, mint az utóbb kiderült. Kinyitottam az ajtót, de láthatólag nem vettek észre.

- Mi a fenét keresel itt ribi? Ha jól tudom egyedül én vagyok ide meghívva...

- Nem fogok neked magyarázkodni! - mondta Gwen gúnyosan.

- Elnézést tudok segíteni? - léptem közelebb.

A két nő rámnézett. Gwenben némi "navégreegyértelmesember" nézést véltem felfedezni, még a másik nő undorodva fintorgott.

- Még egy kis liba? Az édeshármasban még benne lettem volna, de ez sok lesz... - mondta a nő.

- Kit nevezel libának? - támadt neki Gwen.

- Felidegesítettelek? Babám itt csak egy jó nőnek van hely úgyhogy húzzál el innen! Ribanc... - húzta nagy mosolyra a száját.

- Na most már elég! - ment neki Gwen, de én megállítottam.

- Elnézést... "Barbie", de tudod én ki vagyok? - álltam elé.

- Valami modell? Nem, ahhoz túl ronda vagy. - nevetett a saját viccén. De ami érdekes az az, hogy ezt még Gwen sem találta humorosnak...

- Ha nem tudnád én vagyok Tony Stark lánya. Ő pedig itt a barátnőm. Felháborító amilyen hangnemben mersz velünk beszélni...

Gwen felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.

- Nem veszem be! Csak összehordasz egy csomó baromságot. - mondta a nő.

- Azt ne mond, hogy személyit kérsz... - fogtam a fejem mire Gwen felnevetett. - Na menjél innen amég szépen mondom!

- Nem rakhatsz ki! - sziszegte.

- Ó dehogynem! - vigyorodott el Gwen. - Egyesével fogom kitépkedni a szempilláidat!

A két nő idegesen szemezett és már úgy tűnt megölik egymást.

- Nem mernéd kislány! - tartotta fel a mutatóujját.

- Kit hívsz kislánynak? - esett volna neki Gwen.

- Nem a tiéd a sötétkék kocsi odakint? - tettem fel váratlanul a kérdést.

- Kobalt. A neve kobalt kék! Miért? Talán megtetszett? Majd ha felnősz és össze kaparsz annyi pénzt, hogy megvehesd... ó az mikorra lesz meg? 25-30 év múlva? - nevetett.

- Csak azért kérdezem mert épp leszarta egy madár... - néztem ki az ablakon.

- Hogy mi...? Petúnia! - szaladt ki az ajtón eszeveszedten.

- Most zárd rá az ajtót! - mondtam nevetve Jarvisnak.

- Az ajtó bezárult. - lehetett hallani és Gwennel összepacsiztunk.

- Hé! - csapkodta az üvegajtónkat a vörös cicababa. - Ti kis férgek!

Fogtuk a hasunkat a röhögéstől. A nő elhajtott mi pedig ketten maradtunk.

- Te jó ég! - ültem le. - Erre azért nem számítottam.

- Én pedig azt hittem utálsz. Nem mintha zavarna a dolog. - váltott vissza a Gwen-stílusra.

- Csak a hatás kedvéért. Mit mondhattam volna. A csaj aki lenyúlta az exemet akivel amúgy nem is jártunk sőt nem is emlékszem rá? - húztam fel a szemöldökömet.

- Nem nyúltam le. Nem járok Peterrel. - jelenette ki határozottan amitől lefordultam a székemről.

- Várj... de... mi? Ned azt mondta...

- Nem jöttünk össze. Lehet kívülről úgy tűnik, de sosem csókolóztunk, nem fogtuk egymás kezét és nem találunk ki a másiknak ilyen beceneveket, mint a "Drágám" "Édesem" vagy "Pókicám". - zárta le.

Érződött a hangjában, hogy ő valójában nagyon is szerelmes Peterbe.

- De te szeretnéd ha ez lenne... - sóhajtottam.

- Nem veled fogom ezeket a problémákat megbeszélni. - nézett rám szúrósan. - Csak hogy tudd és hogy ne legyen ebből félreértés. Peter és én lelkitársak vagyunk.

- Azthiszem így már világos. - mondtam halkan.

Néhány másodpercig nem szóltunk egymáshoz, majd váratlanul Gwen megszólalt.

- Ki volt ez a ribi aki provokált minket? - tette fel a roppant érdekes kérdést.

- Gőzöm sincs. Tegnap este szedhette fel apa... - mondtam szomorúan.

- Anyukád? - kérdezte barátságosan.

- Jelenleg épp válnak...

- Sajnálom.

- Nem kell. Tényleg. - legyintettem. - Amúgy te miért vagy itt. Mármint mi járatban?

- Veled akartam beszélni. Peter nem akart jönni így én beszélek helyette...

- Sejtem miért.

- Nem nagyon akar látni azok után ahogy kiborultál.

- Persze ez érthető... Rosszul is érzem magam miatta. Próbáltam elérni, hogy beszéljünk, de nem veszi fel. - mondtam szomorúan.

- Valamiért még mindig nem értem miért téged szeret.

- Én sem értem miért szerettem őt valaha.

- És most szereted? - nézett rám érdeklődve.

- Hát én... Nem... tudom... vagyis hát fogalmam sincs. Barátként persze, de nem tudom tudok-e többet érezni... - sóhajtottam.

- Ne erőltesd ha nem muszáj. Kíméld meg magadat és Petert. - vágta nekem oda.

- Talán igazad van... - túrtam bele a hajamba.

Úgy egy negyed órát töltöttünk el kettesben. Kiderült, hogy nem is olyan rossz ember mint amilyennek mutatta magát. Csak szeret valakit akit meg akar védeni, szerintem ez romamtikus. Barátnők nem leszünk, de nagy valószínűséggel munkatársak viszont igen, úgyhogy kiegyeztünk, nehogy egy bevetésen kapjunk össze.
Apa sikeresen megérkezett és meglepően tapasztalta, hogy együtt lát minket.

- Sziasztok lányok! - köszönt oda.

- Szia apa!

- Mr. Stark. - köszöntünk mi is egy kicsit unottan.

- Steffany nem érkezett meg? - nézett körül.

Gwennel egymásra néztük és ő elfolytott nevetéssel biccentett, hogy mondjam én.

- A vörös Barbiera gondolsz? Úgy kellett kiraknunk a szűrét... - vizsgálgattam a körmeimet.

- Amelia... - temette az kezébe az arcát.

- Látom hamar túlléptél anyán. Ha ennyire fontos neked ez a Steffany...

- Te ezt nem érted. Még túl fiatal vagy. - töltött magának dühösen egy italt.

- Megint egy vendég előtt kell balhéznunk? Ha ezt akarod...

- Amelia! - rivalt rám az apám.

- Mivel már anyát leváltottad, gondolom most egy terhes nő jön látogatóba és közli, hogy tőled van aztán engem is kiraksz! De megelőzlek! Már most elmegyek! - szaladtam fel a szobámba cuccaimért.

- Amelia Stark! - kiálltott hangosabban, de eszem ágában sem volt hallgatni rá.

Gwen követett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Én felkaptam a táskámat és néhány ruhát belepakoltam.

- Te aztán nem vagy semmi. - mosolygott.

- Szerintem most lépjünk le, apa ennél csak idegesebb lesz. Ja és kérlek mond meg Peternek, hogy sajnálom. Nem akarok haragban lenni vele.

- Látni fogom ha nyomulsz. De rendben átadom. - nyitotta ki az erkélyajtót.

- Szia Gwen! És köszönöm!

- Nincs mit! - tűnt el a távolban.

Lerohantam a lépcsőn és elindultam az ajtó felé.

- Lia állj meg! - szólt utánam apa.

- Nem várom meg amíg engem is kiraksz! Ha neked ennyit jelentünk akkor inkább élek anyával!

- Mindent érted csináltam! - mondta.

- Most pedig miattad esik szét az életem! Köszönöm! - csaptam be magam után az ajtót.

Zuhogó esőben indultam meg anya lakása felé. Egy földszinti kis házban lakik jelenleg, nyilván nem tudott hirtelen nagyobbat szerezni. Nem tudtam, hogy fog fogadni vagy, hogy mit reagál majd amikor belépek, de akkor is az anyám. Még fel akartam hívni mielőtt hívatlanul beállítok.

- Szia anya! - köszöntem bele a telefonba.

- Szia kislányom! Minden rendben van?

- Nem egészen. Eljöttem apától. Nem baj ha nálad lakom? - kérdeztem.

- Semmi baj, gyere! - mondta.

Nem sokkal később már a lakás előtt álltam. Benyitottam és leráztam magamról a vizet.

- Szia anya megjött... - léptem beljebb a lakásba, de ami fogadott az váratlan volt.