Az elmúlt néhány hetet elég rosszul éltem meg. Alvászavaraim vannak és az amnéziával is meg kell küzdenem. Lelkileg teljesen le vagyok terhelve.
De mi lesz ha nem fogok semmire sem emlékezni?
Örökké járhatnak hozzám az orvosok és kérdezhetik meg mindig ugyanazt az 5 kérdést, csak hogy biztosra menjenek?
A szüleimet is leterheli a helyzet, hisz egy csomó dolog nem jut az eszembe ami hozzájuk köthető. Van egy olyan rossz érzésem, hogy valamit eltitkolnak előlem, mivel megtiltották, hogy a pince közelébe menjek. De ez most a legkisebb problémám. Amióta ébren vagyok senki se látogatott meg, ami azért fura, mert anya szerint sok barátom volt. Talán tévedett.

Reggel már hajnalban felkeltem, mert nem tudtam aludni. Csak az járt a fejemben, hogy mégis mit tegyek az életemmel. A reggeli nap sugarai megvilágították a szobámat. A nyitott ablakon keresztül, pedig langyos nyári szellő suhant be.
Megkerestem az órámat, hogy lássam mennyi az idő.

7:23

Magamrahúztam a takarót és az ablak felé fordultam, majd valaki kopogott az ajtómon. Nem válaszoltam, ezért bejött.

- Jó reggelt Kicsim! - mondta kedvesen anya. - Vendéged van!

Erre a kijelentésre odafordultam és megláttam őt.
A szőke herceget.
Legalább is szőke volt, ez a lényeg.
Magas és izmos testalkatú fiatalember lépett be az ajtón, nagy mosollyal a száján. Sötétkék polót és farmernadrágot viselt, majd határozott léptekkel indult meg felém. Leült mellém az egyik székre anya pedig kiment. A meglepett tekintetemen nagyot nevetett a férfi.

- Látom nem ismersz meg. Persze számítottam rá. - mosolygott, de én még mindig nem tudtam megszólalni. - A nevem Steve.

- Steve... - ismételtem utána halkan.

- Jó téged újra látni. Hiányoztál! - mondta én pedig azon agyaltam, hogy milyen kapcsolatom volt vele.

- Elnézést, de mi... te.. izé... - kerestem a szavakat.

- Legjobb barátod vagyok. - mosolygott kedvesen.

- Értem... - mondtam kicsit bizonytalanul.

- Ne aggódj. Szerzünk új emlékeket és eszedbe fogok jutni. Reméljük. - nézett rám barátságosan.

Bólintottam. Egy ideig szótlanul ültem és csak tanulmányoztam a férfit. Kedves volt és kíváncsi, láttam a szemében az örömöt. Hirtelen dobbant egyet a szívem. Tényleg hiányoztam neki. Lassan közelebb hajoltam hozzá és megöleltem, Steve pedig nem ellenkezett, sőt meg se lepte a mozdulat. Óvatosan megsimogatta a fejemet.

- Steve... Rogers... - mondtam ki, bár nem nagyon értettem én sem.

- Hogyan? - eszmélt fel boldogan. - Eszedbe jutott a nevem?

Elhajoltam tőle és boldogan rámosolyogtam.

- Azthiszem... igen. Steve Rogers.

Hatalmas vigyorra húzta a száját.

- Van még valami amit nem ártana tudnod... - vakarta meg a homlokát, mire én kérdően néztem rá. - De jobb ha Tony mondja el.

Nem sokkal később már kint ültünk a konyhában és vártam a nagy bejelentésre. Apáék idegesen ültek velem szemben, én pedig Steve kezét fogtam erősen. Leraktak elém egy dossziét, tele képekkel. Óvatosan kinyitottam és megláttam néhány kissé ismerős fotót.

- Ez micsoda? - néztem rájuk.

- A Bosszúállók. Olyan emberek akik különleges erőkkel, képességekkel rendelkeznek és védik a földet. - mondta apa.

- De... ez mégis... hogy...? - kapkodtam a fejem.

- Ő itt Bruce Banner. - tolta elém a fotót, amin az orvost láttam. - Gammasugárzás hatására átalakult egy zöld melákká.

Az orrom alá dugta a szörny képét is.

- Ő Hulk. - mondta és nyúlt a következőért. - Ő Thor, az isten. Azaz Odin fia, Asgard védelmezője. A testvére Loki, a gonosz aki New Yorkot akarta lerohanni a chitauri seregével.

A képeket nézegetve nem sok minden jutott eszembe, de próbáltam koncentrálni.

- Natasha Romanoff ügynök. A SHIELD-nél dolgozik. A SHIELD rakta össze a Bosszúállók csapatát. Náluk dolgozik például Clint Barton... - mutatta a képét. - ... és Steve Rogers is.

Odafordítottam a fejem.

- Tényleg? - pislogtam, ő pedig csak bólintott.

- Nos, ha már nála járunk. Akkor Steve Rogers Kapitány. A 40es években katona volt, 70 évig aludt a jég alatt. Egy különleges szérumtól kapott szupererőt. A SHIELD talált rá akik kiolvasztották. Ő Amerika Kapitány. - mutatott a mellettem ülő szőkeségre.

Vettem néhány mély lélegzetet. Lassan Stevere néztem, aki csak mosolygott.
Mi a fenén mosolyog???

- Én ezt... ezt nem értem... - hebegtem nekik.

- Még nem fejeztem be! - szakított félbe apa. - Nézd meg ezt is...

Megfogtam a fényképet. Egy érdekes páncélzat volt rajta. Gyanúsan visszanéztem apára.

- Ő kicsoda? - kérdeztem.

A szüleim sóhajtottak egy nagyot, majd végül anya megszólalt.

- Ő a Vasember...- itt megállt egy pillanatra. - ... és apád építette.

Amint ezt kimondta én hirtelen felálltam. Apára néztem, aki nem tudott mit mondani. A szívem egyre hevesebben vert és nem tudtam mit mondjak vagy tegyek.
A fejembe egy hirtelen fájdalom hasított, amitől majdnem összeestem. Megtámaszkodtam az asztal szélében. Steve azonnal reagált, felállt, hogy tudjon nekem segíteni. De ezzel a mozdulattal a mellette lévő bögrét leverte.
Ekkor olyan dolog történt amire senki se számított. Kitartottam a kezem, hátha elkapom a tőle 2 méterre lévő poharat. A bögre hirtelen megállt a levegőben és egy bíbor színű burok fogta körbe. Miután felfogtam, hogy az én művem, gyorsan visszatettem az asztalra.
Mindenki engem nézett, de nem hibáztatom őket, nekem is ez lenne a reakcióm.

- Ez. Fura volt. Nagyon fura. - mondtam szaggatottan. - Ez ugye benne van a dossziéban?

- Nem. Nincs. - nézte apa a bögrét. - Ez talán összefügg a gyógyulásoddal.

- Hogy érted? - kérdeztem.

- A tested egy burkot hozott létre, mikor kómában voltál. Feltélezzük, hogy a Banner által adott szérumtól jött létre. Most emeld fel. - hozott ide egy vázát - Ezt. Kíváncsivá tettél.

- Kívácsivá? Liát sokként érte ez az új erő és a Bosszúállók is. Szerinted jót fog tenni neki a tesztelgetésed? - állt fel Steve.

- Ugyan már Kapitány. Nem laborpatkányt csinálok a lányomból. Lia emeld fel a vázát!

- Ne! Lia ülj le kérlek és nyugodj meg! - ellenkezett Steve.

- Ő a lányom és tudom, hogy mi a jó neki! - emelte fel a hangját apa.

- Fiúk... - mutatott anya rám, mire mind a ketten rámnéztek. A tátott szájuktól egy kicsit meg is ijedtem.

- Mi az? - kérdeztem.

- Láthatatlan vagy... - mondta Steve.

A kezeimre pillantottam amik valóban áttetszővé váltak, talán a félelemtől. Gyorsan megnyugodtam és újra láttak engem.

- Én... azt hiszem kiakadok... - ültem le. - Ki fogok borulni... én ezt nem bírom...

- És még nem tudsz mindent. - szembesített apa.

- Stark! - rivalt rá Steve, aki közben a vállamat fogta.

- Szerintem jobb lenne ha nem szólnál bele. Rogers. - vágta oda apa.

- Jelenleg Lia egészségére kell koncentrálnunk. Nem engedem, hogy elpoénkodd az egészet! Ez már nem csak a te hatásköröd.

- Ha nem vennéd észre most rángatom vissza az életbe! - állt fel idegesen apa.

- Fejezzétek be! - szólt bele anya is.

- Igaza van. Én itt befejeztem. - hagyott minket ott Steve.  - Viszlát Lia!

Megsimogatta a vállamat, majd az ajtó felé sétált. Mikor becsukódott akkor apáék felé fordultam.

- Miről nem tudok még? Kikről nem beszéltetek? - tettem a fogós kérdést.

Anya kinyitott egy másik mappát és elém helyezte.

- A Vasembert apád hozta létre és ő kezeli. De szerintem ezt már levezetted. Ő itt Peter Parker, az egyik barátod. Egy iskolába jártatok és ő Pókember. Nemrég lett egy társa... mi is a neve? Stacy?

- Gwen Stacy. - javította ki apa.

- Igen. Szóval... - folytatta anya.

Megmutatta nekem a Hangyát, a Sast és Rodyról mutatott képet amint egy másik Vasemberpáncélban pózol.
Lassan az agyam feldolgozta a hallottakat, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nekem is van erőm. Mert eddig úgy néz ki nem volt...
Egyedül ültem a nappaliban és az ablakon át bámultam a világot. Gyönyörű nyári napunk volt, egy felhő se volt az égen. Szíveden beleszippantottam volna a friss levegőbe. Épp elmélkedem hasonló csodás dolgokról, mikor valaki megszólal.

- Ms. Stark, az apja várja az irodában. - hallottam egy ismerős hangot.

- Tessék? - néztem körbe ijedten. - Ki volt ez?

- Jarvis vagyok.

- Jarvis! - csaptam a homlokomra. - Leesett. Köszönöm már megyek is.

Felálltam a helyemről és az iroda felé vettem az irányt. Bekopogtam, majd kinyílt az ajtó. Apa egy vörös hajú hölggyel és egy kopasz sötétbőrű férfival beszélgetett. Mikor benyitottam mindannyian rám szegezték a tekinetüket. Udvariasan köszöntem, majd apa bemutatott nekik.

- Lia, ő is Nick Fury, a SHIELD-től, ő pedig Natasha Romanoff ügynök.

Meg se tudtam szólalni annyira meg voltam illetődve. Végül Fury szólalt meg.

- Azért vagyunk itt, mert tudomásunkra jutott az ereje. Alapos felkészüléssel még az emberiség hasznára is válhat. - vett elő egy mappát.

- Azt szeretné hogy a SHIELDnek dolgozzak? - tettem fel a kérdést, hol apára, hol Furyra pillantva.

- Szeretnénk ha csatlakozna a Bosszúállók szövetségéhez. Mivel maga is egy Stark így nem lesz nehéz hozzászoknia a környezethez.

Apára emeltem a tekintetem. Az arcából nem vettem ki semmit így egyedül kellett döntenem.

- Elvállalom. - mondtam határozottan.

- Holnap kezdhet is. - vágta rá Fury. - A kiképzőközpontban reggel 8-ra fogja várni Romanoff ügynök.

Újra kapkodni kezdtem a fejem, olyan gyorsan értek az információk. Egy csomó mindent elmondtak még nekem a részletekről, hogy elég informált legyek. Az agyam viszont képtelen volt befogadni ennyi mindent. Egy órával később elmentek és csak apával ketten maradtunk.

- Te is szeretnéd, hogy menjek? - kérdeztem tőle.

- Nem örülök, hogy életveszélyes helyzetekbe fogsz kerülni. De Furynak igaza van. Csak Peppernek ezt hogy fogom elmondani... - dőlt hátra a székén.

Később kimentem a szobából és tárcsázni kezdtem Steve számát. Most talán ő ért meg a legjobban. Le is beszéltem vele egy találkozót a városban. Csak egy baj volt. Nem tudok tájékozódni egy olyan helyen amit elfelejtettem. Így sikerült is eltévednem egy kicsit. A telefonom lévő térképen próbáltam kiigazodni, de valahogy sehogy sem sikerült. Végül Steve felhívott, hogy merre vagyok. Gyors lediktáltam neki az utcanevet és a házszámot, majd perceken belül megérkezett. Egy rövid farmerben és egy fehér pólóban volt, ami nagyon jól állt neki.

- Te aztán jól eltévedtél. - sétált mellettem.

- Nem tehetek róla. Fogalmam sincs mi merre van ebben a városban. - duzzogtam.

- Semmit sem változtál...- sóhajtott egy nagyot, mire én érdeklődve néztem fel rá.

- Ezt hogy érted? - pislogtam.

- Hagyjuk... - legyintett és befordult a sarkon.

Elvitt egy közeli kávézóba ami elvileg a kedvenc helyem volt. Kértünk két presszót, majd belekezdtem a mondandómba.

- Kicsit sok ez nekem... - kevergettem a kávémat. - A Bosszúállók és ez az új erő...

- Sosem egyszerű. - mondta. - Ha szükséged lenne rám akkor tudod hol találsz.

- Igen... Csak nekem ez így elég fura... alig egy napja ismerlek mégis vagy ezer éve... - nevettem kínosan.

- Talán ha szerzünk közös emlékeket akkor eszedbe fogok jutni. Vagy... - itt megállt és a tekintete az ablakra vándorolt. - Édes istenem!

- Mi az? - néztem én is az ablak irányába de nem láttam ismerőst.

- Erre jönnek... - suttogta és összehúzta a szemöldökét. - Nem hagyom ezt!

- Tessék? Mi az? - kapkodtam a fejem.

- Csak tedd azt amit mondok! Rendben?

Mélyen a szemembe nézett én pedig bólintottam. Ő közelebb hajolt, majd a fülembe suttogott.

- Tettesd azt, hogy járunk!

- Várj én...! - tiltakoztam, de közben kinyílt az üzlet ajtaja és egy fiatal pár lépett be.

- Most vagy soha Lia! - mondta Steve én pedig elkezdtem beleélni magam a szerepembe.

Azaz idiótán vigyorogtam és flörtöltem Stevevel. Közben a két fiatal megállt az asztalunknál. Érdeklődve néztem rájuk. A fiúnak barna haja volt, még a lánynak szőke. Virított róluk, hogy járnak, mert a lány rajta lógott. Steve gyorsan megfogta a kezemet ami egy bizsergő érzést indított el bennem. Küldött nekem egy "mindenoké" tekintetet és egy mosolyt, amitől megnyugodtam.
De valójában azt sem tudtam miről van szó.
A srác kissé zavartan állt elém és dadogni kezdtett.

- Te jó.. mármint... szia... Lia...! - kezdte, de fogalmam sem volt róla kicsoda ő.

- Hát... öhm... neked is szia...! - intettem neki mosolyogva.

- Lia, ők itt Peter Parker és Gwen Stacy. - mondta Steve és minden leesett.

- Oh.. igen... Peter és Gwen. - fogtam velük kezet. - Elnézést én...

- Tudjuk, hogy emlékezetkiesésed van. - vágott közbe Gwen.

- Hihetetlen... mármint izé... meg akartalak látogatni... - mondta ideges a srác.

- Ha akarod egyszer összefuthatunk. - ajánlottam fel kedvesen.

Peter épp válaszolni akart, de a lány megelőzte.

- Igen. Majd meglátogatunk, de most nem jó az alkalom. - húzta magával Gwen.

- Szia... - mondta gyorsan Peter, majd tőlünk a lehető legtávolabb leültek.

Idegesen kavargattam a kávémat, mire Steve ökölbeszorított kézzel idegesen nézte az álompárt.

- Nos... Nem sikerült jól a találkozás... - mondtam végül.

- Nem hiszem el... - motyogta idegesen. - Te nem ezt érdemled... Hogy van pofája...

- Ezt miért mondod? Szerintem aranyosak együtt. Odavannak egymásért. - mosolyogtam, de ezt a barátom nem viszonozta.

- Nem tudsz még eleget. - mondta Steve ingerülten.

- Hé! Nyugi! Nem történt nagy tragédia! - fogtam meg a kezét bíztatóan.

- Rád sem hederít. - mutatott az asztaluk felé ahol Gwen és Peter nagyon jól elvoltak. - 2 évig nem látott, most pedig csak a barátnőjével foglalkozik...

- Engem nem zavar. - mosolyogtam kedvesen. - Aki jelenleg fontos számomra az most itt ül velem szemben. Ha Peternek nem vagyok fontos akkor túl kell lépni rajta. Az élet megy tovább.

- Hihetetlen. Egy igazi nő ül velem szemben. - viccelődött. - Tegyük féltekennyé!

- Rendben! - szálltam be a játékba.

Helyet foglaltam mellette és ő átkarolt. Látványosak próbáltunk lenni, hogy Peter felfigyeljen ránk. Ami persze sikerült is. A szemem sarkából láttam a féltékeny pillantásait. Egy-null nekem. Ha jelent ez bármit is...
Nem sokkal később elindultunk a kijárat felé. Steve ajtót nyitott én pedig kiléptem az utcára. Nevetve hagytuk el a kávézó épületét.

- Nem hiszem el, hogy ilyet csináltunk! - mondtam. - Szerintem ha smároltunk is volna akkor szétdurrant volna az agya.

- Legalább hatásos volt. Meg is érdemelte.

- Nos, azt nem tudom mit érdemel Peter. De azt viszont tudom, hogy én mit érdemlek. - vigyorogtam.

- Nem kapsz unikornist. - szögezte le, miközben átmentünk a zebrán.

- Nem erre gondoltam... - mondtam még mindig selytelmesen.