Az orvosi szobában keltem fel. A kezeim le voltak kötve, nyilván azért, hogy még véletlenül se szökjek meg. De lehet ezt nem is nekem találták ki, hanem annak az idiótának aki meg akart ölni. Aki elvileg a társam lesz. Ha ilyennek lesznek a bevetések is akkor nem sok jóra fogok számítani. Még nem ébredtem fel teljesen, hiába volt nyitva a szemem. Nézegettem a szoba falát és ahogy sétálnak körülöttem a szakértők és doktorok. Mikor az egyik elkezdett beszélni hozzám akkor kezdtem igazán felkelni és kapcsolatot létesíteni a külvilággal. Az elején csak pislogtam mert egy kukkot sem értettem abból amit mond. Hiába gesztikulált, hiába artikulált, az én agyamig nem jutottak el az információk.

- Aha... - bólogattam idiótán.

- A vibránium ellen a szervezete nem tud küzdeni ezért sebeződött meg ilyen könnyen... - mondta.

- Aha...aha... - folytattam. - És most hol vagyok?

- Az orvosi részlegen. - válaszolta némi gúnnyal a hangjában.

- Ja oké rendben. - zártam le.

Egy ideig még mocorogni sem tudtam, de odajött hozzám egy másik orvos aki elengedett.

- Kicsit vörös lett a nyaka, de el fog múlni idővel.

- Maradandó károsodás? - fogtam a csuklómat ami iszonyatosan fájt még mindig.

- Szerencséje volt. - mondta barátságosan. - Nincs semmi komolyabb baja.

Ezután visszatértem a szobámba ahol a tükörben nézegettem magam. Azon a részen ahol fojtogatott még vörös volt. A vibrániumtól elhaltak a bőrsejtjeim. Csodás. Ha megtalálom a társamat akkor jól pofán vágom. Előkerestem a ruháim közül egy kendőt amivel el tudtam takarni a csúnya foltot. A fekete textilt a nyakam köré csavartam és egy fokkal jobban néztem ki. Kisétáltam a szobámból, majd célba vettem Pierce irodáját, hátha nála van a társam. A liftben összefutottam az egyik emberrel aki folyamatosan méregetett.

- Ez nem divatbemutató kislány. - vágta nekem oda.

Szó nélkül tűrtem ahogy beszól, igyekeztem nem megverni senkit az első napomon. Persze a fémkarú férfit kivéve. Ő megkapja a magáét ha megtalálom. A folyosón idegesen sétáltam végig, közben mindenki hallotta, hogy jövök a magas sarkú csizmám kopogásából. Néhányan odafordították a fejüket, mások nem is törődtek velem. Kopogás nélkül nyitottam be az irodába.

- Amelia! - rivallt rám Pierce. - Ide nem jöhetsz csak úgy be!

- Hol van a társam? Miért támadott rám? - mondtam egy cseppet sem habozva.

- A szobájában. De nem kell aggódni, évek óta nem volt nő közelében, csak megindultak benne az ösztönök... - próbálta burkoltan elmagyarázni, hogy vonzódik hozzám a még névtelen társam.

- És hol van?

- Csak nem meg akarod verni? Épségben lesz rá szükséged a legközelebbi bevetésen, úgy tegyél kárt benne, ha sikerül. - nevetett, majd kirakott az irodából.

Ott álltam az ajtó előtt dühösen. Még azt se tudtam melyik az ő szobája. Tudatlan voltam. Végül úgy döntöttem visszamegyek a saját szobámba dühöngeni és rongálni a bútorokat. Senki se tudott volna ebben a pillanatban lenyugtatni. Már a folyosón sétáltam mikor láttam kijönni az egyik szobából. Megálltam és egymás szemébe néztünk. Én csípőre tett kezekkel vártam mit fog reagálni, de végül mégis én léptem.
Elkezdtem gyorsabb tempóban sétálni felé, ő pedig követte a mozdulataimat. A kezemet magam elé helyeztem és mikor már túl közel volt, létrehoztam az erőteret. Ő pedig a a fém karjával át akarta törni. Erősebb volt nálam ezért hátrafelé kezdtem csúszni. A lábammal nem tudtam megtartani magam, az erőtér pedig a vibrániumtól gyengülni kezdett. Egyszer csak áttört. Hátrafelé sétáltam, de már késő volt. Hiába használtam volna az erőmet, a keze áttöri, így csak a fizikai erő maradhat. Megpróbáltam megütni, de ő egy könnyed mozdulattal a falnak tolt. A pulzusom az egekben volt ő pedig jelenleg nem akart megfojtani. A kezét a falnak nyomta a fejem mellé, hogy még jobban megijedjek.
Szótlanul néztem a szemébe. Az enyémben távolról látszott a félelem, az övéből viszonyt nem tudtam semmit kiszedni. Vajon mire gondolhat? Tényleg bántani akar?

- Engedj el! - mondtam halkan.

Nem reagált, csak a szememet fürkészte. Félelmemben megjelent az első könnycsepp az arcomon. Erre már azonnal lépett. Hátrált egy kicsit majd elindult a szobája felé. Lehúnytam a szemem. A szapora légzésem most kezdett lassulni és végül megnyugodtam. Odasétáltam az ajtóhoz ahova bement és elolvastam a feliratot.

A tél katonája

Csak ekkor tűnt fel, hogy ez a szoba van az enyémmel szemben. Ettől még jobban féltem tőle. Ha vele kell dolgoznom akkor vigyáznom kell magamra.

Néhány nappal később

- ... a főúton. Minden világos? - nézett rám Pierce.

- Mint a nap. - bólogattam, de a mellettem álló társam most sem reagált.

Néha arra gondolok, hogy ő csak egy robot, nem is ember. De a célpontra visszatérve egy SHIELD autót kell elkötnünk és a tartalmát megszereznünk. Számítógépek... adatok... meg hasonlók. Számítanunk kell rá, hogy apám meg fogja akadályozni a tervünket. Így mindenre felkészülünk.
Nem sokkal később már a helyszín közelében voltunk. Felraktam én is a maszkomat, mert az a piros folt nem akart egykönnyen eltűnni a nyakamról. Az egyik fekete kocsi furgonjában ültünk és vártunk a jelre. A tél katonája csendben nézte a lábunkat én pedig a tekintetét fürkésztem. Olyan fura. Mintha nem lennének gondolataim vagy érzelmei. Kicsit megrettent.

- Mehettek! - hallottam az adóvevőből a hangot.

Erre a társam (végre) rám nézett. Egy hirtelen mozdulattal hozzámvágta az egyik pisztolyt. Óvatosan megfogtam, majd eltettem, eddigre ő már rég kiszállt. Utána szaladtam és leginkább követtem azt amit csinál. A célpont az előttünk lévő úton haladt, de mire felfogtam mi történik addig rá már körbevették az álrendőrautók. A társam csak intett és már el is indult, én pedig utána. Betörtük két oldalt az ablakokat, majd én a csomagtartóhoz mentem a megbeszéltek szerint. Feltörtem a zárat, hogy ki tudjam nyitni, de hirtelen egy golyó suhant el mellettem ami becsapódott az autóba. Hátra kaptam a tekintetemet, hogy lássam ki az. Mint kiderült a Fekete Özvegy és Amerika kapitány jöttek megvédeni a SHIELD embereit.
Reflexből visszalőttem a fegyveremmel, nem sikerül eltalálnom, viszont lelassítottam őt. Az embereink ezalatt megölték a sofőrt, a csomagtartó tartalmát pedig lassan kezdték kipakolni. Amég a társam Stevevel volt elfoglalva addig én megtámadtam Natashát. Pontosan tudtam hol kell megütni őt, az óráinak köszönhetően. Ettől függetlenül erősebb volt nálam és hamar a földre terített. Ekkor a képességemmel ellöktem magamtól, az ég felé úgy 2-3 métert. Felálltam amég ő lezuhant. Lihegve nézett rám, én pedig ráfogtam a fegyverem.
Meglőttem a vállát.
Mivel sérült és fegyvertelen volt, ott is hagytam, hogy segítsek a tél katonájának. Kb ugyanolyan erősek voltak így nem tudták legyőzni egymást. Bele kellett avatkoznom. Már épp készítettem volna a kezeimet, mikor megszólalt valaki az adóvevőben.

- Ne gyere közelebb! - mondta, de a hang nem volt ismerős.

- Tessék? - álltam meg.

- Ne gyere! - kiáltotta újra.

Már késő volt. Steve pajzsa egyenest felém repült. Amilyen gyorsan csak lehetett leguggoltam, hogy ne találjon el a vibránium. Szerencsémre nem esett bajom és a társam is nyerésre állt. Steve magát próbálta összeszedni addig mi elmenekültünk a helyszínről ahol eközben kitört a tűzharc. Beugrottunk a fekete autónkba és fellélegezhettem. Sikeres volt az első bevetésem. Lehúztam a maszkomat és akaratlanul is mosolyogni kezdtem. Végre valamit jól megcsináltam, habár volt némi bűntudatom Natashával kapcsolatban. Végül is meglőttem őt és nagyon közel voltam hozzá hogy meg is öljem... majdnem megöltem...
Viszont volt még valami ami nem hagyott nyugodni az egész út során. A társam egész végig engem figyelt. Szigorú tekintettel. Még most sem tudom mire gondolhat, pedig kezd érdekelni. Ő is levette a maszkját és így most láthattam először az egész arcát. Nem így képzeltem el. Arra gondoltam, hogy azért hord állandóan maszkot mert az ő arcával is történt valami, egy sebe van vagy ilyesmi, de... nem...
Meglepően jóképű férfi volt. Lehet elpirultam... remélem nem...
A bázison (én így hívom sokkal jobban hangzik mint ahogy azt gondolják) Pierce videóhívásban beszélt velünk. Ott ültünk ketten a társammal és a hologrammot figyeltük.

- Gratulálok Lia az első bevetésedhez, ne szokj hozzá hogy állandóan dicsérgettük, mert nem fogunk. A másik dolog pedig hogy nyugodtan lehetsz erőszakosabb is... - idézte nekem a szavakat.

A tél katonájának (meg kell kérdeznem mi a neve így hogy beszéljek hozzá?) nem mondott semmi újat vagy építő jellegűt. Ezután kilépett és így ketten maradtunk. Idegesen birizgáltam a hajamat, közben állandóan a társamat figyeltem. Olyan félelmetes vagy nem is tudom, kiráz tőle a hideg és minél távolabb akarok lenni tőle.

Azt érzem, hogy minden egyes másodpercben meg akar ölni.