- Apa nem akarok... nem akarom ezt... kérlek segíts! - sírtam.

- Ssssh... - nyugtatgatott. - Ne félj itt vagyok!

- Nem akarok... én nem... - kapaszkodtam bele szorosan.

Nem tudtam elmondani mit akarok. Mert tudtam, hogy a dolgokon úgysem tudunk változtatni. A vállába töröltem a könnyeimet, amik folyamatosan ömlöttek a szememből.

- Túl sok... sok ez... - nyögtem fel néhány szót, nehogy azt higgye megfulladtam a könnyeimtől.

- Nyugodj meg kicsim...! - ismételgette önmagát, de ő maga is tudta, hogy ez mindhiába van.

- Miért van ez...? Fáj... nagyon fáj... - zokogtam fájdalmasan. - Miért??

Apa szemeiben is megjelent egy könnycsepp. Nem tudott segíteni, senki sem tudott. Annyit tett, hogy mégszorosabban ölelt, hogy érezzem a szeretetét.
Egy kis idővel később megnyugodtam. Mind a ketten a földön ültünk, csak ritkán szólaltunk meg. Nem tudtam mit mondani. Hogy fejezzem ki magam, hogy se sírjam el magam azonnal...? Végül apa volt az aki megtörte a csendet.

- Jól vagy? - kérdezte halkan.

Én könnyezve megráztam a fejem és oldalról átöleltem. Erre ő csak átkarolt.

- Azt érzem... - szipogtam. - ... ez egy ördögi kör. Sose lesz vége. Sosem leszek jobban...

- Ez nem így van Lia!

- Minden nap jobban fáj... - mutattam a karomra. - A vibránium belülről tesz tönkre, mérgez. Nem tudom mi lesz velem. Félek.

Újra elkezdtem zokogni, apa pedig megértően magához szorított. Van hogy csak egymásra számíthatunk. Persze ott vannak a barátaim is, de a családommal szorosabb kapcsolatot ápolok. És tudom apának most én vagyok az egyetlen aki még megmaradt neki.

- Hiányzik anya. - mondtam mire Tony felkapta a fejét.

- Nekem is. - simogatta meg a fejem. - Nem akarod most felhívni?

Megráztam a fejem.

- Most ez így jó, majd később.

Egy ideig még csöndben üldögéltünk a padlón. Hirtelen Jarvis szólalt meg.

- Mr. Stark, Mr. Turner keresi telefonon a megbeszélés...

- Pillanat Jarvis! - szakította félbe őt. - Magadra hagyhatlak így?

- Persze. Nem lesz baj. - álltam fel. - Ledőlök egy kicsit...

Apa egy puszit nyomott a homlokomra majd magamra hagyott a konyhában. Hirtelen hatalmas csend lepte el a szobát. Csak a csapból csöpögött a víz, el is zártam, nehogy pazaroljuk. Gondoltam kettőt és visszaindultam a szobámba. Viszont nem tudtam aludni, csak a plafont bámultam az ágyamon. Lehunytam a szemem és eszembe jutottak régi emlékek apával és anyával. A gondolat hogy mostantól nem lesznek hasonlók, felemésztett. Hiányzik minden ami régen volt. Amikor még apáék együtt voltak én pedig normális ember aki építi a karrierjét. Azóta minden felborult, de legalább nem csak elvett tőlem az élet hanem adott is: Petert és Gwent.
A telefonom ebben a pillanatban szólalt meg. Az utóbbi hívott azzal, hogy meséljek el mindent a randevúmról.

- Igen? - szólaltam bele a telefonba.

- Szerinted miért kereslek? - kérdezte cinikusan Gwen.

- Gondolom nem az időjárásra vagy kíváncsi...

- Milyen vicces valaki! Na mesélj!

- Hát... - kezdtem volna bele. - Nem találkozhatnánk személyesen?

- Ilyen rossz volt? - kérdezte.

- Nem... nem az csak... inkább személyesen mondanám el...

- Akkor iparkodj mert nagyon kíváncsi vagyok! - tette le a készüléket.

Vettem egy nagy lélegzetet, majd elindultam a gardróbom irányába...