Reggel korán keltem, mert nem aludtam semmit az éjjel. Kisétáltam a konyhába ahol apa és Steve már beszélgettek. Megöleltem apát, majd a barátomat ezután elkezdtem kávét főzni.

- Steve annyira sajnálom! - mondtam neki. - Kérlek ne haragudjatok rám! Natashától is bocsánatot fogok kérni...

- Hidd el mi örülünk annak a legjobban, hogy épségben megkerültél. Viszont híreim vannak... apád már tud róla. A SHIELD összeomlott. A HYDRA sajnos belülről emésztette fel, mi pedig tegnap végeztünk némi takarítást a SHIELD épületében.

- Ez... borzalmas... akkor most vége? A HYDRAnak és a SHIELDnek is? - kérdeztem.

- Igen. Most már vége. De én megyek is. - indult meg a kijárat felé.

Miután elment leültünk reggelizni apával. Kiöntöttem neki a kávét, majd odafordultam hozzá, hogy átadjam neki. Ekkor vettem észre a mai újságot az asztalon. A címlapon pedig anya szerepelt... Justin Hammerrel...
Idegesen tettem le a kávéskannát az asztalra, majd a kezembe vettem az újságot, hogy elolvassam.

- Ugye nem...? - kezdtem aggódva.

- 3. Oldalon van egy egész oldalas kép róluk... - ivott bele a kávéjába apa.

- "A két cégvezető nemrég jelentette be az eljegyzésüket. Justin Hammer a Hammer Industries tulajdonosa nyilatkozott arról, mennyire boldog, hogy megtalálta az igazit.. "  - olvastam fel. - Megáll az eszem.

- Csak hergelni akarnak kicsim. - mondta nyugodtan apa.

- Sikerült is nekik.

- Kicsim... lenne itt még valami... - nyújtott át egy borítékot. - Még tegnap este beszámoltam anyádnak arról, hogy megtaláltunk. És...

- Meghívó az eljegyzési partyjukra?? - néztem nagyot.

- Lia...

- Úristen ezt hogy gondolták? Anya hogy volt képes erre? Nem hiszem el... - sétálgattam a konyhában.  - Ne megyek el.

- De el kell menned. Anyád számít rád és szüksége van rád.

- Nem akarok... - mentem oda apához. - Nem akarom Hammer önelégült képét bámulni...

- Tudom. De kérlek anyádért tedd meg. - ölelt meg.

- Te hogy viseled? - kérdeztem tőle.

-  Megleszek nem lesz baj. - vitt fel egy erőltetett mosolyt az arcára.

- Remélem... - sóhajtottam, majd megittam a kávémat.

Reggeli után Gwen jött át, hogy megnézze, hogy vagyok. A szobámban üldögéltünk és szidtuk a világot.

- Ez elég gáz. - mondott véleményt a  meghívóra. - Még meg sem kerültél de már társaságba kényszerülsz...

- Semmi kedvem hozzá... vagy legalább Peter jönne velem mint kísérőm, hogy kibírjam valahogy... - sóhajtottam.

- Látom dúl a szerelem. - vigyorgott.

- Nem hiszem... Mi nem...- nevettem kínosan.

Kár lett volna tagadni a tegnapiakat.
Ezután Gwen elmesélte, hogy találtak rám és hogy mi történt a távollétemben. Még mindig rosszul érint az, hogy bántottam őket...
Miután a barátnőm elment, én kiültem az erkélyemre, hogy gondolkozzak. A meleg nyári szél megcsapta az arcomat, amin éppen egy könnycsepp gördült le. Belül zokogok... de nem akarok gyengének tűnni. Szükségem van egy ölelésre. Az Ő ölelésére...  Amikor magához húz, majd apró csókokat lehet az ajkamra amitől megborzongok az olyan gyönyörű. Lehunytam a szemem és visszaemlékeztem az első csókunkra. Az én szőke hercegem... aki nem is szőke nem is herceg... Beleharaptam az alsóajkamba és éreztem ahogy átölel.
Ettől a gondolattól elmosolyodtam, majd letöröltem a maradék könnycseppet is az arcomról. Felnéztem az égre és sóhajtottam egyet. Átjárt egy meleg boldog érzés amitől erőt kaptam, hogy ne essek össze a fájdalomtól.

- Hiányzol... - mondtam halkan egy halovány mosoly kíséretében.

Bárcsak... bárcsak itt lenne. Bár újra az erkélyemen találhatnám őt. Bár megölelhetném és elmondhatnám neki mit érzek...
Mert szeretem.

A nap hátralévő részét a lakásban töltöttem apával. Nagyom régen voltunk kettesben és hiányzott a közösen eltöltött idő. A legjobb apa-lánya program amit egy Stark csinálhat az nem más mint az autószerelés. Oké oké. Lehet furának hangzik, de ezt mind a ketten élvezzük. Apa a régi autóm maradékait kivágta úgyhogy az egyik kocsiját tuningoljuk fel. Nem tervezek visszamenni a pályára, úgy érzem már ennél fontosabb küldetésem van. Épp a kerekekkel szórakoztam, mikor váratlan vendég érkezett meg. Az üvegfalon keresztül láttam ahogy anya sétál be a pincébe. Apa felemelte a tekintetét, majd kinyitotta neki az ajtót. Én továbbra is a kerekkel játszottam (örök gyerek maradok mi tagadás :) ). Anya benyitott és felém lépett. Ekkor már én is felemeltem a tekintetem és észrevettem ahogy a szüleim képtelen egymás mellett megmaradni.

- Szép napot Tony... - köszönt neki oda aki ugyanolyan hangnemben viszonozta a gesztust. - Kislányom!

Odarohant hozzám, hogy megöleljen. Kedvesen fogadtam, hisz örültem, hogy újra látom.

- Anya! - öleltem át.

- Jól vagy? Minden rendben van? Nem aludtam semmit azóta mióta megtudtam hogy eltűntél...

- Minden szuper anya. Most ennél jobban nem is lehetnék. - mosolyogtam.

- Rendben. Akkor gyere pakoljunk össze! - mondta.

Nem igazán értettem mit szeretne kilyukadni úgyhogy értetlenül álltam előtte. Végül apára néztem aki szintén semmi sem értett.

- Tessék? - nyögtem ki.

- Pakolj! Odaköltözöl hozzánk! - mondta, mintha ez egy teljesen természetes dolog lenne.

Teljesen lesokkolt amit mondott. Újra apára néztem. Gyorsan felállt és Pepper elé lépett.

- Pepper... ezt nem csinálhatod... - kezdte.

- De. Megtehetem. Az én lányom és én tudok rá vigyázni! - emelte fel a hangját.

- De én már...- kezdtem de mintha meg se hallottak volna.

- Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy ideállítasz és elviszed a lányomat? - szállt vitába vele apa.

- Nem fogok veled vitatkozni. Elviszem Liát és kész! - fogta meg a kezem anya.

-De én.. - próbálkoztam de semmi értelme.

- Indulunk! - szólt anya.

- Pepper nem engem! Nem engedem meg, hogy a lányom megint nélkülem maradjon!

- Sosem tudtál rá vigyázni! Nálunk biztonságban lesz! Vita lezárva.

Újra elkezdtek veszekedni. Én nem hallgatom újra végig... nem...
Elszaladtam egyenesen a szobámba. Hallottam ahogy apa meg akar állítani, de én nem hallgattam senkire. Bezárkóztam a szobámba, majd elkezdtem zokogni.
Nem akartam újra átélni. Nem akartam hallani ahogy egymással üvöltöznek és újra és újra ugyanazokkal az érvekkel dobálóznak.
Amikor már azt hittem... minden rendben lesz...

Kopogást hallottam.

- Lia! Nyisd ki! - kiáltott apa.

Nem szóltam.

- Édesem! Nyisd ki az ajtót! - mondta kicsit barátságosabban. - Anyád beszélni szeretne veled... Nem vettem rá túl könnyen...

- Adj egy percet! - törölgettem a könnyeimet.

Vettem egy nagy levegőt és összeszedtem magamat. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam az ajtót. Apa megértően átölelt.

- Nem kell sírnod. Nincs baj. - nyugtatgatott.

Bólintottam.
Lesétáltam anyához, hogy beszéljek vele. A konyhában állt és igen türelmetlen volt.

- Nem hozod a cuccaidat? Tárgyalásom lesz... indulnunk kell. - mondta.

- Anya... - sóhajtottam. - Itt maradok. Már nem hozhattok döntéseket a fejem felett. Törvényesen nagykorúnak számítok és apának nagy szüksége van most rám. Nem tehetem meg, hogy magára hagyom. Meg kell értened, azt hogy nem vigyázhattok rám örökké. Felnőttem. Nagyon szeretlek, de rám itt van szükség és majd sokszor meglátogatlak... Nem lesz semmi bajom.

Csendben hallgatta végig a monológomat.

- Oh kislányom! - ölelt meg. - Túl gyorsan nősz fel... de mi van ha...

- Nem lesz semmi baj. - mosolyogtam. - Találkozunk az eljegyzési partydon.

Elbúcsúztunk egymástól. Miután az ajtó becsukódott apa átölelt.

- Nagyon szeretlek kicsim! - mondta, miközben adott egy puszit a homlokomra.

- Én is nagyon szeretlek apa! - öleltem meg szorosan.