A következő napok lazán teltek és semmi izgalmas nem történt. Máig.
Reggel a híreket olvasgattam, mikor belefutottam Ivan Vankoba:

"Ivan Vanko a tegnapi napon meghalt a börtönben."

Azt hittem kiköpöm a müzlimet. Miért van olyan érzésem, hogy ez nem igaz? Azonnal meg kell keresnem Petert. Szóltam Happynek, hogy hamarabb megyünk és siessünk. A suliba érve mindenhol kerestem a barátomat, de sehol sem találtam.

- Hahó! Lia! Itt vagy? - kérdezte Liz.

- Igen... igen... Nem láttad Petert? - lihegtem.

- Nem, miért?

- Mindegy majd megkeresem...

- Meséltem már, hogy elhívott a bálba? - kezdte Liz mosolyogva.

- Nem még nem... - szorult össze a gyomrom. - De nagyon örülök neki!

- Sajnálom, hogy te nem jössz. Az őszi bál minden évben nagy buli! De azt is tudom, hogy egy Stark party sokkal nagyobb durranás. Oda vagy hivatalos.

- Igen. Fizikával kezdünk ugye? - tereltem a témát.

- Hozom a cuccom és mehetünk. - indult meg a szekrénye felé.

Nekidőltem a szekrénysornak és megkérdeztem magamtól: Mond Lia, normális vagy??? Nem nem, Amelia Stark egy idióta...

- Jó reggelt Lia! - köszönt nekem Ned.

- Azt mond mi ebben a jó? - nevettem a plafont nézve.

- Elmarad a kémiánk. Például. Peter?

- Fogalmam sincs. Én is őt kerestem. - túrtam bele a hajamba.

- Amúgy mi újság a szerelmi háromszöggel? - kérdezte.

- Nincs semmijen háromszög... nem fogok küzdeni senkivel senkiért! Úgy érzem ezt már kinőttem! Nekem most órára kell mennem! Később találkozunk Ned! - köszöntem el tőle.

Megkerestem Lizt és a teremben leültünk a leghátsó sorba. Elővettem egy darab lapot, majd nekiálltam rajzolni, amég Liz beszélt hozzám.

- ...hihetetlen, hogy tényleg megjelent Pókember! Szinte testközelből láttuk! Nyilván megismert téged! Ez olyan jó lehet neked!

Ekkor lépett a terembe Peter. Nem is tudom mi fogott meg benne.

- Szia Liz! - köszönt rá a barátnőmre, majd leült a tőlünk balra levő padsorba, az utolsó előtti padba.

- Szia Peter! - mosolygott rá Liz.

Intettem neki, de kétlem, hogy észrevett volna, mert elmerengett Liz tekintetében.

- Hol is tartottam? - kérdezte Liz.

- Pókembernél... - válaszoltam félig unottam félig szomorúan. Erre a szóra Peter is felfigyelt.

- Jól vagy?

- Persze! - csengettek be. - A szünetben folytatjuk.

Nem tudom meddig fogom ezt bírni. Vagy elnyomom vagy bevallom az érzéseimet. De a két legjobb barátom szerelmes egymásba... Egyik sem érdemli meg, hogy közéjük álljak. Mi a legjobb megoldás?
Új személyiséggel elköltözni Braziliába. Ezt fogom tenni! Egy tökéletes terv.
A fizika után kémiánk lett volna, de elmaradt így leültem az egyik padra az udvaron. Tovább olvastam a híreket, de semmi nem derült ki Vankoról.
Ekkor lépett Blair mellém.

- Szia Lia! Akkor jó neked a holnap?

- Igen persze! Kettőre jössz?

- Igen! Már alig várom a bál! Iszonyatosan jól néz ki az a ruha amit kinéztem!! Ha meglátják rajtam...

Ekkor lépett elém az a srác az ebédlőből.

- Csá Lia! - ült le mellém. - Mond van kísérőd a bálra?

- Flash húzz innen! Liának biztos, hogy nem te leszel a partnere! - próbálta lekoptatni Blair.

- B, ne légy féltékeny! Na mit mondasz? Eljössz velem? - nézett rám Flash.

- Sajnálom, de ki kell, hogy kosarazzalak! - vigyorogtam gúnyosan.

- Talán van kísérőd?

- Nekem nincs szükségem kísérőre! - álltam fel.

- Pedig mi jó társak lennénk! - nyúlt a vállamhoz, de én egy gyorsabb mozdulattal a leterítettem.

- Vagy nem. Szia Flash! - ragadtam karon Blairt és mosolyogva távoztunk.

- Jól elintézted! - mondta a barátnőm. - De kivel mész? Csak nem vársz a szőke hercegre?

- Nem. Én nem megyek.

- Talán a kiszemelted egy másik lánnyal jelenik meg? - kérdezte érdeklődve.

- Miből gondoljátok ezt? - nevettem.

- Csak találgatok! - legyintett.

Az ebédszünetet Neddel és Peterrel töltöttem.

- Mi újság? - ültem le Peter mellé.

- Liz... - álmodozott a barátom.

- Tessék? - kérdeztem.

- Peter szerelmes. - mondta Ned.

- Á, így már értem. Szóval nem vagy kíváncsi Vankora!

- Mi van Vankoval? - tért észhez.

- Na szóval... - kezdtem bele. - ...ha minden igaz a börtönben halt meg. De szerintem ez kamu!

- Nem gondolom, hogy ilyedmiről hazudna a média. - szállt be a beszélgetésbe Ned.

- Gondold el mit meg nem tett azért, hogy megkísérelje a megölésemet... Majd hagyta magát elkapni. Most pedig meghalt. Nem gyanús ez? - ittam bele az ásványvizembe.

- Akkor szerinted mi történt? - kérdezte Peter.

- Megjátszotta a halálát. Csak ez lehet a magyarázat! Majd megszökött. Így nyugodtan folytathatja a tervét!

- Nem vagy egy kicsit... - kereste a szavakat Ned.

- Peter Parker maga a Pókember! Én pedig a Vasember lánya vagyok! Ez nem elég fura? - szálltam vitába vele.

- Rendben! - emelte fel a kezét. - Akkor szerinted hogyan lógott meg a dutyiból?

- Erre még nem jöttem rá...

- Alaptalan az egész Lia! Kizárt, hogy megszökött onnan! Lehetetlen! - ellenkezett Peter.

- Ez nem így van! - akadtam ki. - Csak szerintem, túlságosan bonyolult terve volt és kockázatos... aztán hirtelen meghal...

- Túlságosan sokat foglalkozol a témával! - mondta.

- Talán azért mert meg akart ölni! - emeltem fe a hangom. - De ha képtelen vagy megérteni akkor folytatom egyedül a nyomozást! Nem kell a segítséged Peter Parker!

Gyorsan felálltam és otthagytam őket. Mivel aznap nem volt több órám, elmentem Queens utcáit felfedezni. Beültem egy közeli kávézóba. Teljesen elmerültem a gondolataimban, mikor egy kb 6 éves kislány szólított meg.

- Szia! Te vagy Amelia Stark? A híres autóversenyző? - nézett rám csillogó szemekkel.

- Igen én lennék az! - mosolyogtam.

- Kérhetnék egy autogrammot? - nyújtott felém egy alkoholos filcet és egy papírt.

- Hát persze! - firkantottam a nevem a papírra.

- Sophie! Ne szaladj el csak úgy! - jelent meg egy 16-17 éves srác. - kérlek ne haragudj a húgom miatt...

- Ugyan semmi baj! Lia vagyok! - nyújtottam felé a kezem

- Chris. - válaszolta a srác.

- A bátyus imád téged! Minden versenyedet láttuk! - áradozott a kis Sophie.

- Tényleg? - néztem a fülig piruló srácra.

- Ha nagy leszek olyan kemény leszek mint te! - mondta a kislány.

- Úgy legyen! - simogattam meg a fejét.

- Sophie, nekünk mennünk kell! - szólt Chris.

- Neeem! Még nem akarok! - nyávogott a kis Sophie.

- Nekem is indulnom kell! - néztem az órámra. - Remélem még összefutunk!

- Én is! - mosolygott rám Chris, miközben kinyitotta nekem az ajtót.

- Szia Sophie! Szia Chris! - köszöntem el tőlük.

- Sziaaaa! - kiálltott utánam a kislány.

Otthon tovább nyomoztam Ivan Vanko ügyében és meglepő dolgokra bukkantam...