Reggel viszont nem éreztem magam mellett a testét. Hiába tapogatóztam az ágyamon. Fáradtan kikeltem és körbenéztem.
A tegnapi üzenetnek semmi nyoma nem volt, Peter pedig... ÚRISTEEEN!!

- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle idegesen. - Tedd azt le!

- Ne haragudj. De Blair felírta a könyvjelzőre, hogy olvassam el a 16. oldalt..

- Nee...- temettem az arcomba a kezem. - Miért?

- Nem olvastam többet. Végül is a naplód.

- Amit még ma elégetek!! - néztem rá idegesen. - Mindenki bele akar nézni, de ez lesz a legjobb és a legokosabb döntés.

- Nem túlzás ez egy kicsit? Csak egy napló...

- Miért lenne? - vágtam földhöz a könyvet és rátapostam. - Most legalább senki se fog beleolvasni...

- Mitől vagy ilyen feszült?

- Bocs én csak... túl sok ez nekem... el akarok menni innen...- sóhajtottam.

- Mármint örökre?

- Csak... el innen...! Messzire! Szabadságra vágyom! - nyitottam ki az erkélyajtót. - Egy olyan helyre ahol önmagam lehetek...

Pördültem egyet a tengelyem körül. Majdnem elestem, mikor Peter elkapott.

- Vigyázz magadra! - mosolygott rám édesen.

- Én mindig! - nevettem.

- Csak majden megöltek. 2 alkalommal is és egyszer a saját hibádból... - sorolta.

- Szemét vagy! - löktem oldalba. - Ne gyere a hibáimmal! Mert visszanyal a fagyi!!

Hirtelen jött egy hűvösebb szellő amitől megborzongtam.

- Fázol? Jobb lenne ha felöltöznél... - utalt arra, hogy még pizsamában vagyok.

- Ja tényleg! - nevetgéltem, majd befutottam a gardrómba. Gyors felkaptam valami ruhát és visszatértem a barátomhoz.

- Van valami programod mára? - kérdezte tőlem.

- Azon kívül, hogy ma kihagytuk a sulit, nincs.

- Be kéne pótolni egy találkozót! - mosolygott kedvesen.

- Mire gondoltál? - néztem rá érdeklődve.

- Az legyen meglepetés! - kacsintott. - Muszáj előkészülnöm vele úgyhogy te most maradsz és megvársz!

Nem is tudtam reagálni, azonnal elillant. Boldogan ültem le az ágyamra és vigyorogva néztem magam elé. Fél óra múlva visszaért, majd elvitt egy hatalmas ház tetejére. Az volt benne a különleges, hogy egyesen ráláttunk a holnap megnyitó Stark Expora. Valami elképesztő volt.

- Uram... Isten... - tettem a szám elé a kezem. - Lassan a törzshelyünk lesz egy-egy ilyen háztömb.

- Gondoltam érdekelne - mosolygott.

- Hogy érdekelne? Egyszerűen csodálatos! Köszönöm! - ugráltam örömömben.

Leültünk a tető szélére és onnan lestük a munkálatokat. Eközben csak az Exporól beszéltünk.

- Eljössz holnap? - kérdeztem.

- Ki nem hagynám! Ez az évtized legnagyobb expoja.

- Ahogy mondod! Képzeld! - itt hagytam némi hatásszünetet. - Apa be fog mutatni egy csomó dolgot. Például az egyik páncélját.

- Ez nagyon király!

- Tudod, hogy ki fogja viselni az egyiket? - néztem rá.

- Gondolom Mr. Stark.

- Neeem. Most én fogom! - tapsoltam örömömben. - Ezzel elindítottunk egy családi hagyományt, miszerint majd az én gyermekem is visleni fog egy páncélt az Expon.

- Jó látni, hogy boldog vagy! - ölelt meg szorosan.

Ekkor hívott fel apa.

- Mennem kell Peter. Apának szüksége van rám otthon. Akkor holnap este?

- Holnap este. - nyomott egy puszit a homlokomra.

Hazaérve fel kellett próbálnom a Vasember páncélt és mozognom kellett benne. Jarvissal könnyen szótértettem és minden remekül állt.
Másnap a suliban izgatottan meséltem a srácoknak a ma estéről.

- Már alig várom! - mosolyogtam a szekrényeknél. - Most először viselem nagyközönség előtt. Mennyire király már?

- Mi is ott leszünk és megnézünk. - mondta Ned.

Estig semmi másra sem tudtam gondolni. Számomra ez egy hatalmas megtiszteltetés volt. Otthon többször is felvettem és járkáltam benne a lakásban. Repülni nem repülhetek vele, azt apa megtiltotta, sejtem miért. Nem tudnám kontrollálni, elszabadulnék.
A kezdés előtt fél órával már a helyemen voltam és apa még elmondott néhány fontos dolgot.

- Neked nincs más feladatod, mint amit otthon gyakoroltunk. Ne lázadj! Már így is te leszel a középpontban...

- Azaz te! - mondtam mosolyogva.

- Igen. Akkor sok sikert! El ne szúrd! - ölelt meg én pedig felvettem a páncélt.

A színpad alá álltam be az egyik süllyesztő alá. Jarvis visszaszámolt.

- Csak nem izgul Ms. Stark?

- De Jarvis nagyon. Nem akarok csalódást okozni apának. - mondtam miközben egyenletesen próbáltam venni a levegőt.

- Már csak 30 másodperc. - hallottam Jarvis hangját. - Már csak 15 másodperc.

A színpadon már hallani lehetett apa beszédét.

- Örömmel nyitom meg a 2018-as Stark Expot! - ekkor a tömeg elkezdett tapsolni én pedig emelkedni.

Mikor felértem a színpadra integettem a közönségnek akik kitörő örömmel fogadtak.

- Hadd mutassam be az egyik Vasember páncélt... - lépett hozzám közelebb. - A lányom személyében.

Kinyílt a fejrész és rámosolyogtam az emberekre. Már nem voltam ideges.
Most viszont olyan történt amire nem is számítottam volna. Egy másik ezüstszínű páncél repült be a tetőn keresztül. Mikor leszállt, akkor célba vett. Megismertem az ostorokat és levágtam mi a helyzet.

- Vanko! - álltam elé apát védve.

- Megteszem azt amit apád tett családommal! - csapott egyet az ostorral.

- Apa menj! - kiálltottam neki.

- Jarvis! - mondta és rohanni kezdett.

- Gyere ki a hóra Vanko! - repültem fel az égbe, mire ő követni kezdett.

A kezeimet használtam fegyverként, mivel hirtelen más nem jutott eszembe. Ököllel védtem magam. Ő viszont jóval erősebb volt nálam. Elvezettem őt a parkig ahol legalább nem a civilek közt küzdöttünk. Vanko csapott egyet, mire az ostor a kezeimre csavarodott. A kesztyűvel próbáltam támadni, de nem tudtam, hogy működik így csak ott bénáztam. Inkább a saját testi adottságaimra támaszkodtam. Hasbavertem, majd felemeltem és 4 méterrel odébbhajítottam. Erre ő az ostorával újra megcsapott. Az erős áramütéstől túl sok energiát vesztettem, de nem adthattam fel. Le akartam szedni a kezéről a fegyvereit, de minden próbálkozásom sikertelen volt. Amíg gondolkodtam, addig ő behúzott nekem egyet amitől lejött a sisakom. Fejem rettenetesen fájt. Majdhogy nem félholtra vert mikor megérkezett a felmentősereg. Rody és apa.
Apa lefoglalta Vankot amég Rody engem próbált menteni.

- Minden oké? Elég jól elbánt veled...

- Jó... látni téged... - mondtam szép lassan.

- Lia, fel kell állnod! - utasított. - Meg kell védened magadat!

A motivációs beszéde meglepően hatott rám és egy kettőre összeszedtem magamat.

- Rody vidd innen! - kiálltotta apa.

Nem tétováztam el akartam szállni, de a hajtóművem nem működött. Elkezdtem futni. Láttam a távolban Peter és anya alakját. Tárt karokkal futottunk egymás felé mikor...

- Lia! - váltott Peter arca kétségbeesettre.

- Peter... - suttogtam miközben a véres páncélhoz értem. Eltaláltak...

A barátok szorosan megölelt.

- Nem akarok... nem akarok meghalni...! - sírtam. - Segíts...

Ezek voltak az utolsó szavaim.