- Vanko... - állt össze a kép.

- Okos kislány! - mondta mire felnyitottam a laptopom fedelét és arra utasítottam Jarvist, hogy mérje be. - Amit apád tett családommal, azt megteszem veled is...!

- Nem félek magától! - mondtam neki határozottan.

- Remélem kész vagy! - nevetett fel újra majd lerakta a telefont.

- Jarvis, mit tudtál meg? - kérdeztem idegesen.

- A jelet elveszetettük, de a keleti partvidéken mértem be. - közelített rá a képre.

- Úram isten...! - döbbentem le mikor megláttam, hogy abban a körzetben, ahol Justin Hammer gyárépülete fekszik. - Jarvis! Megtiltom, hogy apának elmond a telefonbeszélgetést! Akkor egy életre bezár ide!

- Parancs megtagadva.

- Jarvis, ez most egy kérés... rólam van szó...

- Parancs megtagadva. - ismételte.

- Akkor törölj minden adatot! Egytől egyig.

Néhány másodperccel később:

- Adatok törölve.

- Pompás. - tapsoltam egyet.

- Ha javasolhatom, mondja el Mr Starknak.

- Nem! Ha megtudja akkor kalitkába fog zárni és testőröket kapok! Sosem lehet normális életem.

- Ahogy gondolja Amelia... - hallottam az utolsó mondatát.

Ezután azonnal a szobámba siettem és felhívtam Nedet.

- Lia, mond mi újság?

- Figyelj! Vanko él! De most komolyan!

- Ezt már megbeszéltük és...

- Felhívott telefonon! - zártam le a vitát.

- Hogy?

- Felhívott és meg akar ölni! Ez már nem vicc! Ned higy nekem!

- Rendben, nem kéne szólni Peternek? - kérdezte.

- Nem békültünk ki, ha erre célzol.

- Akkor Mr Starknak! Te mondtad, hogy ez már nem vicc! Segítségre lesz szükségünk!

- Ha elmondom neki akkor bezár a szobámba egy életre! Nem áldozom fel a szabadságom!

- Az életed a tét Lia! Most mennem kell. Majd beszélünk. Szia!

- Szia! - köszöntem el tőle.

A nap háralevő részében a rettegés fogott el. Rogersnek küldtem üzenetet és neki álltam az autómat megszerelni, hogy eltereljem a gondolataimat. Több alkatrész kicserélésre szorul, ezért megrendeltem ezeket a darabokat az interneten.
Este felé anyáék hazajöttek, de nem nagyon foglalkoztak velem. Épp a szobámban vagyok és gépezek, amikor furcsa zajokat hallok az erkélyem felől. Ösztönösen fegyvert ragadtam magamhoz és hátráltam. A fegyveremként funkcionáló seprűnyél remegett a kezemben. Vettem egy nagy levegőt és közelebb léptem. Egy hirtelen mozdulattal kinyitottam az ajtót, fordultam egyet és a tetőről érkező betörőt le is ütöttem.

- Ááá... - fogta a fejét a maszkos idegen.

- Te jó ég!!! Normális vagy??!! - kiálltottam rá.

- Bocs Lia... de kérlek tedd le a seprűt! - állt fel.

- Mit kerestél a tetőn Peter? - néztem rá szigorúan.

- Én csak hozzád jöttem...

Eközben levette a maszkját és közelebb lépett. Mondanom se kell a kócos hajjal elég dögösen festett.

- Miért az éjszaka közepén? Miért nem holnap a suliban?

- Nem bírtam ki, hogy ne jöjjek el... - kezdett bele.

- Ez most úgy hangzik mint egy rossz szerelmi vallomás! Na mond miért vagy itt! - tapsoltam.

- Mardos a bűntudat... a bál estéje miatt...

- Ne is emlékeztess! Felöltöztettelek, te pedig tönkre vágtad az estémet a ruhámmal együtt! - néztem rá szúrósan.

- Sajnálom Lia... megbocsátasz?

Istenem... de csak azért mert ilyen aranyos a tekinteted! <3

- Rendben. Béke! - nyújtottam a kezem.

- Köszönöm! - ölelt meg szorosan.

- Nem vagyok haragtartó típus! - nevettem még mindig a karjaiban.

- Te is fontos vagy nekem! - mondta és itt elsírtam volna magam. - Mond, miért támadtál rám egy seprűvel?

- Én csak megijedtem. Azt hittem...

- Hogy betörő vagyok? - nevetett fel.

- Nem, csak... mindegy. Megijedtem, ennyi. - zártam le.

- Lia, bennem megbízhatsz! Elmondhatsz bármit.

- Ha lesz valami akkor majd beszámolok neked róla!

Hirtelen átkarolt oldalról.

- Mit csinálsz? - néztem rá ijedten.

- Bízol bennem? - mosolyodott el.

- Igen. - néztem rá furán.

- Akkor gyere! - nyújtotta ki a másik kezét és kilövelt egy adag hálót.

Peter elvitt a városba, ott is egy magas toronyház tetejére. Mikor végre letett akkor fellélegezhettem.

- Milyen a kilátás? - kérdezte.

- Te beteg vagy! - nevettem. - Komolyan elhoztál ide? Miért?

- Ki szeretném kérni egy lány véleményét.

- Mégis miről? - néztem rá mosolyogva.

- Lizt szeretném elhozni ide... - vallotta be én pedig megint összetörtem.

- Tényleg... te és Liz... - mondtam. - Összejöttetek?

- Még nem. Ezért hoznám el ide. - mutatott körbe a tetőn.

- De mégis, hogy jöttök fel... - ekkor esett le. - Te nem vagy eszednél!!!!!

Meglepett tekintet nézett vissza rám.

- Komolyan le akarod magad leplezni??!! Nem vagy normális!! - ordítottam vele.

- Most miért? Te is és Ned is tudjátok...

- De akkor sem mondhatod el bárkinek! Sőt senkinek! Én azért tudom, mert tisztában vagyok a veszélyekkel, Ned is csak véletlenül tudta meg...

- Nem bízol Lizben? - kérdezte.

- Én csak téged akarlak megvédeni!! Liz csak Pókembert szereti! - ömlöttek belőlem a szavak, de itt elszakadt a húr.

Ijedten a szám elé raktam a kezem.

- Szóval... szerinted Liz nem szeret?- nézett dühösen a szemembe. - Szerinted csak a szuperhős énemet szeretné??

Felém lépett és tudtam, hogy most legszívesebben sírna, de erős akart maradni. Talán ez lett volna az alkalom arra, hogy szerelmet valljak neki egy csókkal, egy csodálatos napfelkeltével és Happy End-del végződjön a történetünk.
Ennek nem most van itt az ideje.

- Sajnálom... - suttogtam zokogva.

- Akkor mond, te mit szeretsz bennem?

- Én Peter Parkert szeretem! Ő a barátom! - mondam a képébe.

- Ez biztos? Biztos, hogy nem Pókember az akit a barátodnak tartasz?

- Nem! - kiálltottam. - Peter... vigyél haza!

Lazán megfogott és vissza vitt az erkélyemre. Két lépést hátrált, majd megszólalt.

- Jó éjt Amelia! - reppent tova.

Zokogva borultam az ágyamra és mardosott a gondolat, hogy megbántottam Petert. Hogy mondhattam azt, hogy Liz nem szereti?? Micsoda egy kétszínű ribanc lettem...
Nem aludtam valami jól az éjjel, el is késtem a suliból. Épp a csengetésre értem be.

- Ms Stark, remélem nem gondolja azt, hogy elnézem a késését csak mert az apja támogatja az iskolát? - nézett rám szúrósan a tanár.

- Elnézést... - ültem le a helyemre.

Az órán alig tudtam figyelni, a bűntudat elemésztett és legszívesebben otthon maradtam volna.
A szünetben a szekrényemhez siettem és kiszedtem a tesicuccomat. Az öltözőben már vártak a lányok.

- Kár, hogy kihagytad a bált! Annyira jó volt... - mesélte Wanda és Blair.

- Peter nagyon jól nézett ki... olyan mintha kapott volna egy stylistot... - gondolt vissza Liz. Ha tudná, hogy én voltam...

- Szuper... - motyogtam.

- Bal lábbal keltél fel? - nézett rám Liz.

- Rosszabb... - mondtam, majd felálltam és bementem a terembe.

A fiúk erősítettek, mi pedig a gerendát kaptuk meg. Számomra piskóta volt a feladat, mert Natasha sokáig edzett engem. A többiek irigykedve nézték ahogy könnyedén kézenállok a gerendán egykézzel. Egy két fiú még füttyentett is, de nem figyeltem rájuk. Majd egy nagy lendülettel leszaltóztam a fadarabról.
Az nap gyorsan eltelt. Épp ebédszünet volt, de nem voltam valami éhes, ezért inkább az udvart céloztam meg. Leültem a szokásos padunkra és zenét hallgattam. Nem sokkal később Ned jött oda hozzám.

- Mesélj, mi újság? - kérdezte.

- Mindent megtettem. De folyton elvesztem őt... - mondtam szomorúan. - Bántottam őt és ezt nem tudom feldolgozni...

- Ne emészd magad! - simogatta meg a vállamat.

- Köszönöm, de szerintem itt a vége...

- Légy optimistább!

- Ned, most komolyan! Peter és én... - sóhajtottam. - Mi ketten sosem leszünk együtt boldogok...