-Ha a tanács kezében van az életünk, akkor kezdhetjük írni a végrendeletünket. - morgott Loki Frigga mellett.

Az övé talán, de én nem vétettem semmit az itteniek ellen. Engem igazán elengedhetnének. Lehet, hogy ez egy baromi önző dolog, de reggel még a saját ágyikómban ébredtem, egy teljesen átlagos napnak indulva, most megy egy másik világ palotájának folyosóján sétálgatok. Ohh, és közben az apám a testvérem segítségével ki akart nyírni. Közel álltam a teljes idegösszeroppanáshoz. Túlságosan is sok volt nekem ez egyszerre, nem voltam elég felkészült. Az ujjaimat görcsösen tördeltem, miközben követtem, az engem abszolút figyelmen kívül hagyó párost. Már azon gondolkoztam, hogy lépek le innen, mikor Frigga kedvesen hátrafordult.

-Drágám, remélem megérted a most kialakult helyzetet.

-Oh, hogyne. - feleltem megilletődve.

Mintha olvasott volna a gondolataimban úgy tekintett rám.

-Anya, majd én megmutatom Ambernek a szobáját, de most...

-Magatokra hagylak titeket. - mosolygott ránk ártatlanul.

Na jó. Ez teljesen félreérthető volt, nekem pedig égett az arcom. A nő gyanúsan kedves volt. Velem eddig senki sem volt ilyen, és már egyből a hátsószándékait kezdtem el találgatni.

-Fáradj be. - nyitott nekem ajtót Loki.

-Hirtelen milyen lovagias lettél. - morogtam halkan.

Persze meghallotta, de nem felelt semmit. Tátva maradt a szám mikor megláttam a szobát. A fal sötétzöld volt, arany mintákkal díszítve. Semmit sem értettem belőlük, de lenyűköztek. A fal mellett egy hatalmas baldahinos ágy volt, fekete pléddel leterítve. Az egyik fal mentén végig polcok voltál, melyek roskadoztak a szebbnél szebb könyvektől. Látszott, hogy már rég nem járt itt senki. A bútorok, és a szemben lévő üveg ajtó, amely feltehetően egy erkélyre vezetett tiszta por volt. A szoba közepén egy sötétbarna, faragott asztalka állt elhalmozva mindenféle papírral, amelyek a régi pergamen tekrcsekre hasonlítottak.

-Na, kigyönyörködted magad? - nézett rám unottan a herceg.

-Loki, nekem ez az egész sok volt, én... Nem tudom mit mondjak, mihez kezdjek magammal. Nem tudom mi lesz, nem ismerek itt senkit. Nem tudok tájékozódni, és...

-Nyugodj meg. - tette a vállamra bíztatóan a kezét. - Itt vagyok, és segítek. Tudom, hogy ez most hirtelen szakadt a nyakadba, de kérdezz bátran.

Azt sem tudtam mivel kezdjem.

-Szóval, ez itt Asgard, az istenek otthona... Miért hoztál engem ide?

-Nem egészen ide terveztem, mármint nem a palotába. Kissé kijöttem a gyakorlatból. - felelte, miközben elterült az ágyon.

Én még mindig szorongva álltam a szoba közepén. Nem mertem hozzáérni semmihez, nehogy a végén elátkozzam magam.

-Az, amit Odin mondott, hogy több ezer emb...

-Igaz, de kérlek ne ez alapján ítléj. - felelte halkan, én pedig bizonytalanul leültem mellé az ágyra.

Ő háton feküdt, én pedig nekidőltem a háttámlának. Sokáig nem feleltem, nem tudtam mit kellene mondanom.

-Nincsen jogom ahhoz, hogy elítéljelek. Én is öltem embereket, ártatlanok is. Nem vagyok jobb. - sóhajtottam.

Ő csak lehunyta a szemeit, majd megfogta a kezemet. Ujjait rákulcsolta az enyémekre, én pedig magamat meghazudtolva hagytam neki mindezt.

-Valamikor visszakaptad az erődet, még ott. De... Nem mentél el. - suttogtam.

-Nem, hiszen te ott voltál. Nem tudtam, hogy egy emberre, hogyan hat  a Tesseracht. Nem akartam még nagyobb veszélybe sodorni az életedet, de muszály volt. - remegett meg a hangja a végén.

Az ölembe vettem a kezét és úgy szorítottam, attól féltem, hogy bármelyik pillanatban eltűnik, és én újra a Hydra bázisán találom magam.

-Megmentetted az életemet, azok után ahogyan beszéltem veled, nem ezt érdemeltem volna. - alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

Valószínűleg ezt ő is észrevette. Felült, majd szoros ölelésbe zárt. Az arcom a mellkasába fúrtam, és a könnyeim áztatták a felsőjét.

-Előttem nem kell megjátszanod magad Ambern. Nem kell sebezhetetlennek lenned. - suttogta, miközben a hajamat simogatta. - Tartoztam neked, de nem ezért mentettem meg az életedet.

-Akkor miért? - kérdeztem, de nem néztem rá az arcára.

-Mert... Én, nos... Érzek valamit, amit nem tudok hová tenni, és ez nekem is nagyon furcsa, mert nem vagyok egy önfeláldozó típus. - nevetett kínjában.

Nem feleltem semmit, tudtam, hogy erre ő sem vár választ. Nagyon jól estek a szavai egyfelől, másrészt viszont megijesztettek.

-És, most mi lesz velünk? - kérdeztem szipogva.

-Most úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elhitetjük a tanáccsal, hogy megváltoztam, és te is egy szent vagy. Két hetünk van. Annyi a dolgunk, hogy sokat járunk közösségbe, jótékonykodunk. Csak megjátszuk magunkat egy kis ideig, és minden problémánk el is van felejtve. Legalább is nagyon remélem, hogy ez beválik, mert ha nem, akkor jó eséllyel kivégeznek.

Ha ez működik, az kész csoda lesz. Persze, nem a legramatyabb terve, de azért elég átlátszó.

-És, ha ez sikerül, utánna mi lesz velem? Én ember vagyok, nekem nincsen itt a helyem.

Talán ez az oka annak is, hogy nem kedvelhetem Lokit. Száz év rajta meg sem fog látszani, én pedig már a földben porladok.

-Megoldjuk, de egyenlőre a jelenre koncentrálj. Rendben?

-Egyszerűen nem megy. - fakadtam ki. - Nem ismerek senkit sem. Hova mehetnék ezután?

A pánik jobban elerősödött felettem. Eddig még sosem kerültem hasonló helyzetbe, és most nagyon úgy tűnt, mint ha minden össze akarna omlani körülöttem.

-Majd keresünk egy biztos helyet távol Oroszországtól. Normális életet kezdhetsz, hisz erre vágytál. - felelte halkan.

Valóban erre vágytam, hosszú éveken keresztül, de valami megváltozott. Valami, mit sosem fogok beismerni, sem magamnak, sem akárki másnak. Viszont tudtam, hogy össze kell szednem magam. Nem tehetem meg azt, hogy a padlón maradok. Vannak céljaim, és azokat segítséggel, vagy anélkül, de el kell érem.