Úgy tettünk keresztbe egymásnak ahogyan csak tudtunk. Loki rengeteg papírmunkát küldött át nekem valamelyik kis csicskájával, akit vele együtt meg tudtam volna folytani. Alig aludtam, de még így sem voltam képes befejezni mindent. Apám pedig tajtékzott, hogy nincsenek meg a jelentések a fegyverbeszállításokról. Persze én is visszavágtam rendesen. Mindig a legkeményebb edzőket osztottam be arra az Időpontra, mikor az istenke is jár. Szegény tiszta kék zöld volt, amin csak szórakozni tudtam. Megérdemli, nem jár neki kegyelem. Ha valaki magára haragít, akkor élvezheti a bosszú minden édes pillanatát.

Véletlenül az edzóterem előtt sétálgattam, mikor valaki hirtelen kicsapta az ajtót. Oké, nem véletlen jártam arra, hallani akartam ahogy Lokit alázzák. Tudjátok, a káröröm az teljesen önzetlen. De sajnos nem ez történt. Az istenség vérző szájjal vágta be maga után az ajtót. Volt annyi időm, hogy bepillantsak a terembe, és hihetetlen módon a többiek félholtan, nyögve feküdtek a hideg padlón.

-Tán csatlakozni szeretnél? - nézett rám gúnyosan.

Mekkora egója van. Csak fele ennyi tehetség járna hozzá...

-Egy ujjal se merj hozzám érni. - vetettem oda a szavakat.

-Ó ez szíven ütött. Legutóbb még a karjam közt hisztiztél.

Hogy veszi a bátorságot? Tévedtem, mégis utálom. Megbíztam benne, elmondtam neki az egyik legféltettebb titokam, erre ő így kifogurázza. Hát forduljon fel!

-Mitha te külömb lennél! Ó csalódás fogok okozni anyucinak, hogy fogok ezek után a szemébe nézni... - figuráztam ki nagyban. - Tudod, az anyád helyében én is csalódott lennék.

Talán túl messzire mentem. Nekem is rosszul esett ezt kimindani, mert a történtek ellenére nem akartam neki fájdalmat okozni, de muszály volt.

Lokinál ez volt a végső döfés. Teljesen bepöccent. Szó szerint a falhoz vágott, ügyelve arra, hogy a kamerákat kierülje. Szorította a torkomat, én pedig kűzdöttem minden egyes lélegzetért.

-Ne merd a szádra venni az anyámat. A nyomába se érsz, és nem is fogsz. - sziszegte.

-Nem is akarok. - köhögtem. - Nem akarok ilyen gyereket.

Minden erőmet összeszedve rúgtam bele a hasába. Egy pillanatra ugyan, de összegörnyedt, és a torkomon is engedett a szorításból. Én pedig kaptam az alkalmon, és ott ütöttem ahol csak bírtam. Bele adtam minden haragomat és fájdalmat. Körülbelül húsz perccel később szakadtan, zúzódásokkal tele területünk el a földön.

-Há ennek rengeteg értelme volt.- nyögött fel jájdalmasan.

-Nem érdekel. Nekem jól es... - Nem tudtam befejezni.

Belenyilallt a fájtalom a bordámba, és összehúzódtam a talajon.

-Azt látom.

Próbált nevetni, de valószínűleg neki is ugyanannyira fájt mint nekem, ha nem jobban, hiszen ő már előttem is kapott rendesen. Viszont elkövettem egy hatalmas hibát. Eddig egyszer sem néztem a szemébe, és volt az az érzésem, hogy ő sem tett másképp. Most viszont ez megtörtént. Percekig csak bámultuk egymás véres szemeit. Ez övé még így is gyönyörűen csillogott. Elszorult a gyomrom. Bűntudatom volt amiért bántottam. Nem a majdhogynem agyonverésre gondolok, azt egyáltalán nem bánom, viszont amit az édesanyjáról mondtam azt nagyon is.

Lokinak sikerült először feltápászkodnia. Azt hittem ismét belém rúg, vagy megaláz, de egészen más történt. A karját nyújtotta felém. Azt hittem, ha majd meg akarom fogni elhúzza. Bizonytalan voltam, de valahol belül a történtek ellenére hittem benne. Mikor hozzáértem a hideg kezéhez megborzongtam, amit nyilván ő is észre vett. Nem szólt semmit, csak talán a szája sarka görbült kicsit felfelé. Már amennyire engedte a felszaladt rész. Loki óvatosan segített fel a földről, de nem engedte el a kezemet. Meglepődtem, és még a hideg is kirázott, mikor ölelésbe zárt. Óvatosan simítgatta a hátamat, én pedig próbáltam elbújni a karjai között. Nagyon reménykedtem, hogy nem fog ebből viccet csinálni, hogy nem használja ki a bizonytalanságomat. És nem is tette meg. Percekig csak álltunk némán.

-Mind a ketten veszítettünk. Mikor belenéztünk a másik szemébe. - suttogtam halkan.

Ott veszett el minden. Nem tudtam megütni többször.

-Sajnálom... Sajnálom... - suttogta egymás után sokszor miközben a hajamat simogoatta. - Azt hittem, ha majd gyűlölsz én is tudlak.

Csak még jobban magamra ismertem benne.

-Nem tudlak gyűlölni. Nem tudom miért, én még sosem éreztem ezt. Bárkit könnyen elintéztem, de te más vagy.

-Ahogyan te is. - felelte halkan.

-Hazudtam. - feleltem hirtelen.

Egyszerűen nem bírtam tovább. Nem akartam ezt, nem akartam a fájdalmat, a szenvedést látni.

-Az anyukád büszke lenne, nagyon büszke. És igazad volt, én tényleg sosem leszek olyan mint ő... - próbáltam nagyon nagyon halkan beszélni, de ő még így is meghallotta.

-Tudod, pont rá emlékeztetsz. A hajad, a szemed. Okos vagy, és jól harcolsz. Hidegnek tűnsz, de van szíved, és akiket szeretsz azokkal törődsz. - sorolta. - Előfordulhat, hogy én is hazudtam.

Meghatott, hisz nem számítottam erre tőle. Reggel még úgy ébredtem, hogy semmi sem számít, csak hogy keresztbe tegyek az istenségnek, de már nem ment többé. Gyengévé tett.

-Gyere Loki. Lássuk el a sebeidet. Én úgyis mindjárt regenerálódok. - engedtem el őt nagy nehezen. - Így még eret vágni se tudok. Mire elvéreznék összeforr a seb.

Nem mintha lett volna ilyen szándékom. Persze kikísérleteztem, hogyan is működik ez az egész.

-A te esetedben ez megnyugtató. - vetette oda.

Az oldalát fogva ült le az ágamra, és pedig elővettem a szokásos csoda krémeket, amelyeket minden zúzódásra használok. Vagyis, használtam, amikor még szükségem volt rá.

Loki elhunyt szemekkel ült az ágyon. Mind a két kezét az ölében tartotta. Olyan nyugodt volt.

-Jó erős vagy. - pillantott rám hirtelen.

Ez tény, nem lehetek másmilyen. A hideg krémből egy keveset tettem az ujjamra, majd óvatosan az arcára kentem. Ő lehunyt szemmel tűrte, és merem feltételezni, hogy nem is esett neki rosszul. Most jött a nehezebb rész, hiszen nem fogom azt kérni tőle, hogy vegye le a felsőjét, de valahogyan mégis meg kell oldani. Ő persze azonnal kapcsolt, és szó nélkül megtette. Valószínűleg tiszta vörös lehetett a fejem, ezért inkább a hátával kezdtem. Szörnyen vékony volt, a gerincén minden egyes csigolyát jól ki lehetett tapintani.

-Loki te eszel? - kérdeztem bizonytalanul.

-Miért ne ennék? Bár az itteni étel elég pocsék, de azért eszek.

Csak legyintettem. Persze ő ezt nem látta, de rám hagyta az egészet. Én féltettem őt, ami nagyon nem volt jó. Hiszen ez egyenge pont, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, nincsen még itt az ideje.

Kétségbeesettebb voltam, mint eddig bármikor. Furcsa gondolataim voltak, amelyeknek nem lett volna helye az életemben. Nem ismertem olyat, akihez fordulhattam volna ezzel, így teljesen magamra maradtam. Lokival nyilván nem beszélhettem meg, hogy hülye érzéseim vannak. Ilyenkor annyira örültem volna, ha csak egy átlagos lány lettem volna, egy átlagos barátnővel, akivel mindent meg lehet beszélni.