A rang. A rang, ami minket összeköt. Engem, és a mellettem kötelességtudóan mosolygó, pajkos tekintetű fiút. A fiút, akit 14 éves korom óta tartok legjobb barátomnak, és akit épp ugyanakkor jelöltek ki nekem.

Altair magas volt, sötéthajú, vicces és iszonyatosan ragaszkodott azokhoz az ideákhoz, amit én a szívem teljes mélyéről gyűlöltem. Gyűlöltem a műmosolyokat, az álszent tekinteteket, és az ehhez hasonló rettenetesen felszínes banketteket. Ilyen valójában az aranyvérűek élete. Tele van undorító személyekkel, kihasználással és érdekekkel. Annál is több érdek kapcsolattal...

Tehát a rangunk volt az, ami összekötött és éket is vert közénk. A fellengzős bálok, a mosolyok mögött bujkáló utálat és rosszindulat, a vértisztaságának mániákus megőrzésé. Bármely londoni utcában találhattunk még a legszegényebb nemesi családnál is szegényebb koldusokat, akik mélyszegénységben, de sokkal nagyobb boldogságban éltek, mint mi a fodrok, virágok, és csillámmal beszórt világunkban. Voltak ők, és mi, a lelkiszegények.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni – kocogtatta meg Altair a pezsgős poharát, ezzel kizökkentve engem a hófehér terítőbe bámult gondolataimból. – Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megköszönjem a Black családnak ezt az alapvetően is gyönyörű estét, és engedjék meg, hogy még felejthetetlenebbé tegyem.

Ez volt az előre megbeszélt. A nyár utolsó napján, mikor az arisztokrata családok valamennyi méltó tagja összegyűlt a Black kúria nemes, rózsákkal tarkított angol kertjében, a desszert felszolgálása előtt pontosan 3 perccel, a főasztalnál ülő Altair Rosier feláll, magához ragad egy kristálypoharat, majd a tömeghez fordulva figyelmet kér.

- Leila Adara Black – ereszkedett fél térdre Altair, miközben körülöttünk mindkét érintett család nő tagjai meghatódva, de egyáltalán nem meglepve legyezgették arcukat. – Amikor először belenéztem a csodálatos zöld szemeidbe, tudtam, hogy több leszel, mint bárki más...

Amikor először belenézett... Utólag belegondolva abszolút nem mondanám véletlennek, sőt biztos vagyok benne, hogy megismerkedésünk minden lépése meg volt tervezve. Ugyanolyan programterv alapján futott, mint ez is. Egyszerű, sötétkék ruhát viseltem, melynek derekát szatén szalag ölelte át. (Igen, akkortájt még hordtam a feketén kívül mást is.) Emlékszem, semmi kedvem nem volt ahhoz az álszent társasághoz, melynek közepén kényszerből mosolyogva bólogattam, és kénytelen voltam megjátszani, hogy mennyire felháborítónak tartom, hogy Lance Shacklebolt unokája egy vérárulóval készül megházasodni. Ez már rutin műsor volt. Anyám elvesztésének fájó emlékmaradványaként édesapám nem tudta elviselni jelenlétemet, így a munkájába temetkezve nagyszülői kézre adott, aminek következtében minden nyaram, telem és iskolától távoltöltött percem így telt.

Fellengzés, puncs, bájcsevej, majd egymás kitárgyalása a másik háta mögött. De kiskamaszként nem ez érdekelte az embert. Csak várt, várt és remélte, hogy minél előbb eljön a lefekvés ideje, mert még a szoba sarkában tanyázó, hálóját folyamatosan javítgató pók (Claudiusnak neveztem el) is érdekesebb társaság, mint ez a közösség.

Épp, a pudingot rám erőszakolni készülő Bella nénikémet próbáltam levakarni magamról, amikor szemeim megakadtak a svédasztal mellett álló ismeretlen, de már akkor is magas fiún. Fekete szövetnadrág volt rajta, hozzá passzoló inggel, és fekete dísztalárral. Hollófekete fürtjei a rendezetlen elegancia képviseletében, az univerzum minden létező csillagának irányába meredeztek, míg alattuk a világ legunottabb mélybarna szempárját véltem felfedezni. Rendíthetetlenül állta öccse nagy monológját, de egyértelmű volt, hogy szívesebben csatlakozott volna a felnőttek társaságához. Ajkai csibész mosolyra húzódtak amint tekintetünk találkozott, majd öccsét faképnél hagyva elindult felém. Elém érve megállt, és a mögöttem álló Bellatrix-szel mit sem törődve, kezét felém nyújtotta. – Miss Black, felkérhetem egy táncra?

- ... Sok módja van annak, hogy boldogok legyünk az életben. Nekem ehhez mindenképpen szükségem van rád. Szóval drága Adarám, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?

A nagy, ártatlanul pislogó szemek várakozó tekintetére tértem vissza emlékeimből. Őszintén szólva egyetlen betűre sem emlékszem azokból a sorokból, amiket Altair valószínűleg nagyon gondosan megírt és előre betanult. A csendes várakozásban meglebbent a feszültség keserű hulláma, amely úgy hömpölygött Walburga Black teljes testéből, mint gőzmozdony kéményéből a füst. Lassan és fojtogatóan felkúszott az ember lábain, majd megtelepedett a mellkasán. Nyeltem egyet, arcomra meglepett, boldog mosolyt erőltettem. Van egyáltalán más választásom?

- Igen...