"Mindig tiszta"

Ajánlom, hogy ne felejtsd el...

- Walburga

Se címzés, se megszólítás. Se bármilyen formális megkötésnek megfelelő, cirádás betűarmada összeláncolt egyvelege. Csupán ennyi állt a fekete borítékban érkezett levélen, melyet Mercutio – a megtestesült arrogancia bagoly köntösbe bújtatott képmása – volt olyan kegyes reggel a fejemre ejteni ébresztő gyanánt. Alighanem, ez a két mondat felért egy fenyegetéssel. Egy percig se kételkedtem benne, hogy Castor valamilyen úton-módon értesítette Walburga Blacket, aki megvetéstől áradó pennáját hegyezve igyekezte helyre tenni egyetlen unokája sötét lelkét.

- Szerinted a mugli iskolákban is kiadnak három házi dolgozatot a második héten, vagy ott nem próbálják megkeseríteni a diákok életét?

Tara a semmiből került elő, és fáradtan huppant le a szemközti széken. A könyvtár egy eldugott kis sarkában ültünk, messze a fősortól és persze minél messzebb Madam Irma Cvikkertől. Fél kézzel, gyakorlott mozdulattal lazította meg a nyakkendőjét, miközben másik kezével a táskájában turkált. Pár pillanaton belül megtalálta, ami keresett: a Frankenstein egy kissé megviselt kiadása volt, Tara sajátja. Az ésszerű döntés persze az egyik házi dolgozat elkezdése lett volna, de Tara nem sok megbecsüléssel fordult az ésszerű dolgok felé.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - hajtogattam össze a lapot, majd nemes egyszerűséggel a táskámba gyűrtem annak minden tisztaságával együtt. - Milyen órád volt?

- SVK - sóhajtott Tara, és a hangja egyszerre volt kimerült és boldog. - A mardekárosokkal vagyok együtt beosztva rá. Vicces volt; akárhányszor jelentkeztem, jött valami komment arról, hogy a professzor történetesen a bátyám. - Tara odavarázsolt egy szórakozott mosolyt az arcára, de a szeme elárulta: valójában cseppet sem tartotta viccesnek a kígyócskák gúnyolódását.

- Szóljak Altairnek? Castor amúgy sem egyszerű, de ha az udvartartása is körül veszi, akkor minden csak nem ártatlan. - Ártatlan... Visszhangzott a fejemben újra és újra. Koponyám falairól pattantak vissza az egymást kánonozó, elkeserítő szavak. Itt senki sem ártatlan. Mindenkinek vannak titkai. Mindenki bűnös valamiben. Mindig tiszta.

Tara már vette a levegőt, hogy válaszoljon - valószínűleg tiltakozni akart -, de végül nem szólalt meg. Helyette előredőlt, és alaposan végigmért. Mielőtt kimondta volna, már tudtam, mi lesz a következő mondata.

- Levelet kaptál otthonról? - Félig kérdésnek, félig kijelentésnek hangzottak Tara szavai, ahogy aggódva kereste a tekintetemet. Arcom halovány mosolya keserű grimaszba torzult. Bólintottam. Mi ez, ha nem barátság? A másik egyetlen rezdüléséből tudni, hogy inkább vetné magát a Tartarosz legmélyebb, legsötétebb bugyrába, mert még az is csak keblet melengető gyertyalángnak tűnik, az otthoni „meleg" fogadtatáshoz képest.

- Toujours Pur... Fanyar emlékeztetés arra, hogy itt sem lehetek az, aki akarok. Itt is csak az utolsó Black vagyok, akinek menteni kell a család hírét a hanyatlástól, aminek oka valahogyan mindig az apám.

- Ó, Lei.. - Tara az asztalra tette a kezét, és felfelé fordított tenyérrel felém csúsztatta. Nem várta el, hogy megfogjam a kezét, csak próbált a maga módján segíteni, kapaszkodót adni. Már mindent elmondott erről a helyzetről, amit a barátomként el tudott mondani, ezért a gesztusokra hagyatkozott. És az elterelő hadműveletekre.

- Az óra után Jamie említette, hogy még nem adtál neki választ a különórákról. Azt hittem, elfogadod az ajánlatát.

- Én is. De egyszerűen nem volt még megfelelő alkalom. És... nem tudom, hogy valóban vagyok-e olyan jó, mint amilyennek a bátyád némi órai engedtlenség, és okoskodás után beállít...

- Egy. Ha nem lennél olyan jó, mint amit elsőre hitt, James akkor is ugyanolyan lelkesen tanítana. Kettő, vagy olyan jó. - Csintalan fény villant barátnőm szemeiben. - És három, ő is mindig okoskodott, mikor itt tanult.

- Tényleg, ő mikor is járt ide? Mármint nem azért, hogy öregítsem, de az auror akadémia, még előzetes gyakornoki programmal is 2 év. A professzor úr pedig hadnagy, ami szintén nem két perc alatt elérhető rendfokozat...

A Tara arcán kibontakozó nosztalgikus mosoly meglepően szomorúnak tűnt.

- Akkor volt hetedéves, mikor én elsős, de abban az évben csak a vizsgaidőszakot töltötte a Roxfortban. - Tarához képest ez egy szokatlanul szűkszavú válasz volt. Barátnőm keze a nyakkendőjével babrált, miközben elgondolkodva sóhajtott.

- Szóval mi pont elkerültük egymást. Ironikus... - válaszoltam. Az első két évet, bár Roxforti színekben, de nem a kastélyban töltöttem. Impulzus, és képességkezelési nehézségeimnek hála, magántanárok hada járta a Grimmauld tér 12-t, míg végül életemnek 13. esztendejében ezt végül sikerült megtörni, és kiszabadulni a család fojtogató hatása alól. Legalábbis akkor még azt hittem. – Na, de milyen házid is van?

***

Az Átváltoztatástan az egyik legnehezebb tárgy a Roxfortban. A diákok megismerkednek az alapvető transzfigurációkkal, majd később egyre bonyolultabb átváltoztatásokat tanulnak. Az RBF vizsgák után, lehetőségünk volt választani: szeretnénk RAVASZ szinten tovább tanulni a tárgyat, vagy leadjuk és nem gondolunk rá soha többet. A legtöbben így tettek, viszont a többiek – köztük én is – maradtunk, és igyekeztünk elmélyedni az alakváltoztatások tudományában. Mindezt természetesen több-kevesebb sikerrel.

McGalagony meglehetősen szigorú küllemű nő volt, orrán szögletes szemüveggel, és az elmaradhatatlan szoros konttyal, amitől már csak ránézésre is megfájdulnak az ember hajhagymái. Smaragdzöld taláros alakja majdhogynem vibrált miközben egyenes, szabályos betűkkel felírta a táblára az óra anyagának címét: Az Animágia.

Harmadikban találkoztunk már a témával Sötét Varázslatok Kivédése órán. Egy igen veszélyes, bonyolult és rendkívül összetett képességeket igénylő varázslati forma, ami akár a varázsló vagy boszorkány életébe is kerülhet.

- Nos, az alapokat már tudják. Az animágus olyan boszorkány, vagy varázsló, aki fel tudja venni egy bizonyos állat formáját, majd ebből az állapotból képes visszaváltozni emberré. Az animágus az át- és visszaváltozás folyamatát tetszőleges számmal képes megismételni. A legtöbb varázslattal ellentétben, az animágusok átalakulásához nem szükséges varázspálca. Éppen ezért nem soroljuk az Átváltoztatástanhoz, mivel az egy varázslati-forma nem pedig képesség. Viszont elsajátítása nem egyszerű, bájitaltanból és átváltoztatástanból kivételes tehetségre és kitartásra van szüksége az illetőnek, aki tanulni szeretné. – McGalagony megigazította szemüvegét. - Ha elrontják, az szörnyű, maradandó elváltozásokat okoz az emberben, amire nincs gyógymód.

- Mint tudjuk, az első írásos emlék az animágusokról, egy mugli naplóból (Kent's Diarie) 1242-ből származik. Innentől mondjuk azt, hogy tudunk az animágusok létezéséről, persze ez nem jelenti azt, hogy előtte nem voltak – mint például az 5. század végén, Merlin nagy ellensége, Morgen La Fay vélhetően varjúvá tudott változni-, ráadásul a rókává változó mágus kiléte is ismeretlen maradt. Az ezutáni időkben már jelentek meg mugli kódexekben feltűnő csodálatos „sarlatánok", akik különböző állatalakokat tudtak felvenni. Az animágia egy idő után már nem volt kiváltságos tudomány, elterjedt a varázsvilágban, még akkor is, ha a „mesterek" megválogatták tanoncaikat. Ahogy ez lenni szokott, akadtak azonban gonosz lelkületű animágus tanoncok, akik leírták tanulmányaikat és továbbadták, akár jó pénzért is leírásukat a tanulmányról, illetve nemes urakat tanítottak meg. A legrégebbi ilyen mű: Giorgio Valentini (1522-1620) mester műve, címe: Az állattá válás bűbájossága. Valentini nagy természetbarát volt, nagyon szerette a macskaféléket, ezért az összeszedett információk alapján megtanulta, majd tökéletesítette az átváltozást, ő maga pedig fekete párduccá tudott változni. Egy vadászbalesetben lelte halálát, ahol egy orvvadász lelőtte. Ezen mű eredeti példánya található meg az olasz Mágiaügyi Minisztériumban, különösen magas biztonsági védelemmel ellátva. Ebből a műből táplálkoztak főleg az utódok, akik a mester tanulmányait tökéletesítették, és így még jobban el is terjesztették a használatát. 1887. június 1-én létrehozták az Animagus Puta Ceritis-t – az Animágusok Nagykönyvét. E mágikus főpéldány, ami a mai napig Párizsban van, minden animágust számontart, akit bejegyeztetnek. Számos országban létezik ennek kisebb példánya, de ha azokban megjelenik egy új név, a Puta Ceritis-ben is feltűnik...

Már ha bejegyzett valaki... Ha nem diákként változott azzá mindenféle segítség nélkül... Ha az a valaki nem Sirius Orion Black... Kívülről ő lehet a sikeres és sármos üzletember, egy Black, aki szinte mindent elért, amire csak varázsló vágyhat: pénz, hírnév, aranyvér. De ha valaki bepillantást nyer a színfalak mögé akkor csak egy magányos férfit lát, aki idegen a saját lánya számára is. Tökéletes kifejezés rá a kivert kutya... Azt hittem egy kutya hűséges, és mindig ott van az ember mellett, ha boldog, ha szomorú, vagy ha szüksége van rá. Pont úgy, mint egy szülő. Nos, ő mindkét területen elbukott. Mert tényleg nem volt több egy érdektelen, jelentését vesztett 'Apa' címet viselő férfinél. A sötét hosszú haj, borosta és a huncut mosoly még jelentettek valamit 5 évesen. A szürke szempár akkor még tele volt élettel, csillogással és pajkossággal. Addig volt apám, utána... Utána árva lettem.

-... elmehetnek. Black, Davies maradjanak. – McGalagony határozott hangja rántott vissza az önsajnálat mélyre ásott gödréből. A professzorasszony megvárta míg az összes diák elhagyja a termet, majd egy jelentőségteljes pillantás után ő is távozott. Christiannal összenéztünk. Mindketten tudtuk, hogy McGalagony távozása csupán csak pár percre vonatkozik, így hát csendben vártuk a visszatérését. Elképzelésem sem volt, mire számíthatunk a professzorasszonytól. Miért kellünk éppen mi? Az egyetlen közös kapcsolódási pontunk Christiannal az Átváltoztatástan RAVASZ iránti vágyunkon kívül a kviddics volt. Talán... Nem. McGalagony határozottan nem venné el a kapitányi címet. Lenne rá oka, megtehetné, de a professzorasszony nem bolond. Mert igenis bolondság lenne elvenni, amikor a legjobb felállással rendelkezünk, a stratégiánk, az edzéstervünk... Nem veheti el...

A pálya az egyedüli hely, ahol szabad vagyok. Ahol nincs eljegyzés, nincs aranyvér, és nincs Black dinasztia, csak is a színtiszta szabadság. Amikor a pályán állok, a világ megszűnik létezni, csak a játék és a csapat számít. Ez a sokszínű társaság, akik, mint önálló fogaskerekek végzik a dolgukat, küzdenek, és ha kell, kapcsolódnak. Mert tudják, hogy hiába erősek egyedül, de a falka legyőzhetetlen. Ezért a falkáért pedig én felelek. Ők az én csapatom, a családom. Számomra ez nem csak egy sport, nem csak egy cím, ez az életem. Nem veheti el...

Nem volt időm mélyebbre merülni az önsajnálatot gerjesztő összeesküvéselméletben, mert McGalagony visszatért, nyomában pedig a Griffendél valaha volt legerősebb csapata. Csapatunk kevésbé mazochista, fiatalabb tagjai szokásuktól eltérően, csendesen követték McGalagonyt, majd sorban helyet foglaltak körülöttünk. Tara a másik szabad oldalamra ült, és kérdőn összevont szemöldökkel nézett rám.

- Mérges? - súgta, de persze a professzorasszony meghallotta és felénk fordult a tanári asztal mögül. Tara azonnal le is sütötte a szemét, így nem láthatta, hogy - mindannyiónk legnagyobb meglepetésére - McGalagony nem szigorúan néz rá, hanem halványan mosolyogva.

- Kivételesen nem, Whitehall. Fontos hírem van a számukra.

A professzorasszony asztalához hajolt és fiókjából kiemelt egy igen termetes levelet. – Nos, tisztában vagyok vele, hogy évszázadok óta nem volt ilyen jó kviddics csapata a Griffendél háznak, mint most. Éppen ezért gondolom úgy, hogy nem a véletlennek köszönhetik a lehetőséget...

- Lehetőséget? – vágtam a szavába reflexszerűen, amit McGalagony egy szúrós pillantással díjazott.

- Igen, Black. Lehetőséget. – a professzorasszony sóhajtott. – Tegnapelőtt érkezett a bagoly a Minisztériumból. Nos, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya úgy gondolta érdemes lenne körül néznie az iskolánkban, utánpótlás keresés céljából...

McGalagony néhánymásodpercnyi szünetet tartott, majd egy sanda pillantással konstatálta, hogy ezúttal eszem ágában sincs közbeszólni.

- Mindez annyit tesz, – folytatta. – hogy minden meccsen Nagy-Britannia és Írország különböző csapatainak nagykövetei, edzői, és csapatkapitányai teszik majd tiszteletüket, azzal a céllal, hogy kiválasszák az esetleges jövőbeli játékosaikat.

Halk morajlás sepert végig a társaságon. – És ez nem minden! – hallgattatott el minket a professzor ismét. – Az idei évben a legtöbb győzelemmel rendelkező ház, nem csak a kviddics kupát nyeri el, hanem a lehetőséget, hogy egy teljes hétvégét eddzen az angol válogatottal.

Nos, ami ezután a mondat után történt, azt nem nevezném, életünk legfelvállalhatóbb pillanatának. Cornelia és Taylor egymást túlordítva ráncigálták fel Tarát a székéről, miközben labdát megszégyenítő módon pattogtak körbe-körbe a teremben. Christian lefagyva bámult maga elé, ő is, mint ahogy én, még emésztette a hallottakat. O'Conell pedig mindezt megkoronázva, nemes egyszerűséggel felugrott és arcon csókolta a tanárnőt.

- Elég legyen már, na! Elég! – McGalagony szörnyülködve nézett a csapatára. Meg is értem, a legszebb kifejezés, amivel ezeket a pillanatokat illethetem, az a kaotikus. - Hozzászoktam, hogy a kviddicskupa a szobámban áll, és igen rosszul esne, ha ismét át kellene engednem Piton professzornak. Úgy, hogy ha lehet, felkészülésre használják ezt az ajándékba kapott információt.

***

Toujours Pur... Vonallá préselt szájjal ültem az asztalnál, pennámat mélyen a papírba vágva, miközben reszkető kézzel megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. A levél megírása hatalmas teherként nehezedett vállamra, belemarkolt a húsomba és nem engedett levegőhöz jutni. Fuldokoltam. Az eljegyzés óta fuldokoltam. Az ezüstláncon függő gyémántberakásos gyűrű égette a bőröm, mérgezte a tudatom és minden nappal növelte a hatalmát. Lehetetlenségnek éreztem felvésni apám nevét a címzéshez, minden betű kínzó fájdalommal járt, de mégis egyszerűbb volt, mint annyit írni 'APA'.

A levelem óvatosan kezdődött, semmiségeket tárgyalva, de minden mondat csak terelés volt a valódi helyzetről. A bilincsemről, amiről ő nem tudott, és tudatnom kellene vele. Mert a kötelességem tudatni apámmal, hogy férjhez megyek. Tudatnom kell vele, mert talán... Nincs talán. Miatta kerültem a Grimmauld térre, ő adott oda nagyanyámnak. Lemondott a lányáról. Lemondott rólam... A düh, a fájdalom és az elkeseredettség lassan szavakat öltöttek a papíron, a szavak pedig mondatokká bővültek. Csupa felrovás, csupa rossz emlék került a papírra. Mind ez elmúlt félév eseményeiből, amiről nem beszéltünk. Egyáltalán nem beszéltünk. Aztán elértem a részhez, a részhez, aminél megállt a penna a kezemben. A félelem és remény keserédes egyvelege lassan csordogált szívemtől a lúdtollat tartó kezemig. Nem érdekelt a véleménye, nem tud segíteni. Nem fog segíteni... Nem érdekled őt...

Két apró mondat. Ez a két mondat cikázott át a gondolataim hálóján és ennyi elég is volt. Dühösen lecsaptam a pennám, és ketté téptem a pergament. Pontosan úgy, ahogy ő a családunkat. Egy utolsó pillantást vetettem a szemétbe dobott lapra, melynek alján kivehető volt az utolsó pár szó:

Altair megkérte a kezem.

***

- Ma szokatlanul csendes vagy... - Altair fáradtan hajába túrt, úgy bámult kiskutyát idéző szemeivel az ágyán fekvő, szánalmas alakomra. Hátizmai valósággal táncot jártak, miközben levette, és székére akasztotta talárját, melyen megcsillant a Prefektusi jelvénye. A jelvény, ami még fontosabbá tette őt. Határozottan volt előnye a kis, ezüst plecsniének. Például senki sem firtatta miért tudom az aktuális belépési jelszót, és csörtettem át a Mardekár klubhelyiségén egyenesen Altair külön szobájáig.

Az éjjeliszekrényen elhelyezett kislámpa éppen csak bevilágította a helyiség zöldre festett falait. Altair aggódó tekintete némán követelte válaszomat, a választ, amit még én se tudtam. Levél, kviddics, és újabb levél. Fojtogató kötelességtudat, ami nem eresztett egy percre sem. Nem hagyott pihenni, aludni, vagy álmodni. Bevéste magát az agyam legmélyére, és onnan mérgezett mindent, amit csak elért.

A barna szempár tulajdonosa analizált, mérlegelt, míg az én tekintetem egyszerűen tovább siklott alakján az asztalán álló képkeretig. A fekete keretben megfagyott az idő, mintha egy romantikus skót regény végeláthatatlan jelenete elevenedett volna meg a fotópapíron. Altair és én, egymás karjaiba kapaszkodva álltunk egy hirtelen jött zápor kellős közepén. Altair biztonságot sugárzó alakja átölelte a derekam, míg arcán hatalmas mosoly terült szét. Majd a fiú képi valója gondolt egyet és puszit nyomott a lány nyakába. A kép tavaly készült. A 16. születésnapomon, a skóciai Rosier bírtok egyik dombján. Életem egyik legboldogabb pillanata szemezett velem képkeret üvege mögül, de még sem éreztem magam boldognak.

Altair mélyet sóhajtva végül inkább leült a franciaágy szélére.

- Levelet kaptam otthonról... - fáradtan és elveszetten kúsztam közelebb hozzá, hogy fejemet ölébe helyezhessem. Ő pedig ösztönösen végigsimított a hajamon. Ujjait gyengéden akasztotta a sötét tincsekbe, fésülte őket, játszott velük. Ahogy mindig. Mert tudta, hogy megnyugtat, hogy ez az egy dolog, ami édesanyámra emlékeztet. Ez az egyetlen emlékem róla... – Tudtam, hogy Castor nem hagyja annyiban, volt egy megérzésem, de...

- Nem Castor volt. – Altair keze gyengéden siklott végig a hátamon.

- Hogy mi? – ültem fel az ágyon hirtelen. - Ha nem Castor volt, akkor...

- Nem Castor volt. Én írtam Walburgának...