< Az osztályban >

Óriási bajba kerültem, amiért nem voltam tegnap suliban. Még mindig cseng a fülem a tanárnő kiabálásától. Következő alkalommal háromszor is átgondolom, ellógjam-e a napot. De ez sem szegi kedvem! Hiszen ma óriási bulit csapunk a szellemekkel.

Ledobom magam a székre, és Luke azonnal felém fordul.

– Eugene! Miért nem voltál tegnap? Történt valami? A tanár azzal piszkál, hogy rossz hatással vagyok rád.

– Minden oké. Megoldódtak a dolgok.

– Akkor most már elmesélsz mindent? – kérdi csillogó szemekkel. Úgy érti, hogy mindent mindent?

– Hát... – motyogom.

– Oké – bólint, mintha beleegyeztem volna. – Akkor ma suli után.

< A virágüzletnél >

– Szóval mi volt tegnap? – kérdi, miközben a szemafornál várakozunk.

– Emlékszel még arra az irodára, amiről meséltem?

– Ahonnan kirúgtak? Igen, emlékszem – bólint. Ránézek, és hirtelen elkap egy különös érzés, amit eddig még sosem éreztem. Luke kíváncsi arra, hogy mi történik velem. Aggódik értem, és ettől nagyon meghatódom. Eddig még nem bánt velem senki ilyen kedvesen. – Szóval? – kérdi elnyújtva, amikor észreveszi, hogy figyelem.

– Tegnap visszamentem oda.

– De nem azt mondták, hogy ne menj vissza? – ráncolja homlokát. Bólintok. – És rajtakaptak?

– Igen. Bár nem szidtak le. Annyira – húzom el a számat visszagondolva Főnök szavaira. – Mindenesetre igazad volt abban, hogy aggódtak értem. Tudod, nem igazán szeretem magam. Dadogok, unalmas vagyok, nincsenek barátaim, haszontalan vagyok. De mikor ott dolgoztam, végre úgy éreztem, szükség van rám. Az volt az első eset, hogy valaki megköszönt nekem valamit, vagy azt mondta, hogy jó voltam – mondom a talajt pásztázva. – Szóval mindent magam mögött hagytam és fejest ugrottam abba a munkába. Azt hiszem, a Főnök azt akarja, hogy tanuljam meg szeretni önmagam.

– És a hapsinak teljesen igaza van – mosolyodik el Luke. A szemafor a túloldalon zöldre vált, mi pedig elindulunk.

– De hogyan kéne szeretnem magam? Egyszerűen képtelen vagyok rá.

– Nehéz lesz.

– Ugye?! A Főnök adott még egy esélyt a munkához, hátha megtalálom magam közben.

– Szóval ma is mész? – kérdi. Válaszul csak bólintok. – Hát reméljük a legjobbakat – mosolyog rám biztatóan, én pedig visszamosolygok. – Merre tovább? Én átvágok a sikátoron – mutat a háta mögé.

– A metróállomásra megyek.

Ekkor egy férfi nekünk ütközik, majd megy tovább.

– Óha! – suttogom ijedten, amikor rájövök, hogy ez az a férfi. Tegnapról.

– Mi a baj? – kérdi Luke.

– S-semmi. Most már akkor megyek. Szia, Luke! – integetek, majd elindulok arra, amerről jöttünk.

– Jó hétvégét! Majd találkozunk.

Nem kéne szem elől veszítenem. Az az érzésem, hogy rémálmok gyötrik. Nem valami kedves fickó, de biztos nem érdemli meg, hogy álmok miatt szenvedjen.

< A virágüzletnél >

Mit fogok neki mondani, ha szemtől szemben leszünk? Nem gyötrik rémálmok? Leüt, még mielőtt kinyitnám a számat. Egyáltalán odamenjek hozzá? A tegnapi találkozásunk is nagyon jól sikerült.

A férfi megáll a szemafornál, és dobolni kezd a lábával. Válla beesett. Ha lehetséges még görnyedtebb, mint tegnap. Ugyanaz az az elnyűtt ruha van rajta.

Idegesen nézek hol a férfire, hol a szemaforra. Odamenjek hozzá, vagy ne menjek? Odamenjek, vagy ne?

– Eugene, mély levegő! – mondom magamnak – Légy férfi, és menj!

Sóhajtok egyet, majd gyorsan odaszaladok hozzá, és gondolkodás nélkül megbökdösöm a vállát. Amint hozzáérek, rájövök, hogy ez volt életem leghülyébb tette.

– E-elnézést!

– Mi van? – dörren rám, és hirtelen minden kimegy a fejemből. Mit is akartam kérdezni?

– N-nem gyötrik rémálmok? – kérdem remegve. A férfi elsápad.

– Honnan tudod? Honnan tudod?! – ordibálja, és erősen megragadja a csuklómat. – Mit tudsz még?!

– H-hogy érti? – Próbálom állni a fájdalmat és tisztán gondolkodni, hogy értelmes kérdéseket tudjak feltenni, de nehéz. Ez nem olyan, mint amikor Charlie fojtogatott, akkor szellem voltam, és bár ugyanúgy meghalhattam volna, ez a szorítás sokkal emberibb.

– Mennyit tudsz? – rángatja a kezem. Felszisszenek, mikor megcsavarja a kezem. – Beszéltél még róla valakinek?! Válaszolj már! – üvölti, és megragadja a vállamat is.

– Segítség! – kiabálom, mire a férfi összerezzen. – Segítség!

A virágüzletből Linda szinte azonnal kirohan.

– Hé! Mit csinálsz a gyerekkel? Tűnj el, vagy hívom a rendőrséget! – A férfi elengedi a kezem, de utoljára még magához ránt, és ezt morogja: – Ne beszélj róla senkinek! – A földre köp, majd átsiet az úttesten.

– Jól vagy? – szalad oda hozzám Linda. – Jobban tennéd, ha kerülnéd az ilyen típusú embereket.

– K-köszönöm – mondom. – Gyakran látja erre ezt a férfit?

– Jacket elég sokan ismerik, mint alkoholistát. Folyton verekedésekbe keveredik. Itt lakik a játszótér mellett – meséli. – Láttad már azt a nagy épületet a játszótér előtt? Ilyen kiskertje van. Ezért nem jár a játszótérre senki. A szülők nem engedik oda a gyerekeiket. Félnek, mert Jack is ott lakik. Ha arra jársz, jobban teszed, ha vigyázol.

– Rendben – bólintok, Linda pedig visszamegy az üzletbe.

A kiskertes épület. Megjegyezve.

Most, hogy belegondolok, amikor Luke-kal keresztülmentünk a játszótéren, Finley és Tatum nem voltak ott. Pedig minden nap ki szoktak jönni.

Mikor is láttam őket utoljára?

„Mit tennél, ha meg akarnál menteni egy hercegnőt, de nem lenne se lovad, se kardod?"

Elég rossz napom volt, és még az átlagosnál is bunkóbban viselkedtem velük, de még így is emlékszem, hogy nyugtalanok voltak.

Miért nem figyeltem oda rájuk jobban? Túlságosan el voltam foglalva a sajnálkozással.

< Éjszaka Eugene szobájában >

Előveszem a virágot, és ráharapok.

– Tök jó volt a mai nap. Sokat beszéltem Luke-kal is – motyogom a virággal a számban, mert tudom, hogy Főnök itt van. Érzem jeges jelenlétét. Aztán majdnem félrenyelem, és köhécselni kezdek. A köhögésnek az vet véget, hogy csukott szemmel eldőlök az ágyamon.

– Jó lenne, ha nem beszélnél, miközben virág van a szádban – mondja Főnök az ágyam mellett állva. – Gyere, kelj fel! – Megragadja a kapucnim, és felhúz. Komolyan nem kéne kapucnis pulcsit hordanom. Mindenki azzal rángat. – Találtál ki valamit mára?

– Találkoztam egy férfivel, akinek rémálmai vannak, és biztos, hogy egy szellem műve.

– Veszélyes a férfi?

– Eléggé – motyogom a csuklómat masszírozva. – Amikor találkoztam vele, nem váltunk el túl jól. Erőszakos.

– Hol lakik?

– Egy téglás épületben a játszótér előtt. Nem tudom, melyik emeleten. Azt már nem mertem kideríteni. Mi az? – kérdem, amikor meglátom Főnök furcsa tekintetét.

– Felkészültél – jelenti ki.

– Volt kitől tanulnom.

– Ügyes vagy!

– Tényleg? – kérdem csillogó szemekkel.

– Na, haladjunk! Kapaszkodj! – Megfogja a kezem, és elrugaszkodik. A gyomrom azonnal felfordul. Ezt nem lehet megszokni. A többiek próbáltak lassan repülni, amikor engem vittek, de a Főnök nem kímél.

< A virágüzletnél >

– Várj! – Áll meg hirtelen a levegőben, amitől az amúgy is felkavarodott gyomrom bukfenceket vet.

– Van valami baj?

– Igen, van. Itt lóg egy a kezemben – biccent felém. – De úgy tűnik, van egy nagyobb baj is.

– Mi történt?

– Majd meglátod – válaszolja szűkszavúan.

< A játszótéren >

Az épület első emeletének legszélső ablakát valami furcsa vöröses dolog takarja, ami mintha mozogna.

A szemem elkerekedik, majd a Főnökre pillantok.

– Oda megyünk, igaz?

– Igen – veszi szemügyre közelebbről az ablakot. – Pontosan itt kéne berepülnöm. Te addig menj be az ajtón, és nézz körül!

– Rendben – válaszolom leplezve a félelmem. Nem túl hívogató belépni egy alkoholista házába. Még szellemként sem.

– Ha bármi baj lenne, kiabálj! Nem várok el tőled semmit, csak nézz körbe.

– Oké.

– Szóval nem baj, ha nem találsz semmit. Vegyél egy mély levegőt és lazán.

De aranyos, ahogy törődik velem.

– Mi az, csak itt fogsz álldogálni? – mordul rám.

– Már megyek is!

< A házban >

Amint bemegyek, az orrfacsaró bűz szinte arcul csap. Az ajtó körül kukászsákok hevernek, némelyik már annyira tele van, hogy tartalmuk a földre borult. A bejárat és a szemben lévő konyha között egy kör alakú lila szőnyeg díszeleg. Egykor világos lehetett, de már egy undorító folt virít a közepén. Jobb oldalt, a fal mellett üres üvegek sorakoznak. A bal oldalon lévő három ajtó közül egyedül a fürdőé van nyitva.

Elhaladok az ajtók mellett, egyenesen a konyha felé.

– Uh, még jó, hogy a lábam nem ér a talajhoz – szólalok meg a földre ömlött fura állagú leves miatt. Mellette két kis műanyag kanál hever.

Mondhatni az asztal jobb állapotban van, mint a talaj. Csupán egy penészes alma árválkodik rajta, ami körül rengeteg kislégy repked.

A bejárat felé pillantok, és elgondolkodom.

Vajon miért volt ilyen sok lakat az ajtón? Nem akarja, hogy ellopják a koszos szőnyegét? Esetleg fél valamitől? Mit rejtegethet Jack?

Bemegyek a fürdő melletti szobába. A falat zsírkrétával rajzolt Napocskák és gyerekek díszítik. Rögtön meglátom a kanapét, amin két kisgyerek fekszik takaró nélkül, egymáshoz bújva. Akkor döbbenek rá. Ez Finley és Tatum. Ők szoktak a játszótérre járni az anyukájukkal, bár mostanában már egyedül jöttek.

Hol lehet az anyukájuk?

Finley és Tatum.

Jack, az alkoholista apjuk.

A rég nem látott anya, Susan.

Finley és Tatum nyugtalansága.

Lakatok az ajtón.

„Mit tennél, ha meg akarnál menteni egy hercegnőt, de nem lenne se lovad, se kardod?"

A gondolatok sorra lepik el az elmém. Aztán minden világossá válik.

Meg kell találnom a Főnököt!

A vöröses dolog az ablakban egy szellem volt. Az anyukájuk.

Rögtön ekkor az utolsó szobából furcsa hang szűrődik ki.

– Főnök?! – Keresztülrepülök a hálószoba ajtón. 

A döbbenettől ledermedek. Az ablakot egy hatalmas folyékony vérszerű lény takarja el. Két fehér pötty jelzi szeme helyét, alig kivehető karjai karmokban végződnek. Az ablak alatti ágyban Jack mocorog, a szörny őt szorongatja. Főnök előttük áll legyezőjével a kezében.

– Mondtam, hogy ezt bízd rám! Inkább bújj el valahová! – kiabál rám. De én ott maradok az ajtóban, Főnök mögött.

– Nem tudsz megállítani! – hörgi Susan mély, rekedtes hangon.

– Egy halott nem bánthat egy halandót – mondja Főnök. – Hagyd békén!

– Tudod, mit tett?! Ő inkább egy szörnyeteg, mint halandó. Amióta meghaltam, az egyetlen dolog, amit akarok, megölni őt. Nem állíthatsz meg! – ordibálja. Jack még jobban nyöszörögni kezd.

– Maradj lent! Ez veszélyes lesz – fordul hátra, majd a szörny felé tartja legyezőjét.

– Főnök! Ne tedd! – ragadom meg kinyújtott karját.

– Tessék?

– Csak meg akarja védeni a gyerekeit! Jack veszélyes. Ki tudja, mit művel Finley-vel és Tatummal – magyarázom, aztán a szörny felé fordulok. – S-Susan. Megölt téged, igaz? – kérdem, mire pityeregni kezd. – Félsz, hogy bántani fogja a gyerekeket a mellettünk lévő szobában.

– A babáim! – zokog Susan. – Szegény babáim!

– Főnök – pillantok rá félénken. – Jack sokkal rosszabb, mint Susan. Engedjük el.

– Menj odébb! – mondja könyörtelenül. Kezét kikapja az enyémből, majd odébb lök.

– De Főnök!

– Eugene, egy halott nem bánthatja az élőket! Nem számít, mit miért tenne, ez a szabály!

– Ez egy hülye szabály!

– Most pedig menj hátrébb! – Mélyen a szemembe néz, és mielőtt bármit is mondhatnék legyezőjét szétnyitja, mire ruhájából három szalag lövell ki. Az egyik Susan nyakát szorítja, a másik kettő pedig a karjait. Bár inkább folyékonynak tűnik, a szalagok mégis erősen tartják. Susan kapálózni kezd. A tehetetlenségtől sírva fakad, miközben egyre közelebb kerül Főnökhöz.

– Ne! – kiabálom, de nem is figyel rám.

Susan teste fröcsögő hangot hallatva fokozatosan a legyezőnek préselődik, míg egészen el nem tűnik. A furcsán folyékony és szilárd lény, úgy szertefoszlik, mintha sosem létezett volna.

Végül Főnök összecsapja a legyezőt.

– Ezt most muszáj volt? – ordibálom a könnyeimmel küszködve. Susan nem gonosz, csak meg akarta védeni a gyermekeit. Finley-t és Tatumot. Min mehetnek keresztül, amíg Jack gondjaira vannak bízva? Egy alkoholistára, aki ki tudja, milyen gondokkal küzd még.

– Most már mennünk kéne – fordul az ajtó felé, de én nem mozdulok.

– Az egyetlen, aki rosszat tett, az a férfi – mutatok az ágyban most már békésen alvó Jackre. – Meggyilkolta a feleségét. Mit művelhet a gyerekekkel? Esti mesét olvas nekik?

– Eugene.

– Ez igazságtalanság! – mondom remegve, most az egyszer nem a félelemtől.

– Gyere, hazaviszlek – nyújtja a kezét. Először megenyhülve nyúlok felé, de aztán eszembe jut, a tehetetlenül zokogó Susan, és elfordulok tőle.

< Eugene szobájában >

Az ágyam végében ülök, míg Főnök a hátam mögött az ablakban. Csendben várom, hogy elmenjen, de ő nem mozdul. Próbálom figyelmen kívül hagyni jelenlétét, de tekintetét a hátamba vési.

– Eugene.

– Igen? – motyogom.

– Szellem vagyok – jelenti ki.

– Tudom.

– Joan, River, Hayden, Sean. Mindannyian szellemek vagyunk. Gondolkodunk, beszélünk, cselekszünk, de csak régi önmagunk árnyékai vagyunk. Folyamatos megbánást érzünk, viszont már nem tudunk megváltozni – mondja halkan. – A halandók közötti konfliktusokat maguknak a halandóknak kell megoldaniuk. Ha egy szellem közbelép, azzal még több gaztettet halmoz fel magának.

– Értem – suttogom gúnyosan. – Szóval csak azért nem léptél közbe, mert nem akartál még több gaztettet magadnak?

– Inkább meg kellett volna ölnöm azt a férfit, ahogy a szellem mondta? – kérdezte dühösen.

– Én...

– Bár a nő még csak szellem volt, de ha megölte volna a férfit, azzal szörnnyé vált volna. Ezt akarod? Vagy azt, hogy én öljem meg és váljak szörnnyé?

– Nem.

– Azt hiszed, a szellemek akármit megtehetnek, mert van egy kis erejük? Jobban korlátozva vagyunk, mint hinnéd.

– De a férfi akkor is rossz ember! Semmit sem tehetünk ellene?

– Úgy tűnik, mintha én nem tettem volna semmit? – kérdi mérgesen. – Megtettem a tőlem telhető legjobb dolgot. Most már várok.

– Mire? – ráncolom a homlokom, bár ő nem láthatja.

– Hogy valaki más szintén próbálkozzon.

– De senki sem tudja, mi folyik náluk.

A Főnök sóhajt egyet, majd megszólal:

– Sajnálom, hogy látnod kellett ezt.

Hátra fordulok, de ő addigra már nincs ott.

Álmomban Susan zokogását hallom és a síró gyerekeit. Apró kezeiket zúzódások és vörös foltok tarkítják. Nem tettem semmit, nem vigyáztam rájuk.

– Ez a te hibád – mondja Főnök megvető tekintettel.

Az enyém.

Újra látom, ahogy Susan Főnök legyezőjének préselődik, miközben nem teszek semmit.

Aztán megjelenik Luke és Kitty, majd Linda és Sean. Végül magamat látom, ahogy Főnök megpaskolja a fejem.