< Az iskolában >

A padon könyökölök, míg a többiek egymással beszélgetnek. A duruzsolás egész megnyugtató.

Nekem csak az jár a fejemben, amit River tegnap mondott. Gondolkodjak el a hozzáállásomon? De hát egyértelmű, hogy következőre még jobban szeretnék teljesíteni. Főnök is megmondta, és én egyetértek vele. Keményen kell dolgozni a céljaink eléréséhez. Ezen mi a meglepő?

Az osztálytársaim beszélgetésére figyelek, hátha meghallom, hogy valakit rémálmok gyötörnek, de semmi ilyenről nem beszélnek.

– Szia! – bökdösi meg Luke a vállamat jókedvűen, mire meglepetten integetek neki.

Ezt meg miért csináltam? Hiszen itt áll mellettem. Ó, te jó ég!

Szerencsére nem veszi észre a szerencsétlenkedésem. Leül a székére, és hátradől.

– Csak úgy ragyogsz ma! – fordul hátra Oliver, majd Luke padjára könyököl.

– Tíz órát aludtam az éjjel, és a világ egész másnak tűnik így. Ezért fontos az alvás!

Örülök, hogy Luke túltette magát a rémálmán. Remélem, ettől még nem lesz minden a régi. A mostani Luke sokkal vidámabb és kedvesebb.

Rám néz, mintha megerősítésre várna az előbb elhangzottakról.

– I- igaz. Az alvás fontos – bólintok.

– Ugye? Mondom én – vigyorog a többiekre.

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy Luke emlékszik-e az álmára. De nem számít. Jobban lett, mert segítettem neki. És ez annyira jó érzés. Ezért szeretnék keményebben próbálkozni, hogy mások is jobban legyenek.

< A virágüzletnél >

– Linda! Ma sokkal jobban nézel ki. Bármi jó hír? – kérdi az egyik vásárlója. Azonnal lecövekelek a zebra előtt.

– Igaza van! És parfüm van rajtad? Csodás az illatod, mint egy virágé! – mondja egy másik vevő.

– Ez egy virágüzlet, persze hogy virág illata van.

Hátrapillantok Lindára. Ma különösen boldog. Úgy tűnik, ő is jól aludt az éjjel. Ez megnyugtató.

– Amikor felébredtem, olyan friss voltam, mint még soha – magyarázza Linda. – De ideje visszamennem a kasszához.

Beszéljek vele? Sean azt mondta, figyeljek rá. Viszont Linda nem is ismer. Sőt, senki sem ismer. Mindegy, hány embernek segítek, még mindig ugyanaz a félénk, dadogós kissrác vagyok, aki eddig.

Legalább az Alvilági Irodások tudják, hogy próbálkozom.

< A metrón >

Két nagydarab férfi közt nyomorogva csak úgy pörögnek a gondolataim.

Ugyanaz a senki vagyok, aki eddig. Semmi sem változott. Tettem néhány jó dolgot, de kit érdekel?

Eugene, térj már észhez! Senki sem vesz észre téged. A két férfi sem, akik majd' összenyomnak. Senkit sem érdekelsz. Senkit! Észre sem vennék, ha egyszer csak eltűnnél. Nem lenne jobb nem gondolni semmire? Nem érezni fájdalmat, szomorúságot?

Nem! Itt lehet, hogy egyedül vagyok, viszont az irodában nem. Ott törődnek velem. Nem taposnak el, és figyelnek arra, amit mondok. Ott szeretnek. De a munkám lassan véget ér. Már csak egy feladat az Alvilági Irodában, és aztán...

– Á! – kiált fel velem szemben egy kisfiú, aki eddig halkan szuszogva aludt.

– Megijesztettél! – szól rá az apja felnézve telefonjából. A fiú csak mélyeket lélegezve próbál lenyugodni. – Mi történt? Kezdesz kiborítani.

– Csak fura álmom volt.

A férfi visszatemetkezik telefonjába, amikor a mellette ülő nő is felordít.

– Mi folyik itt? – kérdi a férfi, mire a nő zavartan néz körbe.

– Sajnálom!

– Maga is rosszat álmodott? – húzza fel szemöldökét a férfi.

– Igen. Honnan tudta?

– Mi másért ütött volna hasba a könyökével, miközben visítozik?

– Ó! – pirul el a nő.

Az emberek egyesével felijednek az álmukból. Egy szörny miatt lehet? Biztosan álomból álomba járkál, miközben ijesztget mindenkit a metrón nem messze az Alvilági Irodától. Kedvtelésből csinálja vagy bosszúból?

„A szörnyek megérezték a veszélyt, és emberek álmaiba bújtak. Ahhoz, hogy elkapjuk őket, nem árt egy kis segítség."

Erről be kell számolnom a Főnöknek! Azt mondták, az álmaimban találkozhatok velük, de úgy is működik, ha napközben alszom el? Amúgy sincs otthon senki. Haza sietek, és gyorsan ágyba bújok. Az már más kérdés, hogy hogyan fogok ilyen korán elaludni.

< Eugene szobájában >

Nem számítanak rám, szóval vicces lenne meglepni őket az irodában. Szellemként amúgy is sokkal jobb. Még jó, hogy van egy virágom, ami megvéd. Így talán nem olyan veszélyes egyedül odamenni. Vajon milyen lenne, ha egy-két napot eltölthetnék velük? Megtanítanának repülni, eltűnni, aztán hirtelen felbukkanni, ahogy a Főnök is csinálja. Csodálatos lenne!

Annyira izgatott vagyok, hogy így képtelenség elaludni. Kinézek az ágyam felett lévő ablakon, mire a Nap belevilágít a szemembe. Még sosem próbáltam meg ilyen korán lefeküdni. A fejemre húzom a takarómat, és lehunyom a szemem.

Elképzelem, ahogy a metró átjáróiban kutatunk a szörny után, és gyanútlan lelkeket mentünk.

< Az Alvilági Irodában >

Az üvegajtón át pillantok be. A többiek mind ott vannak, Főnök kivételével. River a padlón ülve gondolkodik, Joan mellette, a sarokban motyog magának, míg Sean Haydent tanítja virágot lebegtetni.

Ahogy belépek, mindannyian meglepetten néznek rám. Végül Sean rám mosolyog.

– Eugene? – kérdi Hayden homlok ráncolva, mintha nem ismerne fel, de aztán lelkesebben szólal meg. – Eugene, itt van!

– Sziasztok! – köszönök kicsit feszengve. Úgy néznek rám, mint valami bűnözőre. Nem igazán tetszik nekik, hogy itt látnak.

– Hogyhogy ilyen korán itt vagy, újonc? – érdeklődik River.

– Nem volt semmi dolgom.

– Még mindig világos van, és te már alszol – szólal meg Joan a sarokban üldögélve. – Amikor még fiatal voltam, napkelte előtt felébredtünk, megöntöztük a növényeket, elvégeztük az összes házi munkát. Aztán mikor besötétedett, hazamentünk, és vigyáztunk a gyerekekre az égő gyertyák mellett.

– Aj! – sóhajt fel River. – Olyan öregasszonyos vagy! Ki világít manapság gyertyákkal? De az igaz, hogy még világos van. Miért nem maradtál fent kicsit sétálgatni a városban? – kérdi tőlem.

– Otthon egyedül vagyok – húzom el a számat. – Itt meg itt vagytok ti. Meg amúgy is fáradt voltam – hazudom.

– Eugene, gyere ide! – ugrándozik Hayden.

Közben hallom, hogy Joan odasúg Rivernek.

– Mit csináljunk a kölyökkel? A Főnök nem fog örülni, hogy itt van.

– Hát most már nem küldhetjük haza – von vállat.

– Eugene, Eugene! – ugrándozik Hayden továbbra is. – Kitty azt mondta, hogy már beszélsz az osztálytársaiddal. Eddig egy szavat sem mertél kinyögni, de már belejöttél.

– Egész az iskoláig kíséri Luke-ot? – kérdem, miközben leülök mellé.

– Szerintem Kitty mindenhova követi őt. Kitty azt mondta, hogy Luke mindig is beszélni szeretett volna veled, mert egymás mellett ültök, de te nem adtál neki esélyt.

– Pedig csak beszélnie kellett volna.

– Hé, újonc! Hogy érezte magát Linda? – kérdi River.

– Nagyon vidám volt – mosolygok. – És jó volt az illata is.

– Na, most már megnyugodhatsz, Sean.

– Annyira köszönöm – szipog a férfi.

– Sean, te most sírsz? – kerekedik el River szeme.

– Csak hálás vagyok és megkönnyebbült.

– Sean – dadogom. Nem szoktam hozzá, hogy egy felnőtted sírni lássak. Ráadásul egy ilyen nagydarab férfit, mint ő.

– Te bőgőmasina! – gúnyolódik River. – Úgy foglak hívni, hogy Sean a bőgőmasina. Nye-nye-nyee!

– Nem is sírok – törölgeti a könnyeit.

– De igen! Taknyos az orrod! Azzal is sírsz?

– Hagyd abba! – szipogja Sean.

River kezdi kicsit túlzásba vinni a dolgot.

– River – szólalok meg csendesen.

– Nye-nye-nyee! – folytatja. – Sean a bőgőmasina!

Ekkor a Főnök megjelenik River mögött, összecsukja legyezőjét, majd a nő fejére csap vele.

– Aú! – kiált fel.

– Mit csinálsz?! – szidja le őt a Főnök. – Úgy viselkedsz, mint egy szörny. Komolyan fontolóra kéne venni, hogy kirúgunk innen.

– Mit számít ez most.

– Ne zaklasd az embereket! Ha vigyázni akarsz rájuk, akkor csináld úgy, hogy nem gúnyolod ki őket!

– Te vagy az, aki mindig kigúnyolja az újoncot.

– Fogd be a szád! Ha ennyire odavagy érte, akkor menj! Ma hozd ide te Eugene-t. A Nap kezd lemenni, szóval körülbelül most érhet haza.

– Igazából... – szólal meg River, de a Főnök folytatja.

– Hayden és River már voltak Eugene-nel, szóval most Joan a soros.

– Főnök – mondja Joan.

– Igen? Mi az?

– Ne legyél mérges, de a gyerek már itt van.

– Tessék? – A Főnök körbenéz, majd Sean takarásában, Hayden mellett észrevesz engem. A legyezőjét átteszi a másik kezébe, majd vissza. – Te mit keresel itt? Ébren kéne lenned.

– M-ma korábban elaludtam – válaszolom. – Sokkal jobban szeretek itt lenni veletek, mint otthon.

Joan a szájához kapja a kezét.

– Ugye nem?

– Azt hittem, azért aludtál el hamar, mert fáradt voltál – mondja Sean értetlenül, mire aggódni kezdek.

– Ez miért fontos? – nézek végig a döbbent tekinteteken.

– Gyere velem! – szólal meg a Főnök. Gyors léptekkel előttem terem, majd megragadja a kapucnim.

– Ó, basszus! – szisszen fel River.

– És ti miért nem csináltatok semmit, amikor a dolgok ilyen komolyra fordultak? – ordibálja a Főnök, miközben az ajtó felé ráncigál.

< Eugene szobájában >

Lelök az ágyamra, majd karba tett kézzel megáll előttem. Nem látom a többieket, de tudom, hogy hazáig követtek minket, és most a hátam mögött hallgatóznak. A Főnök most már nem tűnik mérgesnek, csak gondterheltnek. Csendben várom, hogy megszólaljon, de nem úgy néz ki, mintha sietne.

Tuti, hogy valami nagyon rossz fog történni.

– Nem kellett volna felvennem egy halandót. Az egész az én hibám – mondja végül.

– Mi történik? – kérdezem félve.

– Többé már nem dolgozol nálunk.

– Tessék?! – állok fel hirtelen, de aztán inkább visszaülök. Ujjaimat összefonom, majd kezemet az ölembe ejtem. – De még nem fizettem ki az adósságom!

– Nem az adósság a probléma – kotyogja közbe Hayden, mire a Főnök dühösen a hátam mögé pillant.

– Visszaveszem a védelmező virágod – nyújtja a kezét. – És ezt vegyük törlesztésnek.

– Nem tudom, mit rontottam el, de sajnálom! – hadarom kétségbeesetten, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Szeretnék veletek maradni! Legalább, amíg ledolgozom az adósságom. Kérlek!

– Eugene! – sóhajt fel River. A Főnök várakozóan tekint rám. Előveszem a virágot. Utoljára végignézek fehér szirmain, majd a kezébe nyomom.

– Vége van, mert fel sem fogod, mi rosszat tettél. – Megvető tekintete az enyémbe fúródik. Legszívesebben a fejemre húznám a takarót, hogy megvédjen tőle. – Nem azt mondom, hogy a te hibád. Vagyis... Ez a te hibád. De én is hibás vagyok. Remélem, soha többé nem látlak. – Elkapja rólam a tekintetét, majd a talajra néz.

– Főnök, kérlek! – suttogom, és érzem, ahogy forró könnyek égetik az arcom.

Aztán minden elsötétül.

– Főnök! – ijedek fel, majd az ágyam mellé nézek. A Nap halványan bevilágítja az üres szobát. – Mondd, hogy ez csak egy újabb rossz álom! Kérlek, kérlek. – A zsebemhez kapok, de a virág nincs ott.

Kezembe temetem az arcomat. Nem lehet, hogy mindennek vége. Most, amikor kezdtem megkedvelni őket. Pár nap alatt elérték, hogy családként tekintsek rájuk. Kedvesek voltak, megértettek. És mire volt jó ez az egész? Hogy aztán ellökjenek maguktól?

Kábán felpillantok, mire az ablakpárkányon a halványan derengő fényben észreveszek egy levelet, amin River neve díszeleg. Azonnal felkapom, és olvasni kezdem.

"Sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Főnöknek igaza van. Túlzásba estünk a kedvességgel, és megszerettél itt. Sajnálom. Ennek nem így kellett volna történnie. Kizárólag munkatársként kellett volna bánnunk veled.

Hayden üdvözletét küldi. Nagyon hiányozni fogsz neki!

Szerettem volna adni neked valamit, de nincs semmilyen személyes cuccom. Szóval, ha bármikor segítségre van szükséged, csak mondd ki a nevem és azonnal ott vagyok. Nem számít, hogy hova hívsz, rögtön a segítségedre sietek. De csak egyszer!

Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünk!

Minden jót, Eugene!"

Nem újoncnak hívott, mert már nem dolgozom ott.

Elolvasom újra a levelet, aztán újra és újra. Egyre kétségbeesettebben. Nem lehet így vége!

"Ennek nem így kellett volna történnie."

Szerintem se! Nem is hagytátok, hogy megmagyarázzam. Kitaláltunk volna valamit. Nem adtatok második esélyt, pedig az mindenkinek jár. Életemben először voltam önmagam. Veletek.

"Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésünk!"

Ha visszavesztek, megbocsátok! De kérlek, ne hagyjatok magamra! Ne így!

– River, kérlek, vigyél magaddal! – A mellkasomban egyre erősödik a fájdalom. Kapkodom a levegőt, de egyre jobban fulladozom. Megragadom a pulcsim, és összeszorítom. Eldőlök az ágyon. Legszívesebben ordítanék a kíntól.

Az ágyban fetrengek, amikor Joan hangját hallom.

– Kölyök, ne sóhajtozz már!

– Joan? – ülök fel az ágyon. – Hogyhogy itt vagy?

– Mi az? Nem jöhetek? – húzza fel bozontos szemöldökét.

– Nem... csak... vagyis de...

– Ezekben a mai gyerekekben nincs semmi empátia – csóválja a fejét. – Benned és Haydenben sincs. Nektek már az is baj, ha élem az életem. – Ránézek, mire kicsit megenyhül. – Elég ramatyul nézel ki, szóval maradok kicsit.

– Azt hittem, fárasztó napközben jönnötök – motyogom párnámat a fejemre szorítva. Időközben feljött a Nap, és a fény most bántja sírástól megdagadt szemem.

– Ó, az ilyenek nem ártanak nekem. Csinálj úgy, mintha itt sem lennék, és tedd a dolgod – mondja.

– De hát itt vagy – motyogom.

< A metrón >

Nem hittem, hogy az életem lehet még szomorúbb és unalmasabb. A metrón mindenki csinál valamit, vannak céljaik, tartanak valahová. Míg én csak azért ültem fel a metróra, mert Joan ragaszkodott hozzá, hogy ne csak pityeregjek egész nap.

Az utóbbi két napban sokkal jobban éreztem magam, mint eddig bármikor. Tudtam, hogy egyszer úgyis vége lesz a munkámnak, de hogy így.

„Remélem, soha többé nem látlak."

Főnök hangja visszhangzik a fejemben folyamatosan. Mint egy beakadt lemezlejátszó. Legszívesebben kikapcsolnám, vagy összetörném, de makacsul ugyanazt a részt játssza le mindig. A beszélgetésünket ezerszer lepörgettem már a fejemben, és egyre fájdalmasabb, de nem tudok másra gondolni csak arra, hogy nagyon elszúrtam.

„Ez a te hibád."

A metró bemondója megszólal, de annyira rosszul érzem magam, hogy csak szakadozva hallom, amit mond. Feltápászkodom, és amint kinyílik az ajtó, leszállok. Az emberek sorra jönnek nekem. Mintha nem is lennék itt. Mintha nem is léteznék.

< A virágüzletnél >

– A virágok ma... – mondja egy nő. Hangja távolról cseng.

– ... következőre – jön rá a válasz. A szemaforra tekintek, de homályosan látom. Olyan, mintha köd telepedett volna a szemem elé. Egy nő átmegy mellettem a zebrán. Utána indulok.

< Az iskolában >

Amint leülök, fejemet a padra fektetem.

Legközelebb akkor nézek fel, mikor az utolsó óráról csengetnek ki.

< A játszótéren >

Ledobom táskámat a földre, majd a hintára ülök. A két kisgyerek velem szemben libikókázik, de nevetésük hangja nem hallatszik el hozzám.

A zsebembe nyúlok, hogy előszedjem River levelét. Már gyűrődések tarkítják, és néhol kicsit elkenődött a szöveg, de csak ez maradt meg az Alvilági Irodából. Fejből tudom a szöveget, és minden egyes olvasással, mintha kést forgatnék magamban, de képtelen vagyok abba hagyni.

"Minden jót, Eugene!"

– Hé, Kapucni!

Mogorva tekintettel nézek fel Finley-re. Háta mögül napfény szökik az arcomba.

– Mit tennél, ha meg akarnál menteni egy hercegnőt, de nem lenne se lovad, se kardod?

– Feladnám.

Finley elhúzza a száját, majd visszamegy az öccséhez.

Egész nap meg sem szólaltam. Gondolom, most már minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ez történt volna akkor is, ha ledolgozom az adósságom? Talán igen, most már úgy sem számít. Megtudtam, hogy milyen szerencsétlen vagyok igazából. Két nap alatt képes vagyok még jobban tönkre tenni az amúgy is keserves életemet. De ennek így kellett lennie. Én továbbra is minden egyes napot kínszenvedésként élek át, míg a többiek... Ki tudja, mit csinálnak.

„Ez a te hibád. De én is hibás vagyok."

Nem értem, mit tettem! Folyton dicsérgettek, mondták, milyen jó vagyok. Most mi változott? Miért rúgtak ki?

Biztos, haszontalan voltam már. Mint mindenhol máshol. Nincs rám többé szükségük, szóval úgy gondolták, inkább félreállítanak. Vagy talán örülnöm kéne, hogy nem dobtak a szörnyek elé?

Kár volt reménykednem, hogy most az egyszer valami jó történhet velem.

Összegyűrtem River levelét, és belegyömöszöltem a táskámba.

Finley lesegíti öccsét a mászókáról, majd hazasétálnak. Váratlanul a mellettem lévő hinta megnyikordul. Oldalra pillantok.

– Luke?

– Leülhetek ide? – mosolyog rám.

– Hát már leültél – motyogom, majd az üres libikókák felé nézek. Nincs kedvem beszélni senkivel. Főleg Luke-kal nem. Ha ránézek, eszembe jut, miért is nem vagyok menő, és hogy sosem leszek az.

– Csak azt szeretném mondani, hogy elég csendes voltál ma. Mondjuk mindig az vagy, de ma még csendesebb voltál. Minden oké?

Ha elmondom neki a történteket, lehet, ő rájön valamire, amire én nem. De az is lehet, hogy újra a régi önmaga, és az a Luke nem kérdi meg csak úgy valakitől, hogy rendben van-e. Az a Luke megkérdi, aztán elmondja mindenkinek, hogy jót röhöghessenek rajta.

Rápillantok. Tekintetében aggodalom villan.

– Hát, szóval, történt velem valami mostanság.

– Igen? – biztat.

– Tartoztam valakinek valamivel, ezért besegítettem az irodájában. – Megakadok, de Luke mosolyogva bólint, hogy folytassam. Újra a libikókák felé nézek. – Nagyon élveztem az ott töltött időt. Elég veszélyes volt, és a dolog munka része még új volt, de azt mondták, ügyes vagyok. Az emberek ott nagyon kedvesek és jófejek.

– Ez jó! Bocsi, folytasd!

– Szóval tegnap is elmentem dolgozni. Rögtön iskola után, és a Főnök hirtelen mérges lett, majd kirúgott.

– Kirúgott? – Bólintok, majd a földön lévő kavicsokat kezdem rugdosni.

– Azt mondta, ez az én hibám, de ő is felelős érte. Azt is mondta, hogy elfelejti a tartozásom, és soha többet ne menjek vissza.

– A főnököd röhejes ember lehet. – Megborzongok, ahogy eszembe jut megvető pillantása. Röhejesnek nem mondanám.

– Röviden ez történt.

– Én elárulva érezném magam – mondja, és mivel nem válaszolok, folytatja. – Azt mondtad veszélyes munka volt. Mennyire?

– Elég annyi, hogy meghalhatok, ha valamit elrontok?

– Tessék? – kapja fel a fejét. – Ez nem túl veszélyes?

– De, de az ottaniak vigyáztak rám.

– Attól még meghalhatsz. Úgy csinálsz, mintha mindez nem számítana.

– De egy olyan személy, mint én, ritkán kap bókot. Ezért amikor megdicsértek, az mindennél többet jelentett nekem.

– És amikor korán bementél dolgozni, mit mondott a főnököd?

– Nem túl sokat. Csak megkérdezte, hogy miért jöttem ilyen hamar.

– És mit mondtál?

– Azt, hogy ott maradnék velük örökre, ha lehetne – válaszoltam. – Na, nem pontosan ezt, de igazából erre gondoltam közben.

– Hayden is ott dolgozik? – kérdi, mire abbahagyom a kavicsok rugdosását, és azonnal ránézek.

– Ööö, igen – válaszolom rövid szünet után. Ő is vár egy kicsit, aztán megszólal.

– Azt hiszem, tudom, miért rúgott ki. Csak nem tudom szavakba önteni. – Zavart tekintetemre csak még idegesebben próbálja keresni a megfelelő szavakat. – Hogy magyarázzam el? Öhm. A lényeg: jól tették, hogy kirúgtak.

– Tessék? – néztem rá riadtan.

– Ez az igazság – vonja meg a vállát. – A főnököd azért mondta, amit mondott, mert aggódott érted.

Lehet, tényleg minden az én hibám volt? Túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Pedig ők már meghaltak. Ők szellemek.

– Mindegy. Bocsi, hogy nem tudok segíteni.

– Köszi, hogy beszéltél velem – mosolygok rá.

– És vigyázz magadra! Tényleg. Na, most már lépek. Holnap suliban! – integet, majd elmegy.

– Szia, Luke!

– Legalább ő normális. Nem úgy, mint a mai gyerekek – szólal meg mellettem Joan.

– Te is úgy gondolod, hogy én hibáztam? – kérdem tőle.

– Ha nem akarsz benne bízni, akkor ne tedd! Nekem nem volt senkim, aki ilyen dolgokban segített volna. A kedves emberek hamar meghalnak – mondja a távolba bámulva. – Jó vagy rossz, nem számít. A halál csak egy másodpercet vesz igénybe. Mindenesetre hálásnak kéne lenned, kölyök – azzal elhalványodik, és magamra maradok.

< A metrón >

Szóval Luke és Joan szerint a Főnök azért rúgott ki, mert azt akarta, hogy boldog legyek? De hiszen velük voltam boldog!

Fáradtan ásítok egyet, majd leszállok.

< Éjszaka Eugene szobájában >

Sötét van. Csak a tükröt látom, benne a tükörképemet. Ökölbe szorítom vézna kezeim, és bámulom magam, amíg könnyek nem szöknek a szemembe. Utálom az életem!

– Ki vagyok én? – kérdezem, majd lesütöm a tekintetem.

– Miért élsz még? – hallatszik a tükörből egy eltorzult hang, mire levegőért kapkodva felijedek. Hajam izzadtan tapad homlokomhoz. Szemem fáj a sírástól. Mellkasom vadul lüktet a fájdalomtól.