< Az iskolában >

Mindenki a barátaival beszélget, míg én a padra dőlve gondolkodom. A tegnap olyan, mintha csak egy álom lett volna. Egy ijesztően valóságos álom.

„Köszöntelek az Alvilági Irodában! Embereknek segítünk szellemproblémákkal."

Alvilági Iroda.

„Ha segítesz nekem háromszor, az adósságod letudva."

A szellem, akit a többiek csak Főnöknek hívnak. Mit fog akarni, mit csináljak?

„Sok bűn van, amit vissza kell fizetnem."

„Eddig a szörnyekről gondoskodtam."

Vajon a munkám azokról a szörnyekről fog szólni? Ijesztő lényeket kell elkapnom? Már attól is reszketek, ha belegondolok, tegnap majdnem elkaptak. És most önként menjek velük szembe? Csakhogy ők nem fognak úgy elmenekülni, mint ahogy én tettem.

Mély levegő. Még nem is tudom, mit kell majd csinálnom, felesleges felidegesítenem magam. A legjobb lenne, ha oda se mennék. Elbújok, amíg el nem felejtenek. Rajtuk kívül úgysem tűnne fel senkinek, hogy nem vagyok itt.

– Azta, Luke! Úgy nézel ki, mint egy zombi! – hördül fel Oliver.

Luke lepakolja cuccait, miközben én próbálok ráolvadni a padra.

– Megint nem aludtál? – kérdi tőle Joy.

– Fogjátok be, a fejem majd' szétmegy tőletek – sóhajt Luke, és lerogyik a székére. – Idegesítő álmaim vannak.

Idegesítő álmai vannak? Olyanok, mint az én rémálmaim?

– Álmok? – kérdi Oliver meglepetten. Én sem gondoltam volna, hogy Luke álmok miatt gyötrődik. De előbb-utóbb mindenkit utolér a sorsa. A rengeteg gyerek, akit megalázott...

Utálom, hogy alig egy méter választ el minket egymástól

– Sosem látok semmit, de hallom, hogy valami kaparja az ajtómat. Mintha Kitty lenne az.

– Luke, Kitty meghalt – mondja Joy kedvesen.

Kaparászó hang? Kitty, a macskája meghalt? Nem is tudtam, hogy volt háziállata. Főleg macskája? Hozzá inkább egy farkaskutya illene, amit szájkosárral sétáltatna.

– Szóval ezért vannak rémálmaid? – nevet fel Oliver. – Egy macska miatt?

– Maradj csendben! Mondtam, hogy szétrobban a fejem. – Hangja sértődötten cseng.

Macska. Macska. Egy szellem! Felkapom a fejem, és Luke-ra nézek. Erről beszélt Főnök is. Egy szellem kísért az álmában.

– Mit nézel? – mordul rám.

– Én? – kérdem ijedten.

– Te vagy az egyetlen, aki engem néz! – értetlenkedik. – Azt hiszed, ez vicces?! Tudod olyan, mintha haldokolnék. És te úgy gondolod, hogy ez vicces? Mi?!

– N-nem, én csak... Egy szellemről beszéltél, szóval azon gondolkodtam...

– És? – vág közbe. – Azt gondolod, ez vicces? Hogy milyen eget rengetően érdekes az, hogy félek a szellemektől?

– Nem – motyogom.

– Nem is szoktál beszélni, és most meg ezt nyögöd ki? – kérdi vöröslő arccal. Nem merek a szemébe nézni, ezért inkább az asztal kopott sarkát figyelem.

– Én nem ezt mondtam! – szólalok meg remegő hangon. – Csak azon gondolkodtam, hogy m-mi lehet ez az egész. – Nem mond semmit, csak szomorúan mered maga elé. – Bocsi!

– Minden oké.

– T-tessék? – kérdezem zavarodottan.

– A macskám elvesztése kicsit érzékenyen érint. Szóval, ha róla van szó, akkor nyugodtan mondd bármikor. Mostanában nincs túl jó kedvem.

– Fáradtnak is tűnsz – mondom. – Re-remélem, tudsz majd pihenni egy kicsit!

Luke rám néz, aztán Oliver és Joy is.

– Köszi – mondja végül Luke.

< Az iskola után a játszótéren >

Remélem, tudsz majd pihenni egy kicsit? Miért mondtam ezt? Minek néztem rá egyáltalán?

– Ah! – Leülök a földre, és fejemet a hintára hajtom. Meg se kellett volna szólalnom.

– Kapucni furcsán viselkedik ma – suttogja Finley az öccsének.

– Szemcsi, mit csinálsz? – kiált oda nekem Tatum, de válaszul csak nyöszörgök.

– Szeretnél játszani velünk, Kapucni? – kérdezi Finley.

– Libikókázhatsz velünk – mondja Tatum.

A gyerekekre pillantok. Miért ilyen barátságosak velem? Vagy mindig ilyenek voltak, csak én löktem el őket?

Körülnézek, sehol sem látom az anyukájukat.

– Hol az anyukátok? – kérdem, mire a gyerekek csodálkozva egymásra néznek.

– Szemcsi beszélt! – kiabálja Tatum izgatottan.

– Először! – vigyorog Finley. – Ez olyan menő! – Eddig tényleg nem beszéltem hozzájuk?

– Mondjuk el anyunak! – ugrik le Tatum a libikókáról.

– Anyu otthon van, mert beteg – magyarázza Finley, majd ő is leszáll. – Menjünk!

– Szia! – köszönnek el a gyerekek.

A hideg kavicsok kellemesen lehűtik a lábamat, viszont a csendben megint eszembe jut Luke álma. Talán, ha beszélek róla a Főnöknek. Lehet, ő tudna segíteni rajta.

Túl sokat agyalok ezen a szellemes dolgon. Reggel még el akartam szökni.

Visszateszem fejem a hintára, és sóhajtok egyet. Még nem is értem igazán, a szellemeknél hogyan mennek a dolgok. Az egészből arra jöttem rá, hogy belekeveredtem valami olyanba, amibe nem kellett volna.

Mindegy, majd csinálom, amit mondanak, és talán nem lesz baj.

< Este Eugene szobájában >

Az álmaimban fogok találkozni velük – ezt mondták. Akkor ez azt jelenti, hogy ha nem alszom el, nem találkozom velük?

– Nem alszom el soha többé – motyogom magamnak, miközben átfordulok a másik oldalamra. Nem gyötörnének rémálmok, és meg sem halnék. De mi van, ha nem menekülhetek el? River azt mondta, ha meghalok, nehéz lesz kifizetnem az adósságom. Szóval mindenképp találkozom velük. Holtan vagy élve.

A gondolataim csak úgy pörögnek, amikor váratlanul lecsukódik a szemem.

– Ébresztő, újonc! – mondja River az ablakpárkányon könyökölve. Lábát kint lógatja a levegőben. – Nézzétek milyen cuki, ahogy ébredezik!

– Mi történik? – ülök fel kábán.

– Hát nem imádnivaló az újoncunk? – gügyög Hayden. Ő is az ablakpárkányról néz le rám.

– Nem így van, Főnök? – kérdezi River az ágyam mellett álló férfitől. – Szerinted nem aranyos?

– Állj le! – szól rá. – Kiakasztod a gyereket.

Mintha érdekelné.

A Főnök rám kapja tekintetét, mintha hallotta volna, amit magamban mondtam.

– Hogyhogy elaludtam? – nézek inkább Riverre, aki vidáman mosolyog.

– Hogy érted? – kérdi River. – Mi csak vártunk, amíg elalszol.

– De nem voltam álmos.

– Dehogynem! Rögtön aludtál – bizonygatja.

– Miről beszélsz? – pillant Hayden Riverre. – Hayden látta, ahogy River megpofozza Eugene-t, hogy Eugene elhagyja a testét. – Megpofozott? Nem is éreztem.

– Csitt! – vigyorog River Haydenre, aki felkuncog.

– Menj innen, River! – szól rá a Főnök. – Már mondtam, hogy nagyon zavaró vagy. Eltereled a figyelmet a lényegről. Új csapatok lesznek.

– Oké, akkor én ma megyek Joannal – vág közbe River, mire a Főnök szeme megvillan. – Jó szórakozást, gyerekek! – vigyorog, majd kiugrik az ablakon, és eltűnik.

– Mi?! – visít fel a kisfiú. – River mindig Haydennel volt egy csapatban. Akkor ma River miért megy Joannal? Mi lesz Haydennel?

– Te Eugene-nel leszel egy csapatban.

– De az a srác nem tud semmit!

– Igaza van – motyogom.

– Hayden most akkor mit csináljon?

– Próbálj valami használhatót kihozni belőle! – mondja a Főnök. – Aztán ha semmire sem jutottatok, akkor szólj! És élve megesszük Eugene-t.

– Megenni engem?

– Főnök, te embereket eszel?

– Csak vicceltem! Most már megyek. Sok szerencsét! – Azzal elhalványul, és eltűnik.

– Komolyan elment – húzza el a száját Hayden. – De mindegy is, ma játszani fogunk! – vigyorog rám.

– Játszani? – kérdem megrökönyödve. A hangulatingadozása összezavar. – Nem úgy volt, hogy dolgoznunk kell?

– Nincs mára semmi! – mondja mérgesen. – Honnan tudnánk, kin kell segíteni?

– Akkor eddig, hogyan dolgoztál? – dadogom.

– Csak rutinellenőrzéseket csinálunk veszélyes helyeken, vagy sétálgatunk és kitalálunk valamit – magyarázza. – De Hayden napközben nem szokott kimenni, mert fárasztó és unalmas.

– Hogyhogy fárasztó?

– Hát más, mint mikor élő voltam. Ezt nehéz elmagyarázni. Általában járőrözünk, de ha nincs munka, akkor szolgálaton kívül vagyunk

– Akkor hogyan fizessem vissza az adósságom?

– Nem tudom! – csattan fel, aztán lebiggyeszti ajkait. – Tényleg Haydennek kell elmagyaráznia mindent?

– Igen – bólogatok. – Te sokkal jobban értesz ehhez, mint én.

– Így gondolod? – kérdezi csillogó szemekkel.

– Igen! Te hívtál engem srácnak, aki nem tud semmit.

– Tényleg így volt – gondolkodik el. – Igazából Hayden még sosem használta ezt a kifejezést. Ez olyan dolog volt, amit mindig a felnőttek mondtak. Ez azt jelenti, hogy Hayden felnőttebb, mint Eugene?

– Az emberek ezt általában „idősebb"-nek mondják.

– Azta! – tátja ki a száját. – Hayden idősebb! Akkor Haydennek segítenie kell Eugene-nek, mert ezt teszik a nagyok. Rendben! Hayden segít!

– Ó, köszi!

– Eugene-nek vannak barátai, akiket szellemek zargatnak? – kérdi, majd izgatottan átrepül az íróasztalomhoz.

– Kezdjük azzal, hogy nincsenek barátaim – ülök törökülésbe, és hátamat a hideg falnak döntöm.

– Eugene sem járt még iskolában?

– De, iskolába járok.

– Akkor miért nincsenek Eugene-nek barátai? – néz rám. – Az iskola nem egy olyan hely, ahol bemész az osztályba, és-és egy vicces, de nem annyira népszerű barátod lesz? Aztán ott van az a menő gyerek, aki olyan bunkó! Ő lesz az ellenséged. És-és a személy, akit szeretsz, a legokosabb. Aztán az ellenséged kitervel valami gonoszat, és a szerelmed rossz üzenetet kap, de te egyenesbe hozod a dolgokat, majd megcsókoljátok egymást. A barátaid tapsolnak, te énekelsz meg táncolsz – hadarja, majd ábrándosan a plafonra néz. Hát, valamit jól benézett, ha azt hiszi, ilyen iskolába járni.

– Nem tudsz semmit a suliról, ugye? Ez egy filmből van?

– De hát akkor milyen?

– Hát, nem izgalmas – mondom. – Oké, vannak emberek, akik élvezik, de kevesen. A legtöbben nem szeretnek iskolába járni. Én igazából meg sem szólalok ott.

– Mi?! – visít fel. – Akkor az összes dolog csak hazugság volt, és nincs is benne semmi jó? Ez olyan, mint a kórház. Hayden a semmiért lett izgatott. Mindegy. Szóval Eugene azt mondja, Eugene nem ismer ott senkit, és senkinek nincsenek problémái?

„Fogjátok be, a fejem majd' szétmegy tőletek!"

– Várj! Tudok valakit, akinek gondjai vannak az alvással.

– Eugene nem azt mondta, Eugene meg sem szólal az iskolában? – kérdi összeráncolt homlokkal.

– Hallgatni attól még tudok, nem? Mellettem ül. Menő, sportol és sok barátja van. Olyan, mint amilyennek leírtad. Csak kicsit durvább.

„Azt hiszed ez vicces? Tudod olyan, mintha haldokolnék."

– Akkor ő másokat terrorizál? – kérdi a kelleténél kicsit izgatottabban.

– Hát valahogy úgy, de igazából gyakran vannak hangulatingadozásai. Néha normális. Néha meg nem.

– És mi a baja?

„Sosem látok semmit, de hallom, hogy valami kaparja az ajtómat. Mintha Kitty lenne az."

– Vidám szokott lenni, de mostanában mindig fáradt. A macskája meghalt, és szerintem szenved amiatt, hogy a mindig megjelenik az álmaiban.

– Egy macska? – megigazítja zöld sapkáját, majd ezt mondja: – Hayden mindent hallani akar!

– Nem lát semmit, de mindig hallja, hogy valami kaparászik az ajtón. Már napok óta ezt álmodja. Azóta, hogy a macskája, Kitty, meghalt.

– Szóval egy macska szellem – gondolkodik el. – Hayden általában a macskák oldalán áll, de oké. Menjünk!

– Nem is tudjuk, hol lakik.

– Nem baj, a macskák tudni fogják – mosolyog. – Gyere, fogd meg Hayden kezét!

Amint apró kezéhez érek, lebegni kezdek. Átszállunk az ablakon, fel a magasba.

– Ez nagyon menő! – vigyorgok, miközben elhaladunk a magas épületek felett.

– Hehe, nemsokára Eugene is megtanul repülni.

< Pár perccel később egy sikátorban >

– Miau? Miaaaauu – mondja Hayden a macskának.

– Brr! Miaaau – válaszolja a macska.

– Brr – bólint Hayden, majd a macska elsétál.

– Már vagy öt perce figyeltelek titeket, de még mindig fogalmam sincs, mi történt – szólalok meg.

– A macskák látják a szellemeket. Hát persze, hogy Hayden tud beszélni velük.

– Aha – motyogom.

– A lényeg, hogy Hayden megtalálta a házat, ahol Eugene nem-barátja lakik. Menjünk!

< Luke szobájában >

A magasban lévő ablakon át nézzük, ahogy Luke szunyokál.

– Eugene! Eugene! Ez ő, ugye?

– Igen, ez ő – bólintok. Vetek egy gyors pillantást a sötét szobára. Amennyire látom, van egy csomó képe és egy-két posztere, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy kivegyem az izmos sportolókat. De sokkal több könyve van, mint amire számítottam.

– Nézd, álmodik! – mondja Hayden Luke felé mutogatva. – Látod azt a fekete felhőt a feje felett?

– Az az álma? – kérdezem csodálkozva.

– Ezt az álmot egy szellem készítette. Koromsötét a felhő, szóval biztosan nem lát semmit, ahogy Eugene is mondta.

– És most mit fogunk csinálni?

– Bemegyünk az álmába! – vigyorog, majd elrugaszkodik Luke álombuboréka felé, ami azonnal elnyeli őt. Aztán kinyúl egy kéz.

– Fogd meg Hayden kezét! Hayden behúz, de csukd be a szemed, mert rosszul leszel.

– Mi lesz, ha hányok? – kérdezem, miközben megfogom a kezét.

– Butus, a szellemek nem hánynak. Csukd be a szemed!

– Ááá!

< Luke álmában >

– Sötét van, mint az én álmomban.

– Ez azért van, mert az álmodó ember azt hiszi, nem lát semmit. – Én tényleg nem látok semmit. Ijesztő nem látni. Még jó, hogy Hayden kezét fogom.

– Te is hallod? – kérdezem. – Valaki sír.

– Menj oda! Lehet, hogy az álmodó ember az.

– Nem akarom elengedni a kezed – csúszik ki a számon. Legalább Hayden nem látja, ahogy elvörösödöm.

– Miért?

– Mert félek – dadogom.

– Oké, menjünk együtt – mondja, és magabiztosan megindul Luke felé. Jólesik, hogy nem gúnyol ki. – Az álmodó ember retteg, úgyhogy lehet, Eugene is érzi a félelmét.

– Ó! – Reszketek és fáradt vagyok. Ezt érezheti most ő is?

– Kitty, sajnálom – zokog Luke. – Annyira sajnálom.

– Luke, jól vagy? – kérdem suttogva, nehogy még jobban megijesszem. De hangomra összerezzen.

– Ki az? – szipog egyet – Mit akarsz?

– Eugene vagyok. Melletted ülök a suliban – válaszolom bénán. Még sosem láttam Luke-ot sírni. Eddig azt hittem, nem is képes rá.

– Eugene, te idióta! – szól rám Hayden. – Miért válaszoltál neki? Később kérdéseket fog feltenni.

– Ó! – Ekkor felcsendül az az idegtépő kaparászó hang, és Luke megint pityeregni kezd.

– Ez lenne Kitty? – kérdi Hayden, majd megint ugyanez a kaparászás hallatszik. A csendben fülsértően hat.

– Én... – dadogja Luke – Én annyira sajnálom, Kitty. Kérlek, bocsáss meg!

– Azt mondod, valami rosszat csináltál, és ezért bukkan fel Kitty az álmaidban? – kérdem.

– Tessék? – hördül fel Hayden. – Ez az ő hibája volt? Akkor Haydennek nem szabadott volna idejönnie.

– Miért?

– Hogy miért? – hüledezik. – Jobban kellett volna viselkednie! Eugene azt gondolja, az állatok nem neheztelnek, csak mert nem beszélnek? Hayden nem ismeri a Főnököt vagy Joant, de Hayden nem segít ilyen ügyekben. Felőlem legyenek továbbra is rémálmai! – majd megindul, de visszahúzom.

– Még nem tudjuk, hogy mi történt!

– Ez az egész az én hibám! – zokog Luke keservesen. – Megérdemlem a rémálmokat. Én vagyok a legrosszabb gazdi.

– Mit tettél? – kérdi tőle Hayden.

– Nem viseltem gondját. Egyáltalán nem tudtam, hogy beteg! És az a bolond állatorvos azt mondta, túl késő. Kitty meghalt, amikor hazajöttem a cuccaiért. Most biztosan engem hibáztat, amiért otthagytam. – Szerintem túl durva magához. Kitty biztos mérges rá? Ennyire rossz lenne a helyzet?

– Tedd túl magad rajta! – horkant Hayden, mire megszorítom a kezét. – Azért ül Luke és Eugene egymás mellett, mert mindketten buták?

– Nem is vagyunk...

– Figyeljetek, butuskák – szól közbe –, ezt az álmot a macska irányítja.

– Kitty? – kérdi Luke.

– Mivel a macskák látnak a sötétben, ezért Kittynek nincs szüksége fényre. Ha jobban ismerné az embereket, világos lenne. Gondolom még kiscica volt.

– Igen – szipog Luke. – Még az egyet sem töltötte be.

– Oké, megvan! – kiált fel Hayden. – Luke, csukd be a szemed, és képzelj el egy kapcsolót! Az meg fog jelenni valahol, mivel ez még mindig Luke álma. Aztán Eugene és Hayden megkeresik.

– Egy villanykapcsolót? – kérdi.

– Azta, Luke okosabb, mint Eugene! – mondja Hayden. Hangjából kihallatszik a gúnyolódás.

– Én sem vagyok hülye – morgom.

– Haha! – kuncog Luke. – Hé, Eugene! Ha tudsz beszélni, akkor miért vagy olyan csendes az iskolában?

– Mindenesetre... – kezdi Hayden, amikor nem válaszolok. – Nézd, Eugene! Itt. – Kezemet a falra helyezi. – Én megyek jobbra, te menj balra!

Bólintok, bár úgysem láthatja. A fal mentén indulok előre, de semmit sem érzek. Kicsit odébb egy sima téglalap alakú valamit tapintok ki, viszont a kapcsolót nem találom.

– Hé, Eugene! – szólal meg Luke halkan. – Nem tudom, hogy mi ez az egész, de köszönöm.

Még mindig nincs meg a kapcsoló. Megnézem kicsit feljebb a falon és kicsit lejjebb is. De semmi. Ijesztő, hogy azt sem látom, hol vagyok. Bármikor rám ugorhat bármilyen szörny, és én észre sem veszem. A gondolattól leblokkolok. Arra fordulok, amerre szerintem a többiek vannak. Remegő kezemet a falra szorítom. Próbálok csendben mély levegőt venni, nehogy a többiek megtudják, mennyire ki vagyok borulva. Ha Luke ugyanezt érzi, akkor segítenem kell neki! Nem hagyhatom, hogy szenvedjen!

„Ha tudsz beszélni, akkor miért vagy olyan csendes az iskolában?"

– A-azért nem szólaltam meg sosem, mert féltem – mondom lehajtott fejjel, majd tovább tapogatózom a falon.

– Féltél? – kérdi Luke. – Tőlem?

„Azt hiszed, ez vicces?!"

– Igen. Vagyis tőled is.

„Miért vagyok ilyen...?"

– Csak – folytatom – féltem, hogy valami hülyeséget mondok. Ha csendben maradok, legalább nem járatom le magam. – Valamibe belerúgok, és felszisszenek a fájdalomtól. Lehajolok, hogy megmasszírozzam a lábujjamat.

– Szóval azt mondod, azért vagy mindig egyedül, hogy ne csinálj hülyeségeket? Ez tiszta hülyeség. Tudtam, hogy félénk vagy, de ez nem sok egy kicsit?

– Igazad van – bólintok. – Viszont ma megszólaltam, így tudok neked segíteni

– Furi vagy.

– Azt hiszem, megtaláltam! – kiáltok, majd felnyomom a kis pöcköt.

– Ügyes vagy, Eugene! – mondja Hayden vidáman.

– Ó, de hiszen az én szobám! – pillant körbe Luke. – Olyan ijesztő volt, mikor nem tudtam, hol vagyok.

– Azta! – csodálkozik Hayden. – Luke szobája olyan sportos!

– Nézd meg közelebbről – mosolyodik el.

– Rengeteg macska játékod van! – A rengeteg képen pedig Luke pózol vidáman egy kiscicával.

– Igen – Luke hirtelen elszomorodik, és valami megint kaparászni kezd. – Ó!

– Ne, ne sírj! – szól rá Hayden. – Inkább hallgasd, hogy honnan jön!

– Az ajtó mögül – mondom.

– Kinyissam? – pillant ránk Luke könnyes szemmel.

– Szeretnéd látni Kittyt? – kérdi Hayden.

– Szeretném.

– Luke tényleg azt gondolja, Kitty utálja Luke-ot?

– Nem tudom. De abban sem vagyok biztos, hogy nem utál.

– Ha Kitty valójában egy szörny tele haraggal, akkor talán valami borzalmas fog történni Luke-kal, ha az ajtó kinyílik.

– Tessék?! – hördülök fel.

– Lehet, megeszi Luke-ot, vagy elveszi az emlékeit. Hayden csak azt mondja, hogy veszélyes is lehet. Szóval nem kéne kinyitni az ajtót. Hagyjuk, hogy Kitty magától megnyugodjon. Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás.

– Akkor...

– De – szakítja félbe Luke-ot, és drámaian felemeli mutatóujját –, lehet, Kitty egyáltalán nem mérges, csak jött meglátogatni Luke-ot. És ha megtisztítjuk ezt az álmot, akkor a halandók soha többet nem találkozhatnak Kittyvel.

– Ó! – Luke egyre kétségbeesettebb arccal hallgatja Haydent. – Fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom – Lerogyik az ágyára. – E-Eugene? Szerinted? Te mit csinálnál?

– Én döntsek helyetted?

– Nem, csak... Te mit csinálnál a helyemben? – Olyan szemekkel néz rám, amit egy életen át nem fogok tudni elfelejteni. A bánat és a félelem elegye. Még sosem láttam őt így.

– Hát szerintem... – dadogom. Luke álmán keresztül érzem, hogy most mekkora traumán megy át, és egyre jobban reszketek én is. Már nem érdekel, mit gondol rólam Luke. Leülök a székére, és a kezembe temet az arcom. Kétszer is átgondolom, mielőtt megszólalok. – Szerintem megéri kockáztatni, még ha veszélyes is. Ennyit muszáj megtenned Kittyért.

– Igazad van – bólint Luke, bár látom rajta, hogy ő is fél. – Szeretném látni őt. Még akkor is, ha haragszik rám és nem fog meghallgatni. Szeretnék bocsánatot kérni tőle. Ilyen egy igaz barát.

Luke lassan az ajtóhoz sétál. Mély levegőt vesz, és remegő kézzel elfordítja a kilincset.

Egy pillanatra elfog a félelem. Ha Luke-kal bármi történik az az én hibám. Én mondtam neki, hogy megéri kockáztatni. Az én ötletem volt, hogy nyissa ki az ajtót. Ha Kitty mégis szörnnyé vált, és most Luke-nak baja esik. Elveszíti az emlékeit, vagy valami még rosszabb. Mindez miattam.

Szerencsére a küszöbön egy ártalmatlan fehér cica ül.

– Kitty! – suttogja Luke, aztán a földre borul, és sírni kezd. – K-Kitty.

– Miau – pislog lassan a cica.

– Annyira sajnálom, Kitty! Annyira sajnálom. Bocsásd meg nekem, hogy szenvedni hagytalak! – Kitty odasétál Luke-hoz, és fejével meglökdösi a fiú karját. – Tudom, tudom. Megértem, ha utálsz engem.

– Miauuu! Brrr!

– Sajn... Én nem... – Luke annyira zokog, hogy szavai összefolynak.

– Luke, nem érted, mit akar Kitty? – kérdi Hayden szinte dühösen. Luke könnyes szemmel pillant fel rá. – Gondolom, nem. Tessék, kölcsön adom! – Hayden leemeli fejéről hegyes sapkáját, majd Kittyre teszi. – A sapka segítségével tudtok majd beszélni egymással.

– Ez nagyon menő! – csúszik ki a számon, mire Hayden lepisszeg. Luke térdével Kitty felé fordul, arcán zavarodottság tükröződik.

– Bébi – mondja a cica.

– Azta, Kitty! Mikor tanultál meg beszélni?

– Bébi, kaját?

– Tessék?

– Kérsz kaját? Bébi kér kaját? Hiányzott a tesód, bébi?

– Ezt én mondtam! Hát emlékszel rá?

– Kitty Luke szavait használja – suttogom Haydennek.

– Mivel a macskák nem tudnak beszélni, ezért Kitty kölcsönvesz néhány kifejezést a gazdájától.

– Kitty mindig tudta, mire gondol Luke, mégha nem is értette teljesen – gondolkodom el.

– Ugye tudod, hogy Luke téged szeret a legjobban? – kérdi a cica, mire Luke keserves zokogásban tör ki. – Bébi, sajnálom. Szeretlek, ezt sose feledd! A mi Kittynk a legszebb!

– Rendben, értem! Értem... – zokogja Luke.

– Ó, bébi! Rosszul érzed magad, amiért megkarmoltál? Minden rendben. Luke nem sérült meg. Látod?

– T-tényleg? Nem sérültél meg? Sokat szenvedtél, nem fájt?

– Luke szeret téged. Én vagyok a legboldogabb, amíg velem vagy. – Kitty nagyon is tudta, hogy Luke mennyire szereti őt.

– Akkor miért mentél el olyan hamar? – Megtörli a szemét. – Egyedül hagytál.

– Luke sajnálja, hogy olyan elfoglalt mostanság. Annyira sajnálom, Kitty. Mindjárt itt vagyok. Addig vigyázz a házra! Hozok rágcsát!

– Mikor jössz haza? Annyira hiányzol!

– Luke hamarabb otthon lesz, mint gondolnád. Ne sírj, oké? Menj az ablakhoz, nézd a madarakat! Játssz a játékaiddal! Szórakozz egy kicsit, jó?

– Rendben – zokog Luke. – Várni foglak, és megígérem, rendben leszek.

– Jó Kitty, jó bébi. Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. Hamarosan otthon leszek!

– Én is szeretlek, bébi. Ég veled!

Az álom halványulni kezd. Majd a békésen szunyókáló Luke ágya mellet találjuk magunkat.

– Kitty csak aggódott Luke-ért – mondom Haydennek.

– Luke nem tudta kinyitni az ajtót, mert bűntudata volt, és félt, hogy Kitty haragudni fog rá. Még jó, hogy Eugene barátja nem rossz ember! – sóhajt. – Ha rossz ember lenne, akkor Hayden itt hagyná őt, még akkor is, ha a Főnök összeszidná.

– Szerencsére Luke rendes és gondoskodó – mosolygok. Úgy tűnik, félreismertem.

– Jó voltál ma, Eugene! – mondja Hayden jókedvűen.

– Tényleg?

– Nem könnyű olyasvalakit bátorítani, aki saját magát okolja. Nagyon jó voltál! Főleg, mert Eugene azt mondta, Eugene nem áll közel Luke-hoz, és hogy még nem is beszéltetek. Olyan távol voltatok egymástól, mint az északi és déli pólus, pedig egymás mellett ültök.

– Felfogtam! – motyogom.

– Eugene talált valakit, akinek segítségre volt szüksége, kihozta magából a legtöbbet, és segített. Ez sokat jelent. Ügyes voltál!

– Köszönöm – mosolygok, majd jókedvemben megsimogatom Hayden kopasz kis fejecskéjét.

– Hayden szeretne mutatni valamit Eugene-nek – mondja.

< A virágüzletnél >

– Ne ijesszen meg a termete. A szíve is ilyen hatalmas – kiabálja Hayden hátra pillantva, amit repülés közben alig hallok. Még mond valamit, de azt már nem értem.

– Ó, Hayden, dolgozni jöttél? – kérdi a nagydarab férfi, amikor leszállunk elé. Nagy, tagbaszakadt teste van, de tekintetéből süt a jóindulat és a kedvesség. Kezében egy virágokkal teli kosarat szorongat.

– Hayden visszajön, miután ezt befejezte. Hayden jó tanár volt, és az újoncnak sikerült megoldania az ügyet.

– Te mindig ügyes vagy – mosolyog rá, majd felém pillant. – Szia! Seannak hívnak. Kedvességet gyűjtök virágok osztogatásával.

– Én Eugene vagyok.

– Hayden, szeretnél ma is egy virágot?

– Hayden jól van! De adnál egyet Eugene-nek? Van valami olyanod, ami segít egy halandónak? – kérdi, miközben apró kezét vállamra teszi.

– Halandónak? Eugene halandó? – gyorsan rám kapja tekintetét. – Mitől hagytad el a tested? Halálra dolgoztad magad?

– Dehogy – mondja Hayden –, Főnök csinálta, hogy Eugene segítsen a munkával.

– Kihasználni a halandókat, ez tényleg rávall – mosolyog rám, mire én is elmosolyodom. – Tudom, hogy jó ember, de én félek tőle.

– Akkor ezért bújsz el mindig, ha a közelben vagyok – szólal meg a Főnök vidám hangja mögöttem, ami a frászt hozza rám. Sean is összerezzen, mire kiesik egy sárga színű virág a kosarából. Esetlenül lehajol érte, majd felveszi.

– Most mitől ijedtetek meg? – löki el magát a faltól. A Főnök kisugárzása annyira más, mint a többi szellemé. Már az is aggasztó, ha mellette állsz.

– Ó, Főnök! – integet neki Hayden vidáman.

– Sean! – pilant a nagydarab férfire.

– I-igen, uram?

– Elég emléked maradt a virágokról, ugye? Nagyszerű lenne, ha készítenél egy virágot, ami megvéd egy lélek nélküli testet.

– Megvéd egy lélek nélküli testet – gondolkodik el Sean. – Nehéz elkészíteni.

– Túl nehéz?

– Dehogy! Dehogy! Már csinálom is – Belenyúl a kezében lévő kosárba, majd kivesz egy hóvirágra hasonlító növényt. Lehunyja a szemét. A virág felfénylik, aztán átnyújtja nekem. – Ez egy védelmező virág. Tedd a szádba, és harapj rá! Ettől képes leszel elhagyni a tested. A virág megvédi, amíg te itt vagy velünk.

– Köszi – mosolygok rá.

– Hayden, szerezd vissza a sapkád! Én visszaviszem a kölyköt – mondja a Főnök.

– Szia, Eugene! Majd találkozunk! – integet Hayden, és felrepül a magasba.

– Szia! – integetek utána vidáman. Kezdem megkedvelni a kiskrapekot.

< Eugene szobájában >

Lehuppanok az ágyamra, míg Főnök törökülésben lebeg előttem.

– Úgy tűnik, elég hasznos voltál. Örülök neki.

– Tényleg az voltam? – kérdezem. Nem lehet elégszer hallani. Sosem kaptam dicséretet, és most, amikor valaki azt mondja, ügyes voltam... Hát, nehéz feldolgozni. De olyan jó érzés!

– Ki tudja. Mindenesetre holnap próbálkozz keményebben! Minden haszontalan adóst, apró darabokra szedek.

– Juj!

– Menj aludni! És maradj távol a rémálmoktól! – csettint egyet, mire minden elsötétül, pár perccel később a testemben találom magam.

– Van egy virágom! – suttogom lepillantva a tenyeremre. Igen, ez egy hóvirág, de sokkal fényesebb és fehérebb, mint bármelyik evilági növény. Óvatosan leteszem az éjjeliszekrényemre, majd hátradőlve elsüllyedek a párnámban.

Jó voltam! Végre valamiben.

< Az iskolában >

A padomon könyökölök félig nyitott szemekkel. Egész jól aludtam az éjjel, olyan békésen.

„Maradj távol a rémálmoktól!"

A Főnök csinálhatott valamit?

Csoda, hogy el tudtam aludni egyáltalán annyira izgatott voltam azok után, ami történt. A virág. Luke és Kitty. Hogy segíthettem.

– Na, Luke is megérkezett! – tapsol Oliver, amivel kizökkent a merengésből.

– Ne csinálj jelenetet! – mordul rá Luke, aztán egyenesen rám néz. – Te!

– I-igen? – nézek fel kitágult szemekkel.

– Most mit pánikolsz?

Vajon Luke emlékszik az álmára?

Ott voltam. Ő is ott volt. Bemutatkoztam! Ó, te jó ég! Mondtam neki, hogy mellette ülök. Még tanácsot is adtam neki! Nem emlékezhet. Az nem lehet! Mit mondanék neki? Ha az ember felkel, általában mindent elfelejt.

De aztán vannak a kivételek.

– Láttalak tegnap az álmomban – mondja, mire elkerekedik a szemem. Köhögök egyet zavaromban, és rögtön utána csuklok is.

Most mindhárman engem néznek. Kínomban megint csuklok egyet.

– Ezúttal mi ijesztett meg? – kérdi Joy együttérzéssel az arcán.

– Haha! Ez eszméletlen jó volt! – nevet Oliver. – Csuklott és köhögött egyszerre. Jól vagy?

– Igen – megint csuklok egyet. – Ne aggódjatok miattam!

– Hé! – szólal meg Luke. – Nincs valami, amit elmondanál?

– Va-valami, amit elmondanék? – dadogok elhűlve.

– Miért piszkálod a semmiért? – Oliver Luke-ra néz.

– Igen, csak csuklott – bólogat Joy.

– És köhögött egyszerre – teszi hozzá Oliver vigyorogva.

– Nem akarom megijeszteni! Csak tegnap... – Luke megakad, majd tehetetlenül körbefordul. Ismerős, mikor nem tudod, hogyan is kellene fogalmaznod. Rám néz, mintha tőlem várná, hogy mondjam helyette.

– Mi volt tegnap? – húzza fel a szemöldökét Oliver.

– Elég! Te! Gyere velem! – mondja nekem.

– Hé, Luke! – szól rá Joy, majd feláll. – Ha bántod...

– Nem fogok megütni senkit! – csattan fel. – Csak beszélni akarok Eugene-nel! – Megragadja a kapucnim, és felhúz.

– Ho-hova megyünk?

– Csak a folyosóra. – Kirángat az osztályból, majd elkomolyodik. – Bocsi, mindenért. Válaszolj halkan, hogy senki se hallhassa, vetted?

– Oké – bólintok félve.

– Akár tudsz valamit, akár nem. Akár ott voltál, akár nem. Jobb lesz, ha nem beszélsz róla senkinek, érted?

– Nincs senki, akinek elmondhatnám, és úgysem hinnének nekem – vonom meg a vállamat, miközben a talajt bámulom.

– Ez nem arról szól, hogy nincsenek barátaid. Nem erre akartam kilyukadni. Nem akartam kiabálni veled, és megfenyegetni sem akartalak. Csak – sóhajt – szólj, ha bárki piszkál téged. És ha szeretnél valakivel beszélni, én itt vagyok. Érted?

– Oké – bólintok kicsit összezavarodva, majd felnézek.

– Rendben, menjünk vissza, mindjárt kezdődik az óra – mondja egy fokkal vidámabban.

– Itt jönnek – lökdösi meg Joy Olivert.

– Bántott téged? – kérdi a fiú.

– Ha igen, csak szólj, és megmondjuk a tanárnak – mosolyog rám Joy.

– Úgy állítotok be, mintha rosszfiú lennék.

Ez volt az első alkalom, hogy beszéltem az osztálytársaimmal. Joy és Oliver is egész kedvesek voltak. Eléggé leégettem magam, az igaz, de hát ez az én formám. Lassan kezdem megszokni a folytonos szégyenkezést. Bár meg lehet ezt szokni egyáltalán? Nem hiszem. Minden egyes alkalommal egyre jobban szégyellem azt, aki vagyok.

De talán Luke nem is olyan rossz ember, mint amilyennek elsőre tűnik. Egy ennyire macskakedvelő srácnem lehet szívtelen! Olykor-olykor eldurran az agya, és akkor nem érdemes hozzászólni, de mindenkinek vannak rossz napjai. Gondolom. Reménykedjünk, Luke-nak nem lesznek hangulatingadozásai.