Egy kis támogatás az első iskolai nap túléléséhez!😉

Másnap kora reggel tovább indultak. A tegnapi beszélgetés után Lola nem igazán tudta, mit gondoljon. Brett bácsi elmondott mindent, amit Nikolasról tudott. A kalóz nem messze innen, Grūberg-szigetén szállt partra. Szerencsére a hely pont beleesett a Hullámtörő tervezett útitervébe. Igaz, hogy ez már két hete volt, de akkor is van remény a megtalálására, mivel Brett nem tudott arról, hogy a kalózok onnan is tovább álltak volna.

Lola a Hullámtörő fedélzetén, a korlátnak támaszkodva állt. Erősen fújt a szél, ezért a hajó vígan hasította a vizet. Gyorsan haladtak az úticéluk felé, bár még nagyjából két napig tart majd az út.

Az utazás első napja unalmasan telt el. A lány vagy Philippel beszélgetett vagy a kapitánytól kapott feladatait végezte.

Lola elmosolyodott. Eszébe jutott az egyik beszélgetése Phillel. A fiú akkor mesélte el, hol ismerte meg a férfit.

,,- Honnan ismered Brettet? És miért hívott Palackorrúnak? - kérdezte Lola.

- Ez egy hosszú és unalmas történet. Nem hiszem, hogy érdekelne.... - Phil a vállát vonogatta.

- Van időnk. És én nagyon szívesen meghallgatom, ráadásul abban is biztos vagyok, hogy egyáltalán nem unalmas a történet! - Lola játékosan meglökte a vállával a fiút.

- Na jó, ha tényleg érdekel, akkor elmondom - sóhajtott megadóan Philip.''

Elmesélte, hogy azon a szigeten nőtt fel, ahol Brett is élt akkoriban. A férfi esténként egy kis kocsma előtt mesélte el addigi kalandjait, vagy a közelgő utazásairól vázolta fel a terveit. A fiút mindig Philippe-nek hívta, mert ahol Brett született, így becézték a nevét. Ez is azt jelentette, hogy a férfi saját fiaként szereti a kíváncsi fiút.

A becenevét is egy ilyen alkalommal szerezte. Brett bácsi egyszer elvitte magával az egyik szomszédos szigetre, ahol bemutatta az ottani barátainak. A kis Philip nagyon büszke volt erre, ezért megpróbálta a lehető legjobb benyomást kelteni. Ez az igyekezete mégsem sikerült valami jól.

Éppen valamilyen történetet mesélt hatalmas átéléssel a körülötte ülő férfiaknak, amikor megbotlott, vagy megcsúszott valamin. Jó nagyot esett, levert egy polcot, aminek a tartalma a fejére borult. A lényeg pedig még csak most jött. Az egyik nagy, hosszú nyakú üveg pont a fejére esett. Az órási edény alatt a kisfiú majdnem teljesen el is tűnt.

A férfiak nevetése közepette, Phil megszégyenülten mászott ki az üvegből.

- Még szerencse, hogy nem törted össze a kocsmáros kedvenc delfines tárolóedényét - nevetett Brett.

- Akkor aztán megnézhetnéd magad! - röhögött egy másik férfi.

- Csak nézz rá! Azzal az üveggel a fején olyan hosszúnak tűnt a nyaka, mint a rajta lévő delfin orra!

,,- A kövér férfinak remek humora volt. Azonnal rámragasztották a Palackorrú becenevet. De Brett bácsi azzal vígasztalt, hogy erről a névről, mindig én jutok majd eszébe, és ha netalántán valamikor nem ismerne fel, ez lesz az a 'jelszó' , amit sosem fog elfelejteni - Phil befejezte a mesélést. Nagyon kínosan érezte magát, mert ezt eddig még soha, senkinek nem mesélte el.

- Nem is volt ez rossz történet. Ilyen eset bárkivel előfordulhat - Lola kuncogva képzelte el a palack alá szorult szőke kisfiút."

~~~~~

A problémák estefelé kezdődtek: az égen sötét felhők gyülekeztek, és a szél is sokkal erősebben fújt a szükségesnél. A tenger egyre nagyobb hullámokat vetett.

- Mindenki a helyére! Vihar közeleg! - kiabálta a kapitány.

Nem sokkal később lecsapott a vihar. Szerencsére nem olyan pusztítóan, mint akkor a kalózhajón, de ennek ellenére a matrózok nem csak vízben, hanem verejtékben is úsztak a megerőltetéstől.

A legerősebb mégis a szél volt. A kormányos nagyon nehezen tudta csak irányban tartani a hajót, bár úgy tűnt, hogy már el is tértek a tervezett útiránytól. Az orkán belekapott azokba a vitorlákba, amelyeket nem tekertek fel rendesen.

Csak jó pár órával később csendesült le egy kicsit a vihar. A matrózok végre lélegzethez juthattak. A hajón azonban bőven akadt még munka: a víz sok mindent elsodort a helyéről és ami nem a tengerben landolt azt is össze kellett szedni a fedélzet különböző pontjairól. A vitorlák kissé viharvertek lettek, valamint a fedélzet is tele volt mindenféle, a víz által felhordott szeméttel, hínárral.

Mire mindent eltakarítottak, a lemenő nap átsütött a megmaradt néhány felhőn, a szél is normális tempóban fújt (egyáltalán nem viharosan), így az utat is lehetett folytatni.

Lola a fedélzeten sétált, és megpróbálta összeszedni a szétszóródott tárgyakat. A kapitányi kabinhoz közeledve hangok ütötték meg a fülét. Ezek után persze jó kislányhoz, vagy inkább hercegnőhöz méltóan közelebb lopakodott, hogy hallgatózhasson egy kicsit.

- Nem ismerős nekem ez a tenger - hallatszott a kapitány hangja. - Szerintem nem a megfelelő útvonalon haladunk.

- Valószínűleg a vihar térített el minket. Az iránytűnk azonban elromlott. Keresni kéne egy szigetet, ahol útbaigazítást kérhetünk - a másik hang gazdája az elsőtiszt, vagyis a kormányos volt.

- Én is ezt a megoldást tartom helyesnek. Hajózzunk egyenesen tovább, és majd meglátjuk, hova jutunk. A matrózoknak azonban ne szóljunk erről, nem akarom hogy feleslegesen pánik törjön ki.

Ez egész érdekes, gondolta a lány. Úgy látszik eltévedtünk. Annyira nem tartotta szenzációsnak a hírt, hogy azonnal megossza Phillel, ezért csak komótosan sétálva indult el megkeresni a fiút.

Így csak később tudom megtalálni Nikolast! - hasított belé a felismerés. A lehető leghamarabb meg kell tudnunk, hogy hol vagyunk!

~~~~~

A köd hirtelen keletkezett, mintha a semmiből került volna elő. Az egyik pillanatban még minden tisztán látszott, a következőben pedig már az orrukig sem láttak el. A sűrű, tejszerű anyag mindenhová beszivárgott, a kabinokba, sőt még a ruhák alá is.

- Mi ez?

- Mi történik?

- Hogy fogunk kikerülni ebből az átkozott csapdából? - ilyen és ehhez hasonló kérdések hagyták el a matrózok száját.

Ijesztő csend honolt mindenütt. Az egyetlen hang a hajótest recsegése volt, és ez is csak még kísértetiesebbé tette az egész helyzetet.

Ekkor hallották meg a hangot. Először csak messziről, halkan, szinte úgy vélték, csak a képzeletük játszik velük. Majd egyre erősebben szólalt meg, csábítóan vonzotta a tekintetet. A matrózok a ködöt fürkészték, hogy megtalálhassák a hangok forrását. Autómatikusan úgy irányították a hajót, hogy minél jobban hallhassák ezt a csodás éneket. Egyre beljebb és beljebb hatoltak a ködbe.

A dal, minél közelebb értek hozzá, annál csábítóbb lett. A dallamok olyan harmóniában követték egymást, hogy lehetetlen volt nem csodálni. A magas hangoktól a mélyekig minden megtalálható volt benne, és a ritmus úgy hullámzott akár a tenger. Andalítóan lassú, vagy vérpezsdítően gyors volt. Mintha a világ összes érzelme egyetlen dalban öszpontosult volna. Minden egyes érzelem megtalálható volt benne: a harag, az öröm, a bánat, a vidámság és a félelem. Pedig még szövege sem volt az éneknek. Csak egy dallam, amely hullámzott, csapongott, beleolvadt az éjszakába. Vagy a nappalba. Már nem számított. Nem számított semmi más, csak hogy örökké ezek a hangok maradjanak. Örökké hallhassák őket. Élhettek eddig egyáltalán?

A matrózok lassan elhagyták a helyüket, és a korláthoz tódultak. A vizet kémlelték, hátha megláthatják ezt az isteni kórust. Ez persze teljesen lehetetlen volt, hiszen a köd már olyan sűrű volt, hogy a közvetlenül mellettük álló is csak egy homályos körvonal lehetett. A fejük teljesen kiürült. Semmi másra nem voltak képesek gondolni a hangokon kívül. Az önálló öntudatuk egyszerűen megszűnt létezni. A dallam kitöltötte az egész lényüket, még többet és többet követelve.

Bármit megadtak volna érte! Bármire képesek lettek volna, csak soha többé ne kelljen nélküle élniük! Örökké velük maradjon! Örökké hallhassák! Örökké, örökké.....

És valóban! Soha többet nem kellett elszakadniuk tőle! Nem kellett megválni ettől a csábító, csodálatosan veszélyes énektől. Mert a veszélyek már nem számítottak. Hiszen mi történhetne, ha ilyen csoda van a világon?

Éppen ezért már túl későn vették észre.

Túl későn vették észre!

Már nem sok esély volt a menekülésre!

Bár már nem is számított!

A dallam mindent kitöltött!

A Halál pedig a közelben volt!

~~~~~

A feje fájt. Elviselhetetlenül lüktetett benne valami. Amikor meg akart mozdulni, a teste képtelen volt engedelmeskedni az akaratának. Majd amikor a kezével mégis sikerült végigsimítania a homlokán, valami ragacsos folyadékba nyúlt bele. Lassan kinyitotta a szemét. Az ujjai vége piros színű volt. Vér. Az ő vére. Újra hatalmába kerítette a sötétség.

2018. 09. 03.