Miközben a fának koccan a pisztoly vége, majd óvatosan tolni kezdi, ismét a lelkem legmélyéig megborzongat a zsanérok elnyújtott, panaszos nyikorgása – mintha sikolyok lennének. Amíg tart, azt kívánom, bárcsak elhallgatna már, utána viszont, amint a kilincs az irattartó szekrénynek koppant, az ellenkezőjét. Végigfut a karjaimon a lúdbőr, amikor az olvadó viasz szagával szürkés gyertyafüst hömpölyög ki a félhomályból. Ami mögül pedig émelyítően fémes és orrfacsaró bűz elegye csap arcul – a lelki szemeim előtt a közel felismerhetetlenségig szétmarcangolt nő holtteste rémlik fel. Annak ellenére, hogy nem csak ismét mocorogni kezdenek az átkozott rémálomnak a szilánkjai és a szívem is jajveszékelve tiktakozik, megszáll a bizarr kíváncsiság; be kell mennem.

Csaknem folyamatos hidegrázás mellett, lehunyt szemhéjakkal küzdök a hányingerrel, miközben hadakoznom kell, magammal is, hogy mozduljak már. Félrefordítva lehorgasztom a fejem majd többször is nyelek. Szívdobbanásokkal később, hosszan sóhajtva felnyitom a szemhéjaim – a rosszullét alábbhagyott.

- Maradjon velük – fordul felénk Danial Noára pillantva, miközben a hátát az ajtónak támasztja, majd pedig belökve, amit lehet, a célkeresztjébe fog.

- Pandóra – szorítja meg Stephanie az ujjaim, visszahúzva. – Biztos vagy benne?

- Nem – rázom meg a fejem, közben simogatva a kezét a hüvelykujjammal. – Viszont akármi is van bent, nem lehet rosszabb a farkasoknál, vagy ennél a nyomasztó félhomálynál.

- Na, ez az, amiben nem lennék ennyire biztos a helyében – kopognak Danial bakancsai, majd nyikordul az ajtófélfa, ahogyan nekiveti a vállát. – Az arcát elnézve nem csak érzi azt, amit mindenki más is, hanem a többit is eltudja képzelni. Szerintem jobb lenne, ha hallgatna a barátnőjére és kint maradna.

- Engem döbbent meg legjobban, de igazat adok Danialnak – fordul felé Grace.

- Gondolhatja, hogy akkor engem mennyire – húzódnak örömtelen vigyorra Danial ajkai.

- Igen, hajlok rá, hogy én is – pillantok Grace-re majd Stephanie-ra. – Csakhogy ismerem magam, nem bírnék végül a kíváncsiságommal. Ő pedig akkor is utánam jönne, ha megtiltanám – emelem meg Stephanie kezét.

- Ahogy akarja – fordul sarkon Danial. – De ne feledje, én szóltam – vonja meg a vállait.

A fémszekrényeken kívül polcok és íróasztalok uralják a helyiséget, rajtuk számítógépekkel és más irodai eszközökkel. A befagyott ablakon túl sötétzöld, elmosódó foltokat látni, amik árnyakat vetnek rájuk. A helyiségben a kisebb-nagyobb gyertyákon hajladozó lángnyelvek világítják meg, táncoltatva a hosszúra nyúló árnyékokat – mintha nem lennénk egyedül. A kíváncsiságom ellenére is lomhán mozdulni akaró lábakkal követem majd az első lépések után, lendülve, visszafordulok – kihúzva az ujjaim a kezéből, Stephanie vállára rakom a kezem. A szoba közepén, úgy helyezve, hogy azt az ajtó és a bal oldalán álló fémszekrény kitakarja, George közel szétmarcangolt holtteste ül a széken – ugyanolyanon, ami a rémálmomban is szerepelt.

A látvány nem hogy a szemeimbe, a lelkembe is beleégett. A torka fel van tépve, akár az aulában elhunyt nőnek, csakhogy sokkal rondábban néz ki. A feje hátra van döntve és félrefordítva kissé, hogy a combján a kezébe állított gyertya felfedje a hiányzó fél arcát – egyszersmind tekergőző füstbe vonja. A gyertyafény mindig más pontján csillog az alvadt vértől és a szemfehérjétől lucskos arcának és a cafatokban lógó bőrnek, szövetnek. Az egyetlen, fennakadt szemébe olyan kifejezés égett, aminek már a gondolatára is ismét rosszul leszek.

Képtelen vagyok megállni, hogy ismét lehorgasztott fejjel és reszketeg sóhajjal ne nyeljek többször is hatalmasat. Stephanie keze az arcomra simul, éppen amikor könnyek hullnak a padlóra. Óraketyegés szüremlik valahonnét a sötétből. Néha mintha sercegő hangot adna ki, máskor koppan. Mély levegő után, bármennyire is undorít, sőt, ráz át miatta a hideg egyre, mint ahogyan még egyszer sem, visszafordulok és beljebb lépek.

Papírlap van támasztva a George ujjai között nyugvó gyertyának, amire több viaszcsík is folyt. Mire kimeredő szemekkel levegőért kapok, már a kezemben tartom. Remegve hajtom ki – néhol vérpecsétes, az írás azonban még olvasható:

„ Fejem leesni akar már, húzza a régi álom,
gyötört lelkem fájdalom viharában találom,
ámde nem hagyhatom, hiszen ideje még nincs,
van búm és bajom bőven ezen a világon így is.

Kétség torpant csak és mégis űz egyre tova:
talán biztonságot hozhat a következő szoba,
rettegést ígér, avagy áhított pihenést tartogat,
honnét tudnod, mit hoz a következő pillanat?

Egyik percben még a békés nyugalom,
elringat a biztosnak hitt pillanatnyi oltalom,
de jaj, vigyázz, olyan könnyedén kész a baj,
érzések között ömlik el a káosz és a hangzavar.

Megveszekedetten harap és mar a fojtó rettegés,
az acsargó halál vak menekvésre ösztökél,
uralkodnak a könnyek és annyi a sikoly;
pedig elfáradtam már oly' nagyon.

Visszhangzik a menekvő lépés folyosókon át,
szívekbe a virágzó jégrózsákat borzongás táplál,
harsan egyre-másra a vád; a remegő zokogás,
reménykedve lassan-lassan fakul a szabadulás.

Haragosan és panaszosan szisszen a szó,
a siralom is ugyancsak mind neki szól:
kié lesz a következőnek lélek; borzasztó,
aki feje felett elreppen a bizalom, mint a holló?"

- Hátborzongató – adom át a Danialnak, ekkorra már szinte ökölnyi jégdarabbá fagyott és dobogni csak alig-alig akaró szívvel.

Nyirkosság cseppjei kúsznak le a halántékomon, míg a szemeim sarkából ismét könnyek – a kézírás önmagában is felkavart, az a fogalmazás azonban olyasvalamiket juttatott az eszembe, amikről úgy hittem, hogy réges-rég sikerült már eltemessem. Ha Stephanie tenyere nem simulna az enyémbe, az ujjai pedig, akár védelmezők, kulcsolódnának rá, biztosan kiborulnék. Nem csak olyan mintha a szívem ritmusa vette volna át az óra egyre csak hangosodó ketyegését, hanem a gondolataim is szinte akként lüktetnek és kavarognak – kergetik a felmerülő majd elhalványuló érzések egymást. Amikor Danial a combjához csapja az emiatt csaknem sziszegve neszező papírt, felkapott fejjel kis híján sikoltok.

- Remek – horkan. – Már költészkedik is.

Most hogy kiszakítva a révületből rám zuhant a helyiség borzasztó látványa és a rettenetes szaga, ismét hevesen dörömbölő szívvel és ólomnehéz lábakkal indulok ódzkodva ahhoz az íróasztalhoz, amin a mocskos letépett bal kar vár, az ujjai között újabb karmazsin ujjlenyomatos papírlappal – már alig-alig pislákoló gyertyacsonkkal mellette. Amint a remegő ujjaim közé veszem, keserves fújtatás hagyja el az ajkaim.

„Évek hordta avar, akár a száraz gally,
síró gyermekcsont ropog talpaim alatt,
van valahol még ma is ártatlan kislány,
aki egykoron sokk hozta dermedtségben állt.

Vérét vesztette; pedig észre sem vette,
noha tudat alatt mindig is sejtette,
nem volt többé apró kéz, amint szoríthatna,
nagyvilágban egyedül maradt oly' nagyon.

Az élet a maga medrében folyt tovább,
neki sem lehetett hát tovább megállj,
társra később mindhiába talált,
a múltja nem lehet megunt kabát.

Levetni magáról, akár ázott köpönyeget,
elhiheti, ám megtenni mégis képtelen,
elhagyni nem lehet a lelkében dúló emlékeket,
amelyeket át igazán sohasem nem is érthetett.

Elfognak jönni majd azok a percek is,
amikor a rettegett lépések ütik meg a füleit,
megállíthatatlan a sors, s oly' nagyon mostoha,
megfuthat, mégis tudja, hol lehet csak otthona.

Hogy akkor s ott történni mi fog,
kiderülni a túlélt halál torkában forog,
addig is fedje kilátástalanság talánya,
rejtse és ápolja az ismeretlen homálya."

- Add, kérlek ide – veszi ki a még inkább remegő kezemből Stephanie, visszacsapja az asztalra, majd magához szorít, de úgy, mint aki az elmúlt percek élményeit is ki akarja sajtolni belőlem. – Mondtam, hogy nem kellene ide bejönnünk – kezdi simogatni a remegni kezdő vállaim.

- Mégis mi az ördögöt akar ezzel? – néz fel Melani horkanva, ráncokba szaladó homlokkal, a George-nál talált papírt lobogtatva.

- Az első bekezdés mintha rá utalna – int George felé a lány mellett álló Grace.

- Az első sor biztosan. A második Pandórára – lendül Danial zseblámpájának fénypászmája Melanira. – Az utolsó kettőben pedig már magáról beszél átvitt értelemben. A többi azt magyarázza, hogy mennyire nem vagyunk biztonságban. Mintha nem adta volna már a tudtunkra legalább kétszer.

- Fenyegetés? – adja át Melani Grace-nek az első papírt – Megnézhetem? – lép az íróasztalhoz.

- Egyértelmű – jön közelebb Danial is. – Ha jól értem, akkor ebben utalást tesz rá, hogy... – kapja felém a szemeit.

- Miért éppen most jutott eszébe megerőltetni a tapintatát? – biccenti félre Grace a fejét.

- Az első két versszakban arról beszél, hogy mennyit ölt már, majd Ryanról és rólam – veszek ismét mély és éles levegőt. – A harmadikban Stephanie-t fenyegeti, a többi pedig ismét rólam szól.

- Az a nyomorult rohadék csak ne fenyegessen senkit – fújtat Stephanie. – Szerencsénk van, hogy legalább így nem tud megfigyelni – mutat a legközelebbi monitor felé.

- Lényegtelen. Pontosan tudja alighanem így is, hogy mikor és merre vagyunk – vonja meg ismét a vállait Danial.

- Fő az optimizmus nem igaz? – vonja meg Melani is a vállait az ajtó közeli fémpolchoz lépve.

- Tegnap a konyhából jövet éppen ezt tárgyaltuk Melani, Volkov éppannyira tisztában van a lehetőségeinkkel, mint mi, sőt, talán még jobban is – ingatja a fejét Danial. – Akármennyire bosszantó is legyen, jelenleg... – vonja meg ismét a vállait.

- Mit találtál? – lép még közelebb Stephanie, amint az íróasztal aljától kiemelem az oldaltáskát.

- A kérdés sokkal inkább az, hogy mit keres itt? – lép Danial a másik oldalamra.

- Talán itt felejthették – vonja meg a vállait Stephanie. – Tegnap nagy lehetett a fejetlenség a vihar miatt.

- Igen, arra mérget lehet venni – nevet röviden és öröm nélkül a férfi. – De nem így értettem.

- Hanem? – fonja össze a karjait a lány.

- Nézzen körül Stephanie – tárja szét a kezeit a férfi. – Tekintve, hogy mennyire későn halt meg, mindezt csakis az éjszaka rendezhette be – mutat George felé. – Ki van zárva, hogy nem kutatta át a helyiséget – húzza ki az egyik fiókot és kotor bele. – Ebből adódóan pedig akármit is talál itt és ebben a táskában, azt valamilyen okból hagyta itt.

- Nem akarok belegondolni, hogy mire céloz – borzongok meg, miközben kiengedem a műanyag csatokat.

- Már ketten vagyunk – sóhajt Stephanie.

- Mi az ördög ez? – pislogok Danialra valamivel később, lerakva közben az asztalra a kétujjnyi hosszú, cső alakú tárgyat.

- Éjjellátó – szalad ráncokba a férfi homloka. – Szakértőnek nem lehetne ugyan nevezni, viszont láttam már ilyenből ezt-azt – emeli meg. – Nem éppen hétköznapi felszerelés. Katonai.

- Tessék? – borzolom össze a szemöldökeim. – Mit keres itt az ilyesmi egyáltalán? Miért és hogy hoz be akárki? Szabad egyáltalán?

- Ellenkezőleg. Hetente készítenek a szekrények tartalmáról leltárt, az olyasmi pedig kifejezetten tiltott – köszörüli meg a torkát a küszöbön álló Noa.

- Természetesen – fordul el az íróasztaltól Danial röviden nevetve. – Felteszem, az sem szerepelhet a szerződésben, hogy a biztonsági embereken túl bárki tarthat fegyvert. Éppen csak Olíviának és Burnsnek elfelejtettek szólni.

- Danial – rakom le a hosszú pengéjű kést.

Az elülső zsebből legalább fél tucat foszforrúd, két kocka alakú kartondobozka és boríték került elő.

- Mi a rosseb? – ugrik ráncokba Danial homloka a kartondobozkák egyikéért nyúlva. – Remek – fújtat, miután feltárta. – Ezek az irodából vannak – emel ki belőle söréteshez való lőszert, majd nézi meg a másikat is. – A fegyvereket is megtalálta – dobja a férfinak, miután visszazárta. – A kérdés már csak az, hogy miért hagyta hátra, amikor a Berettát elvitte? Nem az a logikus, hogy növeli az esélyeinket, hacsak nem...

- Nem tetszik, amit sugall – ingatja a fejét Grace.

- Mertem remélni – biccenti félre a fejét Danial, majd kiveszi a boríték tartalmát.

- Mit ír? – emelkednek meg Jack szemöldökei, amikor Danial valamivel később a fejét ingatva lerakja az asztalra.

- Egyetértek abban, hogy az lenne a logikus, hogy magánál tartja az ilyesmit – intek a táska felé, amikor a férfi felém pillant.

- A második üzenet utolsó két versszaka Pandóra – ingatja a fejét ismét Danial. – Mint mondtam, Volkov megtalálta a fegyvereket, mégis csak a töltőt, a mesterkulcsot és azt a pisztolyt vitte el. Vesződött mindennek a berendezésével, ahogyan azokkal is – bök az egyik papír felé az állával. – Vajon miért?

- Azt akarná talán, hogy felkészüljünk valamire? – vágja csípőre a kezeit Stephanie.

- Szerintem nem mi, hanem csak ő – mutat rám. – Ha jól értelmeztem a versek rá vonatozó részeit, akkor valamiféle macska-egér játékot akar vele játszani.

- Ugye csak viccel? – szalad ráncokba Melani homloka.

- Hagyjanak már ezzel békén – emeli Danial a sötét plafonnak az arcát. – Úgy nézek talán ki, mint valami kiköpött bohóc? Meg se szólaljon – mutat Grace-re.

- Jesszusom – csapja le a táskából kivett téglalap alakú, lapos és közel alkar hosszúságú ékszerláda tetejét Stephanie, amint felé fordulok. – Ne! – kaja fel és rántja félre, amikor érte nyúlok.

- Mi az? – szalad ráncokba a homlokom.

- Olyasmi, amit nem akarsz látni. Nem Pandóra – rázza meg a fejét, amikor George-ra mutatok. – Hidd el... ez rosszabb.

- Stephanie – biccentem félre a fejem. – Látnom kell. Csak hadd essek túl rajta.

- Kérlek, ne. Nem akarom, hogy...

- Tudom – illesztem az ajkaira a mutatóujjam, majd emelem rá a szemöldökeim. – De akkor is add ide.

- Hát jó – sóhajt.

- Pandóra! – szökken felém Melani és Grace is, amikor az ékszerláda a padlóra zuhan.

- Nem lehet igaz – rogynak meg a térdeim és ha Stephanie nem támogatna annyira szorosan, össze is esnék. – Képtelenség – csurognak le kövér, szinte égető könnycseppek az arcomon.

Melani hajol le az ékszerládáért és a fényképért. Utóbbi kissé megfakult, az oldalainál és sarkainál már rojtos: anyát ábrázolja velem a karjaiban, apát és fekete, dús hajú, finoman telt arcú, mosolygó férfit a nő másik oldalán. A férfiak egyaránt félig anya háta mögött állnak, egymástól elfordulva kissé. A fénykép hátulján anya ívesen formált, gyönyörű kézírására bukkanok: „Charlie Swan, Alison Lockwood, Ian Volkov. A legjobb nyár emlékére."

- A szüleim... ismerték Volkovot – hagyják el az ajkaim még a saját füleimnek is idegen, üresen csengő, sírástól dadogó szavak.

- Hogyan? – kapja felém a fejét Jack. – Bocsánat Részvétem a szüleid miatt – sóhajt.

- Köszönöm – nyelek nagyot.

- Szintén részvétem. Ne haragudj, kérlek, amiért érzéketlen leszek, de ha a szüleid ismerték Volkovot, akkor nem kellene neked is? – biccenti félre a fejét Grace.

- Nem – rázom meg hevesen a fejem, mint akit áram ráz. – Legfeljebb tíz éves lehettem, amikor utoljára láttam.

- Ez azt mutatja, hogy nem volt rózsás a hangulat közöttük – néz fel Danial a fényképről. – Ennek köze volt ahhoz, hogy végül börtönbe került?

- Ha jól emlékszem jóban voltak. Legalábbis ha a közelben voltam. A Ryan elrablása után induló nyomozás során úgy emlékszem eljutott hozzá a rendőrség és meg is vádolták, mire eltűnt – vonom meg a vállaim. – Nem tudom, hogy végül ez volt az oka vagy sem, amiért letartóztatták, viszont nem tartom kizártnak.

- Élhet abban a hittben, hogy köze volt hozzá – szalad ráncokba Jack homloka.

- Ahogyan legalább ennyi az esélye annak is, hogy másért – ingatja ismét a fejét Danial. – Az esetben viszont kezd világos lenni, hogy miért is érdekled – néz ismét rám. – Személyes indíték. A jó öreg bosszú.

- Ugyan miféle bosszú? – szalad ráncokba ismét Stephanie homloka, a kezeit a csípőjére lendítve. – Nem tett ellene semmit és különben is, évek múltak el az óta.

- Nem is kellett – nyúl a férfi azért a drapp zöld késtokért, amit szintén az oldaltáskából került elő.

- Elvesztettem a fonalat – vakarja meg Jack az állát. – Miért akarna Volkov revansot venni a semmiért Pandórán?

- Nem mondtam, hogy a semmiért, csak azt, ő nem szolgált rá – mutat Danial a Melani kezében lévő fényképre majd a korábban az asztalra tette levélre. – A fénykép alapján az apára tippelnék.

- Azért akarna végezni velem, csak mert apa tett ellene valamit? – borzolom ismét a szemöldökeim a férfira, közben igyekezve, hogy ne ragadjam ki Melani kezéből a fényképet, gyűrjem össze és vágjam a mellkasához.

- Ez továbbra sem több, mint feltételezés, de igen – fordul sarkon Danial. – Az indíték része legalábbis biztosan.

- Igazán megnyugtató, nagyon szépen köszönöm – fújom ki a levegőt, míg a borítékért megyek. – Mi ez? – mutatom a férfi felé a papírt.

- Miután Volkov bezárt az irodába, említette, hogy a köszönőlevélből kellett volna, felismerje a kézírását. Na, talán másolatot készített magának, de szerintem az az eredeti – mutat a kezemre.

- Beteg – dobom vissza a bútorra, mintha a papír megégetett volna. – Bármi köze is van Volkovnak a szüleimhez – lépek arrébb majd veszem kézbe a kovaköves öngyújtót. – Azt nem akarom tudni – nyitom fel a tetejét, majd sercenés után, ijesztően hűvös érzéssel fogadom a lángnyelvet.

- Remélem, hogy nem is kell megtudnunk –csukja le ismét kattanva a tetejét Stephanie.

- Azt én is – simogatom meg a kezét.

- Na, remek, deja vu – vonzza magára valamivel később a szemeim Jack.

- Pontosabban? – emelkednek meg a felé forduló Danial szemöldökei.

- Újabb szekrény, ami zárva van, holott a többi nem – mutat végig a helyiség bútoraim.

- Remélem, hogy ezúttal jó okkal – megy oda Danial. – Nem hagyta benne vagy a közelben a kulcsot igaz?

- Sajnálom – ingatja a fejét a fiú.

- Nehogy megkönnyítsd a dolgunkat, amikor ezt-azt már hátrahagytál – mormol a férfi az orra alatt, míg a zsebeiben turkál.

- Akarjam tudni, hogy honnan kerültek azok magához? – szalad ráncokba Grace homloka.

- Garázs – kattan alig valamivel később a zár. – Gondoltam, hogy még jól fognak jönni – tárja fel a szekrény ajtószárnyait Danial. – Másik oldal a tiéd – pillant Jackra.

- Danial – áll meg ismét az ajtóban valamivel később Noa.

- Én? – hagyja abba a férfi a zörgést, viszont nem néz fel.

- Be akarnak jönni. Azt mondják, hideg van, és nem tetszik nekik, amiért magukra hagytátok.

- Hogy tessék? – állnak meg ismét a férfi kezei. – Hogyan tehettük volna, amikor jelen pillanatban sem vagyunk tőlük másfél méterre a legrosszabb esetben? – hajol hátra. – Ne engedje be Cintiát, és üzenem, Mr. mindenbe bele akarok szólni, viszont gondolkozni előtte már nem uraságnak, hogy beszari. Ha netalán azt hiszi, hogy trópusi hőségben lógatom a lábam, világosítsa fel, kérem, hogy itt sincs több fűtés Hallja remélem, amit mondok? Maradjon kint és toporogjon.

- Álljon félre – követik kissé dadogó szavak a bakancsdobogást. – Jesszusom. Rohadt farkas – hőköl hátra, miután betrappolt.

- Rohadt élet – bukik kissé előre Danial feje. – Hiányoztál, mint farmernek a sáskajárás. – Mégis mi a fészkes fenét nem értett meg abból, amit az imént mondtam? – szalad ráncokba a homloka.

Minden porcikám tiltakozik, mégis leveszem a vádli középig érő szövetkabátom, amit még Stephanie-val vásároltam az ideutazásunk előtt. Összeszorított fogakkal viselem a hideget, amíg felveszem a talált fegyverövet, majd a nagy, fekete és a kisebb, drapp zöld késtokot is magamra erősítem a szíjuk segítségével. A húszcentis kést a nagyobb, fekete tárolóba rakom, az öngyújtót pedig a zseblámpa mellé a külső zsebbe. Vadul vacogok már, mire visszaöltözöm.

- Tedd el – rakom le az asztalra, majd tolom Stephanie felé az Eliot szobájából elhozott kést.

- Nem köszönöm, az ütő is elég – úsznak jobbra, balra a lány szőke hajtincsei.

- Légy szíves – biccentem előre az állam.

- Rendben van – sóhajt hosszan. – Tudod jól, hogy milyen utálok ilyesmit magamnál tartani?

- Igen, viszont ne haragudj, kérlek, most muszáj – mosolygok a kettőnkre jellemző kifejezéssel.

- Frászt Lucky – rázza meg ismét a fejét. – Körül vagyunk véve fegyverekkel – tartja el magától a kést.

- Amik viszont csakis addig érnek bármit is, amíg van lőszerünk – néz felénk Danial a karjait összefont férfitól. – Utána a tussal tudunk majd rásózni a farkasok fejére legfeljebb, de nemigen hiszem, hogy túlzottan meghatná őket – vakarja meg az állát. – Jól fog az még jönni higgye el.

- Azt akarom, hogy biztonságban legyél – lépek hozzá közelebb, visszatolva kezét.

- Pandóra mit csinálsz? – kap levegőért, amikor valamennyire leengedve a kabátjának a cipzárját kitapogatom a belső zsebét.

- Ne haragudj, de nem vitatkozom. Ne – rázom meg a fejem, amikor a szemeiben megjelenik az a szomorú kifejezés, amit annyira utálok látni. – Stephanie? Tudom – hajolok hozzá és csókolom meg röviden.

- Semmi használható – egyenesedik fel Danial. – Találtál valamit kölyök?

- Van nevem is... – áll fel Jack eltorzuló arccal és imbolygó léptekkel.

- Francba! – rohan hozzá Melani ledobva, amit éppen a kezében volt, mielőtt a fiú lábából kifutna az erő. – Na, ne. Ezt nem játszod el velem még egyszer, hallod? Hé! – ereszti le a földre.

- Noa! Nézze meg, hogy nyitva van az utolsó szoba, amit még nem néztünk meg! – kapja a fejét Danial az ajtóban ismét felbukkanó férfi felé. – Maga is! – mereszti a szemit az akadékoskodóra és lendíti a kezét az ajtó felé.

- De...

- Gyerünk – fordul el tőle Danial.

- Nem csak nyitva van, de valamivel az idő is jobb – bukkan meg ismét alig valamivel később Noa a bakancsdobogások után.

- Remek. Magáé a lába – nyúl Jack vállai alá. – Pandóra – nyúl felém valamivel később, miután átvitték, viszont Stephanie mozdul. – Keressenek valamilyen kemény tárgyat, amire ráharaphat – emeli a szemeit rólunk az akadékoskodóra.

- Tessék – lendíti a tenyerét Cintia. – Ne! – kapja fel a kezét, miután Danial elvette. – Korábban igaza volt a hölgynek, az idegesítő kakaskodásuk nélkül is van elég bajunk – emeli az akadékoskodó férfira a szemöldökeit.

- Fafurulya? – nevet röviden és hitetlenkedve Danial. – Ördögöt keres itt ilyesmi? No, mindegy, köszönöm. Ne engedje, hogy kiköpje – hajol előre és nyomja Jack fogai közé, Melanin tartva közben a szemeit. – Valaki világítson ide – kezd kutatni a gyógyszeres hátizsákban.

- Mondja főnök, mi a terv? – veszi ki Jack a fogai közül.

- Nem hinném, hogy tudni akarja – vesz elő a férfi fertőtlenítőt és a gézt. – Vetkőzzön.

- Ha így mondja, igaza lehet – ugrik ráncokba a fiú homloka, közben a cipzárral bajlódva.

- Én viszont szeretném – kapcsolja be Melani is a zseblámpáját.

- Szerintem nem – ingatja a fejét Danial, majd a belső zsebei egyikéből hosszú pengéjű vadászkést húz elől.

- Orlov?

- Andrew? – néz rá a válla felett a férfi néhány pillanatig, majd kihasít a lepedőből. – Harapjon rá – bök a fahangszerre az állával, miközben a kést körbetekeri a vászonnal, majd locsol a penge egyik oldalára a fertőtlenítőszerből. – Noa, csukja be az ajtót, kérem. Éppen az hiányzik, hogy Jack meghívót küldjön a környéken ólálkodóknak – húzza fel a fiú vérmocsoktól szennyes pólóját. – Nagyon fog ezért utálni – szalad ismét ráncokba a férfi homloka. – Melani, még egyszer, ne hagyja, hogy kiköpje – villannak rá a szemei.

A fiú összeszorított szemekkel nyög és morog megfeszülő állkapoccsal, hánykolódva az ágyon, mivel Melani az egyik kezét az ajkaira tapasztja, a másikkal pedig leszorítja.

- Néhány óráig ki kell tartania – tekeri le Danial véres rongyot a késről. – Amennyiben persze nem kapunk újabb meglepetést. Remélem, tetszik ez a hely, mert jó ideig a vendége leszel – ugrasztja Jackra a szemöldökeit, majd áll fel.

- Nem azt mondta, hogy az a legbiztonságosabb, ha a tűznél maradunk? – rázkódik meg a vállaival együtt a fiú gyenge hangja is, miközben Melani és Grace segítségével visszaöltözik.

- De igen, viszont itt még mindig jobban meg tudjuk védeni, mint nyílt terepen. Jobb, ha nem mozog. A fertőtlenítés és az időnkénti gézcserék nem segítség, legfeljebb arra jó, hogy lassítsuk a seb elmérgedését. Maradjon a többiekkel – fordul Noához. – Pandóra, Grace jöjjenek, átnézzük a maradék szobákat.

- Nem – kapkodja fel a fejét Stephanie és ragadja magához a jobbom.

- Halkabban ragaszkodjon a barátnőjéhez – vágja csípőre a kezeit és mereszti ki a szemeit Danial, aki éppen ekkor csukja vissza az ajtóhoz közeli szekrényt.

- Nem megyünk messzire és biztonságban leszel Noa mellett – szorítom meg Stephanie kezét.

- Na és te ki mellett leszel? – rázza a fejét úszó szőke hajjal. – Még fegyver sincsen nálad – szalad ráncokba a homloka.

- Mellettem lesz Grace, veled pedig Melani – nyomok puszit a homlokára.

- Vidd magaddal – áll fel Melani neszezéssel telő pillanatokkal később, majd nyújtja felém Jack fegyverövét.

- Tudom, hogy mennyire utálod az ilyesmit, de ne haragudj, ezúttal nem vitatkozom – emeli rám Stephanie a szemöldökét.