- Sziasztok! – kattan a bejárati ajtó, kirekesztve a szél dühös süvítését.

- Helló Melani – kopognak Stephanie papucsai. – Neked is Jack.

- Ugyancsak, sziasztok – sóhajt a fiú. – De jó ismét szobahőmérsékleten lenni.

- Elhiszem – kuncog Stephanie.

- Alig öt percig voltunk csak a viharban szívem, ennyire ne akarj máris megfagyni – nevet Melani.

- Üdv újra – lépek ki a szobámból.

- Szia, Pandóra. Remélem, hogy nem gond, amiért átkukkantunk? – húzza le a kabátjának a cipzárját a lány.

- Dehogyis – ingatom a fejem a konyha felé indulva. – Kértek kávét? Frissen főtt.

- Igen, köszönöm – bólogat elkerekedő szemekkel a lány. – Nem tudom, mi a trükköd, amiért olykor így a gondolataimban bírsz olvasni. Elképesztő – ingatja a fejét.

- Többségében. Akkor is szokása, ha próbálsz előle eltitkolni valamit – dob éppen fahasábokat Stephanie a tűzre, amikor felé rebbennek a szemeim.

- De ennyire? – pislog Melani félrebiccentve a fejét, miután levette a sapkáját és megrázta a sötét haját.

- El tudod képzelni, hogy mellette a születésnapok és a karácsonyok mekkora kihívások? – csukja be az üvegezett vasajtót Stephanie, majd egyenesedik fel, bólogatva.

- Csoda vagy te lány – ingatja a fejét Melani, felém pillantva és csípőre rakva a kezeit.

- Dehogy vagyok – legyintek, mielőtt a kávéfőző kancsójáért nyúlnék.

- Én is kérnék – emeli meg Jack a kezét.

- De hogy folytassam – kuncog Stephanie. – Nem egyszer volt, hogy szinte megszólalni sem hagyott – jön be a lány kuncogva Melanival együtt a konyhába.

- Step. Nincs ebben semmi különös, néha ráhibázok, semmi több – ingatom a fejem.

- Pandóra? – hajol kissé közelebb. – Emlékezz csak vissza légy szíves, hogy hányszor volt már az a néha – kopogtatja meg a homlokom.

- Még mindig alig akarom elhinni ezt az ítéletidőt – fújtat Jack a fejét ingatva. – Közel álló évet kellett várjunk, hogy eljussunk ide, akkor is a nyakunkba szakad az ég – húzza le a sapkáját, majd a kabátjának cipzárját is.

- Jack – ingatja ismét a fejét Melani. – Engem sem bosszant kevésbé, viszont annyira nem is rosszak a kilátások, mint amilyennek beharangozod – veszi le a kabátját Melani, majd teríti a kandalló közeli szék háttámlájára. – Mégis a barátainkkal vagyunk nem?

- Persze, hogy nem olyan pocsék, elnézést – fordul a lány felé Jack feje az ablaktól. – Sőt! Ez a nyavalyás hóvihar sem tudja megakadályozni, hogy azt tegyük, amit terveztünk. Ettől viszont még csalódott vagyok.

- Egész hétre jöttünk, amiből legfeljebb három órája vagyunk még csak itt – veszek ki a szekrényből újabb két bögrét.

- Ne is törődjetek a nyafogásával – legyint Melani. – Nagyon tudja utálni, amikor valaki vagy valami ennyire keresztbe tesz az elképzeléseinek. Inkább meséljetek, eddig hogy érzitek magatok? Köszönöm – biccent és veszi át a bögrét.

- Lehet, hogy a hely varázsa teszi, talán más, viszont egészen olyan érzés, mintha már most kicseréltek volna – tolom felé a cukrot rejtő porcelánt. – Csipet túlzással azt sem bánnám, ha egész héten... – csukom be a hűtő ajtaját, majd intek az ablak felé.

- Na, az én sem – ingatja a fejét Stephanie, széles mosollyal tartva rajtam a szemeit. – De hogy utána nemigen tudnánk kimenni, az már annál inkább.

- Annyira az időjárás továbbra sem rossz Stephanie – legyintem le. – Legalább hosszabb-rövid ideig el lennénk zárva a világtól. A családtól, a gondoktól és a mindennapi élettől. Hányan fizetnének vajon ezért? – tárom szét a kezeim.

- Rengetegen meg is teszik – ugrik ráncokba Jack homloka. – Köszönöm – veszi magához a felé tolt bögrét, majd szimatol a levegőbe. – Szeretem, amikor a levegő így megtelik a kávé aromájával – húzódnak mosolyra az ajkai, mielőtt Melani után a kandalló előtti fotelek felé indulna.

- Bocsáss meg Lucky, azt hiszem, mégsem lennék kibékülve azzal, hogy ez az időjárás egész héten át dúljon – lép közelebb Stephanie a vállamra rakva a kezét, amikor a megváltozó hangon fuvolázni kezdő szél havat csap a konyhaablaknak.

- Lucky? – nevet Melani előrebukó fejjel.

- Hoppá – húzza be a nyakát Stephanie.

- Igen – borzolom rá a szemöldökeim. – Még ötödik osztályban ragasztotta rám – rakom vissza a helyére a kávés kancsót.

- Tessék? – pislog Melani, amint visszatér hozzá a pillantásom. – Említetted már, hogy hosszú ideje vagytok barátok, na de azt nem, ennyire?

- Harmadik osztályban kezdtük – öleli át Stephanie a nyakam.

„Azt nem akarod elárulni, hányas zokni hordasz?"

- Eszem megáll – csapja össze a tenyereit Jack, majd felkelve felénk indul. – Ha jól értem, akkor együtt is nőttetek fel.

- Úgy van – figyelem a hóvihart, megcsiklandozva a lány kézét. – Sőt, voltak olyan időszakok is, amikor szinte többet voltunk együtt, mint a saját öccsével – nyúlok hátra és piszkálom meg Stephanie haját.

- Mielőtt még elkanyarodnánk a témától... – áll fel és jön hozzánk Melani is. – Egyet kell, hogy értsek Stephanie-val. Olyan érzésem van, mintha percről percre rosszabbá változna.

- Úgy tűnik – merednek ki a szemeim, amint ismét hófúvás csapódóik az ablaknak. – Remélem, hogy nem tart sokáig, különben Stephanie-nak igaza lesz – fújom ki a levegőt és pillantok Melanira. – Márpedig utálom, amikor az ilyesmiben van.

- Én is, hidd el – bólogat Stephanie, rövid, simogató mozdulattal elengedve.

- Nincs térerő – köszörüli meg a torkát Jack, amint felpillant a mobiljának képernyőjéről, néhány perccel később.

- Jack – rakja csípőre a kezeit Melani, összeugró szemöldökökkel. – Nem megegyeztünk, hogy amíg itt vagyunk, nem is kapcsoljuk be?

- De igen és eddig nem is tettem – biccenti félre a fejét a fiú.

- Mindjárt jövök – siet el Stephanie. – Internet sincs – jön elő valamivel később a szobájából, kezében a tavaly karácsonyra kapott tablettel.

- Remek. Akkor marad a...

- Jack – emelem meg a kezem, amikor a fuvolázó széljárásba más hangok is beleszüremlenek.

- Mi lehet ez? – pillant rám Stephanie.

Éppen a fejem kezdem ingatni, amint fénypászmák vetülnek az ablakra, elvakítva. Stephanie közelebb lép hozzám, amikor az elhallgató, elmosódott hangok helyett kiabált, azonban érthetetlen szavak kezdenek beszüremleni. Hátat fordítva az ajtónak, eltakarva a szemeit, arrébb vezetem Stephanie-t Melanival és Jackkal együtt. Amint az ajtóban felbukkanó árnyék dörömbölés után kitárja az ajtót, Jack a konyhába siet.

- Jó napot! – csukja be az ajtót. – Elnézést, amiért beengedtem magam, és hogy megijesztettem önöket. A nevem Noa Andrew. Velem kell jönniük. Ez az időjárás csak rosszabb lesz – veszi le a kabátjának kámzsáját és húzza le az arca elől a sálat, majd tolja a homloka közepére a sí szemüveget.

- Honnan tudja? Hiszen nincsen internet – lép Jack a barátnője mellé.

- Igen, méghozzá hosszú ideje – bólogat a férfi. – Mostanra már térerő és vezetékes telefon sincs. Nem tudják, hogy lakják vagy sem a szomszéd házat?

- Mi béreljük – emeli a kezét Melani, Jackra nézve.

Noa, biccentve majd ismét feltárva az ajtót kikiabál, alig valamivel később pedig újabb férfi jön be.

- Danial Orlov – rakja a férfi vállára a kezét, miután ismét becsukta az ajtót. – Menjenek át vele, kérem. Szedjenek össze mindent, amit magukkal hoztak, és ha van még táska, vagy marad helyük, annyi tartós élelmiszert, amennyit csak lehetséges.

- Mégiscsak ennyire pocsék ez az időjárás – segíti rá Jack Melanira a kabátját.

- Hallgass – rázza meg a fejét a lány.

- Azt hiszem, van üres táska egyik szekrényben – indulok a szobám felé.

- Majd én. Te foglakoz a csomagokkal – fogja meg a kezem Stephanie, majd siet el.

Percekkel később, amennyire lehetséges felöltözve, három, púpozásig megpakolt táskával várjuk, hogy visszatérjenek. Amint a férfi nevének hangfoszlányai szüremlenek be, kimegyünk – annyira belém mar a fagyos levegő, hogy majdnem feljajdulok. Négy hó járó várakozik a kis házhoz közel, amiknek beindítják a motorjaikat, amint kimegyünk. Jack és Melani a Noa, Danial páros, Stephanie-val pedig a másik két ismeretlen mögé szállok fel. Talán képzelem, de a sapkám és a kabátom kámzsáján túl is sikolyoknak hallom az ekkor még inkább felhorkanó és ismét hangszínt váltó szelet. Éppen csak idejében tudok megkapaszkodni a sofőr ruháiban, amikor a hó járó meglódul.

- Bocsánat! Az utolsó előrejelzés szerint egyetlen óránk maradt legfeljebb, mielőtt lecsapna a vihar oroszlánrésze! Hogy az a... – fékez le legalább ilyen hirtelen és dől az ellenkező irányba, ugyanis oldalról vad széllökés ér.

- Talán rossz ómen vagyok, viszont szerintem jóval kevesebb az! – mutat az ég felé a társa.

- Talán nem éppen elég ítéletidő ez is? – ütögetem meg a sofőr vállát.

- Dehogynem! Sőt!

A hóesés ismét csaknem függönyként hullik, ám a pelyhei nagyobbak, mint amit valaha láttam sőt, mintha halványkékes színt is felfedeznék bennük. A szél hirtelen elhallgatása miatt a hó járók motorjai szinte fülhasogatónak hatnak.

- Mi a rosseb? Máris ideért volna a vihar szeme? – kapja Danial az ég felé az arcát.

- Nem! – rázza meg a fejét Noa. – A legrosszabb esetben is fél óránknak lenni kellene addig!

- Nem hinném, hogy erről fönt is szóltak volna! Na, remek, ezek borzasztóan hiányoztak! – csap a hó járó kormányára, amint az ismét fuvolázni kezdő szélben vonítások szüremlenek.

- Farkasok! – veszik bele Melani kiáltása a mostanra csaknem süvítő szélzúgásba.

- Ki nem találtuk volna! – rázza meg a fejét Danial, majd húz rá még inkább a gázkarra.

- Be fognak érni! – kapja arra a fejét Stephanie is.

- Az a kisebbik probléma! – emeli meg a kezét a férfi, majd forgatja csuklóból.

- Miért? – keveredik a lány harsogó hangjába egyre nagyobb félelem.

- Ennél gyorsabban nem tudunk menni!

A hosszabb-rövidebb, aljas széllökésekkel társuló havazás nehezen átlátható burokként ölel körbe – a fagyos leheletével már-már fojtogat. Nem kell szinte még két perc sem a falkának, hogy utolérjen. Vörös fénylobbanások jelennek meg, porhófelhőtől és Danial átkozódásától kísérve – a férfi majd Noa is az utolsó pillanatokban, farolva rántja el a kormányt a havazásból előbukkanó fenyőfacsoport elől. Mivel, hogy az ütközést eltudják kerülni, Stephanie, úgy az én sofőröm is, szintén farolva, éles jobb kanyart vesz – ennél fogva lemaradunk kissé. A falka acsargását az őrjöngő időjárás ellenére is szinte már mögülünk hallom, sőt, Stephanie sikolyára éppen időben kapom arra a fejem ahhoz, hogy láthassam, farkas vetődik a hó járóját vezető férfira.

- Forduljunk vissza! Most! – csapkodom hevesen a sofőröm vállát, elfacsarodó és megdermedő szívvel.

- Hogy ugyanarra a sorsra jussunk? Felejtse el! – szüremlik a fülemhez dühös hangja, miközben a fejér rázza. – Hé! Mit művel? – kap a kabátom után, amint átvetve a lábam, levetődök a hó járóról.

Stephanie kétségbeesetten sikoltva kapaszkodik az irányítás nélkül maradt, ezért veszettül kanyargó hó járóba. Az akkorra lelassult jármű végül az oldalával fenyőfának csapódik, ő pedig a hóba zuhan. A szívem a félelem jeges ujjai szorítják marokra, miközben olyan gyorsan rohanok, amire csak tudok. A szemem sarkából észreveszem, hogy két farkas otthagyja a férfit marcangoló falkát – jobban érdekel a célom, mégis, valószínűleg soha nem fogom elfelejteni azt a szélzúgáson túl is tisztán és élesen hallható, fájdalmas ordítozást. Alig valamennyivel előttük előttük érem el Stephanie-t, a rémek pedig már készülnének ránk vetődni, amikor tompán és elmosódottan dördülések szüremlenek – azok pedig, akárcsak az imént a lány, a hóba puffannak.

Éppen csak a pisztolyát elrakó Danial felé kapom a fejem, majd talpra rántva Stephanie-t, felmászok a hó járó ülésébe, és kétségbeesetten ráhúzok a gázkarra, amint megkapaszkodott. Az első métereken a lánnyal együtt sikoltva szlalomozok, többször is kis híján a másiknak vagy fenyőfatörzsnek rohanva. Danialnak sikerült elriasztani a farkasokat annyira, hogy legyen időnk a szerencsétlenkedésemmel együtt is előnyre szert tenni. Viszont annyira nem hogy ez nagyot és főleg tartósat is jelentsen.

- Stephanie! Jól vagy?

- Nem! – ütögeti meg a vállam, remegő és szinte síró hangon. – Köszönöm!

- Többször mondtuk már egymásnak, hogy akár a halálba is, de hogy ez ennyire igaz legyen, szerintem egyikünk sem akarta! – Köszönjük! – fordítom ismét Danial felé a fejem, miközben azért imádkozom, hogy ne érjenek utol.

- Majd, ha túléltük! – rázza meg éppen akkor a fejét, amint ismét felhangzanak az átkozott vonítások. – Nincs ezeknek jobb dolguk?

Nem csak szívszaggatóbb, mint korábban, hanem dühödtebb is – olyasmit sejtett, ami még a lövések előtti pillanatok ígéreténél is rosszabb. Mivel a szél havat csap az arcomba, felkiáltva ismét szlalomozni kezdek, és ha nincs Stephanie hogy megtolja a jobb könyököm, belerohanunk a félig-meddig behavazott fenyőtörzsbe. Akkor pedig a bal kanyart sem vesszük be, ami a meredek, szürke és fekete szikláktól sűrű lejtőtől irányít el. Éppen csak behúzva a féket sikerül bevenni – alig valamivel az előtt indulunk tovább, hogy újabb rém vetődne Stephanie-ra. A lány sikolya szinte egybeolvad az elsuhanó, majd a lejtőn lezúgó farkas nyüszítésével.

- Nyomorult szél! – mormolom, miközben ismét igyekszem elérni a végsebességet. – Köszönöm! – ütögetem meg a lány kezét. – Mondd, kérlek, hogy nincs bajod?

- Azt hiszem nem sérültem meg! – csuklik el a síró hangja. – Jól vagy?

- Hasonlóan, mint te! – rázom meg a fejem. – Talán akkor leszek, ha végre leráztuk ezeket a nyomorult bestiákat! Bár ne lennének ennyien!

- Kívánsága számukra parancs! – fordul éppen előre Danial, amint felé pillantok.

- Éppen ez az, amit a legkevésbé akartam hallani! – veszik bele Stephanie dadogása a zúgó szélbe.

- Remélem, hogy elég lőszer van magánál Orlov! – int felé az ismeretlen, a korábbinál is indulatosabb hangon.

- Sajnálom, de nem farkas falkához öltöztem! – rázza meg a fejét ismét a férfi.

- Andrew? – int a másik oldalán haladó felé.

- Nem elég! – rázza meg a fejét Noa.

- Mihez fogunk akkor kezdeni? – csuklik el ezúttal Melani elmosódó hangja a félelemtől.

- Imádkozunk és... – rántja félre a kormányt Danial, mivel a hóban nehezen látható fatörzscsonk bukkan fel. – Igyekszünk nem lehetőséget adni nekik! Csak remélni tudom, hogy a kapunál lévők jobban értenek a fegyverekhez, mint gondolom! Hogy a rosseb essen beléd! – kapja félre a fejét a hófúvás elől.

- Mit érünk velük, ha nem jutunk el addig? – kapja elő a pisztolyát és lövi agyon az ismeretlen férfi az ezúttal oldalról támadó farkast.

Bal kanyar után felsejlenek a csont fehér sí központ kovácsoltvas kapuszárnyai majd a kerítései. Utóbb olyan barátságosnak, sőt, idillinek nézett ki – most, akár a Drakula kastély, főleg ebben az egyre szürkülő hóviharban. Szinte már ismét beérnek, amikor elérjük a kapuszárnyakat, sőt, az ott állóknak alig van idejük kitárni azokat előttünk majd az acsargók orrára vágni. Nehezen tudom rászánni magam, hogy ráhúzzak a fékkarra, sőt, hogy megtegyem is Stephanie kiáltása kell. Métereket csúszva, farolva állunk meg – ki híján felbukva.

- Hogy a jó fenébe kerültek ezek ide? – kapja fel a két fegyveres egyike a pisztolyát, míg a másik kaput zárja kulcsra, majd reteszeli be. – Tom, a láncot is!

- Természetesen uzsonnának néztek! – rántja le az arca elől a sálat Daniel, kifújva magát.

- Hol van Kevin? – hagyja ott a társával a kaput a másik kettő is, miután csörögve rátekerték a láncot, majd rázárták a lakatot is.

- Sehol! – kapja le, majd dobja félre a bukósisakját zihálva az idegen férfi. – Az egyik dög letaszította és... – bámul megránduló ajkakkal a hasam átölelő Stephanie-ra. – Esélye sem volt! – lendül a kapu felé a keze. – Jó ember veszett el maga miatt!

- Mi jelentsen az, hogy miattam? – tárja szét a kezeit Stephanie. – Mintha én tehetnék a farkasról! Vagy azt hiszi, hogy szándékosan löktem le, amikor... – rázza meg a fejét.

- Arról talán nem tehetett, viszont...

- Csak semmi viszont! – kapom fel a sí szemüvegem a sapkámra, miközben a lány vállára teszem a kezem. – Mondja! Hol volt maga, amikor megtörtént a baj mi? Nem látta vagy tudja ugyanolyan jól, hogy mi történt? Lehetett volna éppen maga is! Erőltesse meg magát és ne másra vetítse ki a haragját!

- Maga csak ne...

- De igen! – meresztem rá a szemeim, éppen amint felsüvölt a szél.

- Eliot! – köszörüli meg a torkát Noa. – Nagyobbak, mint amilyeneket évek óta látni lehetett a környéken! – int a férfi szintén a kapu felé, amin túl mostanra visszafelé futnak a rémségek.

- Mondja, kérem, hogy feltűnt az is, voltak olyan gyorsak, mint ezek végsebességen? – emelkednek meg Danial szemöldökei, miközben megpaskolja a kormányt.

- Képzelje! – horkan a férfi, rávillanó szemekkel, majd farolva elhajt.

- Szemétláda! – emelkedik fel az ülésben Stephanie.

- Finoman szólva – bólogatok.

- Nézzék el. Eliot Burns nem a csiszolt modoráról híres – fújja ki a levegőt hosszan Noa.

- Vettem észre – horkan ezúttal Melani.

- Kevin igen jó barátja volt – néz ismét a kapun túli fenyők felé a férfi.

- Együtt is érzek vele, sőt. Ettől viszont még nem kellene, a másikat olyasvalamiért vádolni, amiről nem is tehet – vonom meg a vállaim.

- Mint mondtam, nem könnyű természetű ember.

- Ha így nevezi azt, hogy annyira bunkó, amennyire csak lehet... – simogatom meg Stephanie kezét.

Jöjjenek, leparkoljuk a hó járókat, majd bemegyünk a többiekhez. – Tudják, önök voltak az utolsók kint – biccent a férfi.

- Jó tudni – fújtat Stephanie.