Megkönnyebbülés árasztott el, amiért, szemben az ajtószárnyaktól idevezető folyosóval, az aulát deszkapadló fedi – kiszáradt és kopottas, néha nyikorog, sőt, annyi por fedi, hogy az még ennyire felemás félhomálynál is szembetűnő. Egyáltalán nem lehet azt mondanom rá, hogy megnyugtat, de legalább a múlt éjszakára sem emlékeztet minden átkozott lépésnél. Így is legalább annyira belém égett a feltépett torkú nő holttestének emléke a kandallónál, mint a széken ülő George, vagy Stephanie szörnyű, sokkos állapota az irodában. A helyiség levegője nem csak hűvös, hanem szinte fagyos a pulóver és a kabátrétegek ellenére is. A rengeteg por miatt torokkaparóan száraz, ahogy, akárcsak nálunk, a festék és a bútorillat ellenére is az idő savanykás szaga üli meg – mégis éppen az csapja meg az orrom a legélénkebben, amit nem akarok érezni a legkevésbé sem.

Csalódottsággal majd tehetetlen dühvel tölt el, amiért, mire észbe kapok, már a kandalló mögött állok és a néhol egészen megfakuló, kapkodva mázolt, feketének tetsző szöveget olvasom:

„Csakis úgy ölheted meg a tüzet,
ha már magadban is az lüktet,
ám a lángokkal csak óvatosan; türelem,
nehogy végül a lelked is áldozattá legyen.

Ha megölni akarod a halált,
annak tükörképeként át kell, lépned a határt,
akinek annyira s még inkább kívánod; habár,
vajon a tett után hova és miképpen tovább?"

Ahogy a korábbinál, ezúttal sem tudom, hogy meddig voltam a réveteg állapotban – viszont a megrendült állapotot, a reszkető fénypászmát és ajkakat, vagy akárcsak a gerincemen fel-alá futó hideglelést hiába várom. Sőt, miután felocsúdtam, szinte érdektelenség fog el.

- Büdös francba, már elnézést – szívja be élesen a levegőt Grace. – Bocsánat – fogja meg a kezem. – Gyere, kérlek.

- Nem akarom elhinni, hogy még mindig nem bír leállni a hülyeségével – vonok vállat és fordulok el az írástól.

- Még most a nyilvánvaló végéhez közeledve sem – mormolja a valamivel arrébb álló Danial.

- Bízom benne, hogy tényleg ez volt az utolsó – rázza meg a fejét a lány.

- Na, ebben egyetértünk – lép mellénk Danial. – Viszont magának is ugyanazt tudom mondani, mint Nathanielnek...

- Majd visszatérünk rá, hallottam – forgatja a lány ismét a szemeit.

A barnára festett falakat világosabb farámákba foglalt, jókora olaj és egyéb festmények uralják, már ahol nem állatfejek vannak farönk szeleteken – üres szemekkel bámulva, mintha legalábbis én tehetnék, a ki tudja mikor lelt halálukról. Jobbára barna és szürke, olykor fekete bundájú farkasok, medvék, rénszarvasok – miközben hordozom a fénypászmám végig rajtuk, olyan hatást keltenek, mint amik egytől-egyik rám akarnak rontani; a farkasok különösen. A falak előtt vitrinekben dísztárgyak pihennek: letűnt korokból fennmaradt puskák, kardok, kések és más fegyverek, trófeák. Egyes festmények vadászatról szólnak, mások téli fenyveseket, patakokat, más természeti jelenséget örökítenek meg. Ismét megnyikordul az átkozott padló, mire űzött vadként kapom arra a fejem, a kezem pedig a derekamhoz. Hosszan, ezúttal már kissé megremegő hanggal sóhajtok fel, amint Noa felém emelt tenyere és ráncokba szaladt homloka tudatosul.

- Rosseb – torpan meg az ugyancsak elvándorolt Danial. – Ismét ragyogó hírem van hölgyeim és uraim – köszörüli meg a torkát.

- Micsoda? – megy hozzá Noa.

- A nyilvánvaló – ír le apró köröket a bezúzott vitrinen a férfi a fénypászmájával, majd megvonja a vállait. – Vérpettyek a szomszéd alaksorban és az aulában – int a bejárat felé. – Áll vérnyomok a hóban, a kandalló, most ez – biccenti félre a fejét. – Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem volt sok ideje minderre, igencsak ráért.

- Tapsot neki – zuhannak le Grace vállai, míg röviden a férfi arcára rebben a fénypászmája. – Mi hiányzik? – tűri kapkodva sötétbarna a haját a füle mögé.

- Archibald Kliford machetéje – kapja fel a kezét Danial, hunyorogva és bosszúsan morranva. – Megtenné? Köszönöm – ingatja a fejét, amint a lány elfordította a zseblámpáját. – Amit nemigen értek, hogy mi a rossebet keresett itt? Amennyire tudom, Olívia a múzeumnak adományozta az öreg holmijait néhány évvel korábban. Az egész tetves sajtó ettől volt hangos három hétig.

- Úgy volt – vakarja meg Noa az állát. – Viszont mindebből futná újabb tárlatra is akár – néz végig a falakon.

- Talán kettőre is – vonja meg a vállait Danial szintén.

- Ki volt Archibald? – lépek valamivel közelebb Grace-hez, csakhogy lecsillapodjon valamelyest a heves szívverésem.

- Orvvadász – pásztázza ezúttal Danial az aulát a zseblámpájának fénypászmájával. – Méghozzá olyan, aki nem egészen az általános értelemben vett állatfajokra vadászott – kapja a fénypászmát az arca alá.

- Danial – ingatja ismét a fejét Grace. – Kissé több komolyságot.

- Mert úgy nézek ki, mint aki humoros kedvében van? – ugrik fel a férfi fél szemöldöke.

- Azt azért nem mondanám, hogy orvvadász lett volna, Orlov – ingatja ezúttal Noa. – Sem pedig azt – világít a kandalló hátuljára. – Sohasem állt finom természetű ember hírében, viszont addig nem ment el. Mondjuk inkább úgy, ha vadásztál valamilyen állatra az egyértelmű tiltás ellenében is, akkor gondoskodott arról, hogy elmenjen tőle a kedved.

- Méghozzá igencsak rövid időn belül – bólogat Danial. – Jó és tisztességes ember volt, de csak azokkal, akik megérdemelték, még inkább, akiket kedvelt.

- Ismerte? – fordítom felé a zseblámpám.

- Személyesen nem. Apám viszont eléggé ahhoz, hogy meséljen kölyök koromban itt-ott színezett, viszont igaz történeteket – világít az állatfejekre. – Ezek a szerencsétlenek jobbára olyanok voltak, amiket megsebeztek, megölés helyett azonban megvárták volna, amíg kiszenvednek. Kliford az ilyeneket szerette a legjobban. Érthető gondolom, hogy ezek a személyek voltak azok is, akikre a legszebb sors várt? Ahogy Noa mondta, sohasem ölt és csontot is csak ritkán tört, viszont így vagy úgy, mindegyik belesétált, esetleg menekült olyan csapdába, ami, eredményét tekintve, kísértetiesen hasonlított arra, ami sorsot az állatnak szánt. A történetek legédesebb része mindig is a konklúzió volt – húzódnak mosolyra az ajkai, noha nem több, mint néhány pillanatig. – Amikor segítségért rimánkodott, megjelent és közölte vele, hogy ha folytatja, legközelebb talán már nem lesz ekkora szerencséje. Nézzenek körül, hogy máshonnan is elvitt valamit, avagy sem – kezdi a pisztolyával letördelni a vitrin maradék üvegszilánkjait.

- Danial mit művel? Így csak elárulja neki, hogy merre vagyunk – sziszegi Grace.

- Bocsánat, mit csinálok? – fordítja felé a fejét a férfi, sűrűn pislogva. – Grace. Volkov csalogatott ide, ugye még emlékszik? – rakja el a pisztolyt. – Nem gondolja ugye, hogy jelenleg mi tetszelgünk a vadászok szerepében? Ugyanis hiába a fegyver vagy a zseblámpa, akkor sem vagyunk semmivel sem többek bárányoknál a farkas házában. Kérem, forduljon meg – pillant rám. – Ahogy eddig is úgy volt, értelemszerűen most is pontosan tudja, hogy merre vagyunk – zárja vissza a hátizsák cipzárját. – Menjünk fel.

- Amilyen hangzavarral törtük be az ajtót, főleg – vonja meg a vállait Nathaniel.

- Közrejátszik. De mintha én nem ezt mondtam volna? – vonja meg ismét a vállait a férfi.

- Miért megyünk bele egyáltalán a játékába? Költői kérdés – legyinti Grace. – Mehetnénk együtt is az alagsorba. Bocsánat – simogat meg.

- Ne kezdje maga is – kapja a fénypászmáját a lány arca felé Danial. – Talán úgy van, de az is lehet, hogy nem. Jó eséllyel éppen azzal adunk újabb lehetőséget neki, ahogy azt elmagyaráztam már egyszer – mutat Nathanielre. – Itt legalább természetes fény van. Francba, hát tényleg folyton mantráznom kell még ezt is? – fordul sarkon és kezd kaptatni a lépcsőn.

- Maga klausztrofóbiás – világít felé Grace, amint valamivel később utolérjük.

- Klausztró... mi? – szalad ráncokba ismét a férfi homloka. – Rossebbe már kislány érthetően nem lehetne?

- Fél a szűk és a sötét helyektől – lépek Grace mellé és teszem a vállára a kezem. – Ezt pedig hagyja abba, legyen szíves. Ha ennyire nem képes a nevünkön szólítani, akkor ne tegye sehogy.

- Nafene – szaladnak fel a férfi szemöldökei. – Rendben van. Pandóra – hajtja meg kissé a fejét. – Nem félek tőlük. Mindössze nem igazán vagyok oda értük, miután egyszer majdnem meghaltam olyan helyen. Alaksor volt, én pedig zöldfülű. Rajtaütéskor nagy ésszel azt hittem, ha berohanok és lelövök, akit kell, majd kijövök a túszokkal, hősként fognak ünnepelni, talán ki is tüntetnek. A babérkoszorú helyett azonban közel két hónap kórházi ágyat, alapos fejmosást személyesen a rendőrkapitánytól, majd új társat kaptam, hogy verjen belém józan észt – ingatja ismét a fejét.

- Tehát a nagy Danial Orlov sem tévedhetetlen – mosolyog Nathaniel.

- Senki sem az Mr. két útlevelem és bőröndnyi készpénzem van eldugva az ágyam alatt uraság – mereszti rá a szemeit a férfi. – Dereng valakinek, hogy segítőkész sorozatgyilkos toporog valahol türelmetlenül? Nem? Akkor vegyék úgy, hogy megtörtént az emlékeztető. Menjünk már végre. Mitől jobb az, ha inkább vendégségbe várjuk az életveszélyt?

- Nem kényszerítette rá senki, hogy beszéljen róla – vonja meg a vállait Nathaniel. – Itt maradok – áll a korláthoz.

- Mintha a falhoz beszéltem volna – torpan meg Danial. – Tisztáztuk már, hogy rossz ötlet egyedül maradni.

- Nem az alagsorba akarok rohanni, amint hátat fordított – forgatja a szemei a férfit. – Másban is megbízhatna a puskáján kívül.

- Nem. Az egyetlen, akiben megbízom, az Ausztriai közkórházban fekszik, mégpedig azért, mert azt hitte, hogy fedezem majd a hátát. Nem bízok senkiben és jobb, ha velem sem teszik.

- Orlov – köszörüli meg a torkát Noa. – Ha igaza van, Volkov csak erre jöhet – int a folyosó felé az állával.

- Ha pedig úgy lesz, egész tár névre szóló lőszer fogja várni – emeli fel Nathaniel a Berettáját.

- Miért, maga szerint talán pókerezni akarok vele? Édes mindegy, maradjon lógatni a lábát, ha ahhoz van kedve. Menjünk már – jön vissza Danial egészen addig, míg félig fény nem esik az arcára. – Minden nyavalyás pillanat, amit nem a felkutatásával majd a megölésével töltünk, neki kedvez. Ugye nem kell azt is külön magyarázzam, hogy mi lesz, ha elunja magát? – fogja halkabbra a hangját.

- Nyilvánvaló – horkan Grace.

- Vagy annál is rosszabb – követem, a puskám markolatára fonódó ujjakkal.

- Örülök, amiért végre sikerült ráeszmélni – mormolja Danial, miközben ajtóról ajtóra járva, jobbra-balra kapkodott puskával és zseblámpával bevilágít

A füleim betölti a ruháink susogásai és a cipőink üres kopogásai, miközben a vállaimra mégis egyre nagyobb súllyal telepszik a némaság. Mintha csak majdnem minden alkalommal, amint új szobába megyek be, ugyanabba lépnék vissza. Még az árnyékból előkúszó repedések, vagy a pókhálók is ugyanattól az anyától származnak. Nem sokkal később azon kapom magam, hogy vánszorgó léptekkel a fürdőszoba felé indulok, noha az összes idegszálam azt sikítja, hogy inkább óvakodjak tőle. Miközben a zseblámpám riadtan ide-oda kapkodom, minden előbukkanó tárgyra megdobban a szívem.

A vécécsésze, a zuhanykabin sőt, a fogasokon lógó fürdőköpenyek is, mind éppen úgy néznek ki, mint ahogy kell: lehajtott ülőke, zárt üvegajtó. Végül, szándékoltan utoljára hagyva, a remegni kezdő fénypászmát a mosdókagyló és a tükör felé fordítom. Ezúttal nem csont fehér, hanem van benne halványan sárgás árnyalat is. Ami felidézi, amikor még nem volt másunk, csak a szuroksötét folyosóba sávot hasító zseblámpafények – soha nem fogom elfelejteni a torokszorító, jeges érzést. A mosdókagyló, ahogy az ezüst csaptelep is, nem csak kosztól, hanem rengeteg vérpettytől rondáik.

A porcelán ölében egyszersmind fekete és élénk karmazsin vértó pihen, a tetején halvány vöröses szürke infúziós tasak lebeg. Néhány, szerencsére csak múló pillanatra, amíg a kezem hevesebben megremeg, feljebb emelkedik a fénypászmám – ismét rám lel az az érzés, hogy nem vagyok ura a testemnek. Alig valamivel később, legalábbis ezt remélem, szúró fájdalommal ér ismét a felismerés, hogy szintén remegő, némán mozgó ajkakkal és kikerekedett szemekkel meredek:

„Amikor majd a kétség bizonyossággá válik,
a biztonság pedig már nem csak ámít,
akkor és ott kezdődik el talán,
bármit remélsz is, mit sem számít igazán.

A hó sziszegve ropog talpaid alatt; oly' haragos,
járod kétségbeesetten menekvő utad; tudhatod,
ébren is árnyak ölelnek rút sötét titkán,
közeleg a kérdés: legközelebb mi jöhet még?

Hiába is bánod, véred képtelen mássá válni,
ha eljön az ideje, nem lesz többé hová hátrálni,
szemeid a valóság elől le nem hunyhatod,
éppúgy ereidben a perzselést sem tagadhatod.

Jegyezd jól elmosódó búcsúszavaim:
sorsod magad ellen nem tudod fordítani,
magányos, vérző sziklában áll késsel vésve;
közeleg számodra lassan és halkan a végítélet."

Amikor ismét visszatér a lélekjelenlétem, éppen könny fátyolos látással pislogok – csakhogy, mint a következő szívdobbanások után rádöbbenek, a szobában az ágyon ülve, az arcomhoz aggódva közelhajoló Grace-vel.

- Pandóra? – érinti meg a fülem a hangja, ami viszont olyan, mintha sztyeppén, messze tőlem, szélzúgásban kiabálna. – Jól vagy? – érinti meg a kezem. – Nyugalom – ütögeti meg ujjal, amint összerázkódó vállakkal felé kapom a fejem.

- Talán – szipogok erőtlen hanggal. – Ezúttal meddig? – intek remegő kézzel a fürdőszoba zárt ajtajára.

- Legfeljebb két perc – simogatja meg a kezem, fakón mosolyogva. – Azonnal kihoztalak. Viszont valamennyire jó hírnek számít, hogy nem kerültél ugyanolyan állapotba, mint a másik épületben a Danialnak szóló versnél.

- Köszönöm, hogy emlékeztet minket – csukja be a fürdőszobaajtót ismét Danial. – Jobban van?

- Nem. Viszont azt hiszem, kezdek – sóhajtok reszketegen. – Ezt is letörölte? – borzongok meg, miközben a szemeim ismét az ajtóra rebbennek, a tükörre mázolt szavakat látva.

- Ezúttal ő volt – rázza meg a fejét a férfi és int a mellettem ülő lányra. – Azért várhatott volna vele, amíg elolvasom.

- Először is, ismét magához méltó érzéketlenség volt, másodszor pedig higgye el, nem köszönte volna meg – ingatja a fejét Grace. – Megtalálták már? – bök az állával a folyosó felé.

- Dehogyis – rázza meg a fejét Danial. – Miután Noa szót, hogy újabbat találtak, értelemszerűen nem mentem tovább, viszont... – kapja a folyosó felé a fejét a lövésdördülésekre. – Rosseb – fordul sarkon és úgy rohan ki, mint akit megtaszítottak.

Ismét torkomba szökő szívvel ugrok talpra kissé még nehéz lábakkal, majd bizonytalanul indulok utána. Rohanás közben, félig-meddig mér réveteg gondolatok között, apró bűntudattal, megszáll az a reménykedés, hogy Volkovot találom majd a földön heverni, de legalábbis hírt kapok arról, hogy ismét megsérült – mégsem egészen ez fogad. Elszorul a mellkasom, amikor Noa fénypászmája Nathaniel sötét, átázott kabátrétegeit és a csillogó, karmazsin pocsolyát fedi fel, amiben ül, lecsúszva a fal tövébe. Felfelé meredő szemekkel.

- Istenem, ne! – kapja az ajkai elé a kezét Grace, kikerekedő szemekkel.

- Hogy a rosseb üsse meg! – rázza meg a fejét ismét Danial. – Talán nem voltam világos, amikor azt mondtam, hogy ez lesz, ha bármelyikünk egyedül marad? Francba a makacsságába, most aztán... – fújtat, lecsukva a férfi szemhéjait. – Nem érdemelt ilyen halált.

- Ahogy senki Danial – guggol le mellé Grace, megérintve a férfi karját.

- Nem így értettem – ingatja ismét a fejét a férfi. – Láttam már ilyet. Gyűlölet és felismerés égett a szemeibe a halálakor. Grace – fordítja a lány felé a fejét. – Éppen az a személy ölte meg végül, aki ellen bosszút esküdött. Erre mondtam – ugrasztja meg a szemöldökeit. – Mivel ennél rosszabb halál nem létezik – fordítja vissza a fejét. – Ráadásul úgy néz ki, mintha ő lett volna a célpontja – mutat végig a holttesten.

- Tessék? – merednek ki a lány szemei, majd fel és arrébb szökken. – Mégis honnan veszi? – fonja össze a karjait.

- Nevezzük továbbra is tapasztalatnak – emeli a fénypászmáját Nathaniel arcára. – Három lövést hallottunk, ugye ez evidens? – világít a folyosóra. – Tudjuk, hogy Volkovnál is van, mégis egyetlen fegyverből jöttek. Nathaniel pisztolyából, mivel ezek alapján valószínűleg a lentről orzott késsel ölte meg – irányítja a fénypászmát a holttest feletti falrészre, ahol szakaszos vérsáv csillog. – Annak ellenére, hogy mennyire kevés ideje volt, többször és valószínűleg igen mélyre szúrt. Értelemszerűen meglepte, másként nem sok esély lett volna. Ha késsel ölsz, különösen ilyen brutális módon, az személyes érintettséget feltételez. Amennyire tudni lehet, Volkovnál ez a mondjuk úgy, naplóját jelentette. Rájöhetett tehát, hogy Nathaniel lopta el. Ami pedig azt is jelenti, hogy Volkov jóval óvatlanabb, mint ahogy feltételeztem – biccenti félre a fejét, elhalkuló hangon. – A kérdés inkább az, hogy miért őt, nem pedig engem támadott meg? Tudja, hogy átkutattam a szobákat, ebből adódóan azt kellene, feltételezze, hogy nagyobb eséllyel van nálam. Ha viszont mégsem tudta...

- Eddig úgy volt, hogy Volkov Pandórát és Stephanie-t követve jött ide nem? – ugranak fel Grace szemöldökei. – Ne haragudj – érinti meg a vállam.

- Semmi baj – veszek ismét reszketeg levegőt. – De igen, úgy – biccentek.

- Ez továbbra is megállja a helyét, csakhogy ezek szerint ez is ugyanolyan nyomós ok volt – ütögeti meg a kabátját.

- Miattam halt meg – sóhajtok keservesen, ismét remegő hanggal, miközben többször is végigfut a hátamon a hideg.

- Miért? – szalad ráncokba Grace homloka.

- A generátorszobában tértem magamhoz – intek az épületünk felé. – Volkov is ott volt – húzom el az ajkaim, és nem csak azért, mert halványan még most is benzinszagot árasztok. – Képtelenségeket mondott és csak nehezen akart értelmes választ adni bármit is kérdeztem, amivel feldühített, ezért a fejéhez vágtam, hogy... – csuklik el a hangom. – De nem mondtam, ő vitte el, csak hogy láttam a tartalmát.

- Akkor nem magától tudja, hanem összerakta a képletet – rázza meg a fejét Danial. – Emlékszik, hogy mit mondott Nathaniel? Volkov találkozott vele a háza közelében és kérdőre vonta, Nathaniel pedig azt felelte, hogy ezt a helyet keresi.

- Köszönöm – préselem ki sírva, majd borulok Grace nyakába.

- Hogy folytassam, Nathaniel pisztolya is eltűnt. Ez értelemszerű lépés volt. Ahogy ez is – siklik ismét Nathaniel arcára a fénypászmája, ahol véres tenyérlenyomat kezd csillogni a férfi ajkai körül. – Kérem – fordul meg guggolásában, és Grace-re pillantva a túlsó falra világít. – Ezek szerint abból az egész tár névre szóló lőszerből egynek legalább sikerült céljára találjon – horkan felállva, miután vérpermetet bukkan elő a fénypászmájában.

- A szögből ítélve a karján érte, vállmagasságban – világít többször is Noa a falra majd pedig vissza Nathaniel holttestére.

- Jobb váll – biccenti félre ismét a fejét Danial, összeugró szemöldökökkel. – Pontosan hol találta el? – fordítja felém a fejét.

- A bal karján, azt hiszem közel ugyanebben a magasságban – érintem meg a karom.

- Az újabb lőtt seb erősen korlátozhatja már a mozgását, sőt, az ellátására sem hiszem, hogy elég kötszere maradt, miután kint találkozott azzal a farkassal – biccenti félre a fejét. – Nem húzhatja már sokáig, hacsak nem talált itt is.

- Felelőtlenség lenne így kimenjen – világít Noa a padlóra. – Ami nekünk viszont jó hír.

- Az vagy sem, úgy tűnik, mégiscsak megtette. Nézze – kezdi pásztázni Danial a padlón majd a lépcsőfokokon a fényben felszikrázó karmazsin nyomokat.

- Mi van akkor, ha mégis volt annyira bolond, hogy kiment? – tűri Grace a füle mögé kapkodva a haját.

- Visszamehetett! – merednek ki a szemeim. – Stephanie! – kezdek dobogni a lépéseim.

- Rosseb! – kezdenek szintén csattogni Danial bakancsai. – Várjon! Nem az előbb tárgyaltuk meg valamit?

- Később visszatérünk rá! – rántom elő a puskát a derekamon viselt fegyverövből és biztosítom ki, miközben az ajtószárnyak felé rohanok.

- Pandóra! – szüremlik bele Grace Berettájának kattanásai a csizmacsattogásaiba. – Legalább hadd érjelek utol!

Képtelen vagyok foglalkozni az óvatossággal – csak amikor kapkodva elfordítottam a kulcsot a zárban majd kirohantam a havazásba, döbbenek rá, hogy nem zártuk vissza, miután bejutottunk. Az ellenem dolgozó, szinte már sikítva fuvolázó szélben nehezen tudok csak haladni, viszont nem elég erős, hogy visszatartsa a kétségbeesésem. Amikor, percekkel később, átérve ezt az ajtót is feltépem, a felhorkanó, alattomos széllökés miatt nekizuhanok. Zihálva, majdnem a sírás határán járva küzdöm be magam, majd indulok tovább. Amikor alig néhány méter után lépések kezdenek csattogni mögöttem, félig megfordulva emelem a puskám.

- Hé, nyugalom – ragadja meg és kényszeríti a padló felé a csuklóm Danial. – Hadd menjek előre – veszi elő a puskája mellé, majd kapcsolja be a zseblámpáját, zihálva.

- Nagy levegő – veszi át a másik kezébe Grace a Berettát, majd szorítja meg a vállam. – Nyugalom, Stephanie-nak semmi baja – ejti le az állát és néz a szemeimbe, amikor a lépcső aljához érünk. – Maradj mellettem – kezd kaptatni.

- Hé! Maradjon ott, különben lövök! – harsan Cintia remegő hangja, amint Danial fénypászmája a folyosó fordulójára vetül.

- Rosseb! – kényszerít vissza a falkiszögellés mögé a férfi, amikor lövés dörren. – Ne lőjön! – rántja le az arca elől a sálat és óvakodik ki, miután több golyó nem fütyül el.

- Végre! – fakad sírva a nő. – Már legrosszabbtól tartottunk!

- Mi is – szipogok és nyelek nagyot, kióvakodva Grace-vel Danial háta mögül.

- Pandóra! – veti magát a nyakamba Stephanie. – Annyira aggódtam! – csókol meg hevesen.

- Én is érted – szorítom magamhoz, ahogy csak bírom. – Ha nem muszáj, innentől nem is akarok elmozdulni mellőled, míg vége nem lesz ennek a rohadt rémálomnak – támasztom a homlokom az övének, ismét remegő, suttogó hanggal.

- Hol van Nathaniel? – sóhajt Cintia.

- Nem élte túl – fújja ki hosszan a levegőt Grace.

- Jesszusom, mi... – csuklik el a nő hangja.

- Végre! – siet ki a szobából Melani is majd ölel meg.

- Mi történt Nathaniel-vel? – köszörüli meg a torkát Cintia, amint abbahagyta a sírást.

- Volkov – vesz mély levegőt Danial.

- Mondd, kérlek, hogy neked... – bontakozik ki hirtelen az ölelésből Stephanie és kezdi fürkészni az arcom.

- Dehogy. Nyugodj meg, kérlek – simogatom az arcát.

- Mégis hogy, amikor az a pszichopata...

- Step – illesztem az ajkaira a mutatóujjam.

- Ezt elveszem, rendben? – nyújtja Cintia felé a kezét Danial, mivel a nő teljesen még mindig nem eresztette le a remegő pisztolyt. – Hogyan került önhöz?

- George. Én...

- Értettem – érinti meg az ismét sírni kezdő nő karját. – Ne haragudjon.

- Nem. Nincs semmi baj – rázza meg a fejét és vesz szintén mély levegőt Cintia. – Csak nehéz beszélnem róla. Tudja, milyen önfejű ember volt.

- Igen – bólint kiengedve majd pedig visszatolva a tárat Danial. – Bocsánat az érzéketlenségért, de nem bánja ha...

- Sőt, ragaszkodom hozzá – rázza meg ismét a fejét Cintia, ezúttal szálló vörös hajtincsekkel. – Már a látványa is fáj az átkozottnak, tehát akár maradhat magánál örökre is. Valószínűleg így is, úgyis megszabadultam volna tőle – szipog ismét.

- Grace – öleli meg a lányt is Stephanie. – Neked sem esett bajod?

- Nem – ingatja a fejét halvány mosollyal.

- Danial – emeli meg Noa a hátizsákot. – Friss vérnyomokat nem találtunk, ezt viszont igen. Alig néhány méterre a hó járóktól.

- Köszönöm – veszi át Danial, majd kutatja át a több helyen is véres bézs tárgy tartalmát. – Géz nincs, vér ellenben belül is rengeteg. Ha más nem is, Nathaniel még inkább hazavághatta a terveit. Ez viszont továbbra is csak azt jelenti, hogy ellátta magát – zárja vissza majd nyújtja át a fintorogni kezdő Melaninak. – Ugyanakkor, ha a táskát itt dobta el... – rebbennek a szemei Stephanie-ra.

- Tehát ezért rohantatok ennyire? – mutat a lány elkerekedő szemekkel a csillogó arcomra.

- Azt feltételezték, hogy az az alak itt van? – vesz Cintia éles levegő.

- Ahogy gondolom ön sem minden ok nélkül állt kibiztosított Berettával a folyosó közepén – fordul Danial a nőhöz.

- Sokáig elvoltak. Már kezdtem azt hinni... De örülök neki, hogy nem.

- Azt tudják esetleg, hogy jelenleg merre van? – jön ki a házaspár is.

- Nem. Mint hallották, van rá az esély, hogy itt van – rázza meg a fejét Danial.

- Danial, Lassítson. Az, hogy visszajött még mindig csak elhamarkodott következtetés – emeli meg a kezét Grace, ráncokba szaladó homlokkal.

- Valóban az, viszont korántsem biztos, hogy alaptalan is – rázza meg a fejét a házaspár női tagja, megremegő hanggal.

- Grace-nek igaza van – biccenti félre a fejét Noa. – Két lőtt és a farkastól szerzett sérüléssel nem hogy értelmetlen lett volna kijönni abból a házból, hanem lehetetlen is. Nekünk is jócskán megerőltető volt az út épülettől épületig – veszi le a sí szemüvegét és a sapkáját, majd húzza végig az ujját a homlokán. – Ha megpróbálkozott volna az úttal, megtaláltuk volna.

- A harmadik épülettel lehetett volna még bármi esélye, viszont az valamivel nagyobb távolságra van, amint ez a kettő – fogom és szorítom meg Stephanie kezét.

- Vagyis még véletlenül sem tudják, merre van az az őrült, és mégis...

- Elnézhetné neki, amiért a barátnőjéért jobban aggódott – mosolyog ferdén Danial, majd fel-alá kezd járkálni a folyosón. – Rendben Noa. Mi van, ha annál az elméleténél maradunk, miszerint Volkov csak elhitette, hogy elhagyta azt a házat?

- Nem csak azért maradhatott, mert az a logikus az állapotában, hanem át is akarhatta kutatni a szobákat, hátha talál még bármit, amivel eltudja látni magát. Esetleg enni és fegyvernek valót is kereshetett, utóbbit nem nagy eséllyel.

- Na és akkor a táska, hogy került a hó járókhoz? Ugyanis amikor utána mentünk, még nem volt ott – ütögeti meg a sí szemüvegét Danial. – Ez mégis azt feltételezi, hogy valahogyan át küzdötte magát – dörzsöli meg a borostás állát. – Amiből pedig az következik, hogy ellátta magát, mielőtt kiment. Vagy azt mérte rosszul fel, a sérülése mennyire súlyos, amit viszont értelemszerűen, mostanra nem lehet róla elhinni.

- Ha megállt, hogy ellássa magát, akkor legalább egyetlen helyen több vért találtunk volna – rázza meg ismét a fejét Noa.

- Legalábbis ez lenne a logikus, igen – bólogat Danial. – Márpedig a vérnyomok egyenletesek voltak. A lövésektől a felbukkanásunkig számítva három, legfeljebb öt perc telhetett el. Ennyi idő alatt nem láthatta el magát és tarthatott meg annyi előnyt, hogy Nathanielhez érve már csak a tettével szembesüljünk. A másik lehetőség pedig, amivel megőrizhetett az előnyéből bárit is az, hogy menet közben látta el magát.

- Ebben az időjárásban? – szalad ráncokba Grace homloka.

- Igen, képtelenség – legyint Danial. – Előbb hűlne ki, mint vérezne el. – Csakhogy nem számít, hogy melyik forgatókönyv igaz – vonja meg ismét a vállait. – Ha talált új adagot fertőtlenítőszerből, gézből és lőszerből, akkor sem lehet nála akkora mennyiség, hogy élve eltudjon jutni gyalogszerrel a házáig. Menjenek be. Ugyan tudom a választ, de megpróbálunk valamit kezdeni a hó járókkal.

- Remélem, hogy ért is a szereléshez – veszi le Noa a hátáról a Winchestert.

- Ha a csavarkulcs és a kalapács annak számít – vonja meg a vállait, ugyanígy téve a puskájával. – Milyen állapotban van a kölyök?

- Még mozgásképes, viszont a fertőtlenítés, a gézcserék és a fájdalomcsillapítók egyre kevésbé hatnak – lép mellé Cintia, lehalkítva a hangját. – Mi hamarabb kórházba kellene vinni.

- Tudom. Zárják be az ajtót. Egyszer majdcsak visszajövünk.

- Legyen úgy – bólint a nő.

Nem tudni, mennyi ideje mentek le, mindenki karórája megállt tegnap este nyolc óra után. Ez idő alatt Cintia annyira kitisztította Jack sebét, ahogy csak tudta, majd átkötözte. Melani arca egyszerre úszik a kétségbeesésben és az aggodalomban, ugyanis még úgy is csak egyszeri cserére maradt elegendő gézmennyiség, hogy a nő ott spórolt, ahol lehetett. Amikor nehéz, viszont siető lépések hangzanak fel, Grace, amilyen halkan csak lehet, kibiztosítja a Berettát. Követem a puskámmal, majd a hátam mögé terelem Stephanie-t.

- Én vagyok az. Nyissák ki, kérem – kopogtat a házaspár férfi tagja.

- Rendben van – indul ajtóhoz Grace. – Noa és Danial?

- Visszamentek.

A felesége halk, éles levegőt vesz mellettem, mire Grace törzsből hátrafordulva felénk kapja a fejét. Melani befogva Jack ajkait talpra állítja, majd pedig Cintiával együtt a ruhás szekrény mögé rejtőzik. Míg Grace a kilincsért nyúl, ugyanezt teszem a túloldalon Stephanie-val. A lány kinyitja zárat, majd az ajtó mögé bújik, amint az hangos nyöszörgéssel feltárul. Jókorát dobban a szívem, amikor azt látom, hogy a férfi egyedül van. Úgy trappol be, mint aki menekül, egyenesen a feleségéhez.

- Bocsánat, ha megijesztettem önöket – ül le az ágyra, miután előszivárogtunk.

Éppen a fejem ingatom, amikor ismét lépések kezdenek kopogni, a fegyverek pedig a levegőbe emelkednek.

- Lehetséges, hogy nem lőnek le? – érik az ajtót kopogások.

- Hülye – fújja ki hosszan a levegőt Grace.

- Ezt igennek veszem, ha nem haragszik.

- Erős talán legfeljebb – fordítja el a kulcsot Grace ismét.

- Az még mindig több mint golyó a gyomromba – vonja meg a vállait a belépő férfi.

- Orlov – vesz éles levegőt Grace. – Minek is szólok folyton magára, amikor pontosan tudom, hogy mennyire hiábavaló vesződség? – forgatja a szemeit. – Sikerült életre kelteni a hó járókat?

- Pontosan és nem – rázza meg bosszúsan a fejét. – Azért inalt fel, hogy közölje – siklanak a szemei a férfira, miközben feltolja a sí szemüvegét, majd lehúzza a sálját. – Volt némi reményem a garázs átnézésével is, de ott sincs semmi használható.

- Tehát ezt azt jelenti, hogy itt ragadtunk – sóhajt keservesen Stephanie.

- Ne – csuklik el Melani hangja, Jackra rebbenő szemekkel.

- Ne drámázzunk feleslegesen és főleg, ha nem hagyjuk, hogy a másik befejezze – emeli meg a kezét Danial. – Egyetlen szóval sem mondtam ugyanis, hogy elfogytak a lehetőségeink. Nem volt éppen könnyed, esti séta, viszont átjutottunk a korábban emlegetett harmadik ház garázsához. Hálát rebeghetünk annak alighanem, hogy Olívia ennyire szentimentális volt. Ugyanis nem csak azokat tartotta meg Archibald felszerelései közül, amiket a szomszéd aulában találtunk. Úgymond csapatszállító lehetett fénykorában, ami viszont az állapota alapján nemigen lehetett sokat használva az óta, hogy hazajött a frontról. Tehát ha titkolt vágyálmuk szardíniaként utazni, míg imádságot rebegnek, hogy ne essen szét vagy robbanjon le, akkor legalább kis örömük lesz az elmúlt közel másfél nap után.

- Javíthatatlan – forgatja ismét a szemeit Grace. – Mennyi esélyünk van rá, hogy elmehetünk erről az átkozott helyről végre?

- Ne kérdezzen olyasmit, amire nem biztos, hogy tudni akarja a választ. Jelenleg kávészünetet tart az időjárás – igazítja vissza az arca elé a sálját majd a sí szemüvegét. – Használjuk ki, amíg van rá bármi esélyünk. Pakoljanak, valószínűleg nincs sok időnk – veszi le a hátáról a puskáját. – Cintia – húzza le a kabátjainak a cipzárjait, majd nyújtja át a cigarettatárca méretű, ezüstszürke fémtárolót. – Nem szívesen kínzom, de jobb, ha ébren van.

- Adrenalin? – szalad ráncokba a nő homloka, amint kinyitotta.

- Grace arca is ilyen volt, amikor megtalálták – int a férfi a lány majd felém.

- Nincs olyan állapotban, hogy kimenjen – rázza meg a fejét Melani, kikerekedő szemekkel.

- Sajnálom, de mindenképpen muszáj lesz – néz fel Cintia, miután beadta Jacknak az injekciót. – Kérem, segítsen – néz Grace-re.

- Csak küszöbig kell elhozni – néz vissza Danial, ekkorra már a nyitott ajtóban állva.

Mint akit megcsíptek, szökken talpra mindenki, majd kezdi összekapkodni a holmijait. Amikor végeztünk, indulunk Danial után. Éppen csak a garázshoz érünk, néhány perccel később, hosszú égmoraj után ismét süvíteni kezd a szél.

- Rosseb! Miért nem bírtál még legalább néhány percig nyugton maradni? – kezd rohanni Danial. – A garázshoz hozzák!

- Biztos elboldogul egyedül? – fordul Danial felé a pillanatokkal korábban felbukkant Noa.

- Az egyetlen biztos jelenleg az, hogy itt hagyjuk a fogunk, ha nem tudunk mielőbb segítséget kérni! – keverednek a férfi visszhangos szavai a bakancsainak csattogásaival.

Amíg a lassan mozgó Jackkal elértünk a tágas és nem meglepő módon lehangoló kinézetű garázsig, legalább két tucat alkalommal morajlott fel az ég, alkalmanként olyan hanggal, hogy a hideg rázott ki. A nyitott garázsajtó mögött ronda motorhanggal, rozsdafoltoktól vörösesbarna, ócska hó járó várakozik.

- Gyerünk! Nem akarok már itt lenni, amikor igazán rákezd! – jelenik meg Danial.

- Akkor talán segítsen! – kapja fel Noa Jackat Melanival és Grace-vel együtt.

- Ez komoly? – harsogja túl Grace a sikoltani kezdő szelet.

- Dehogy! – siet Danial a jármű hátuljához. – Mehetünk gyalog is! – nyitja le fél méter széles vasajtót.

Melani mászik be elsőnek, majd behúzza Jackat. Zárom a sort, miután Stephanie-t betessékeltem. Ekkorra már közel sűrűbben zuhog alá a hó, mint amikor idehoztak minket. Mivel az alattomos szél lökdösi a járművet, a kevés férőhelyünk miatt a vállaink fájdalmasan össze-összeverődnek. Stephanie úgy kapaszkodik a kezembe, mint aki attól fél, történik valami, ha nem teszi. Lilás fehér villám vág bele a kapuoszlopokhoz legközelebb eső fenyőfába, amikor a közelébe érünk – éppen csak áttudunk suhanni, mielőtt a szélzúgáson túl hallható recsegéssel-ropogással és magas hófelhőt létrehozva éppen oda zuhanna.

- Ismét ezek! – csap Danial a kormányra, amikor vonítások után nem sokkal farkas falka bukkan fel a fenyők közül. – Átkozott bestia! – rántja félre a kormányt valamivel később, mivel nem mind tér ki előlünk, az a bizonyos pedig csaknem betöri a koszos és karcos szélvédő jobboldali részét. – Rosseb! – rántja a másik irányba a kormányt a férfi, mivel újabb villámcsapás miatt ezúttal elénk dől a fenyőfa.

Mivel arra kényszerülünk, hogy szlalomozni kezdjünk a fenyőtörzsek között, hamar elfog a szédülés. Sőt! A következendő percek annyira összemosódnak, hogy homályos képeket és tompa hangokat fogok csak fel. Amikorra Stephanie megrázza a vállaim, máshol vagyunk. Lehunyva a szemhéjaim azon igyekszem, hogy lecsitítsam a dörömbölő szívem, amint vonítások harsannak – ezúttal dühödtek.

- Grace, esélyünk sem lesz kikászálódni ebből az ócskavasból, ha a nyakunkon maradnak! – fordul Danial a hevesen nyikorogó járművel, éppen csak eltudva kerülni azt a kidőlt fenyőfatörzset, amibe legutóbb kis híján belerohantam.

- Igen, tudom! Vigyázzatok! – mutat ránk, majd előhúzva és kibiztosítva a Berettáját, hátramászik.

- Kapaszkodni! Végállomás! – kezd fékezni Danial még inkább fület sértő, sőt, szinte sivító nyikorgással, percekkel később. – Hányan vannak még? – kiabálja túl a Beretta pufogást.

- Hárman és a vonításokból ítélve nincs messze a többi sem! – cserél Grace tárat.

- Hát persze, mert két tetves falka sohasem elég! – áll meg éppen az általunk bérelt házikó előtt a jármű. – Kifelé! – száll ki Noával együtt, csaknem azonnal felugató fegyverrel.

Mivel a megmaradt hármat Danial érdekli, Noa visszarohan segíteni a kiszállásban. A házaspár női tagja és Cintia rohan be elsőként, őket követi a táskákkal Stephanie, majd a Jackat félig-meddig a hóban vonszoló férfi és Melani. Végül pedig mi Grace-vel, egyszerre igyekezve figyelni rájuk és a gyorsan közeledő farkasokra is. Végül a Danial és az időközben visszament Noa is behátrálnak – előbbi éppen csak az előtt vágja az acsargó orrára az ajtót, majd fordítja el a kulcsot, hogy az elkapta volna a bokáját.

- Remélem, hogy ezeknek már nem jut az eszükbe nekiugrani az ablakoknak – pillant Danial zihálva Noára. – Hol van az a generátor?

- A fürdőszobából nyílik a gépház, ha jól tudom – nyújtja le a kezét Noa, zihálva. – Jöjjön – néz fel Danialra, miután újratöltötte majd a hátára vette a Winchestert.

- Melani! – riad fel a fotelbe ültetett Jack. – Hol vagyunk? – kapkodja bágyadtan körbe a fejét. – Ez a bérelt kis ház? – állapodnak meg a lányon végül a szemei, nagyokat pislogva. – Sikerült volna, amit Danial kigondolt és kijutottunk abból a rémálomból?

- Még nem – rázkódnak össze Stephanie vállai, amikor ismét farkas vonítások harsannak, majd rázza meg a fejét szálló szőke hajtincsekkel.

- De talán már nem tart olyan sokáig – vonom magamhoz és puszilom meg a lány halántékát. – Hamarosan vége – emelem rá a szemöldökeim. – Hallod? Haza fogunk menni és álló hétig ki sem jövünk a lakásból.

- Ajánlom is, hogy vége legyen, mivel szerintem nem csak én állok mostanra a kiborulás szélén – dobál fahasábokat Grace a kandallóba. – Ugye nem tévedek? – néz hátra a válla felett, miután égő gyufát dobott a fák után.

- Nem bizony – fonja össze maga előtt a karjait Melani. – Jöjjön, készítsünk kávét és nézzük meg, hogy mi van a hűtőben – fordul Cintia felé.

- Jó ötlet – helyesel ugráló vörös hajjal a nő. – Végre valami, amivel ellehet terelni a figyelmét az embernek.

Villám csap le borzongató égmorajt hallatva, mire a farkasok hirtelen és csaknem egyszerre hagyják abba az acsarkodást. Felkapva a fejeiket úgy bámulják az eget, mintha megdermedtek volna. Amikor pedig a szél ismét felsivít azzal az átkozott, gyermeksírásra emlékeztető hangjával, nyüszítve elrohannak.

- Nem akarom tudni, hogy mi ütött hirtelen ezekbe – hátrál el Stephanie, amint az amúgy is opálos ablak még inkább lefagy, a levegő pedig a tűz ellenére is még jobban meghűl.

- Működik! – áll meg Noa a fürdőszoba ajtóban. – Várnunk kell, még, hogy használható is legyen, de legalább életképes.

Közel negyed órával később éppen leteszem a kiivott kávésbögrém a konyhapultra, majd ölelem meg hátulról Stephanie-t, amikor Danial ráncolt homlokkal előkerül – a narancssárgán világító képernyőjű műholdas telefonnal.

- Imádkozzanak – kezd mozogni a hüvelyujja, majd emeli a füléhez. – Danial Orlov nyomozó – fújja ki hosszan a levegőt. – Van magánál papír és toll?

- El sem hiszem, hogy sikerült – bontakozik ki az ölelésemből Stephanie, éppen csak annyira, hogy át tudja karolni a derekam.

- Mondtam, hogy ki fogunk jutni – libbentem meg a szőke hajtincseit.

- Az egyik bérelhető kis házban vagyunk a sí központtól nyugatra, délnyugatra. A környéken ez az egyetlen, aminek a kéményéből füst száll fel, nem lesz nehéz megtalálni. Súlyos sérültünk van, akit már most kórházban kellene tudni. Viszont – vesz mély levegőt. – A környék több farkas falka is van, amik jóval nagyobbak, mint amiket eddig lehetett látni és gyorsabbak, mint a hó járók teljes sebességgel. Terepjárókkal jöjjenek leginkább és mentőhelikopter is küldjön. Hölgyem, ennek a viccnek már van halálos áldozata, és ha nem küldi már most a segítséget, mi is itt maradunk szóval ne húzzuk egymás idejét, kérem. Ne haragudjon – sóhajt. – Sok volt az elmúlt másfél nap. Van még tovább is. A sí központban, valószínűleg a jobb oldali épületben rejtőzik Ian Volkov. Bizonyíték alapján évek óta aktív sorozatgyilkos. Sérült, de fegyvere van, határozottan veszélyes. Ha esélyük nyílik rá, akkor se élve fogják el. Mikor ér ide a helikopter? Gyorsabban nem megy? A kölyök nem biztos, hogy kihúzza addig. Rendben, mondja meg... – veszi el a fülétől az elsötétült képernyőjű, füstölgő készüléket. – Na, remek – dobja az alacsony faasztalra. – Milyen állapotban van? – fordul a feje Cintiához.

- Melani – kezdi Cintia lehúzni Jack kabátjainak a cipzárját. – Fektessük le, át kell, kötözni – néz fel a nő a lánya. – Mit mondott, mennyi még a helikopterig?

- Fél óra legalább – guggol le Danial a fotelek mellé dobott gyógyszeres táskához. – Gyorsabban a vihar miatt semmiképpen nem tudnak jönni. A terepjáróknak néhány perccel több kell, már ha egyáltalán komolyan vette azt a részét. – Mennyi lőszerünk maradt még? – teszi az asztalra a kését, a vékony géztekercset és a fertőtlenítőszert, majd felnéz Noára.

- Húsz darab – űrit ki a zsebeit a férfi.

- Nálam is – fordulok hátra. – Mozgást sejtek kintről – veszek éles levegőt valamivel később.

- Az baj, mivel nekem sem maradt sokkal több. – veszi le a hátáról a puskát Danial. – Engedjék le a redőnyöket és mindenki jöjjön hátra. – Ha nincs más, bezárkózunk abba a szobába – bök hátra a válla felett. – Van ugye ruhás szekrény? – pillant Stephanie-ra.

- Van – bólogat a lány. – Pandóra, gyere, kérlek el onnan.

- Gondolja, hogy a redőnyök megállítják őket? – fordul Noa narancsos fény-árnyékban táncoló arca Danial felé.

- Ha eszükbe jut, hogyan tudnak bejönni? Aligha – rázza meg a fejét. – De nekünk legalább adnak annyi időt, hogy bemeneküljünk. Akinél nincs fegyver, menjen be a szobába, de az ajtót hagyják nyitva – néz Cintiára és Melanira.

Percek telnek el fojtogató csendben – annyira rettenetes, hogy alig bírok csendben maradni. Nem érezni mást, csak a kandallóban ropogó tűz fafüstjét és egymás kesernyés izzadságát. Kintről egyre a farkas acsargás és a szélsírás szüremlik – a tetőcserepeken fuvolázik. A távolból gyengén rotor hang szüremlik, egyszersmind valami nehéz egyre nekiütközik az ajtónak. Egyre hangosabban és erősebben – az ajtó pedig minden alkalommal nagyobbat reccsen.

Az ajtó éppen akkor adja meg magát és vágódik ki csattanva, szétzúzódó üvegcserepekkel, amint a rotor hang már csaknem fülsüketítő. A többitől is nagyobb, borzas, fekete rémlény áll a küszöbön, a pofájából habzó nyál csurog, a szemei dühtől és halványan vértől csillognak. Egyszerre kezdenek el dörögni a helyiségben lévő fegyverek és kintről pisztolylövések – sokáig bírta, már majdnem el is ért minket, amikor végre elpusztult.

- Jól vannak! – harsogja túl rekedtes férfihang a fuvolázva síró szelet.

- Nem, de szerencsére még élünk! – indul az ajtó felé Danial. – Be a szobába – fordul meg félig és mutat az ajtóra, amikor három férfi siet be, fém hordágyat cipelve.

- Örülök, amiért életben van – lép be deresedő hajú, dús bajszot és ápolt, rövid szakállat viselő férfi, lehúzva a fejéről a kámzsáját.

- Nem sokon múlott uram – fújja ki hosszan a levegőt ismét Danial.

- A telefonban bizonyítékot emlegetett Ian Volkov ellen.

- Méghozzá amiből többszörös életfogytiglanra futja – veszi elő a kis könyvecskét és nyújtja át a férfinak. – Felment már valaki?

- Igen, és ezúttal nem vakarództak. Bármelyik percben érkezhet a jelentés. Menjenek önök is a helikopterrel, kérem – fordul hozzánk. – Majd a kórházban még beszélgetünk.

- Uram, megtaláltuk! – reccsen a férfi adóvevője az oldalán. – Abban a házban, ahol Orlov mondta. Halott. Farkasok.

- Nem, irónia – ingatja a fejét Danial.

- Eliot Burns? Úgy értesítettek, hogy utána ment fel a sí központba.

- Halott uram. Volkov ölte meg.

- Nem mondom, hogy örülök, mert mégiscsak élet volt az övé is, viszont jó helyen van ott, ahová került – bólogat a férfi. Hol van?

- A bal oldali épület alaksorában. Az aulából fut folyosó a lépcsővel szemben. Kétszer jobbra, az ajtó nyitva van hagyva és erős bűzt áraszt. Olívia Kliford holtteste pedig az irodájában van. Fel a lépcsőn, végig a balra futó folyosón, nyitva álló, betört ajtó.

- Hallották?

- Igen uram – szüremlik az üzenetet fogadó férfi lábdobogása a vonalba.

Könnyek szöknek a szemeibe, míg emelkedni kezd a helikopter – olyan ártatlannak néznek ki a hó végtelen szőnyegéből kinövő sötétzöld fenyők, és ilyen messzeségből a sí központ épülete is. Tegnap kora este még az a benyomásom volt a csont fehér épületeiről, mintha Drakula kastélya lenne. De nem. Sokkal rosszabb.