Ezúttal is orrfacsaró volt a szag, ami a fagyos és dohos levegőben terjengett – hiába számítottam rá, ennek megfelelően pedig vastag sálat tekertem az arcom elé, undorba torzult hosszú pillanatokig az arcom. Különösen kilépve abból a szobából, ahol az alkohol aromája, a gyertyafüst és a másik, jóllehet verejtékszagú, illata terjengett. Hálát adok, amiért nappal van, annak már kevésbé, hogy az árnyékok így sem lettek kevésbé fenyegetőek, vagy megnyugtatóbbak a csizmáim padlón való kopogásai. Miközben kellemetlen emlékekkel ereszkedni kezdek a lépcsőn, baljós sejtelem fog meg – mintha ismét bármikor bármi történhetne. A sálhoz kell, kapnom a kezem, nehogy sikkantás hagyja el az ajkaim, amint tompa pufogások és mintha kiáltás szüremlik be az aulába.

- Ez Volkov lesz – fordítja a zseblámpájának fénypászmáját az oldalbejárat felé, félrebiccentve a fejét. – Kilencmilliméteres Beretta.

- Ennyire messziről is megtudja állapítani csak a hang alapján? – fordul Grace arca a férfi felé.

- Részben, igen – bólint Noa. – Másfelől tudjuk, hogy olyat vitt el tegnap az irodából, és közülünk sincs kint senki, akinek van pisztolya.

- Továbbá, aki fegyverboltban dolgozott, annak az ilyesmi legalább olyan alapzaj számít, mint másnak a televízió – vonja meg a vállait Danial.

- Na de mi az ördögnek ment ki? – kapcsolja be a zseblámpáját Nathaniel is.

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná – hordozza végig ezúttal Danial a fénypászmáját az aulán. – A mellék kijáraton ment ki – áll meg a pászma a főbejárat ajtószárnyain.

- Ezt abból sikerült leszűrni, hogy a lövések is arról jöttek, vagy megsúgták az ösztönei? – indul Nathaniel Danial után.

- Fogalmazhatunk úgy is – ír le apró köröket az ajtószárnyakon Danial a fénypászmájával, aminek az üvegtáblái, valószínűleg vastagon, opálosra vannak fagyva. – Logikának hívják, próbálja ki. Gondolom, mostanra csak feltűnt, mennyire hideg van, értelemszerűen pedig nem valószínű, hogy a kilincs a barátja lesz. Valószínűleg még akkor is fagyásos sérüléseket szenved, ha visel kesztyűt.

- Képzelje feltűnt és jó lenne, ha visszavenne a lekezelő hangnemből – szalad ráncokba Nathaniel homloka. – Miből gondolja, hogy Volkov is tudja, mi történne vele, ha hozzáérne? – int a bejárat felé a zseblámpájával. – Egyáltalán maga honnan tudja? Csak nem próbálta?

- Hogyne, azért vannak meg az ujjaim – ingatja a fejét Danial. – Használja már a fejét Tonto, nem olyan megerőltető az – indul a mellékkijárat felé, a fénypászmájában előtűnő vérnyomokat követve. – Ha a vihar kezdetén igen látványosan lefagyott ablakokból nem is volt neki gyanús, azt érezni kellett neki is, hogy mennyire hideget ontanak magukból – néz fel, amikor Nathaniel felzárkózik. – Másodszor pedig, amit magánszimatként egyéb iránt tudni illene, a Volkov féléknek általában sokkal több józan eszük van, mint kellene. Na, most – torpan meg és fordul vissza az ajtó előtt, valamivel később. – Sejtem, hogy feleslegesen, viszont már csak a tisztázás végett is felteszem a kérdést – fordul meg és emeli rám majd Grace-re a szemöldökeit. – Biztos jönni akarnak? Nem akar semmivel sem kevésbé megfizetni Volkovnak a tegnapokért, mint mi, tisztelem is az elszántságát azok után – világít az alaksorba vezető folyosó felé, közben felém ismét rám a szemei. – Viszont ettől még Stephanie-nak van igaza abban, hogy itt kellene, maradjon. Ahogyan vele együtt magának is – pillant ismét Grace-re.

- Igaza van, tényleg semmi értelme nem volt a kérdésnek – vonja meg a vállait a lány. – Ott volt maga is, tudja nagyon jól, hogy elszánta magát. Mint maga is mondta, meg akar és fog is fizetni Volkovnak, és bocsánat, de nincs közöttünk olyan, aki jobban megérdemelné a bosszút – néz Nathanielre. – Stephanie is csak úgy engedte el, hogy vigyázok rá – szalad ráncokba a homloka, ismét a férfira rebbenő szemekkel.

- Bámulatos, mennyire gyorsan képesek voltak összebarátkozni, pedig még a legjobb szándékkal is legfeljebb csak egyetlen napja ismerik egymást – ugranak fel a férfi szemöldökei.

- Nem – ingatja a fejét Grace, hosszan sóhajtva. – Az bámulatos, hogy milyen csodákra képes, ha az ember nem talpig bunkó.

- Ha maga mondja – vonja meg a vállait Danial. – Utóbb se felejtsék el, szóltam előre – fordul meg ismét. – Töltse csőre mindenki a fegyverét és imádkozzon, hogy legyen elég lőszere – veszi le a hátáról a puskáját.

- Lelkesítő beszéd, mint mindig – ugrasztja meg a szemöldökeit Nathaniel.

- Nem Tonto, tényközlés, mint mindig – rázza meg a fejét Danial, kibiztosítva a sörétes puskát. – Olyan időjárásba készülünk kimenni, ami jóval hidegebb, mint amit az elmúlt években, de talán eddigi életünkben tapasztaltunk. Maga különösen – emeli meg ismét a szemöldökeit. – A dögökről nem is beszélve. Készen állnak? – hordozza végig rajtunk a szemeit, amint az utolsó fegyver fémes kattanása is elnémult. – Akkor induljunk – rántja fel az ajtót.

Az erős fény elvakít még annak ellenére is, hogy a kezem a szemeim elé emeltem. Noa, sőt, Grace ajkait is döbbent káromkodások hagyják el. A több tucat ölnyi vastag törzsű fenyő mindegyike ilyen-olyan módon meg van tépázva. Félig letört ágak bólogatnak a szélben vagy hevernek a hóban a fatörzsek körül. A fenyőfák összességükben a természet foghíjas vigyorát mutatják. A sűrűn és nagy pelyhekben hulló havazás már-már ködként áll össze, a napot szinte sejteni sem lehet.

- Miféle vihar lehetett ez? – meredek a távolban felsejlő kőoszlopokra, amik a kapuszárnyakat fogták közre.

- Nem tudom, viszont elnézve azokat, éppen csak megúsztuk! – mutat Nathaniel a ház tövében lévő kitüremkedésekre.

Hosszan kell, bámulnom ráncolt homlokkal, mire rájövök, hogy azok is ágak – jól sejtettem, az ablaküvegeket ránézésre legalább ujjnyi vastag jég borítja be.

- A hangjából elképzeltem, hogy mennyire erős lehetett a szél, de erre mégsem számítottam! – emeli Grace a kezét az egyik fenyő felé.

- Már önmagában annak is örülhetünk, hogy csak az irodában lévő ablak robbant be a fagytól, vagy amiért az elé tolt szekrény kibírta! – fordítja felénk a fejét Danial, mielőtt arrébb menne. – A rosseb essen bele! – adja fel valamivel később a hó járó indítózását. – Nagyon utálom, amikor ilyesmiben van igazam!

- Ha az megnyugtatja, mi sem kevésbé! – tárja szét a kezeit Grace.

- Jobban, mint hinné! – kezd kutatni a hó járók nyeregtáskáiban. – Vegyék fel! – nyújt felénk a sí szemüvegek közül kettőt majd Nathanielnek és Noának is.

- Meg kell javítanunk! Ha gyalog indulunk...

- Túltárgyaltuk Nathaniel, kezd unalmassá válni! – veszi fel a saját sí szemüvegét, majd lendíti a kezébe a puskáját Danial. – Ott vezet a lábnyoma! Úgy nézem, arra tart! – fordul a több száz méterrel arrébb lévő, hasonlító, viszont valamivel kisebb épület felé. – Itt több a vér! – mutat a puskával a lábnyomok felé néhány perccel később.

- Talán megsebezte Volkovot! – mutat Grace a néhány lépéssel arrébb az oldalán heverő, félig már behavazódott farkas tetem felé.

- Akkor itt heverne ő is! – rázza meg a fejét a férfi. – Ez viszont már tényleg az övé! – fordul az ujja a nyomok jobb oldalán mutatkozó halvány karmazsin pettyeke.

- Hogy az ördögbe vette észre? – kapja Danial felé Nathaniel a fejét. – Nem láttam semmit!

- Jó szemek és tapasztalat! Évek óta vagyok már nyomozó, többször volt ilyesmihez szerencsém, mint amennyi omlettet megevett! Ha elég ideje végzi ezt a munkát, magtanul nyomot olvasni! Vagy nem és profi aktatologató válik magából! – vonja meg ismét a vállait.

- Tényleg nem csak a saját vére! Nézzétek! – mutatok bal kéz felé, ahonnan vörös folyadékkal félig-meddig teli, átlátszó tárgy türemkedik ki a hóból, ferdén.

- A vér mennyiségéből ítélve sajnos ezúttal sem szerezhetett olyan súlyos sebet! – lép a lábnyom bal oldalához Nathaniel. – Ellenben lelassítja! Kissé húzza a jobb lábát!

- Szép észrevétel! – vonja meg a vállait Danial, tovább indulva.

- Mi van? Ennyire megártott volna magának a friss levegő? – horkan Grace.

- Már azzal is baja van, hogy megdicsértem? – emeli meg kissé az állát a férfi.

- Igen, mivel eddig úgy állt Nathanielhez, mint macska a fürdővízhez! – húzza az arca elé a sálat a lány, majd fonja össze a karjait.

- Azért ő is tett ám rossz fát a tűzre! – rántja le az arca elől sálját Danial. – Átkozott vacak, nem csak beszélni nehéz benne, hanem még fojtogat is! Ugye még emlékszik, hogy Nathaniel egész addig nem tett egyebet, mint reklamált és idegesített, amíg rá nem találtam a titkára? – lazítja meg, majd igazgatja el ismét az arca előtt a ruhadarabot. – Gyanús, hogy az óta ment át hisztérikából szuper szimatba! – áll meg néhány méterrel később, félig Nathanielhez felé. – Az most is érdekelne, hogy mit keresett magánál az a két üveg ital!

- Érdekelje később! – veszi le a hátáról Noa a fegyverét. – Társaságot fogunk kapni!

- Rosseb üsse meg az összeset, amiért a mindig a lehető legrosszabbkor tudnak alkalmatlankodni! – kapja a fejét a kapuoszlopok felé a zúgó szélben elmosódó vonításokra. – Az elátkozott fészkes fene essen beléd! – lövi agyon az elsőt valamivel később. – Szóródjanak szét! Nathaniel, Grace az ajtót!

Szélbe vesző éles sikollyal nyitok tüzet a nekem rontó borzas fenevadra és csak a közelről leadott lövés ereje ment meg attól, hogy ez is letaszítson a lábaimról. A félelmem ugyan nem enged néhány futó pillanatnál hosszabban foglalkoznom vele, viszont elfog az undor az arcomra és a kabátomra ívelő, meleg vértől.

- Vigyázzon! – lövi agyon Noa a harmadikat, ami a tántorgásom próbálta kihasználni.

- Köszönöm! – emelem felé a kezem.

- Bezárta! – harsogja a szélbe Nathaniel.

- A guta üsse agyon azt az embert is! – lövi agyon Danial a következő farkast. – Hé, te rusnya dög! – int a puskájával a felé tartó acsargóra. – Gyere! – kezd futni az ajtó felé – Arrébb mennék a maguk helyében! – bök az állával.

- Ugorjon! – mutat Noa Danialra, amint a farkas elrugaszkodik.

A férfi karabélyának dörrenése szinte beleveszik az üvegcsörömpölésbe és a felzúgó széllökésbe – el kell, kapnom a fejem a hófúvás elől.

- Hát így is ki lehet nyitni a zárt ajtót! – áll fel Nathaniel, segíti fel Grace-t, majd söprögeti le a melegítőjéről és a kabátjáról a havat.

- A rongálás sosem megy ki a divatból! – áll talpra Danial is, majd az ajtószárnyakhoz lépve, elkezdi letördelni az útban lévő üvegszilánkokat. – Nézzék a jó oldalt. Két problémát intéztünk el egyetlen lépésben!

- Igen Orlov, annak az árán, hogy harmadikat kreáltunk – mutat Nathaniel az üvegcserepekre majd a farkas tetemre.

- Ilyen az élet Tonto! Egyszer fent, máskor pedig lent! Feltételeztem, magánszimat létére ezzel mostanra csak tisztában van! – nyitja ki az ajtók jobb szárnyát a zár kattanása után. – Lányok – néz hátara válla felett. – Itt sem jobb az idő, viszont legalább szél nincs.

- Grace – érintem meg a lány jobbját.

- Semmi baj – rezzen össze. – Jól vagyok. Most örülök igazán, hogy Stephanie nem jött velünk.

- Az nem kifejezés – bólogatok ugráló, mogyoró barna hajtincsekkel, lelki szemeim előtt a szörnyű, sokkos állapotát látva, amibe a legutóbb került. – Nem akarom még egyszer kitenni annak a sokkos állapotnak – csukom be az ajtót. – A legrosszabb, hogy valószínűleg éppen ez az, amit nem tudok elkerülni – fújom ki a levegőt remegő hanggal.

- Nagyon remélem, hogy nem várnak további kellemetlen meglepetések – sóhajt Nathaniel.

- Később visszatérünk rá – vonja meg ismét a vállait Danial.

- Gondolja, hogy az megfelelő lehetne? – mutat Noa a folyosó jobb oldalán álló vitrinre.

- Hacsak nem jönnek, rá az újabbak hogyan kell utánunk jönni – bólint a férfi.

- Grace, fogja meg, kérem – nyújtja a lány felé Noa a Winchestert. – Hol lenne Volkov helyében? – emeli Danialra a szemöldökeit.

Lehúzom az arcom elől a sálat, a fejemről pedig a csuklyám, míg a sí szemüveget a sapkám elejére emelem.

- Jó kérdés – nyög fel Danial, miközben súrlódó és ropogó hang kíséretében, nehézkesen a betört üvegű ajtószárny elé mozgatják a bútort. – Hacsak nem tévedek, az épület sok mindenben hasonlít a miénkhez. Amennyiben valóban így van, a logika szerint lement az alaksorba. Csakhogy ha neki lennék, számítanék rá, hogy a másik ugyanerre a következtetésre fog jutni, tehát inkább az emeletre megyek bujkálni.

- Vagyis Danial okfejtéséből kiindulva, ennek az épületnek is van generátora? – fordul Nathaniel Noához.

- Úgy van...

- Verje ki a fejedből – rázza meg a fejét Danial.

- Még azt sem tudja, hogy mit akartam mondani – szalad ráncokba ismét Nathaniel homloka.

- Meg akarja keresni és beindítani a generátort, hogy Volkov kevésbé tudja felhasználni ellenünk a sötétséget. Eddig ugye jó nyomon járok?

- Miért lenne akkora baj, ha látnánk is valamit? – kapcsolja be a zseblámpáját Nathaniel is. – Még annak ellenére is kellemetlenül erős a félhomály, hogy nappal van.

- Amit mond, az nem feltétlenül rossz gondolat, csakhogy nem igazán horror rajongó, ha jól látom. Sőt, ezek szerint Volkov féle emberrel sem volt még dolga.

- Ismét a horrorfilm hasonlat? – horkan a férfi. – Burns esetében is ezzel próbálkozott, mintha meg lehetne vele mindent magyarázni.

- Mindent azért talán nem Kojack, viszont még mindig ez számít a legjobb szemléltető példának. Amire persze magánszimat létére nem kellene, hogy szüksége legyen. Na, most. Gondolkozzon. Mivel játszhatnánk jobban Volkov kezére annál, mint hogy szétválunk? Még valami – emeli fel az ujját. – Bejutni a generátorszobába akkor sem tudna, ha történetesen az ugyanott lenne, mint a miénk. Mindegy, hogy mit mondtam az előbb, nem biztos, tényleg hasonlít a miénkhez a háznak a felépítése. Jól gondolom, hogy ez sem merült fel magában?

- Miért ne juthatnék be? – vágja csípőre a szabad kezét.

- Volkovnál mesterkulcs van, ha még emlékszik. Ekkora helyen nem hogy kulcsot, hanem bármit gyerekjáték elhagyni, Olívia Kliford pedig mindig is előrelátó ember volt, legalábbis annak a hírében állt. Tehát. Miért is ne rakathatott volna fel közel mindenhová ugyanolyan zárakat? – ugrasztja meg a szemöldökeit.

- Akkor ezért jutottak be állandóan csak úgy azok a nyavalyás farkasok? – szalad ráncokba Nathaniel homloka.

- Hacsak nem tanulták meg hogyan kell feltörni a zárat és kezelni a kilincset – vonja meg ismét a vállait Danial, miközben kikerüli a férfit. – Kissé lassan jár az agya magánkopó létére.

Szőnyeget terítettek a betonpadlóra, csakhogy az nem elég széles ahhoz, hogy lefedje az egészet – a szabadon maradt sávok mintha csak holdsugarak lennének. A kifakult, rusztikus téglafalakat meg sem próbálták lefesteni vagy legalább meszelni. Két oldalon rozsdafoltoktól tarka, egykor vörös vasajtók sorakoznak – úgy néznek ki, mint amiket egyik-másik börtönben játszódó filmben lehet látni. Danial a zseblámpájának fénypászmájával végignézi a korlátokat, még mielőtt belépnénk az aulába. Hűvösség fészkeli magát a gyomromba, amiért a helyiség jobb oldalán és a szemközti falának mentén is korlát végigfut.

A helyiségben, a folyosóval szemben, jókora kandalló fogad, előtte három kanapéval és a négy fotellel közrefogott, alacsony faasztallal. A lépcső mögötte fut a felénél megtörve és jobbra fordulva. A szemközti fal és a jobb oldali mentén is ajtók sorakoznak. Folyosó indul az aula bal és a lépcső jobb oldala mellől. A mi házunkhoz képest több ablaka van, ezért az opálosra fagyott üvegeken át beszüremlő annyi fény is nagyobb – a helyiség jobb oldalát világítsa be. A kandallóban tűz ropog, ami narancssárgás fénytáncba vonja a felénk eső félhomályos részt.

- Na, remek – horkan ismét Danial, a kandallóra világítva. – Vendégszerető pszichopata.