- Nagyon remélem, hogy nem fogad magad abba a naiv reménybe dédelgetni, hogy ezzel végeztünk – szorítja a kezét az átvérzett kabátjára. – Fuss Pandóra, rohanj, ahogy csak a lábaid vinni tudnak, de soha nem szabadulhatsz a múltadtól. Mindig ott leszek a hátad mögött. A szívedben – fogja szinte suttogásra a hangját.

- Lépjen el tőle! – biztosítom ki ismét a pisztolyt, ráncokba szaladó homlokkal.

- Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem Charlie Swan volt az apád.

- Mert maga szerint én igen, amikor azt feleltem, hogy egyetlen szavát sem hiszem el? Mozogjon már!

- Pedig ez a szörnyű igazság – rándul meg az arca, ugyanis vércsíkok kígyóznak az ujjai között.

- Igazság mi? – hagyja el az ajkaim olyan hideg nevetés, amelytől kiráz a hideg. – Mit sem ér az olyan szájából, aki kitudja hány ártatlan haláláért felelős. Köztük az öcséméért.

- Ryant Lockwoodot továbbra sem én öltem meg – tesz újabb óvatos lépéseket az ajtó, így felém, aki két lépés távolságot tartva követi.

- Persze – vonom meg a vállaim.

- Tudod, hogy kicsoda vagyok, csak nem akarod bevallani! – támad rám, csavarja ki kezemből a pisztolyt, majd hátra lökve rám szegezi.

- Dehogynem – állok talpra és megyek kapkodva az asztal túl oldalára, amikor a revolver Stephanie felé fordul. – Pszichopata féreg, akinek a szüleim és az öcsém halálát köszönhetem!

- Lucky... – csuklik el Stephanie ijedt hangja.

- Lucky? – nevet fel Volkov, még a korábbinál is rekedtesebb, fájdalomtól eltorzuló hangon. – Mennyire hülye név. Tudni akarod, hogy miért éppen a kis Ryant vittem el és csakis őt? – emeli rám a szemöldökeit. – Mert az sokkal jobban fájt Charlie-nak! Te pedig hidd el, jóval kevesebbet jelentettél neki, mint a fia – ingatja a fejét. – Így van. Apu nem szerette annyira a nevelt lányát. Egészen mást terveztem azzal a kölyökkel. De egyre csak bőgött. Hol van Pandóra? A nővérem akarom. Annyira rohadt idegesítő volt. Az egyik pillanatban még nyivákolt, a másikban pedig... – tárja szét a kezeit.

- Átkozott! – ugrok neki sikítva, ezer sebből vérző, mazsolává aszott szívvel, csak azért, hogy keményen halántékon vágjon a markolattal.

- Azért vittem el Ryant téged pedig nem, mert azt akartam, hogy fájjon neki a fia elvesztése. Ugyanúgy, mint nekem, amiért elvette Alysont – bukik le és előre az álla, miközben sötétség kezdi felfalni a látásom. – Ne feledd Pandóra. A múlttól nem szabadulhatsz – visszahangzanak elmosódva és egyre gyengülve a szavai.

- Pandóra... kérlek, ébred fel! – térek magamhoz a heves zokogástól dadogó kiáltására.

- Stephanie! – lendülnék ülő helyzetbe, viszont félúton elillan a lendület, a halántékomba hasító, tompa fájdalommal pedig ismét elhomályosul a látásom. – Jól vagy? – emelem a kezem a sajgó homlokomhoz.

- Hála az égnek! – sóhajt fel hosszan, sőt, a sírás ellenére röviden nevetést is szabadjára enged. – Azt hittem, hogy megölt.

- Ilyen könnyedén nem szabadulsz tőlem, csak tegnap jöttünk össze – küzdöm magam valamivel később talpra majd kissé bizonytalanul, továbbra is kissé homályos látással a késhez botorkálok.

- Tudod, mi fájt a legjobban? – szipog. – Az, hogy így kellett végignézzem – mozgatja meg az ujjait.

- Ismerős – veszem fel azt az átkozott pengét.

A penge markolata, mint ami nem is akarja, hogy ráfonjam az ujjaim, fájdalmasan hideg, sőt, kellemetlenül, szúrósan zsibbadni is kezd tőle a bőröm, miközben a kötelet nyiszálom.

- Szerinted hová mehetett? – törli le a baljával a könnyeit, valamivel később.

- Remélem, olyan messze tőlünk, amennyire csak lehetséges – nézek fel rá.

- Jesszusom – veszi kézbe a jobbom kikerekedő szemekkel, ismét hosszú pillanatokkal később, miután elvágtam a másik kezét fogva tartót is.

- Nem fáj annyira, mint amilyen rondán kinéz – szisszenek fel.

- Bocsánat – nyom puszit az arcomra. – Hogy szerezted?

- Ugyanígy megkötözött a generátor szobában – ütögetem meg a késsel a bokáit béklyózó kötelet, mielőtt nyiszálni kezdeném. – Nehezen sikerült elérnem, hogy meglazuljon valamennyire, majd, miután távozott, ennek árán tudtam szabadulni – emelem meg a jobbomban tartott kést, majd az utolsó kötelet is elvágom. – Ha nem így lett volna, vagy elkések...

- De nem úgy történt – rázza meg a fejét és áll fel. – Annyira féltem, hogy bajod esik – borul a nyakamba, miután eldobtam magamtól a kést. – Nem veszíthetlek el – bontakozik ki az ölelésből és csókol meg.

- Nem is fogsz – döntöm az övének a homlokom. – Keressük meg a kijáratot. Szinte biztos történni fog valami, ha nem megyünk vissza mihamarabb – simogatom az arcát, majd fogom kézen.

- Várj – guggol le Burns holttestéhez. – Fúj, nem hiszem el, hogy ezt tényleg én teszem – ingatja a fejét fintorogva, miközben átkutatja a zsebeit. – Na, végre, megvan – borzong meg. – Pedig csak reméltem, hogy van nála. Mutasd a kezed – fordul hozzám a géztekerccsel.

- Honnan értesz ehhez ennyire jól? – emelem rá a szemöldökeim valamivel később.

- Ez csak géz szívem – vonja meg a vállait. – Akármilyen gyerek meg tudná csinálni. Bocsánat – villannak az arcomra a kikerekedő szemei.

- Semmi baj. Viszont most már tényleg menjünk – veszem fel és engedem ki revolver forgótárát, akármennyire is gyakoroljon rám hasonló hatást, mint a kés. – Még a végén ismét előeszi a fene – fújtatok.

- Ne is mondd – borzong meg ismét, miközben magához veszi a zseblámpám. – Vigyázz hová lépsz – érint meg, amikor visszakattintva a tárat utána indulok.

- Ne haragudj – kapom a kezem az ajkaimhoz, amikor a vérre pillantok, ugyanis Volkov gúnyos szavai jutnak az eszembe. – Ha valamiben igaza volt annak a nyomorult rohadéknak, akkor az az, hogy veszélybe sodortam az életed.

- Nem. Azt az a szemétláda és Burns tette. Neked a megmenekülésem köszönhetem. Ha nem...

- Csend – csókolom meg röviden. – Burns halott és ezeket elnézve hamarosan már Volkov miatt sem kell többet aggódnunk – intek a betonpadlót csúfító, sötét pettyek, foltok felé. – Semmi értelme azon aggódnunk, hogy mi lett volna ha – siklanak felé a szemeim, és fűzöm össze az ujjainkat. – Együtt vagyunk újra és csak ez számít.

- Semmi más – bólogat. – Igaz, amit mondott? – szorítja meg a kezem percekkel később, amikorra már a másik folyosón sétálunk.

- Sok mindent mondott – fordulok felé, amint fénysávon haladunk át. – Mire gondolsz?

- Arra, hogy ő az apád – harap az alsó ajkába.

- Stephanie – nevetek röviden és hitetlenkedve, miközben ismét a fejem ingatom. – Ian Volkov pszichopata sorozatgyilkos. Egyetlen szavát sem szabad elhinni.

- Mi a baj? – érinti meg, amint valamivel később félig-meddig a hátam mögé terelem.

- Innen jött ki Burns majd vett üldözőbe – fogom szinte suttogóra a hangom.

- Akkor menjünk tovább – lép mellém. – Mi van, ha Volkov itt van?

- Az ő érdeke, hogy ne így legyen – biztosítom ki a revolvert. – Csak azért forr bennem az indulat, amiért fenyegette az életed.

- Édes vagy, de veled mi van? Nem voltál éppen biztonságban mellette te sem.

- Mit sem számít, hogy velem mi van – rázom meg ismét a fejem, miközben a kilincsért nyúlok.

A gyenge lámpafény ellenében is félhomályos helyiség lelakott és siralmas – a kevés és jobbára kopottas bútorzata fel van forgatva. Az áporodott levegőben vérszag terjeng – a helyiség viszont üres. Amikor alig valamivel később morgások és suttogások ütik meg a füleim, az ajtóhoz megyek.

- Menj vissza – ütögetem meg Stephanie oldalát, amikor lámpa fényét veszem észre.

- Ki van ott? – követik Noa szavai a rebbenő fénypászmát.

- Mi vagyunk! – szakad fel Stephanie ajkai közül újabb megkönnyebbült sóhaj.

- Jól vannak? – jelenik meg a férfi majd Danial és Nathaniel is az ajtóban bakancsdobogásokkal telő pillanatokkal később.

- Nem, viszont élünk – rázom meg ismét a fejem.

- Vért találtunk az aulában, ami erre vezetett – világít körbe a helyiségben Nathaniel.

- Volkov – mutatom fel a kissé remegő pisztolyt.

- Burns? Szintén meglépett? – fordul felém Danial, megemelve a szemöldökeit.

- Nem. Meghalt – rázom meg ismét a fejem. – Sajnálom.

- Ne tegye. Legalább maga volt? – bök az állával a kezem felé.

- Szintén Volkov. Éppen csak azt nem tudom, hogy miért? – szalad ráncokba a homlokom, míg félrefordítom a szemeim.

- Ennyit a betyárbecsületről – horkan az asztalról felemelve a sörétesem fegyverövét. – Nem mintha Volkovtól sokkal többet lehetne elvárni. Hol van a puska?

- Jobbra majd pedig balra fog fordulni a folyosó – mutatok jobbra. – Nyitva hagytuk az ajtót és olyannyira rettenetes bűz árad Burns holttestéből, hogy el sem téveszthetik. De mi nem fogunk oda visszamenni.

- Értelemszerűen – biccenti félre és előre a fejét Danial. – Nathaniel, visszakísérné őket? – fordul a férfihoz emelt szemöldökökkel. – Cintia lássa el a sebeiket – néz a remegő kezemre. – Ja, és még valami – néz hátra a válla felett, amikor már az ajtóban áll. – Jócskán megdolgoztatták a lányok idegeit – mutat fel. – Próbáljanak meg ne nagyon hangoskodni.

- Jó ég – forgatja a szemeit Stephanie, majd nyúl a kezemért. – Nagyon remélem, hogy lassan vége ennek a nyomorult rémálomnak – sóhajt ismét hosszan.

- Én is – simogatom a kezét a hüvelyujjammal. – A következő nyaralásnak én fogom kiválasztani a helyszínét – nézek rá valamivel később, már az aula felé tartva. – Mondjuk Hawaii vagy Málta.

- Benne vagyok – bólogat ismét. – Síelésnek még csak a gondolatáról sem akarok hallani jó ideig – borzong meg ismét, éppen amint kilépünk a délelőtti fényben úszó aulába.

- Életem legszörnyűbb időszaka volt – sóhajtok méterekkel arrébb a lépcsőn kaptatva. – Ryannél legalább foghattam a sokkra, amiért nem akartam emlékezni. Könnyebb volt Volkovot úgy utálnom és okolnom, hogy nem tudtam, mit, miért tett – pillantok a lányra.

- Azt mondtad, hogy nem hiszel neki – biccenti félre a fejét.

- Sok mindenben most is úgy van – biccentem félre a fejem. – Viszont vannak dolgok, amikről csak úgy nem hazudsz. Főleg, ha annyi gyűlölettel beszélsz róluk, mint ő tette. Hallhattad, mekkora elfojtott indulat csengett ki a hangjából, amikor arról beszélt, miért rabolta el Ryant.

- Bosszúból – bólogat ismét, hosszan sóhajtva, miközben megsimogatja a kezem.

- Volkov azt mondta, hogy anya szerelmes volt belé és apába is, viszont a születésem után arra kényszerült, hogy válasszon, és Volkov húzta a rövidebbet.

- Ami mindjárt meg is magyarázza a fényképen látottakat – ér be Danial és Noa, amikorra már a szobánkhoz vezető folyosón haladunk.

- Francba már Orlov – rázkódnak meg Nathaniel vállai, miközben benyit a szobába. – Hogy a jó francba lehet, hogy egyszer a városban is hallani lehet, ahogyan közlekedik, máskor pedig olyan, mint az átkozott árnyék?

- Adottság – vonja meg a vállait a férfi.

- Majd hozzászokik, mindig ezt teszi – vezetem be Stephanie-t.

- Ehhez nem lehet – ingatja a fejét Nathaniel.

- Pandóra! – borul a nyakamba futásból Melani. – Annyira aggódtam értetek – bontakozik ki, csak hogy Stephanie-t is magához vonja. – Remélem, Burns megfogja kapni, ami jár neki – vándorolnak közöttünk a szemei.

- Fogalmazzunk úgy, hogy az már megtörtént – veti le magát Danial a bal kéznek eső ágyra.

- Ez vehetem úgy, hogy halott? – enged ki Grace is az öleléséből.

- Kellőképpen – paskolja meg a férfi a sörétes puskát, majd kiengedve a fegyveröv csatját, felém nyújtja. – Vegye csak fel, jól fog még jönni. Nem lesz nyugtunk ugyanis egészen amíg... – ráncolja a homlokát.

- Sajnos igaz – fújtatok, átvéve.

- Miért is nem? – borzolja a szemöldökeit Nathaniel. – Megsebesült nem? Megfogja húzni magát.

- A csapdába ejtett patkány talán beletörődéssel várja a sorsát? – pislog nagyokat Danial.

- Azt hittem ez mostanra csak egyértelmű – veszi magához a gyógyszeres táskát és hívogat az ujjával Cintia felé indulva. – Akármennyire is durva legyen kimondani, ápolónő létemre különösen – vesz mély levegőt. – Ha azt akarjuk, hogy végre hagyjon minket békén, akkor... – fordítja félre a fejét.

- Igen – biccentek, leülve a nő mellé az ágyra. – A részleteket majd később – sóhajtok reszketegen, amikor elkezdi leszedni az átvérzett kötést. – Volkovot vállon lőttem – intek Nathaniel felé. – Fogalmam sincs, mennyire súlyos a sérülése, de még a kabátrétegek ellenére is élénken vérzett és igencsak fintorgott hozzá.

- A vérnyomokból ítélve nem igazán az – rázza meg a fejét Danial. – Ellenben ha meglehetősen rövid időn belül nem látja el, lehetnek belőle bajai. Az lehetett a búvóhelyük, ahol találkoztunk. Na, mit találtam? – rúg a lábai előtt heverő hátizsákba.

- Az az, amit Burns hajnalban kikényszerített? – kerekednek el Nathaniel szemei.

- Cintia – kapok levegőért.

- Bocsánat – fújja ki a levegőt a nő, elengedve a kötésen hurkolt csomót, majd Nathanielen felé fordítja a szemeit.

- Bocsánat – biccent felé Nathaniel.

- Igen, ez – pislog laposan Danial. – Élelmiszer és gyógyszer. Amennyi géz és fertőtlenítőszer mennyiség lehetett náluk, annak nagy része Burns oldalára mehetett. Valószínűleg. Azért, mert Volkov okos rohadék – pillant a homlokát máris ráncoló Nathanielre. – Meglennék lepve, ha a fele mennyiséget nem vágta volna zsebre, már amikor megtalálta. Az viszont nem világos, hogy ez mit keresett Burnsnél? – veszi elő külső kabátjának oldalzsebéből, majd dobja a matracra a műholdas telefon töltőjét. – Nem magyarázza semmi, hogy ezt Volkov miért nem tartotta magánál.

- Nem sokkal a kiszabadulásom után futottam össze vele – emelem meg a jobbom, megránduló arccal. – Éppen abból a szobából jött ki. Amikor vége lett a rémálomnak, a vért követve jutottunk el oda mi is – csuklik el hangom, és ha Stephanie nincs, hogy átölelve derekam a fejét a vállamra hajtsa, kiborulok.

- Tehát Volkov, feltehetően, a töltőért mehetett oda, csakhogy Burns akkorra már zsebre rakta – ráncolja a homlokát Danial. – Azt továbbra sem értem, Volkov miért nem tartotta eleve magánál, vagy Burns a készülék nélkül mihez akarhatott kezdeni vele, de legyen úgy.

- Azért is mehetett, nem? – mutat Nathaniel arra a hátizsákra.

- Ha maradunk a felvetésnél, hogy Burnsnek a fertőtlenítőszer és a gézmennyiség felét adta csak oda, akkor nem hiszem – ingatja a fejét Grace.

- Jól teszi – dörzsöli az állát Danial. – Ugyanis nem találtam vértnyomokat a hátizsákban, sem pedig körülötte. Sőt! Burns Volkovval szemben inkább volt tisztában a gyógyszeres szekrények tartalmával. Ami magyarázza, hogy miért nem bíztak egymásban. Volkov nemigen akarhatott bármit is kiadni a kezei közül, elég az üres Coltra gondolni. Na de a nyomokra visszatérve – ütögeti meg a matracot. – Az asztalon és körülötte több véres ujjlenyomatot is találtam.

- Tehát Burns ellopta a töltőt? – biccenti félre a fejét Noa.

- Merül az elem Nathaniel? – fordítja felé, majd biccenti félre a fejét Danial. – Amivel ugyanúgy nem érünk továbbra sem semmit, mint ahogy ők, különben, feltehetően régen elszeleltek volna már, és az elmúlt eseményeknek legalább a fele meg sem történt volna.

- Legalábbis nem itt vagy így – sóhajtok ismét reszketegen, amint eszembe jutnak Volkov utolsó szavai, mielőtt elájultam.

- Lassítsunk – emeli a kezét Nathaniel.

- Ha ez a szíve vágya – vonja meg ismét a vállit Danial és dönti a hátát a falnak.

- Hálás vagyok – rándul meg a férfi arca. – Miért nem érünk semmit a töltővel?

- A generátorból elfogyott az üzemanyag.

- Pazar – fújtat Noa. – Lássuk, hogy jól értem-e. Volkov bemegy abba a szobába, de nem a gézért és a fertőtlenítőszerért, mivel azokból van nála eleve. Logikus lenne az a feltételezés is, hogy ott helyben ellátta magát. Mégiscsak jobb idő volt ott, mint az épületben másutt. Ámde miért nem vitte magával a hátizsákot már csak az élelmiszer miatt is? – tárja szét a kezeit. – Vagy a fegyvert? – int a derekam felé.

- Volt nála is hátizsák – emeli fel a vállamról a fejét Stephanie. – Abban kutatott, amikor Pandóra kiabálni kezdett. Különféle zörgést hallottam.

- Mi? – kapja magához Danial a hátizsákot és kezd benne turkálni. – Megmondtam, hogy okos rohadék – rázza meg a fejét, röviden, öröm nélkül és hitetlenkedve nevetve. – Gyanús is volt, amiért ennyire könnyű. Az élelmiszerek és a kevésbé fontos gyógyszerek vannak csak itt.

- Mi van a szomszédban talált oldaltáskával? Azt feltételezted, hogy Pandórának hagyta ott, viszont mi van akkor, ha nem? – néz Grace Danialra.

- Rosseb – kapja a plafonnak az arcát a férfi, majd talpra ugorva kisiet a szobából, kezébe kapva és kibiztosítva a sörétes puskáját. – Eltűnt – tér vissza alig valamivel később, fújtatva.

- Miért, mi volt benne? – járnak Danial arcáról az enyémre Nathaniel szemei.

- Semmi olyat nem hagytam ott, amit fegyvernek tudna használni – emelem Danial felél a kezem.

- Nevezetesen, amiket ott hagyott? – ugranak fel a férfi szemöldökei, miután visszaült az ágyra.

- A hat darab foszforrúd és az éjjellátó távcső – állok fel kicsatolva a fegyverövet, majd húzom le a kabátjaim cipzárjait.

- Az már bőven sok taktikai előny – serceg ismét a férfi borostás álla, ahogy megdörzsöli.

- Volt lehetősége rá, hogy megöljön és elvegye, mégsem tette – fakul meg a hangom Stephanie-ra pillantva. miután visszaöltözve és újra felrögzítve a fegyverövet, visszaültem mellé.

- Honnan tudná, hogy elhoztad annak a táskának a tartalmát – ráncolja a homlokát Grace.

- Helló, Jack – forgatja a szemeit Danial.

- Fogja be – villannak felé Melani szemei.

- Mi van? – vonja meg a vállait Grace, Danialra ráncolva a homlokát.

- Ezt a kört már lefutottuk tegnap este – sóhajt, Cintia majd az ajtó felé fordítva a fejét.

- Arra céloz, hogy Volkov sok egyéb mellett, szinte biztosan erre is számított. Burns ismerte az épületet, Danial pedig már többször is emlegette vagy utalt rá, mi pedig tapasztaltuk, hogy Volkov mennyire számító rohadék – érintem meg az ismét hozzám bújó Stephanie combját. – Nem az lenne a logikus, hogy Volkov ugyanúgy megkérdezte az épület helyiségeiről, mint ő Noát? – intek Danial felé, oda sem nézve. – Vegyük számításba azt is, amit az imént mondtál, azaz hogy Volkov nekem hagyta ott annak az oldaltáskának a tartalmát, amit utóbb meg is erősített a fényképpel kapcsolatban, miután magamhoz tértem – fordulok Grace-hez. – Ellenben, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban sem, hogy kellettek neki egyáltalán, és nem csak tényleg ott felejtett tárgyakról, vagy éppen Burns készleteiről volt szó – villannak ismét a szemeim Danialra. – Volkov magához vette a talált orvosi készletek legalább felét, mint elhangzott. Eltűntek a tartós élelmiszerek is – mutatok az ágy lábánál heverő hátizsákra. – Felkészült a menekülésre? Ha igen, akkor...

- Lehetett nála eleve is ilyesmi – bólogat Danial. – Ami nekünk határozottan nem jó hír – húzza el az ajkait. – Aminek örülhetünk, hogy sikerült jó eséllyel belerondítanunk a terveibe, méghozzá kis szerencsével meglehetősen.

- Azt mondja meg, hogy mikor lesz már vége? – borzong meg Stephanie, a sírás határán járva, míg Danialra mered.

- Hamarosan Step, ahogy az is elhangzott már, hogyan fog véget érni a dal – húzódnak az ajkaim mosolyra, a mellkasomban pedig újfajta, ijesztően hűvös érzés árad szét.

- Tessék? – kapja felém a fejét Stephanie, ismét megrázkódó vállakkal és kimeredő szemekkel.

- Ne haragudj, kérlek, Grace-nek volt igaza, tényleg túlságosan sokat vagyok a közelében – fordítom ismét a szemeim Danial felé. – A két szoba közötti betonpadlón jóval több vér volt, mint amennyi a lőtt sebéből szivároghatott volna, még úgy is, ha nem lettek volna ott a pulóver és kabátrétegek – pillantok ismét Danialra. – Azokat az üzeneteket is...

- Kérlek, ezt most fejezd be – rázkódnak össze ismét Stephanie vállai, miközben a fejét rázza.

- Tudom, hogy nem akarod hallani, de valakinek ki kell, mondani – puszilom meg. – Legalább fél óráig eltartott, amíg kiszabadítottam és további néhány percig, hogy eljöjjünk onnan. Volt ideje bőven, hogy még a lőtt sebének az ellátásával együtt is tovább művelje a beteg...– hallgattat el Stephanie az ajkaimra illesztett mutatóujjával.

- Azt mondod, hogy a folyosón lévő rengeteg vért odaspriccelte? – ugrik undorba Grace arca. – Hogyan jutott egyáltalán hozzá?

- Grace – nyög fel Stephanie, a szemeit forgatva.

- Tudom és bocsánat, de ahogy Pandóra mondta, ezt muszáj megbeszélni – fordul felénk a lány feje, felemelve a kezét.

- Továbbá erről is volt már szó az irodában, majd amikor megtaláltuk azt az infúziós tasakot – intek az ajtó felé.

- Ha van még nála vagy visszament azért, akkor megmagyarázhatóak a betonpadlón hátrahagyott nyomok – vonja meg ismét a vállait Danial. – Hova tovább, ez egyenesen mézesmadzag.

- Azt akarná, hogy kövessük? – ejti le az állát Grace. – Nem kell ahhoz mézesmadzag – mutat felénk. – Amúgy is levadásznánk ezek után nem? Maga biztosan – mereszti a szemeit a férfira.

- Ahogy azt már szintén kijelentettük – vonja meg ismét vállait a férfi.

- Éppen itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a lidércnyomásnak. Végleg – bólogatok.

- Lucky – fordítja maga felé Stephanie az arcom. – Te nem ilyen vagy. Az a lány, akit ismerek, nem beszél így más haláláról, akkor sem, ha Volkovnál méltóbb féreg arra nincs rá a Földön.

- Mindig is volt olyan részem Stephanie, ami az életét követelte – ingatom ismét a fejem. – Eddig csak Ryanért és a szüleimért volt felelős, most már miattunk is. Fizetni fog Nathaniel családjáért, Cintia férjéért és mindenki másért, akinek valaha is ártott – intek ismét Danial felé. – Miért éljen az, aki ennyire nem érdemli meg? – ingatom ismét a fejem.

- Furcsa ilyesmit mondanom, viszont egyetértek – emeli rám Cintia a pillantását. – Ellenben még néhány szóra térjünk vissza a műholdas telefon problémájához. Ugye jól emlékszem és az lett mondva, hogy a generátor hiányában nem érünk vele semmit. Van egyéb lehetőségünk?

- Ha igen, még nem találtuk meg – ingatja ismét a fejét Danial. – Vagy éppen ki.

- Mi van a hó járókkal? – tárja szét a kezeit Nathaniel. – Lemehetne valamelyikünk a városba segítségért.

- Az sokkal biztonságosabbnak tűnik, ha inkább valamelyik akkumulátorát használjuk – vonja meg a fejét Melani. – Ne haragudj – érinti meg Grace-t.

- Semmi baj, de ne hajtogassa már ezt mindenki mindenkinek – ingatja a fejét a lány.

- Mond valamit – bólogat Danial ráncokba ugró homlokkal. – Alapvetően az sem lenne hülyeség, amit maga mond – fordítja a fejét Nathaniel felé. – Csakhogy tele van a környék farkasokkal, mint tudja, amik gyorsabbak a legnagyobb sebességgel haladó hó járóknál is. A baj viszont az, és nagyon remélem, hogy nincs igazam, Melani ötlete sem fog működni. Ha Borns vagy Volkov nem is, az időjárás biztosan gondoskodott róla, hogy még véletlenül se legyenek használható állapotban – pillant a lányra. – Ellenben mi van a kis házakkal? – csettint szívdobbanásokkal később, ráncokba szaladó homlokkal. – Ugyan, ha jól emlékszem, azokról is leszakadt az elektromos kábel, de nincs azokban is generátor? – rebbennek ezúttal Noára a szemei.

- Ha igen, akkor is mit érünk vele, ha ugyanúgy nem tudunk eljutni hozzájuk? – pislog Nathaniel, félrebiccentve a fejét. – Gondolom sejti, hogy mennyi esélyünk lenne gyalog, ha a hó járók is kevesek?

- Tudja, Nathaniel, nem éppen a jó társaság miatt vagyunk még mindig itt – legyint Danial.

- Azt hiszem, de igen, baj esetére mindegyiknek van – mutat Noa Danialra. – Ha még sincs, elég fa biztosan lesz, hogy átvészeljük a vihart. Talán még abban az esetben sem leszünk sokkal előrébb, de legalább innen el tudunk menni.

- Már amennyiben élve eljutunk odáig – sóhajt hosszan Nathaniel.

- Ezt nevezem. Micsoda derűlátás – húzódnak Danial ajkai gúnyos mosolyra. – Eddig azért itatta az egereket, hogy mit fogunk magunkkal kezdeni fűtés nélkül, most pedig az idilli kandallótűz ellen van kifogása?

- Nem. Az ellen van kifogásom, hogy az esély eljutni az idilli kandallótűzik, majdnem egyenlő a nullával – emeli a szemöldökeit Danialra.