Csaknem szuroksötétben térek magamhoz, és az első pillanatokban csakis abban vagyok biztos, hogy a hideg falnak háttal fekszem az oldalamon. Amint megfog a felismerés, hogy újabb rémálmot látok, vagy még rosszabb, újraélhetem valamelyik korábbit, torkon ragad a félelem – aminek az ujjai még inkább szorossá változnak, amikor a lomhán tapogatózó kezem nem találja meg.

- Stephanie! – lendülök ülő helyzetbe, akárcsak utóbb a kandalló előtt és kapkodom körbe a fejem. – Hol vagy? – kezd ismét hevesebben dobogni a szívem.

- Pandóra, nyugodj meg – kapcsolja be Melani a zseblámpáját, maga elé világítva. – Leégett, ezért átment a szomszédba másikért – siklik a fény az közös éjjeliszekrényre majd az ajtóra.

- Egyedül? – fut végig a hátamon a rémület, míg kikerekedő szemekkel félrelököm a pokrócot. – Mikor?

- Néhány perccel korábban azt hiszem – emeli meg az állát a lány.

- Na, ne – lököm előre az állam talpra ugorva majd felrántva az ajtót.

- Pandóra – próbál Grace elkapni, majd pedig a puffanásból ítélve szintén talpra ugrik.

Amint átlépem a küszöböt, feneketlennek tetsző csönd és nyomasztó félhomály fogad. Az opálosra fagyott ablakok mögött zúgó szél és az áporodott, hideg levegő miatt egyszerre fut át ismét a hideg és fog el az undor. Hevesen dobogni kezdő szívvel kapcsolom be a zseblámpám és hordozom végig a folyosón a remegő fénypászmát – a szoba ajtaja, amiben George holtteste van, kitárva, a gyertya pedig a folyosó másik felén hever magányosan.

- Stephanie! – lendülök arra újabb hidegrázással, ám Grace megragadja a bal csuklóm, miközben az ajkaimra tapasztja a másik kezét.

- Halkabban, tudod jól, hogy...

- Nem érdekel! – húzom el, majd rázom meg a fejem, miközben a szívem a torkomba ugrik. – Stephanie! – húzom el a kezem és kezdek futni, előrántva a puskát.

- Pandóra. Gyere vissza – indul utánam dobogó léptekkel és emelt, viszont még így is suttogó hanggal.

- Hol vagy? – cikáznak egyik oldalról a másikra kétségbeesetten a szemeim mind a zseblámpa fénypászmáját, kibiztosítva a puskát.

- Mi van? Rosseb ütött ebbe a nőbe! – hangzanak fel Danial bakancscsattogásai is, szinte egyszerre a puskájának rövideket visszhangzó kattanásaival. – Álljon már meg!

Már majdnem a lépcső közelében járok, amikor a kétségbeesés ismét hangot követel magának, mire válaszul fájdalmas üvöltés és a nevem követ. Burns az alaksorba vezető folyosó felé rángatja, miközben igyekszik a célkeresztjében tartani az utánuk lépkedő, acsargó farkasokat. Azok, nem csak a fejük kapják felénk, hanem futásnak is erednek, amint dobogni kezdenek a lépéseim. Grace, kapkodva rángat vissza a lépcső tetejére, miközben sikoltva meghúzom a ravaszt, nem sokra rá pedig Danial puskája dörren hosszan visszhangozva.

- Mit képzelt? – fordul felém Danial ráncokba ugró homlokkal, közben újratöltve a puskát.

- Maga szerint? – teszem ugyanezt, továbbra is remegő ujjakkal. – Grace, eressz már! – rántom meg a vállaim. – Nem veszíthetem el őt is!

- Azzal nem segítesz rajta, ha egyedül mész a farkasok közé! – fordít meg a vállaimnál fogva.

- Te sem azzal, ha segítség helyett visszafogsz! – meresztem rá a szemeim.

- Gondolja, hogy azok a dögök nem gyorsabbak, mint ahogyan győzné újratölteni azt a puskáját? – emeli rám a szemöldökeit Danial.

- Gondolja, hogy érdekel? – rázom meg a fejem hitetlenkedve, előrelökve közben az állam.

- Pontosan tudom, hogy nem, ellenben jót tenne az egészségének – rebbennek a szemei a remegő kezemre.

- Pandóra! – vegyülnek a dobogó lépéseibe Melani szavai. – Jól vagy? – jelenik meg Noa és Nathaniel társaságában.

- Nathaniel van magánál fegyver? – fordul Danial a férfi felé.

- Igen, Beretta...

- Ne! – kap ismét utánam Grace.

- Rosseb és még legalább ötször! – kezdenek mögöttem dobogni Danial bakancsai. – Nathaniel jöjjön velem! Mindenki más vissza a szobába!

Amikor, legalább annyira menekülve, mint futva Stephanie után, elérem a gyenge félhomályba vesző folyosót, acsarogva két újabb farkas bukkan fel. Az egyikőjük karmaitól annak az árán tudok csak megmenekülni, hogy félig oldalra fordulva előre lódulok. Az egyensúlyom ugyan sikerül megtartanom, valamivel később viszont mégis megbotlok. Lövés dördül, az ordas pedig pofával felém puffan a földnek. Nehézkesen, kapkodva félrelököm, majd talpra szökkenek, felkapom a puskát és rohanok tovább – ismét, égdörejként visszhangzó lövéssel, alig tudva elkerülni, hogy a másik elkapja a bokám.

A folyosó, majdhogynem úgy néz ki, mint ahogy a konyhába vezető – a falak fehérek, koszosak és valószínűleg ugyanúgy több tucatnyi repedés fut rajtuk. Talán csak a füleimben doboló vér hiteti el, de a lépéseim hangjai egyre jobban, hangosabban visszhangzanak, amitől mozgolódni kezdenek a rémálom szilánkok, a mellkasom pedig hűvös rossz érzés önti el. Az ajtón túlról tompán sikítás üti meg a füleim. Körömcsattogások hangzanak fel mögülem, ezúttal acsargás vagy morgás nélkül – ismét hideg szalad végig a hátamon, miközben félig-meddig megfordulva azonnal meghúzom a ravaszt. A lövés talál, viszont ez a tetem is ledönt a lábaimról – ezúttal pedig a halántékomba éles fájdalom hasít.

Kóválygó fejjel, tompa látással és kissé sípoló fülekkel térek magamhoz – ismét az az átkozott félhomály vesz körül. A meleg, állott levegőben a benzin szúrós, a rozsda fémes és az idő savanykás szaga keveredik. Amint a gondolataim közé hasít a felismerés, hogy ez nem a hideg szoba és ezúttal valóban egyedül vagyok, a korábbinál is erősebb rettegés fut végig a lelkemen, megrázva a vállaim. Visszarepülök azokra a szívszaggató pillanatokra, amikor Stephanie könnyekben ázó, arcát láttam eltűnni a sötétségben – az esdő kifejezés élesen vetül a könnyeim fátylára. Hiába égetik szinte a szemeim, fagyottan koppannak a nadrágomon.

Alig bírok hová lenni a mellkasom szinte feszítő fájdalomtól. Hiába akarok zokogni, nem jönnek az újabb könnyek. Helyette megszáll valamiféle hűvös érzés, ami minden szívdobbanással olyan érzést kelt, mintha üvegcserépszőnyegen járnék csupaszt talppal. A csuklóim, a bokáim és a hasam kötelek szorítják a hideg székhez. Jobb kéz felé polcokat és ajtót sejtek, balra pedig jókora tárgyat – a legerősebben onnan árad a rozsda mind pedig a benzinszag.

Ismét a lelki szemeim elé úszik a jelenet, amikor Burns Stephanie-t rángatja, csakhogy a férfi arcát látom élesebben. A kétségbeesés ösztökélésére rángatni kezdem a köteleket – azonban mást nem érek el, mint hogy fájdalmat okozok magamnak. Szipogva, fájdalmas szúrásokkal dobogó szívvel horgasztom le a fejem – ezúttal aláhull néhány könnycsepp. Valamivel később, sóhajtva, ismét, még hevesebben próbálom rázni a felsőtestem. Valami eredményt ezúttal sikerül elérnem, akkora fájdalom kíséretében, hogy újabb könnycseppek születnek és hullnak alá. Befejezem a vergődést majd kipislogóm a fátyolt és felemelem a fejem, a szemeim pedig megakadnak a helyiség túlsó bal oldali végében álló árnyékon.

- Milyen gyorsan felnőttél.

- Mit akar? – rázkódnak meg a vállaim a kötelek fogsága ellenére is, majd rándul meg az arcom, mivel a hidegrázással együtt fájdalom mar belém, amikor ismét felismerem a kissé reszelős hangot. – Hol van Stephanie? – horkan a félelem helyett mégis kétségbeesett, tehetetlen düh.

- Szinte még éppen csak a szorzótáblát kezdted el tanulni, amikor utoljára láttalak.

- Válaszoljon! – rázom meg ismét a köteleket. – Merre van? Mit tett vele maga pszichopata?

- Nagyon kedves. Mindig így viselkedsz azzal, aki vendégül lát? Tudtad-e viszont, hogy az ilyesmi öröklődik?

- Nem érdekel! – fut végig a gerincemen a jeges borzongás. – Árulja el, hogy hol van!

- Itt – tárja szét kezeit. – Valahol.

- Akkor engedje el! Kérem, nem tehet semmiről! Csak engem akar megölni! – feszülök neki ismét a köteleknek.

- Miért akarnék olyat tenni Lucky? – kuncog ronda hangon.

- Ne merészeljen így hívni! Honnan tudja, hogy így hív egyáltalán?

- Előbb elárulod magad, csak utána jut eszedbe kérdezni? Jaj-jaj lányom, van hová fejlődnöd.

- Rohadtul nem vagyok a lánya! – köpöm szinte epeként, miközben, ezúttal undorral ráz át a hideg. – Charlie Swan volt az apám!

- Valóban hívtak így valakit. De nem az apád – ingatja a fejét.

- Azt várja, hogy elhiggyek bármit is, amit mond? – rázom meg ismét a fejem. – Elrabolta majd megölte az öcsém!

- Tehát emlékszel. Ragyogó. Na de mondd csak, belegondoltál valaha is abba, hogy vajon miért nem ellenkezett? – dönti oldalra a fejét.

- Mert csak alig múlt nyolc éves! – csurognak ismét könnyek az arcomon. – Szegény még csak fel sem fogta, hogy mi történik!

- Talán... vagy egészen más oka volt – sóhajt.

- Árulja el, hogy mit akar? Megöl, ahogyan Ryant és a szüleim is?

- Annyira rettegnél, hogy észre sem veszed az önismétlést? – kuncog ismét, abszurd jókedvvel. – Már megmondtam, nem akarok veled végezni Pandóra. Miből gondolod, hogy van bármi közöm az édesanyád halálához?

- Nem csak anyáról beszélek! Együtt haltak meg, ezért mindkettejükért felelős! Megtaláltam azt a fényképet hármukról! Láttam, hogy mennyire nem kedvelte apát! Vagy nem ezért hagyta ott? Hogy akaratlanul játsszam a beteg játékát?

- Nem – kopognak nehézkes, kimért lépések majd lobban fény.

Középmagas, finoman telt, dús, fehér bajszot és pofaszakállat viselő férfival találkozom, amikor kipislogva a káprázatot, lassan, valószínűleg a dühtől villogó szemekkel, visszafordítom felé a fejem. A hasonló bozontos szemöldök alól fakó, búzavirág kék szemek bámulnak ki drótkeretes szemüveg mögül. Melegítőnadrágot, kabátot és bakancsot visel – a téli sapkája alól sötétszürke, deres hajtincsek nyúlnak le.

- Azért hagytam ott, ezek szerint nem hiába, hogy felmerüljenek a megfelelő kérdések. Az édesanyád mindkettőnket ugyanúgy szeretett. Nem tudott választani, a megszületésed után mégis rákényszerült. A legutolsó találkozásunk alkalmával készült az a fénykép.

- Tehát elkergettek maguktól, nagyon helyes! – horkanok, ismét keserű epével a számban. – Bár örökre távol maradt volna a családomtól, akkor még ma is élnének!

- Fogalmad sincs, hogy ki volt az az ember, akit az édesapádnak hiszel. Ahogy az édesanyádnak sem volt.

- Magának persze igen? Komolyan nem tudom, hogy miért vagyok meglepve. Ha nem maga miatt lenne halott a családom, talán még el is hinném! Vagy még akkor sem! – horkanok ismét.

- Ryan Locwood halott. De nem én öltem meg.

- Ne hazudjon! – szökken a hangom sikolyra. – Láttam a naplóját! Dokumentálta, hogy kit, hol és hogyan gyilkolt meg! Beteg, rohadt állat! Fotókat is készített a holttestekről!

Hosszan bámul rám hirtelenjében márvánnyá merevedő vonásokkal, a szemeiben a kedveskedő fény viszont pillanatra sem rezdül meg. Végül megfordul majd lecsapva a villanyt, felrántja az ajtót. Hosszan, remegő hanggal sóhajtok, amint elhallgat a mély csattanás visszhangja, amivel együtt ismét elerednek a könnyeim. Nem tudom, hogy meddig zokoghatok lehorgasztva a fejem, mire elapadnak. Ekkor, a mai napon a legélesebb szúrásaként ér a felismerés, amivel együtt a fejem az ajtó felé kapom.

Friss erőre kapó kétségbeeséssel kezdem ismét rángatni a köteleket, mit sem törődve közben a fájdalommal vagy, hogy meleget érzek csurogni a csuklóimon. Hosszas és gyötrelmes percekkel később végül sikerül a jobb kezem kiszabadítanom. Amint, nem sokkal később, sikerül leszednem a többi kötelet is, az ajtóhoz rohanok. Elfordítva a zárban a kulcsot felkattintom villanykapcsolót, de csakis arra a néhány pillanatra, amíg körbenézve megpillantom a zseblámpám a szék mögött álló íróasztalon. Odasietve bekapcsoltam, indulok is.

Kilesek a félig feltárt ajtón, majd amikor senkit sem látok, kilépve ismét kulcsra zárom. A folyosó mindkét irányban hosszan nyúlik el és több mint öt méter széles. Nem csak lehangoló látványt nyújt, hanem nyomasztót. A fagyos levegőben porréteg gomolyog lustán, keveredve a leheletem párafellegeivel. Kis híján felsikkantok, amikor magas és kissé visszahangzó hangok kezdenek csendülni – hosszabb-rövidebb időközönként, néha erősebben ismétlődnek és leginkább vascső püfölésére emlékeztetnek.

A fal tetején bukóablakok sorakoznak, inkább szélesen, semmint magasan – csak a baloldalon és kivétel nélkül rács van rajtuk. Az opálosra fagyott üvegen keresztül nehezen és nem is ugyanolyan erősen tudnak beszüremleni a fénysávok, ezért változóan erősebb vagy gyengébb a félhomály. Néhány tucat méter után a folyosó szinte egészen megfakult téglafalba torkollik és jobbra fordul. A szívem kihagy egy-két ütemet, amint fénysávban járva kissé megemelem a jobb kezem – a seb ugyan csúnya, viszont azt hiszem nem mély. A rossz állapotú, repedezett és néhol morzsalékos betonpadlón alig hallom a lépéseim kétségbeesett gondolataimtól. Méterekkel arrébb nyílik az ajtó, Burns lép ki rajta. Arcának egyik felére esik csak a beszüremlő fény, megvilágítva a rosszindulatú szemeit.

- Azt hittem, mostanra megölt – szalad ráncokba a homloka, amint felém fordul a feje.

- Ne jöjjön közelebb! – hátrálok. – Nem hallja? – húzom el sikkantva a bal vállam, amikor utánam kap.

- Maradjon már nyugton, nem fog sokáig tartani – tartja az arcomon a gusztustalan pillantását. – Megtanulhattam volna már az előző alkalomból is, hogy nem bízhatom rá az ilyesmit.

- Hagyjon már békén maga ocsmány akármi! – rántom el ismét a vállam, viszont hogy ezúttal le is csaptam a zseblámpával, csak akkor tudatosul, amint nyögve összeesik.

Az éppen csak elővett revolvere zörögve zuhan a földre és siklik arrébb – felkapom, még mielőtt tudatosulhatna, majd futni kezdek az ugrándozó zseblámpám vöröses fénypászmájában. Újabb méterekkel később a kiszélesedő folyosó balra fordul. Másfél, két méter távolságot tartó ajtók mellett haladok el – nagyon igyekezve nem arra gondolni, mennyire hasonlítanak a rémálomban szereplőkre.

- Stephanie! – szöknek ismét könnyek a cikázó szemeimbe, amikor csak a saját és a mögöttem csattogni kezdő lépések egyedül a válasz.

- Lockwood! Nem futhatsz örökké!

Mire elérem a folyosó végét, nem hallok mást, csak a dörömbölő szívem.

- Megvagy! – kap ismét a vállam felé, amikor sikítva lenyomom az elém ugró ajtó kilincsét, majd jobb híján bevetődök a helyiségbe, ugyanis ennek árán tudom csak kitépni az ujjai közül. – Megmondtam – hajol le a pisztolyért, hevesen járó mellkassal. – Nem menekülhetsz – biztosítja ki és emeli rám a revolvert.

Lehunyom a szemhéjaim és míg Stephanie arca rémlik fel a lelki szemeim előtt, várom a lövést – ami éktelen ricsajt is kelt.

- Pandóra! – csuklik el a felzokogástól Stephanie hangja, mire felpattanó szemhéjakkal ülő helyzetbe lendülök; ismét.

Burns holttan hever üresen meredő szemekkel, harag, fájdalom és gyűlöletmaszkba merevedett arccal. A ruhái a mellkasán felszaggatva, vérben áznak. A revolver ismét kettőnk között hever – mintha az egyetlen lenne a világon, úgy ragadom meg ezúttal. Az asztalon derengő gyertyacsonk lángnyelvének a fénye úgy vetül Volkov arcára, hogy izgő-mozgó félárnyékba borítsa azt. Kissé kapkodva emelem a pisztolyt férfira homloka felé.

- Ez bizony patthelyzet – rakja a kezét Stephanie bal vállára, míg a másikra a sörétest, mire a lány összerezzenve levegőért kap, a szemeiből pedig kövér könnycseppek csurognak le.

- Dobja el! – sziszegek száraz és idegen hangon.

- Mert különben? Mit teszel? Hm? Mindketten tudjuk édes lányom, hogy nem vagy arra képes – ingatja a fejét majd az asztalra dobja a puskát. – Bizonyítsd, hogy tévedek – emelkednek meg a szemöldökei.

- Továbbra sem vagyok a lánya! – horkan fel a dühöm, és húzom meg a ravaszt.

- Annyira a halálom akarnád, hogy a barátnőd életét is hajlandó vagy veszélybe sodorni? – nevet rekedtes hangon, szikrányi öröm nélkül. – Mi van akkor, ha gellert kap a golyó? Mégsem vagyunk annyira mások, mint amennyire hinni akarod.

- Nincs bennünk semmi közös! – meresztem rá a szemeim.

- Higgy csak nyugodtan a tudatban, amit igaznak vélsz és imádkozz, hogy igaz legyen akkor is, amint aludni térsz – jelenik meg a kezében kés.

- Még egyszer nem! – kapom arra a revolvert.

A fájdalmas ordítása szinte egyszerre harsan fel a penge csörömpölésével.

- Maga pedig azért imádkozzon, hogy többé ne kerüljön a szemeim elé! – veszem ismét célba a fejét az erősebben remegni kezdő revolverrel. – Tűnjön el Stephanie közeléből!