Ismét kilépve a folyosóra, nem csap meg annyira a bűz, mint ahogy korábban tette, viszont még így is megszédülök miatta, míg az arcom undorodó grimaszba torzul. Kissé botladozva támaszkodom a falnak, miközben lehorgasztott fejjel szorítom össze a szemhéjaim.

- Jól vagy? – érinti meg a karom Grace.

- Az túlzás – ingatom a fejem. – De szerencsére rosszul sem. Akármi volt eddig nyitva, már nincs – veszek apró levegőt, megrázva a fejem.

- Miből gondolod? – ugranak fel a szemöldökei.

- A huzat – indulok Danial után. – Talán a levegő is melegebb lett valamivel az áporodottságon túl. Vagy legalábbis azt hiszem, nem hűl tovább.

- Lassíts, kérlek Miféle huzat? – biccenti felém az állát.

- Nem gondoltam, hogy bármelyikük is észre fogja venni – áll meg Danial a következő ajtó előtt, visszapillantva a válla felett.

- Persze hogy nem gondolta – vonja meg ismét a vállait Grace. – Na, de miért fontos ez nekünk? – fordítja vissza felém az arcát.

- Mármint azon kívül, hogy nem tud több farkast ideenni a fene? – vonja meg ismét a vállait. – A kettő közül valamelyik ráeszmélhetett, hogy nem tesz jót az egészségének farkasokkal cimborálni – nyit be a helyiségbe.

Ez az ajtó nem nyikorog annyira, mint a hetesé, viszont így is túlságosan hangosan. Végigkúszik a hátamon a hideg, miközben hátrakapom a fejem – a konyha felé vezető folyosóról zörgést hallani. Visszafordulva Danial mély ráncokba szaladt homlokával találkozom, amint ugyanarra bámul.

- Pandóra? – emeli rám a szemöldökeit Grace.

- Túltárgyaltuk Grace – kapcsolja be ismét a zseblámpáját Danial. – Nincs nyitott ajtó, újabb farkasok, kevésbé kell eszkimót játszanunk – vonja meg ismét a vállait.

- Innen is hiányzik a kulcs – világít fújtatva az ajtó előtti padlóra Grace.

- Furcsa – érintem meg a karját, majd indulok a fürdőszoba felé.

- Inkább csak érdekes, legfeljebb gyanús, hogy mi a fenének kelhettek neki a kulcsok, amikor az ajtókat nyitva hagyta – mormolja Danial beljebb lépkedve.

Nem egyszer volt már úgy az életem során, hogy ólomsúlyúnak éreztem a lábaim, ennyire nehezek azonban még soha nem voltak – mintha taszítana valami. Ahogy felrémlenek a szomszéd szobában átéltek, hideg súly nehezedik a mellkasomra is, amiért nehezen kapok levegőt. Az ugyan segít, amikor Grace a kezét az enyémre teszi, miután reszketni kezdett a zseblámpám fénypászmája, a baljós sejtelmet viszont még ez sem képes kiverni a fejemből. A legrosszabbra készülök fel, amikor átlépem a küszöböt, és kis híján kihagy a szívem, amint az enyémtől alig lemaradva bekapcsolja a zseblámpáját – az egymást remegve keresztező fénypászmák szerencsére csak a helyiség siralmas állapotát fedik fel. A kissé karcos tükör nem visel mást, mint megszáradt vízcseppek nyomait, míg a bántóan hűvös, sűrű portól száraz levegőben a nyitva hagyott fogkrémes tubus miatt mentol illat terjeng.

A mosdókagylóban azonban nincsen megszáradt fogrém hab, sem pedig fogkefe. A gyógyszeres szekrény belseje szinte éles ellentéte a belsejével – a zsanérokat, ahogy foltokban a többi részét is, megette már a rozsda, az ajtó a földön hever. Két tekercs gézre és fertőtlenítőszerre, tégely görcsoldó krémre és cigarettásdoboznál alig valamivel nagyobb, lapos fémtárolóra bukkanok benne.

- Mi a fene? – veszem ki grimaszolva. – Ez – ugranak fel a szemöldökeim. – Világíts, kérlek. Adrenalin? – borzolom ezúttal a szemöldökeim, miután felnyitva három fecskendő bukkan elő.

- Aminek pontosan annyi keresnivalója van itt, mint a szomszédban az infúziós tasaknak – pillant rám Grace, miután elrakta a kis hátizsákba a géztekercseket és a fertőtlenítőszereket. – Bocsánat – simogat meg, amikor összerázkódnak a vállaim.

- Ha jól veszem ki a sutyorgásukból, találtak valamit. – világít Danial a gyógyszeres szerkényre.

- Nézze meg – nyomom a kezébe, majd megrovó pillantással kilépek mellette a helyiségből.

- Az előző után sok mindenre számítottam a többi szobával kapcsolatban, ilyesmi viszont nem volt közöttük – kopognak a férfi bakancsai. – Volkov keze lelsz ez is alighanem. Viszont még kevésbé logikus – szalad ismét mély ráncokba a homloka. – Rájöttünk már arra, hogy mit akart a felszerelés és a fegyverek hátrahagyásával – emeli Grace felé a kezét. – Ez viszont stratégiai előny lehetett volna számára – emeli meg a visszazárt fémdobozt. – Bármi egyebet találtak?

- Fertőtlenítőszert, gézt és görcsoldó krémet – vonja meg ismét a vállait Grace.

- Remek. Lesz mivel kenegetni a talpunk, ha görcsöt kapunk a sok futástól – húzódnak a férfi ajkai savanyú mosolyra.

- Jesszusom – emeli ismét a plafonnak a szemeit a lány. – Maga talált valamit?

- Persze, zugpiát – int a matracon heverő viseltes utazóbőröndre. – Akárki a szoba aktuális lakója, ugyanúgy nem juthatott ideje olvasni a házirendet, mint Olíviának és Burnsnek. Ami viszont nekünk hatalmas segítség – tárja fel a tetejét majd vesz ki belőle borostyán sárga folyadékkal teli üveget.

- Danial? Magának sem sikerülhetett olvasni azt a házirendet, lévén több fegyvere is van – szalad ismét ráncokba Grace homloka. – Másodszor: nem éppen most jutott eszébe inni, ugye?

- Csupa jó szándék és kedvesség ma édesem – biccenti félre a fejét a férfi, megütögetve a lány vállát. – Nem fogja elhinni, jártam már itt nem egyszer korábban is és de, olvastam a házirendet. Mivel nem civil minősítésben jöttem, lehet nálam fegyver – mereszti rá a szemeit. – Ami pedig az ivást illeti – emeli meg ezúttal a fél szemöldökét. – Nem mond butaságot. Talán kevésbé fogunk fázni, ha mértékkel isszuk – int a lefagyott ablak felé. – Vagy élvezi a vacogást? – emel ki másik üveget is, ami eltekintve attól, hogy mélyvörös folyadék van benne, ugyanolyan. – Fertőtlenítőnek sem utolsó, ugyanis abból nemigen dúskálunk. Viszont abban igaza van, hogy vétek lenne ilyen kiváló italt Jack sebére elhasználni – pillant ismét Grace-re, visszarakva az üvegeket. – Nehogy rákezdjen – emeli fel ismét a kezét és fordít hátat, hogy hátizsákot emeljen ki a nyitott szekrényből. – Már kívülről fújom és köszönöm szépen, nem kérek emlékeztetőt. Inkább igyon, úgy legalább fájdalomcsillapító hatása is lesz.

- Ez végül is jogos – sóhajt Grace a fejét ingatva. – Mi van még abban? – bök az állával a bőröndre.

- Jöjjön és néz meg – vonja meg a vállait a férfi. – Nem harap.

- Poharak és pénz – pislogok valamivel később, miközben visszanézek a lányra a vállam felett.

- Hatalmas összeg és ezek – nyújt felém vékony könyvecskét.

- Pillanat – szalad ismét ráncokba a homlokom, miután kinyitottam az útlevelet. – Nem a folyton nyavalygó vagy okoskodó férfi? – fordítom Grace felé. – Miért van Amerikába szóló útlevele Tomas Allysonnak? – pillantok a biccentő lányról Danial felé. – Nem tudnám megmondani, miért, de eddig azt feltételeztem, hogy Ausztriai.

- Vagy a Californiai Los Angelesre vonatkozó személyigazolványa és lakcíme? – vesz ki a lapok közül a műanyag kártyákat Grace.

- Még jobb kérdés – mutat fel Danial újabbakat a kezében tartott könyvecskéből. – Miért vannak meg neki ugyanezek az okmányok Sebastian Laungen névre kiállítva, Ausztriába szóló útlevéllel?

- Megegyező dátumokkal, de más-más képpel – hümmög Grace, miután a férfihoz lépett.

- Még mindig nem értünk a végére – emeli meg a férfi a mutatóujját. – Ezek ugyanolyanok, mint amiket Burnsnél is találtunk – pillant rám.

- Az idegesítő férfinak és Burnsnek köze lenne egymáshoz? – adom vissza.

- Nem biztos, viszont mivel ezek közös pontok, erős rá a gyanú – mutatja fel az útlevelet, majd tesz velük legyező mozdulatot. – Ha valóban úgy van, sikerült megtalálni azt az okot, amiért Burns annyi más hely közül éppen ide menekült. Sőt, még az sincs kizárva, hogy a nyavalygó alak adta neki a szobájában talált fegyvereket – pakolja el.

- Találgatásnak hangzik. Nem azt mondta, hogy nem léteznek véletlenek? – vágja ismét csípőre a kezeit Grace.

- Remek, ezek szerint van, hogy figyel. Végül is logikus lenne – vonja meg vállait. – Burns nem egyedül azért jött fel majd maradt itt még a vihar ellenére is, mert Kevin a pajtása volt, hanem hogy megszerezhesse a meneküléshez kellő papírokat. Innen nézve mindjárt érhetőbb, hogy miért akar eltenni annyira láb alól, még a gyilkosságán túl is – ütögeti meg a borostás állát. – Ellenben az még mindig kérdés, hogy mit kerestek az okmányok is Burns szobájában a fegyvereivel együtt? Amikor az lenne a logikus, hogy magánál tartja legalább azokat, hogy a vihar elvonulásával azonnal tudjon indulni.

- Azt mondta, hogy nem valami okos nem? – vonja meg a vállait Grace.

- Bizony, hogy nem – ingatja a fejét a férfi. – Azt mondtam, hogy lobbanékony, viszont egyáltalán nem ostoba. Ha az ember tisztában van vele, hogy a sarkában van a rendőrség, mert olyasvalakit ölt meg, akiért jó eséllyel az egész tetves várost fel fogják utána forgatni, akkor nem engedheti meg magának az effajta óvatlanságot – ingatja a fejét.

- Nem biztos, hogy arról van szó – fordulok el az opálosra fagyott ablaktól, ismét ráncokba szaladó homlokkal.

- Hallgatom – pislog a férfi.

- Eltekintve attól, hogy üres volt a pisztolya, Burns hajnalban úgy beszélt, mint aki kétségbe volt esve?

- Éppen ellenkezőleg. Sőt! Már-már túlságosan is elbizakodott volt – emelkedik meg a férfi álla.

- Ha pedig ennyire biztos magában, miért ne gondolhatta volna, hogy elegendő csak elrejteni a dolgait? A félig-meddig már megválaszolt kérdés továbbra is az, hogy Burns miét akarja magát olyan elszántan megölni – emelem a férfira a szemöldökeim. – Ha ő nem is ólálkodott utánunk, arra rájöhetett, vagy megtudhatta akár Volkovtól, hogy elkezdtük átkutatni a szobákat.

- Amiből pedig számíthatott rá, hogy idővel meg fogjuk találni az okmányokat, ahogyan ezeket is – ütögeti meg körömmel a könyvecskét. – Akkor pedig össze fogom kötni a szálakat. Tehát ezeket akarja megszerezni az életem árán – siklanak a szemei az opálosra fagyott ablakra. – Igen, az ő fejével gondolkozva ez tűnik a logikusnak – vonja meg ezúttal csak az egyik vállát.

- Noa nehéz esetnek nevezte Burnst – húzom el az ajkaim. – Tapasztalatból mondom, általában az ilyen emberek nem bíznak másban.

- Aha, ha pedig Jane Dóban nem bízik, akkor Volkovban sem – fordul vissza a bőröndhöz.

- Mit keres? – nyújtogatja a nyakát Grace.

- Fogalmam sincs. Mondjuk, hogy megérzés. A tapasztalat azt mondja, ahol alkohol és rengeteg pénz van az ágy alá dugva, ott valószínűleg más is lesz. Hát te? – szalad ismét ráncokba a homloka, amikor a sarkaiban és a borítójában kopottas, barna, kemény fedeles, legalább kétujjnyi vastag könyvet emel ki.

- Naplónak nézem Danial. A nyomozó legjobb barátja nem? – fonja össze a karjait Grace.

- Mikor hogy – vonja meg vállait, kinyitva. – Na, fene. Volkov írása – szaladnak fel a szemöldökei.

- Volkov naplója? – biccenti félre a fejét Grace.

- Ezt mondtam én is – lapoz néhányat. – Egészen személyes, ahogyan elnézem.

- Azért napló – sóhajt a lány.

- Nem abban az értelemben, mintha a maga vagy Pandóra bejegyzései lennének – néz fel ismét. – Ezek nevek, dátumok, felületes személyleírások, helyszínek és fotók, időrendi sorrendben. Rosseb – akadnak meg szemei az ötödik oldalra érve.

- Mit talált? – lépek közelebb, mire elkapja. – Danial? – ugranak össze ismét a szemöldökeim.

- Nézze, tudom, hogy faragatlannak tartanak, de ez tényleg sok lenne – rázza meg a fejét.

- Finoman szólva – húzom el ismét az ajkaim. – Velem kapcsolatban talált valamit igaz?

- Úgy is fogalmazhatunk. Ez nem napló. Hanem áldozat lista – engedi, hogy kivegyem e kezéből.

- Ryan – kapom az ajkaimhoz a kezem.

- A maradék szobákat később fogjuk átnézni – viszi ki a remegni kezdő kezemből, csukja be majd dobja be a hátizsákba. – Fel fogok tenni Jane Dónak néhány kellemetlen kérdést – kutatja át a bőrönd maradékát. – Mondjuk, hogy mi az ördög folyik itt? – pakolja át a készpénzt, majd az elülső zsebbe az üvegeket is, cipzárazza be a hátizsákot és veszi fel a hátára a puska helyére. – Menjünk.

Azt leszámítva, hogy a lépcsőig, majd pedig az irodához vezető folyosó közepéig lopakodik, Danial olyan lendülettel robog, mintha kergetnék. Valamivel lemaradva követem összepréselve az ajkaim, annyira kétségbeesetten kapaszkodva a puskám markolatába, mint amennyire el akarom azt hajítani. A férfi a puskatussal kopogtat, majd amikor a válasz Noa gépkarabélyának kattogásai, félreáll. Grace ismét ráncolt homlokkal mered Danialra, közben a fejét ingatva. Sustorgás, majd a zseblámpák fényei szüremlenek ki az ajtó alatt, végül nyílik az ajtó.

- Ki van ott? – dadogja kissé a nyavalygó férfi.

- Mortimer Killhed – cseréli Danial a puskáját a Smith and Wessonra. – Lenne magához néhány kérdésem, ha nem bánja.

- Pandóra! – ugrik talpra majd borul a nyakamba Stephanie alig lassítva, amint becsukom az ajtót.

- Semmi baj – hunyom le a szemhéjaim a hátát simogatva és az övének hajtva a fejem.

- Tudom, hogy mikor van Lucky – néz aggódó fürkészéssel az arcomra, miután valamivel később kibontakozott. – Márpedig most van. Gyere – nyúl a kezemért.

- Melani, adj, kérlek pulóvereket – mutat Grace a ruhásszekrény felé.

- Milyen méret? – áll fel Jack betegágyától.

- Mindegy, az ajtó elé mennek. Kiszüremlenek a zseblámpák fényei. Köszönöm – biccent, amikor valamivel később a lány lerakja mellé a ruhákat.

- Szóval – ül le Danial az ajtóhoz képest bal első ágyra, a nyavalygó férfival szemben. – Kezdjük talán a nevével – támasztja a térdére a Smith and Wessont tartó kezét.

- Miért fontos az, és minek a pisztoly? – szalad ráncba a férfi homloka.

- Mert ahonnan én jövök, van olyan rettenetesen furcsa szokásuk az embereknek, hogy be szoktak mutatkozni a másiknak. Valamiért azt reméltem, hogy legalább erről nem kell majd felvilágosítani, tehát – biccenti félre a fejét, gunyoros mosollyal. – Tévedni már csak szabad nem igaz? Legyen, kezdem én, hátha attól kedvet kap. Danial Orlov nyomozó – nyújtja a kezét, miután átvette a Smith and Wessont a baljába. – Ausztriai rendőrség.

- Ahogy akarja – forgatja a szemeit. – Nathaniel Kalinsky.

- Kalinsky mi? – húzódnak örömtelen mosolyra Danial ajkai, miközben ismét átveszi a pisztolyt a másik kezébe. – Ha az álnév kiválasztásáról van szó, kezet foghat Volkovval.

- Ha nem tetszik a nevem, nem kell, hozzám szóljon – fonja össze a karjait. – Orlov – ejti le az állát. – Nincs semmi közöm Volkovhoz.

- Tudja, előbb nézném Bobnak vagy Tomasnak, mint Nathanielnek – dörzsöli meg ismét a férfi a borostás állát. – De ha jobban belegondolok, még az is lehet, hogy Sebastiannak? Mit gondol Grace? – pillant fel a lányra, miután kinyitotta a hátizsák száját. – Arról, akinek nem csak egyetlen neve van, általában azt találom hinni, hogy valamiféle takargatnivalója van – emeli meg, majd rakja le az útleveleket a matracra kettejük közé. – Mondja, kérem – nyitja ki a könyvecskéket és fordítja felé. – Los Angeles vagy Bécs? Tehát – biztosítja ki a Smith and Wessont. – Fussunk neki még egyszer rendben? Ki maga?

- Kettős állampolgárságú Amerikai – támasztja a hátát a falnak. – Bécsben születtem majd nőttem fel, viszont lassan húsz éve már Amerikában élek. A nevem Nathaniel Allyson és magánnyomozó vagyok Quincyben. Elégedett? – szaladnak fel a szemöldökei.

- Attól azért még odébb vagyunk – biccenti félre a fejét kissé Danial. – Quincy? Illinois? Annál még a konyhám is nagyobb – ugrik ráncokba a homloka.

- Mi folyik itt? – köszörüli meg a torkát Noa

- Érdekes dolgokra derült fény. Türelem. Ami nem fog kiderülni, azt később megtárgyaljuk. Nos – emeli meg a pisztolyt. – Mit keres az Alpokban Amerikai magánszimat? Nehogy kitalálja, hogy csak pihenni jött, ugyanis aki Amerikában él, Illinoisban vagy a környékén különösen, nem fog ok nélkül ilyen helyre jönni, otthon hagyva az egymás sarkát tipró utcabálokat, az olcsó sört és a gyönyörű lányokat – bök Danial a férfi keze felé.

- Pedig éppen készültem mondani, hogy azért jöttem, mert borzongásra vágytam – vonja meg a vállait Nathaniel. – Ian Volkov miatt vagyok itt.

- Miért? – szalad ráncokba ismét a férfi homloka. – Mit érdekli az Amerikai, kisvárosi magánkopót több ezer kilométerrel arrébb, másik országban, évek óta remeteként élő férfi?

- Mivel Ian Volkov valami nagyobbnak a része – mosolyog Nathaniel kesernyésen.

- Nem Nathaniel – ingatja a fejét Danial, míg az ajkai ismét gunyoros mosolyra húzódnak. – Ian Volkov nyavalyás, kiöregedett sorozatgyilkos és semmivel nem több, aki valószínűleg azért jött az Alpokba, mert az államokban kezdett forró lenni számára a talaj. Csakhogy ez nem volt válasz arra, hogy magát miért érdekli – bök felé a pisztollyal.

- Mit gondol, hol lehetnek azok az emberek, akik az elmúlt években tűntek el a városból? – tárja szét a kezeit Nathaniel.

- Sehol – ingatja ismét a fejét Danial. – Soha nem kerültek elő. Na, de íme, a hárommilliós kérdés: ha annyira nincs köze Volkovhoz, mint azt állítja, akkor ez micsoda? – veszi ki a naplót.

- Lucky – von ismét magához Stephanie, amint csendesen sírni kezdek.

- Danial? – köszörüli meg ismét a torkát Noa.

- Már mondtam, hogy türelem – tartja a szemeit Nathanielen a férfi.

- Az micsoda? – fészkelődik Melani.

- Olyasvalami, ami nem Mr. Orlové – próbálja Nathaniel elvenni, csakhogy Danial elkapja.

- Ahogy értelemszerűen nem is a magáé és csak Orlov, ha lehet. Bizonyíték, hogy Volkov sorozatgyilkos – int Noa felé a naplóval. – Ami mindjárt adja is a következő igencsak érdekes kérdést – rebbennek ismét Nathanielre a szemei. – Hogyan került magához?

- Elloptam – vonja meg a vállait Nathaniel.

- Azt állítja, kizsebelte Ian Volkovot? – ingatja a fejét Danial röviden nevetve. – Ne haragudjon, de abban az esetben nem beszélgetnénk.

- Nem tőle loptam, hanem a házából hoztam el.

- Merész kijelentés, hogy éppen ezt ne tartaná magánál még alvás közben is, feltehetően késsel vagy pisztollyal együtt, de legyen – biccenti félre a fejét Danial. – Maradjunk meg egyelőre ennél a változatnál.

- Honnan tudta, Volkov hogy néz ki, vagy éppen hol van? – veszek mély levegőt sírástól remegő hangon, majd köszörülöm meg szintén a torkom.

- Vagy, hogy a háza merre van? – paskolja meg Noa az ágyának a matracát.

- Azt nem nehéz kideríteni – legyint a naplóval Danial. – Amilyen mumusnak számít, akármelyik iskolás lányt leszólíthatod, még azt is tudni fogja, hogy melyik fenyőnél kell jobbra fordulnod. Még átkozott marék kavics is eltudna végezni ennyi nyomozói munkát. Viszont Pandóra kérdése jogos Tonto. Honnan tudta?

- Nem a jó modora miatt tartják a rendőrségnél, igazam van nyomozó? – ugrasztja meg Nathaniel a szemöldökeit.

- Bizony nem – biccenti félre a fejét a férfi, míg örömtelen mosolyra húzódnak az ajkai néhány pillanatra. – Azért tartanak, mert azon kevesek közé tartozom, aki nem csak akarja, hanem képes is rendesen elvégezni a választott hivatását. Ha jól értettem, éppen válaszolni akart az imént feltett kérdésre – mutat felé a naplóval.

- 2015. április 20-a – forgatja a szemeit és vesz mély levegőt Nathaniel, olyan hangszínt ütve meg, amitől végigszalad a gerincemen a hideg. – Nézze meg – bök az állával, megránduló arccal. – A feleségem után nem maradt senki másom, csak a lányom. Csakhogy... – vesz ismét mély levegőt, rekedtesebbé változó hangon, ismét a tárgy felé rebbenő szemekkel. – Öt év után megtaláltam a nyavalyást. Na, Orlov – emelkednek meg ismét a szemöldökei. – Ezt keresem itt. Arról fogalmam sem volt, Volkov hogyan néz ki jelenleg, mivel régen vakvágányra futott nyomozásból van csak róla fényképem. Néhány marék kaviccsal később a háza közelében futottam össze vele. Kérdőre vont, hogy mit keresek ott, mire azt feleltem, ezt a helyet. Valószínűleg észrevehette az eltűnését – int az állával ismét a napló felé.

- Ebben az esetben is igencsak kétlem, hogy még mindig az élők sorát erősítené, mi több, Volkov fejével gondolkozva, az legelső áldozatok között kellett volna, legyen.

- Hé! – dől előre Melani, Danial felé emelve a kezét. – Álljunk meg! – rebbennek elkerekedő szemei Nathanielre. – Jól értettem, bevallotta, hogy maga hozta a nyakunkra ezt a pszichopatát?

- Igazán köszönjük szépen – horkan Stephanie. – Szegénykém azt hitte, hogy végre maga mögött hagyhatja azt, ami tönkretette a gyermekkorát, erre maga visszarángatja – szorít magához, a fejét ingatva.

- Hölgyem, az az ember megölte a feleségem és a lányom! – mereszti ki Nathaniel is szemeit, csaknem sziszegőre halkított hangon.

- Neki pedig az öccsét és talán még a szüleit is! – lendül előre a lány szintén kimeredő szemekkel, az ajkai elé kapva a kezét. – Bocsánat – fordítja felém a fejét.

- Semmi baj – sóhajtok a fejem ingatva, közben kitörölve a könnyeket. – Nem biztos, hogy Volkov miatta van itt – veszek mély levegőt.

- Az útlevelek és igazolványok? – köhint Danial. – Quincy nem éppen Los Angeles.

- Ott éltem, amíg... – ingatja a fejét sóhajtva Nathaniel. – Imádtam a lányom. Körülötte forgott az életem. A halála után nem tudtam magammal mit kezdeni. Abban az életben. Olyan hely kellett, ahol a szomszédok és a barátok aggódása nélkül kereshetem azt a rohadékot, mivel rendőrség... – vesz ismét mély levegőt, megvonva a vállait. – Nem volt bizonyíték, sem szemtanú. A nyomozás szinte még addig sem futott, amíg felzabálták a fánkjaikat. Quincy a feleségem szülővárosa volt. Megtalálta a pénzt is jól gondolom?

- Eladott ház? – tolja fel a hüvelykujjával Danial a Smith and Wesson kakasát.

- Autó – ingatja a fejét a férfi. – Az is az övé volt.