*10 év múlva*

Az érettségim sikerült! Végre pihenhetek. Már csak a felvételi van hátra, az akadémiára, és arra rengeteget kell edzenem... Azt mondták 2 fajta felvételi van. Egyik a leleményesség, ez egy felmérés, hogy idegen helyzetben hogyan reagálok; a másik meg a kitartás, ami azt mutatja meg, hogy mi az, amiben jó vagyok, és hogy méltó vagyok-e katonának!

Az edzőterem egy órára van tőlünk gyalog. Fekete tréning nadrág, egy csukjás zöld pulcsi, a szokásos zöld hátizsákomat kaptam föl, és mivel nagyon süt a nap, így egy fehér kalap egészítette ki öltözékemet.

El is indultam, lassan, kocogva. Hallottam, hogy jön egy autó a hátamnál, de figyelmen kívül hagytam; ám, mikor már 5 kerek perce követett, lassan, akkor megelégeltem. Hirtelen megálltam, mire az autó is benyomta a féket, amit szegény motor bánt. Lassan megfordultam és egy fekete Volkswagennel néztem szembe.
A számtábla helyén az autó neve díszelgett... Hátul sötétített ablakai voltak. Csak egy világos szempárt láttam, azt hiszem világosbarna, arany árnyalatú, de nem vagyok benne biztos. Egy bő 2 percig bámultam a szempárba, érdeklődve, de semmi válasz, így megfordultam, és folytattam utamat. Azaz, folytattam volna, de az autó csak követett. Az agyamra ment már! Elkezdtem szaladni, így gyorsított, ezt játszottuk kb még 5 percig. Egyre gyorsabban szaladtam... Na várj csak... El kell haladnom a kikötő mellett, ahol rengeteg régi, nagy, elhagyott épület van. Sokat járok ide is, ismerem, mint a tenyerem. Terepkiismerést szoktam itt gyakorolni, hogy majd a jövőben ne legyen sok bajom ezzel. Egy éles bal kanyar után, fölugrottam egy hordóra, onnan egy kiálló raklapra, majd az elhagyott épület ablakán, begurultam, a 3. emelet északi szárnyába. Az autó lemaradt.  Valahogy mégis ide talált, és beállt az épület alaksorába. A motor megállt. Hiába vártam, a sofőr nem szállt ki az autóból. Csendben elvettem egy szerelővasat, amit valaki ott hagyhatott évekkel ezelőtt, mert szegény már nagyon rozsdás. Lassan, fülelve minden apró neszre megközelítettem az autót. A zár kattant, lassan kinyílt a Passat bal ajtaja, majd legelőször egy fegyver jelent meg. Ez a csávó nem viccel! Egy vadiúj, eredeti, Glock 17-es volt nála! Azta! Nekem is kell egy ilyen!
A férfi kirakta lábát. Szépen kiöltözött: szövet nadrág, fekete bőrcipő, fekete zokni... hm...
Később teljesen kilépett a kocsiból, de nem csukta be az ajtaját... ezt akkor szokták csinálni, ha valamit akarnak, de bajt nem... vagy mikor tudják, hogy az ellenség erősebb, és betojnak. Ez a fickó nem tűnt beszarinak... Sőt! Mint egy kidobó, csak ilyen piszkafa méretben: vékony, átlag magas és jól nézett ki... mégis ez a jó kinézet sugallt egyfajta dühöt, vagy esetleg túl nagy bátorságot. És az a pisztoly.... nem akar jót ez az ember! A háta mögé lopóztam, majd egy méternyi távolságban úgy álltam meg, hogy a visszapillantó tükörben pontosan meglásson. Pipa! Elértem célomat: észrevett, és meglepetten megfordult. Meglepődés és gúny vegyült tekintetébe, de hamar rendezte vonásait, és megszólalt:
-Rachel Ramsey?!-mi a fene?! Ez meg honnan tudja a nevem???
-Igen, én vagyok az! Kihez van szerencsém?
-Azt majd meglátod aranyom. Be a kocsiba!-azzal rám fogta a fegyverét!Hát ez...
Én sem voltam rest! Elugrottam, és a szerelővassal olyat ütöttem a kezére, hogy abból kirepült a pisztoly. A férfi meglepődve mustrált, ám látszott rajta, hogy egyre jobban megy föl benne a pumpa, és mindjárt robbanni fog. Egy gyors mozdulattal felkaptam a pisztolyt és ráirányítottam. Nem akartam megölni így a táskámban lévő ugróspárgával tekertem össze a két lábát, és hozzá a két karját, hogy ne tudjon mozogni. Mikor ezzel megvoltam a száját is bekötöttem egy kendőcskével.A pisztolyból kivettem a golyókat ès a közeli pocsolyába dobtam őket, majd a fegyvert a kocsi motorháztetejére raktam. Az autó kulcsot pedig elhajítottam.
-Szééép! Büszke vagyok magamra!- majd kisétaltam az elhagyott raktárépületből.