Az iskolából tartottam hazafelé. Mint minden egyes unalmas, szürke nap, felültem ugyan arra a buszra, melyről leszálltam pont ott, ahol már lassan 3 éve szoktam. Egy kis séta - na jó, nem kis séta - után már otthon is voltam. Hosszú, bézs színű, lábszárig érő kabát volt rajtam, melynek nyaka épp oly magas volt, hogy eltakarja az arcom felét.

Ahogy hazaértem, levetkőztem és fürdővizet engedtem. Imádtam a forró vízben ülve gondolkodni:

- " Miért hagytak el ? " " Anya... Apa... A szüleim, akiket annyira szerettem... Mára már nincsenek velem..."

Igen, a szüleim meghaltak. 10 éves voltam, mikor elveszítettem őket. Anya öngyilkos lett, mert nem bírta idegekkel ezt a világot, Apa pedig velem akart maradni, de a rák elragadta Őt tőlem, alig pár héttel Anya halála után...

Kimásztam a kádból, felmentem a szobámba és elkezdtem tanulni. Először Irodalom. Utána Matek, majd fizika, kémia, történelem, biológia, német - ahjj, nemár - és végül földrajz. A tanulással sok időm ment el, de nem az egész délutánom, úgyhogy kimentem a parkba sétálni egyet. Farmert, pólót és kabátot vettem - ugyan azt, amit nem rég említettem- majd belebújtam legkényelmesebb tornacipőmbe és elindultam. Kint hideh, csípős szél fújt, amitől kabátom úgy lobogott, akár egy köpeny. A park kb. negyed órányira volt sétálva. Fülemben fülhallgató, melyből lágyan szólt a "Skinny Love" dalama. Mikor megérkeztem az uticélomhoz, mentem egy nagy kört. A park közepén volt egy gyönyörű tó, amit nagyon szerettem - nem tudom miért -, melyhez szokás szerint leültem, és néztem, ahogy a szél fodros kis hullámokat csinál a víz tükrén.

Egyszercsak elkezdtem csúszni lefelé. Szinte észre sem vettem, olyan gyorsan indultam meg. A föld kiomlott alólam, én pedig egyenesen elindultam a tó, látszólag fagyos vize felé, mikor egyszercsak valami megállított. Felnéztem és megláttam: Ott állt felettem, aggódó tekintettel ész a karom alatt átkarolva fogott...