Retek hideg van idekint, majd megfagyok, a szüleink meg eltűntek a fenébe. Sok értelme volt ennek a kirándulásnak, de tényleg.

-Olivér, nem akarunk visszamenni? - nézek rá a mellettem sétáló szőkeségre, aki csak hanyagul megvonja a vállát és irányt változtat. Csak tudnám, hogy mi baja van megint. Frászt kapok a folyamatos hangulatváltozásaitól.

Felsóhajtva követem, már fáj a lábam a sétától és az eső is elered út közben. Csúcs! Fél órába telik, mire visszavergődünk az apartmanba, átfagyva és bőrig ázva. Olivér szó nélkül a szobájába megy és jobb híján én is így teszek. Lerángatom magamról a vizes vackokat, majd veszek egy forró fürdőt, talán ezzel sikerül elkerülni egy alapos megfázást. Mikor végzek, törülközőbe bugyolálom magam és visszamegyek a szobába, hogy felöltözzek. Épp a pizsamámat keresem, amikor kinyílik az ajtó és Olivér lép be rajta mit sem törődve azzal, hogy szinte meztelen vagyok. Lazán levágja magát az ágyra és bámul.

-Kimennél? - kérdezem mellékesen.

-Láttam már ilyet. - közli szenvtelenül, mire hozzávágom az egyik párnát az ágyról.

-Nem érdekel, húzzál kifelé, amíg felöltözöm! - mérgesen parancsolok rá, ami úgy tűnik hat, mert visszamegy a szobájába, de az ajtót nem csukja be rendesen, csak félig. Sietősen magamra kapkodom a ruháimat, majd kiterítem a törcsimet és szólok neki, hogy visszajöhet.

-Beszélnünk kell! - néz rám komolyan.

-Mégis miről?

-Krisztiánról. Meg az apámról.

-Megígérted, hogy békén hagysz a Krisztiános dologgal! Apádról meg kösz, de nincs kedvem beszélni.

-Nelli, ne húzzál fel, mert így is pipa vagyok! - az éjjeli szekrénynek támaszkodom, ő meg vészjóslóan fölém tornyosul. Mellkason csapom, hogy lépjen hátrébb, de mint mindig, most sem érek el vele semmit sem.

-Neked mindig van valami problémád! Mi lenne, ha leszállnál rólam és megoldanád magad? - tudom, hogy ezzel csak még jobban feldühítem, de már nem érdekel. Meguntam a folyamatos zaklatását.

-Direkt csinálod, igaz? - meg sem lepődöm, amikor erősen megragadja a csípőmet, és a sajátjával még jobban a szekrénynek nyom.

-Nem félek tőled! - egyenesen a kék szemeibe nézek és a lehető legmagabiztosabbnak próbálok látszani.

-Pedig jobban tennéd! - másik kezével megragadja a tarkómat és maga felé húzza a fejem. Esélyem sincs a tiltakozásra, hiszen erősebb nálam. Dühösen állom a tekintetét, eszemben sincs kimutatni felé a félelmemet, pedig belül remeg mindenem. - Ilyenkor már nem olyan nagy a szád, mi? - alig pár centiről suttogja az arcomba, lehelete csiklandozza a bőrömet és hiába próbálom ellökni magamtól, nem sikerül.

-Gyerekek! Megjöttünk! - most az egyszer igazán hálás vagyok anya kiáltásáért. Olivér halkan szitkozódik magában, de nem mozdul mellőlem és nem is gyengít a szorításán sem.

-Eressz! - sziszegem, majd eszembe jut, hogy tulajdonképpen a két lába között van az enyém, úgyhogy jó szokásomhoz híven, nemes egyszerűséggel tökön rúgom. Nyögve kap a fájó pontjához, ami azt jelenti, hogy szabad vagyok és amilyen gyorsan csak tudom, átlépem a földre görnyedt fiút és kisietek a szobából.

A nappaliban találom a felnőtteket, akik hozzánk hasonlóan jól megáztak. Furán méregetem anyámat és Ákost, de az ég világon semmit nem lehet rajtuk észrevenni, úgyhogy hagyom is az egészet.

-Olivér hol van? - kérdezi az apja.

-Itt vagyok. - megrázkódok, amikor közvetlenül mögülem megszólal. Semmi érzelem nincs a hangjában, olyan átlagos, mintha az előbbi kis akciója meg sem történt volna.

-Rendben. Átöltözünk, azután vacsorázunk. Megtennétek, hogy megterítitek az asztalt? - anya kér meg minket, majd válaszra sem várva, indul is a szobájukba.

-Hát persze. - feleli a szőkeség a velünk maradt két férfinek, közben pedig érzem, hogy belecsíp a derekamba, mire felszisszenek és azonnal a konyhába megyek. Sajnos nincsen szerencsém, mert utánam jön és be is csukja az ajtót. Elszánt léptekkel közelít felém, de a hűtőnél ismét csapdába esem és nem tudok tovább hátrálni.

-Hagyj békén! - figyelmeztetem, de mintha meg sem hallotta volna, már előttem is van és két kezével megtámaszkodik mellettem, így végleg csapdába kerülök.

-Te tökön rúgtál! Megint! - állapítja meg a nyilvánvalót.

-Tudod, nem reagálok valami jól, ha ilyen seggfejek, mint te, csesztetnek! - provokálom tovább, mire megint hozzám préselődik, de most van annyi esze, hogy a két lábam közé áll és így nem tudom szétrúgni a golyóit. Pedig szívesen megtenném ismét.

-Tudod, én sem reagálok valami jól, ha kis lányok baszakodnak velem! - fenyegetően fölém hajol megint, mire lesütöm a fejem.

-Te kezdted! - ezt már halkan ejtem ki a számon, de nyilván meghallja, mert két ujjával felemeli az államat, hogy ránézzek és a szemei nem sejtetnek semmi jót sem. Sötéten merednek rám, amitől kiráz a hideg. Észreveszi ezt, gonoszan elmosolyodik és a fülemhez hajol.

-Csak tudnám, hogy miért nehezíted meg ezt az egészet! Annyit kértem, hogy csináld, amit mondok és akkor nem bántalak! Miért kell ennyire csökönyösnek lenned? - ajka hozzáér a fülcimpámhoz, de hiába próbálok meg elhúzódni, nem enged.

-Engedj el, különben sikítani fogok! - fenyegetem meg nem túl meggyőzően, de csak felnevet és befogja a számat. Remek, Nelli! Ezt aztán jól megoldottad!

-Na, most, hogy szépen elcsendesedtél, elmondom, hogy mit akarok és te szépen végig fogsz hallgatni! - szinte már rátapadok a hűtőre, de ő is még közelebb fészkeli magát hozzám, úgyhogy feladom, mert úgysem enged, míg el nem mondja, amit akar. Picit elernyednek a begörcsölt izmaim, erre ő is lazít a szorításán és leveszi a kezét a számról. Csendben maradok végül, mert belátom, hogy nem akarok nagyobb bajba kerülni, úgyhogy jobban járok, ha hallgatok.

-Miért nincs még megterítve az asztal? - Ákos hangja hasít a csendbe, mire Olivér azonnal ellép előlem és végre levegőhöz jutok egy kicsit. Pont a legjobbkor. Megint.

-Elnézést. - motyogom és a szekrényhez indulok, hogy kivegyem a tányérokat.

-Hagyd a tányérokat! Szeretnék beszélni veled! - na szép! Először az egyik, most meg a másik száll rám! Hát mi a fene van ezekkel?

-Hallgatom. - kérdőn felé fordulok, Olivér pedig kiveszi a kezemből a tányérokat és elkezdi a terítést.

-Szerintem sejted, hogy az édesanyádról és rólam van szó. - kezdi, mire bólintok, hogy folytassa. Csak legyünk már túl ezen az egészen és hagyjanak békén, a fenébe is! - Akkor gondolom azt is tudod, hogy ennek az egésznek nem szabad kiderülnie. Nem vetne rám túl jó fényt, ha egy alkalmazottammal kezdenék személyes kapcsolatot. - milyen jól megfogalmazza, hogy fél, hogy rájönnek, hogy az anyámat dugja. A rohadék!

-Felejtse el, hogy együtt működök magával! Nem fognak bolondot csinálni az apámból! - háborodok fel teljesen jogosan és az ő szemei is csak úgy cikáznak a méregtől.

-Vegyél vissza a hangodból, kislány! Elfelejted, hogy bármikor tönkre tehetem a családodat, ha akarom! - most komolyan ezzel fenyeget? Hiszen már megtette!

-Maga őrült! - jelentem ki hitetlenül, de amikor elindul felém, kicsit megijedek.

-Apa, hagyd békén! - szól rá Olivér. Még ő kel a védelmemre! Hát a sorsnak tényleg pofátlanul szar humora van.

-Maradj csöndben, kölyök! Csak annyi lett volna a dolgod, hogy magadba bolondítsd a kis libát, hogy tartsa a száját! De még erre sem vagy képes! - Mi van? Most már tényleg semmit sem értek! Ezek nem normálisak! Kihasználom az alkalmat, míg veszekednek és kisurranok a konyhából. Felkapom a mobilomat, meg egy cipőt és a dzsekimet és amilyen gyorsan csak tudom, elhagyom ezt a diliházat! Nem ismerem a környéket, azt sem tudom merre megyek a sötétben, de nem érdekel, csak szabaduljak el innen!

Komolyan mondom, ez egy rémálom! Egy érthetetlen kusza álom! Mégis miről beszélt Ákos? Hiszen Olivér még csak nem is próbálkozott be nálam semmi olyasmivel, amiből az jönne le, hogy fel akarna szedni. De ugyanakkor azt sem értem, hogy mit akar akkor tőlem! Ez a család úgy bolond, ahogy van.

Pechemre szakad az eső, vak sötét van és majd' megfagyok, de nem érdekel. Csörög a telefonom a zsebemben, de nem veszem fel. Tudom, hogy anya az és most vele akarok a legkevésbé beszélni. Elvégre miatta van ez az egész.

A következő csengőhang Krisz nevéhez tartozik és gondolkodás nélkül kikapom a kabátomból a telefont és fogadom a hívását.

-Mennyi egy repjegy Angliába? - kérdezem köszönés nélkül.

-Mi? Nelli, magadnál vagy? - értetlenség hallatszik a hangján, amit nem is csodálok, mert össze-vissza beszélek. Teljesen megbuggyantam ezektől az emberektől.

-Ne haragudj! Mi a helyzet? - váltok témát.

-Velem semmi, de úgy hallom, hogy veled nem így van.

-Hagyjuk. Nem akarlak mindig a hülyeségeimmel fárasztani. - sóhajtok fel és befordulok egy sarkon.

-Hercegnőm, mi a baj? - kérdi lágyan, amitől könnybe lábad a szemem. Olyan rég elment már és úgy hiányzik, hogy már fáj. Másra sem vágyom, csak arra, hogy átöleljem és elfelejtsem ezt az egész kalamajkát.

-Nem bírom tovább. El akarok innen menni! - fakadok ki és el is sírom magam. Elmondok neki mindent, ami ma történt, ő pedig figyelmesen hallgat. Néha felsóhajt, vagy szitkozódik, amikor Olivérről mesélek, de nem szól közbe.

-Hazamegyek. - jelenti be, mire a torkomra fagy a szó.

-Nem. Nem hagyom, hogy miattam feladd az álmod. Kibírom! - próbálok magabiztosnak tűnni, de mint mindig, most sem igazán megy. Még csak az hiányozna, hogy miattam hagyja ott Angliát. Beleőrülnék a bűntudatba.

-Nem, Nells! Nem bírod! El sem kellett volna jönnöm! És ez nem az álmom, csak egy lehetőség! Amúgy is hiányoztok! - vallja be őszintén, amin picit elmosolyodom. Jól esik ezt hallani, főleg, ha ritkán hall ilyet az ember.

-Akkor sem akarom, hogy miattam gyere haza. Jó vagyok! Majd kitalálok valamit! - mondom és közben lelépek az úttestre, szét sem nézve. Egy autó pont akkor kanyarodik be és alig tud lefékezni előttem, hogy el ne üssön. Hangosan rám dudál és hallom, ahogy ordibál kifelé az ablakon. Cifrábbnál cifrább káromkodásokkal illet, de nem törődöm vele, csak megyek tovább.

-Ugye csak rosszul hallottam és nem az utcán vagy este egyedül? - kérdezi, amivel visszarángat a valóságba.

-Csak kijöttem egy kicsit.

-Azonnal menj vissza! Az hiányzik még, hogy valami bajod essen! - parancsol rám mérgesen.

-Nem akarok visszamenni!

-Nelli, kérlek! Ha másért nem, legalább miattam tedd meg! - kéri aggódva, mire felsóhajtok.

-Rendben. - egyezek bele végül és visszafordulok. Csak tudnám, hogy merre kell menni...

-Írj, hogyha hazaértél, jó? - kérdésnek hangzik, de igazából újabb parancs. Megígérem neki ezt is, majd elköszönök tőle és zsebre rakom a telefonomat.

Ezentúl talán kicsit kevesebbet kéne elmondani neki a történésekről, mert a végén tényleg képes lesz ott hagyni Angliát miattam. Az önzőbb énem természetesen kiugrana a bőréből, ha így lenne, de ott a másik fele is, amitől folyamatos lelkifurdalásom lenne.

Tovább bolyongok a sötét utcákon és próbálom kizárni magamból az összes gondolatot. Mára már bőven elég jutott belőlük. Amikor átmegyek a zebrán, ismerős fehér autó áll meg mellettem. Na, már csak ez hiányzott!

-Nelli, szállj be! - Olivér szól ki az ablakon, de nem foglalkozom vele, csak megyek tovább. - Szállj már be abba a kurva kocsiba! - ordít rám!

-Menj a picsába! - kiáltok neki vissza és sietősebbre fogom a lépteimet, de a következő pillanatban két kar fonódik a derekam köré, a lábaim pedig felemelkednek a talajról. - Tegyél le! - követelem, miközben csapkodom a hátát! - Tegyél már le, te gyökér! - ficánkolok, ütöm-rúgom, ahol érem, de semmit nem érek el vele. Kinyitja az ajtót és szó szerint bevág az anyós ülésre, beköti a biztonsági övet és rám csapja az ajtót és semmi perc alatt ott terem a kormány mögött. Érzem a belőle áradó dühöt, de bennem sincs kevesebb jelen pillanatban! Rátapos a gázra, szinte száguldunk a vizes úton és az ülésbe préselődöm a nagy sebességtől.

-Lassíts már! - szólok rá remegő hangon, de meg sem hallja. Már 120-nál jár a sebességmérő és rettegek, hogy felcsavarodunk egy fára, vagy nekimegyünk valaminek. - Olivér, állj már meg, a kurva életbe! - hangosan sikítok, mire beletapos a fékbe és a hirtelen lassítástól kis híján lefejelem a műszerfalat. Ahogy megáll, azonnal lerángatom magamról az övet és kiugrok a kocsiból. Ő is így tesz, lazán oda sétál mellém, ettől csak még jobban felpaprikázom magam és szó szerint neki ugrok. Először keményen felpofozom, azután az öklömmel ütöm a mellkasát! - Te nem vagy normális! Majdnem megöltél mindkettőnket, te barom! - észre sem veszem mikor kezdek el zokogni, de nem hagyom abba a bántalmazását, míg le nem fogja a kezeimet. Egyik mancsával a hátam mögött tartja mindkét kezem, a másikkal megmarkolja a csípőmet és nekinyom az autónak. Percekig tart mozdulatlanul, miközben a fejem magától a mellkasára bukik és telesírom a kabátját.

-Lenyugodtál már? - kérdezi újabb eltelt percek múlva, mire ráemelem könnyes tekintetem.

-Rohadj meg! - lökök egyet rajta, amikor elengedi a csuklómat, de természetesen most sem mozdul egy centit sem.

-Rossz válasz! - mondja, majd két keze közé fogja az arcomat és a következő pillanatban a szája már az enyémen van és mohón, dühösen és erőszakosan csókol. Most mondjam, hogy hiábavaló minden küzdésem ellene? Hiszen ez nyilvánvaló! Határozottan tartja a fejemet, lehetőségem sincs elhúzódni, ajkai pedig továbbra is kitartóan ostromolják az enyémeket. Felmordulok a fájdalomtól, amikor meghúzza a hajam, ezzel kinyílik a szám és a nyelve már birtokba is veszi a sajátomat. Folynak a könnyeim az összeszorított szemeimből és most tudatosul bennem, hogy ez a barom ellopta az első csókomat!

Hi! Itt is van a folytatás! :) Ez talán egy kicsit túl drámaira és veszekedősre sikerült, de azért remélem, hogy tetszett! És utólag is elnézést a csúnya szavak miatt!:) Várom továbbra is a véleményeket komment és vote formájában is. :) További szép hétvégét mindenkinek! :)