Gyűlölöm Olivért! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Komolyan arra készül, hogy tönkre tegye az életemet és eddig elég jó úton jár afelé, hogy sikerüljön is neki. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerül eljutnom az iskoláig, de mikor belépek a terem ajtaján, már azt kívánom, hogy inkább mentem volna haza. Ahogy a többiek észrevesznek, hangos fujj-ogások közepette egy halom fóliagalacsinnal dobálnak meg. Behúzott nyakkal és porig alázva battyogok el a helyemre, közben igyekszem figyelmen kívül hagyni a cseppet sem kedves jelzőket, amikkel illetnek. Próbálom visszafojtani a kitörni készülő sírásomat, de amint meglátom Olivért a helyén ülve, kárörvendő vigyorral az arcán, még az a kicsi önuralmam is elszáll, ami eddig volt. Kristóf mellé ülök és igyekszem nem figyelni a külvilágra, de nem egyszerűsíti meg a helyzetemet, hogy a mögöttem lévő padnál folyamatosan én vagyok a téma.

-Mi van, Oli? Már a strébereket is ágyba viszed? - hallom a haverja hangján, hogy öntelten vigyorog.

-Egyszer mindent ki kell próbálni! - feleli jó kedvűen a szőke, mire hátra fordulok és szemben találom magam a gonoszul engem kémlelő tengerkék szempárral. Nem tudok rájönni, hogy miért öröm neki, hogy kikészíthet! Egy szót sem szóltam hozzá az elmúlt két évben, így nem tudom, hogy mivel váltottam ki a haragját, de most már kezd dühíteni ez az egész.

-És milyen volt? - faggatja tovább, mire Olivér mélyen a szemembe néz és úgy válaszol.

-Egynek elment. - hanyagul ránt egyet a vállán és lepacsizik a barom haverjával.

-Elég legyen ebből! - én magam is meglepődöm, milyen hangosan és mérgesen fojtom beléjük a szót azzal, hogy felállok a helyemről és szó szerint a képébe mászom.

-Mondani szeretnél valamit, Aprólék? - még mindig fülig ér a szája, én meg már remegek a bennem tomboló dühtől.

-Igen! - felelem és közben egy nagyot dobbantok a lábammal, mire szó szerint felröhögnek.

-Hallgatlak! - felvont szemöldökkel várja a mondandómat. Összeszedem minden bátorságomat, kimászok a padom mögül és odalépek közvetlenül elé.

-Szállj le rólam Olivér, mert baromira elegem van belőled! - sziszegem dühösen, erre olyan közel hajol hozzám, hogy az arcán kívül minden kikerül a látóteremből. Megállapítom, hogy egy molekulányi hiba sincs a bőrén, tulajdonképpen egész jól néz ki a maga gazdag ficsúr módján. És igen, itt jönne az a teória, mint a romantikus lányregényekben, hogy a szürke kislány beleszeret az osztály szépfiújába, csakhogy ez nem a Szent Johanna gimi, én nem vagyok Reni, ő pedig nem Cortez, hanem egy idióta barom, akinek nincs jobb dolga, mint, hogy engem csesztessen. Csakhogy ebből nem eszik!

-Felejtsd el! - összeszűkült szemekkel, dühösen vágja a képembe a válaszát, mire mindkét kezemet ökölbe szorítom és tiszta erőmből mellkason vágom. Mostanában eléggé agresszív lettem, ami nagyon nem tetszik, de ezzel az emberrel képtelenség máshogyan közös nevezőre jutni.

-Na jó! Most volt elég! Mindenki kifelé! - nagyra nyílik a szemem, amint elkiáltja magát és minden izmom görcsbe rándul. Képtelenség, hogy egyedül hagyjanak ezzel az állattal a teremben. De mire reagálhatnék, a terem már üres, én pedig az ablak és Olivér teste közé szorulva találom magam. Vészesen közel van hozzám, és azt hiszem, hogy most komolyan félek tőle!

-Mit akarsz tőlem? - elvékonyodott hangon szólalok meg, ami még jobban lerombolja a bátorságomat, ami valljuk be, valahol a teremajtóban elveszett pár perce.

-Még nem tudom. De hamarosan kitalálom, cicám!

-Miért pont én? Eddig észre sem vetted, hogy létezem! Miért két év után kezdesz el zaklatni? Nálam jobbat is találhatnál, akivel szórakozhatsz!

-Neeem! Nekem te kellesz! - még közelebb lép hozzám, a csípőnk már összeér, de nem tudok hátrálni tovább, a hátam már így is az ablakhoz tapad.

-De miért? Csak ezt magyarázd meg!

-Hogy miért? Hogy bosszút álljak a kis hercegeden! - köpi megvetően a szavakat, amikből semmit sem értek.

-Mi van? - hangot adok az értetlenségemnek, mert tényleg fogalmam sincs, hogy kiről beszél.

-Mintha nem tudnád! Krisztiánról beszélek! Tönkre fogom tenni, ehhez pedig te vagy a kulcs, szívem! - nagyot nyelek, miközben felém hajol, két kezét a fejem mellett az ablakhoz nyomja és most már a felső testünk is szorosan összenyomódik.

-Nem értem, hogy miről beszélsz! - alig észrevehetően megrázom a fejem és próbálom a mellkasánál eltolni magamtól, de meg sem moccan.

-Ugyan már! A vak is látja, hogy bele vagy zúgva, ő meg ölni tudna érted! Én meg ezt szépen kihasználom! - gúnyosan ismét elmosolyodik, én meg próbálom felfogni a dolgokat, amiket mond. Még hogy bele vagyok zúgva Kriszbe! Ez baromság! Egy hatalmas nagy baromság!

-Nem vagyok szerelmes belé! - kérem ki magamnak, amin felnevet. Kedvem lenne képen törölni, de félő, hogy azzal csak rontanék a helyzeten.

-Kár tagadnod, cica! De mindegy is! A lényeg, hogy reggel sikerült felbosszantanom a képeddel! Ki fogom csinálni a rohadékot és ha ehhez az kell, hogy megszerezzelek, akkor az enyém leszel!

-Felejtsd el! - sziszegem dühösen és egy nagyot löknék rajta, ha nem kapná el a csuklómat. Erősen megszorítja, mire felszisszenek a fájdalomtól.

-Fogalmad sincs, mibe keveredtél, kislány! Jobb lesz, ha nem dühítesz fel! - a csengő menti meg az életemet és a terembe lépő tanár. Olivér kénytelen elengedni, én pedig könnyes szemmel, a csuklómat dörzsölve ülök le a helyemre. Egész órán bambán bámulok magam elé és próbálom felfogni a helyzetet. Mi történt Krisz és Olivér között? Mindig is gyűlölték egymást, de soha nem mondták, hogy miért, én meg nem kérdeztem. És miért kell ebbe belerángatni engem is? Inkább legyek teljesen láthatatlan, minthogy ilyen figyelmet kapjak. Mind a nyolc órám így telik, nem tudok az anyagra koncentrálni, teljesen ki van kapcsolva az agyam. Csakis arra tudok gondolni, hogy mit tervezhet Olivér és ennek milyen hatása lesz rám nézve. Teljesen magamra maradtam ebben az ügyben. Mégis kitől kérhetnék segítséget? A legjobb barátom több ezer kilóméterre van tőlem, a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy velem foglalkozzanak, máshoz pedig nem fordulhatok. Egyedül kell szembe néznem Olivérrel, a fenyegetőzéseivel és a játszmáival. Ki kell találnom valami értelmes megoldást, mert nem hagyhatom, hogy teljesen kicsináljon.

Csiga lassúsággal telik el a nap, alig várom, hogy végre egyedül legyek a szobámba és kibőghessem magam. Igen, ez a legszánalmasabb dolog, amit jelen pillanatban tehetek, de már nem bírom tartani magam. Túl sok minden történt tegnap óta és még csak szeptember 2-a van.

3-kor végre megszólal az életmentő csengő és szinte futva hagyom el az iskolát, nehogy Olivérnek eszébe jusson utánam jönnie. Bőven sok volt belőle mára. A 20 perces sétámat hazáig 10 percre rövidítem, remegő kézzel ügyetlenkedem bele a kulcsot a zárba, de már az ajtóban hallom a szüleim veszekedését. Remek! Más sem hiányzott mára! Észre sem veszik, hogy haza jöttem, csak kiabálnak egymással.

-Elegem van ebből, Evelin! - apa mutogatva kiabál, de anyát sem kell félteni.

-Neked van eleged? Én is ugyanannyit dolgozom, mint te! Ha én kibírom, akkor te is! - persze, már megint a munka...

-Felfogod, hogy egész éjszakára magára maradt a 16 éves lányunk, mert nem jöhettünk haza arról az átkozott munkahelyről! - húha, ez komolynak hangzik. Eddig is veszekedtek, de nem ennyire.

-Nelli nem kislány már! És Ákos gondoskodott róla! - most anyu bizonygatja az igazát, de látom apun, hogy ennek még nincs vége.

-Gondoskodott róla? A lányomnak egy idegen férfival és egy hormontúltengéses kamasz fiúval kellett egy fedél alatt töltenie az éjszakát! Szerinted ez így rendben van? - ebben igazat kell adnom apának. Életem legrosszabb éjszakáját tudhatom magam mögött, hála Olivérnek és az apjának, aki miatt a szüleim kimaradtak éjszakára.

-Hazajöttem! - jelentem be mellékesen, mire mindketten felém kapják a tekintetüket. Apa elém lép, egy puszit nyom az arcomra és dühösen anyura néz.

-Felmondok! Nem csinálom ezt tovább! - jelenti be.

-Nem mondhatsz fel! Mi lesz akkor velünk? A lányodra nem gondolsz? - ez kezd egyre jobban elfajulni. Anya már hisztérikusan veszekszik, és tudom, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Bárcsak befejeznék már!

-De!  Pont miatta mondok fel! Szüksége van a szüleire! Még ha te ezt nem látod be, akkor is!

-Messzire mész, Tamás!

-Hagyjátok abba, kérlek! - könyörgöm nekik, miközben könnyek mossák az arcomat.

-Ne haragudj, szívem! - apu magához ölel, anya meg dühösen kimegy a nappaliból.

-Ugye kibékültök? - nézek fel rá reménykedve.

-Nem tudom, picim.

-Nem fogtok elválni, ugye? - kérdezem fojtott hangon. Látom, hogy lehajtja a fejét, nem néz rám, amitől elszorul a szívem, mert tudom, hogy ez semmi jót nem jelent.

-Menj fel és írd meg a leckédet! - megsimogatja az arcom és a lépcső felé irányít. A szobámba megyek, bevágom a táskám a sarokba és az ágyamba dőlök. Megállíthatatlan zokogás tör fel belőlem, aminek utat engedek és egész délután csak bőgök. Már besötétedik, mire lenyugszom egy kicsit. A laptopomon depis zene szól és próbálok tanulni, amikor feltűnik a képernyőn Krisz fotója. Videóhívást kezdeményez, de nem hiszem, hogy képes leszek most beszélni vele. Ha rám néz, azonnal tudni fogja, hogy baj van és egyáltalán nem akarok magyarázkodni, főleg, hogy az egyik felének hozzá van köze.

Kitartóan hív tovább, mire felsóhajtok és rányomok a zöld kis telefonra, mire a monitoromon megjelenik az arca. Sötétkék póló van rajta, a haja kusza, mint mindig és a kamerába mosolyog, egészen addig, amíg bele nem nézek én is és meg nem látja a szétsírt fejemet. Nem lehetek valami szép látvány...

-Jézusom, Nells! Mi történt? - kérdezi köszönés nélkül.

-Semmi. Rossz napom volt. - hanyagul megrántom a vállam, remélve, hogy annyiban hagyja a témát, de ismerhetném már annyira, hogy tudjam, nem úszom meg ennyivel.

-Ki bántott?

-Senki. - felelem halkan.

-Nelli, kérlek! Tudod, hogy ezzel nem mész semmire! Úgyis kiszedem belőled! - ebben igaza van, de most tényleg nincs kedvem erről beszélni.

-Nem akarok beszélni róla! - motyogom, mire rosszallóan megcsóválja a fejét és közelebb hajol a kamerához. Az arca még nagyobb méretben jelenik meg a képernyőn, én meg hirtelen nem tudok másra nézni, csak rá.

-Nem hagyom, hogy bedepizz és egész éjjel sírj! Tessék elmondani, hogy mi a baj! - kér szelíden, amibe beleremeg a belsőm. Olyan kedves és figyelmes mindig! Nem mondhatom el neki, hogy Olivér tönkre akar tenni mindkettőnket! Elég, ha csak az egyikünk aggódik emiatt.

-A szüleim összevesztek megint. - bököm ki végül az igazság felét, de ennyi most bőven elég neki.

-Sajnálom, Hercegnőm. Komoly a dolog? - kérdezi, mire bólintok.

-Eléggé. Félek, hogy el fognak válni. - még belegondolni is rossz, de kimondani még szörnyűbb.

-Meg fogják oldani! Nincs más baj? - Istenem, tudtam! Annyira ismer! Most mégis mit mondjak neki? Képtelen vagyok a szemébe hazudni.

-Nelli! - rám szól, mikor nem válaszolok. - Olivér csinált veled valamit? - kérdésével ismét rátapint a lényegre, de összeszedem magam és megrázom a fejem.

-Jól vagyok. - mosolyt erőltetek magamra, de nem megy túl jól.

-Tarts ki, jó? Nem sokára otthon vagyok! - sóhajtva próbál vigasztalni, de mindketten tudjuk, hogy az még egy kész örökkévalóság múlva lesz.

-Mennem kell. - mondom halkan.

-Rendben. Jó éjt, Hercegnőm! - halvány mosollyal integet a kamerába, amin picit én is elmosolyodom.

-Jó éjt. - visszaintek neki, aztán bezárom az ablakot és ki is kapcsolom a gépet.

Remek! Most hazudtam a legjobb barátomnak, a suli seggfeje rám szállt, a szüleim ölik egymást és marhára elegem van mindenből! Gőzöm nincs hogy fogok ebből az egészből kimászni egyedül. Mert most aztán tényleg egyedül maradtam ezzel a katyvasszal!

Sziasztok! Szeretném megköszönni az eddigi komikat, csillagokat és megtekintéseket. Remélem, hogy ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket, igyekeztem minél izgalmasabbra és eseménydúsabbra írni. :))