Hogy hogy néz ki Olivérék háza? Akár egy palota. És ezt a legkisebb túlzás nélkül mondom. Csodaszép minden a kocsibejárótól egészen a fürdőszoba legalsó zugáig. Fogalmam sincs, hány takarítónőt alkalmazhatnak, hogy ennyire tiszta pompa és csillogás minden, sehol egy porszem, vagy egy pókháló a sarokban. Hitetlenül csóválom meg a fejem és becsukom a tátva maradt számat, amikor Ákos, Olivér apja  üdvözöl minket.

-Szia, Nelli. - köszön rám mosolyogva.

-Jó estét! - felelem.

-Sajnálom ezt a kavarodást. Egyáltalán nem így terveztük a megbeszélést. Szörnyen röstellem, hogy nem tudtak hazajönni a szüleid! - szabadkozik rögtön. Komolyan, ez az ember szerintem nem lehet a szőkeség apja. Jó, persze külsőleg szinte teljesen hasonlítanak egymásra, de belsőleg totál ellentétek.

-Hát így alakult. Igazán nem lett volna rá szükség, hogy itt töltsem az éjszakát, egyedül is elboldogultam volna.

-Én ragaszkodtam hozzá, hogy Olivér mindenféleképpen hozzon el és valószínűleg a szüleid is így tartják helyesnek. Azért mégis csak egy 16 éves lány vagy! - mindjárt 17, de mindegy. Inkább nem szólok közbe, hanem hagyom, hogy a vendégszobába vezessenek.

-Ha bármire szükséged lenne, csak szólj Olivérnek, majd ő segít! Igaz? - néz komolyan a fiára, aki csak egy bólintással válaszol. - Nem is zavarok tovább! Jó éjszakát! - elköszön, aztán kimegy a szobából. Ledobom a földre a táskámat, aztán kérdőn a kék szemű szőkére nézek. Nem értem miért van még itt.

-A szobám itt van a tiéd mellett! Ha esetleg nem tudsz aludni, vagy rosszat álmodnál, nyitva lesz az ajtóm. - kacsint rám perverzen, én meg szemforgatva kilököm az ajtón.

-Jó éjt. - sziszegem, mikor már a küszöbön túl van és nemes egyszerűséggel becsukom előtte az ajtót. Bunkó vagyok, igen, de semmi kedvem este a hülyeségeihez.

Sóhajtva ülök le az ágy szélére, és miután nyugtázom magamban, hogy voltam olyan okos, hogy nem hoztam pizsamát, leveszem magamról a farmert és a pulcsit, majd bemászom a takaró alá. Nem tudok órákkal később sem aludni, idegen helyen egyszerűen nem megy. Így hát előveszem a telefonom és akármennyire is próbálom leküzdeni a késztetést, hogy felhívjam Krisztiánt az éjszaka közepén, nem megy, úgyhogy már azon kapom magam, hogy kicseng a telefonja, amibe egy álmos hang szól bele.

-Nells, baj van? - kérdezi köszönés nélkül és hallom, hogy egy hatalmasat ásít utána.

-Nincs. Vagyis bocsánat, hogy felébresztettelek, csak nem vagyok otthon és képtelen vagyok elaludni.  - magyarázkodom.

-Mi? Mi az, hogy nem vagy otthon? Mégis hol a fenében vagy ilyenkor? - vált át komoly hangnemre.

-Hát... Izé. Olivérnél. - makogom zavartan.

-Hogy mi? - kiált fel, mire egy kicsit el kell tartanom a fülemtől a telefont, ha nem szeretnék megsüketülni. - Mit keresel te ott? Nelli, ugye nem csinált veled semmit? - kérdezi aggódva, mire halványan elmosolyodom.

-Nem, szó sincs ilyesmiről! - nyugtatom meg rögtön. - Anyuék valami tárgyaláson ragadtak és Olivér apja ragaszkodott hozzá, hogy itt aludjak. Képzelheted mennyire örülök neki. - mondom szarkasztikusan.

-Hála az égnek! Már azt hittem, hogy elrabolt az a barom, vagy valami! - sóhajt fel megkönnyebbülten, mire halkan elnevetem magam. Mondjuk nem is tűnik annyira lehetetlennek. Én bármit kinézek ebből a tökfejből.

-Hiányzol. - bukik ki belőlem hirtelen, amin én magam is meglepődöm.

-Te is nekem, hercegnőm! Talán mégsem volt túl jó ötlet belemenni ebbe a csere dologba.

-Nem érzed ott jól magad? - kérdezem azonnal és el is szégyellem magam, amiért mindig csak a hülye nyafogásomat hallgatja, őt meg szóhoz sem hagyom jutni.

-Nem erről van szó! Tényleg tök jó minden, a suli, az emberek, de ez nem az otthonom! - hallom a hangján, hogy szomorú és most legszívesebben megölelném, de sajnos ez kivitelezhetetlen.

-Mindjárt itt a karácsony. - most én próbálok lelket önteni belé, vagyis inkább mindkettőnkbe, de nem sikerül túl jól a próbálkozásom, mert csak hosszan felsóhajt.

-Azt hiszem, hogy inkább hagylak aludni. Bocsi még egyszer, hogy ilyen későn felzargattalak! - kérek ismét elnézést tőle és elköszönök.

-Tudod jól, hogy bármikor hívhatsz, Nells! - meghallgatom, ahogy ásít még egy hatalmasat, aztán tényleg jó éjt kívánunk és bontom a vonalat. Kicsit jobban is vagyok, meg nem is a beszélgetésünk után, de a jó oldala a dolognak, hogy sikerül annyira elálmosodnom, hogy pár perc múlva mély álomba zuhanok.

Reggel még csak nem is az ébresztő kelt fel, hanem a telefonom folyamatos pittyegésére ébredek. Elfelejtettem este kikapcsolni a netet, most meg nem tudom, hogy mi lett, de folyamatosan jönnek a Facebook értesítések. Nyöszörögve nyúlok a mobilért, hogy megnézzem, hogy miért bolondult meg ennyire. De amint betölt az oldal, egyből kimegy a szememből az álom és nagyon vissza kell magam fognom, hogy ne sikítsak fel egy hatalmasat. Az értesítések közül szemet szúr, hogy megjelöltek egy fényképen, a többi pedig lájkok és kommentek sokaságát jelzi. Gondolkodás nélkül rányomok a képre és hitetlenül, lesokkolva bámulom a fotót. Ez! Az! Utolsó! Szemét! Rohadék! Kinyírom!!!

Természetesen én vagyok a képen, méghozzá olyan helyzetben, amitől egyből felmegy bennem a pumpa! Ez a nem normális idióta seggfej lefotózott miközben aludtam és feltette a netre! Ez még nem is lenne akkora probléma, ha nem lennék konkrétan félmeztelen rajta. Ugyanis szeretek úgy aludni, ahogyan a lányok nagy többsége, vagyis oldalt fekve, az egyik láb nyújtva, a másik meg behajlítva. Csak ezzel az a baj, hogy a takaró a két lábam között pihen és mivel nincs rajtam nadrág, a pólóm meg felcsúszott a hasam közepére, közszemlére teszi az egész hátsómat.

A képfelirat pedig külön megér egy emberölést. "Mai fogás ;)" Ezt írta címnek a rohadék és ahogy elnézem a lájkok számát, jobb lesz, ha nem olvasom el a hozzászólásokat. Ledobom a telefont az ágyra, lerúgom magamról a takarót és dühtől felpaprikázva rontok be a szomszéd szobába. A tettes persze még mit sem sejtve alszik, én meg felkapom az első kezem ügyébe akadó tárgyat, ami pechére egy majdnem teli ásványvizes palack és tiszta erőmből hozzá vágom.

-Mi a faszom?! - azonnal felriad az ütésre, aminek tuti, hogy nyoma lesz a hátán, de ez most egy cseppet sem érdekel.

-Te normális vagy? Te utolsó idióta barom! Van fogalmad róla, hogy mekkora szemétséget csináltál? Azonnal szedd le azt a képet, vagy itt helyben fojtalak meg! - ordítozom magamból kikelve.

-Ne hisztizz már! Szerintem egész jól sikerült! - gonoszul elvigyordik és lassan végigméri a hiányos öltözékem, nálam pedig itt szakad el a cérna és nem érdekel, hogy ki néz hülyének, vagy ki nem, egyszerűen fogom magam, ráugrok és ahol csak érem püfölni kezdem. Az sem érdekel, hogy nincs rajta póló, így legalább nagyobbat csattan a tenyerem a  mellkasán. Pár pillanatig hagyja, hogy kiéljem rajta a dühömet, de aztán megragadja a csuklómat és fordít a helyzetünkön. Én kerülök alulra, ő meg rám tehénkedik. Tehetetlenül vergődök alatta és követelem, hogy eresszen el, de mintha csak a falnak beszélnék.

-Lenyugodtál már? - a fejem fölött a párnába nyomja a csuklómat, ami már fáj az erős szorításától.

-Eressz el és szedd le azt a rohadt képet, vagy nagyon meg fogod bánni! - gyilkos tekintettel nézek a kék íriszeibe, mire közelebb hajol hozzám.

-Ne fenyegess, Aprólék! Nem áll jól! - olyan közel van, hogy érzem a bőrömön a levegőt kiáramolni az orrán és ettől kiráz a hideg. Na, nem azért, mert olyan hú de izgató lenne, inkább ijesztő, hogy itt fekszik rajtam ez a seggfej és nem hagy békén.

-Mássz le rólam! - suttogom a képébe és végre sikerül az egyik lábamat kiszabadítanom a szorításából és gondolkodás nélkül az ágyékbába térdelek vele.

-Ezt nem hiszem el! - fájdalmasan felszisszen és legurul rólam, én meg azonnal felpattanok az ágyáról és az ajtó felé hátrálok. - Te élvezed, hogy mindig tökön rúghatsz? - néz rám, miközben a kezét a fájó területhez szorítja.

-Megérdemelted! Mire felöltözöm, szedd le a képet, különben az első utam innen a rendőrségre fog vezetni! - közlöm ellentmondást nem tűrő hangon és ott hagyom. Pillanatok alatt magamra kapom a ruhámat és azonnal a telefonomért nyúlok, hogy megnézzem, hogy eltűnt-e már a kép. Szerencséjére leszedte, de közben észreveszem, hogy üzenetem érkezett Krisztől. Na, ha ő meglátta, akkor Olivérnek vége, az biztos. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet, amiben cseppet sem nyugodt szavak szerepelnek.

"Láttam a képet... Pontosan 3 és fél hónapja van hátra a köcsögnek!"

Azt hiszem dühös, még pedig nagyon dühös, ami nem jelent jót Olivérre nézve. Na, nem mintha sajnálnám, inkább azt sajnálom, hogy ilyen messze vannak egymástól.

Amilyen gyorsan csak tudom, összekapom magam és szó nélkül elhagyom a házat. Valószínűleg Ákos már elment dolgozni, de ha otthon lett volna, sem érdekelne. A fia egy pöcs. Ez ellen még ő sem tud mit tenni. Már eleve félek, hogy mi lesz a suliban. Az osztálytársaim is nyilván látták azt a képet és halálra fognak emiatt cikizni. És ez még csak a tanév második napja.  Hát tényleg szép kis év elé nézek...

Sziasztok! Nem nagyon szoktam írni a részek után, de most szeretném megköszönni az eddigi hozzászólásokat, megtekintéseket és csillagokat. Remélem, hogy ezekből csak egyre több lesz és azt is, hogy tetszik amit csinálok. :))